Heves Megyei Hírlap, 1990. május (1. évfolyam, 24-49. szám)
1990-05-11 / 32. szám
4. KULTÚRA - KÖZMŰVELŐDÉS Hírlap, 1990. május 11., péntek BORISZ JELCIN, A MOSZKVAI LÁZADÓ NAPLÓJA IV/3. A lapos tetőről hogyan eshetett le a szigetelőtekercs? Baleset egy gyöngyösi iskolában Bűnszövetkezet Pontosan két esztendő múltán, 1987-ben mentettek fel a moszkvai városi pártbizottság első titkári beosztásából, s így a politikai bizottságból is kizártak. Az ügyhöz, úgy gondolom, nem volt köze a maffiának, csupán egybeesésről lehet szó. Néhány epizódot azonban szeretnék megemlíteni. Levelek tömkelegét kaptam korrupciós ügyekről, a kereskedelem és a rendőrség csúszópénzeiről. A vizsgálatokat végzők sohasem jutottak el a bűnszövetkezet legfontosabb gócaihoz. Vagy nem akartak, vagy nem tudták megtenni. Ugyanis a belügyi szervek, a KGB munkatársai, valamint a kereskedelmi és közellátási hatóságok új vezetői is belekeveredtek. Az esetek mind gyakoribbá váltak, az emberek ezt látták és jelentették is, többnyire névtelenül. Én most arról szeretnék beszélni, amire személyesen sikerült fényt derítenem. Az egyik húskombinátban például folyamatos szabálytalanság történt: elhullott állatokat dolgoztak fel, a lopásnak és a vesztegetésnek egész hálózata alakult ki. Mindezt a kerületi pártbizottság első titkára fedezte. Az ügyet megvitatta a városi pártbizottság. Egy napon tudomásomra jutott, hogy az egyik üzletbe borjúhús érkezett; elmentem, és sorba álltam. (Ez még a megbízatásom első hónapjaiban történt, amikor az arcom még nem volt ismert.) Amikor rám került a sor, így szóltam: „Egy kiló borjúhúst.” A válasz: „Marhahús van, borjút nem kaptunk.” „Ez nem igaz, hívja az igazgatót!” Az igazgató kénytelen volt beengedni a raktárba, ahol egy félreeső helyen ott volt a borjúhús; az ablakon már adogatták is kifelé, hogy aztán elvigyék. Botrányt csaptam, a vezetőket elbocsátották. Egyszer megkérdeztem az üzemi étteremben: „Miért nincs sárgarépa?” „Nem kaptunk.” Az üzem vezetőivel együtt tartottam ellenőrzést. Kaptak sárgarépát, de még aznap tovább is adták. Ha nem lettek volna a szállítók, akik elmondták, hogyan történt a dolog, semmit sem találtunk volna, minthogy a gazemberek titokban csináltak mindent. Élelmiszerüzlet. Az igazgatónő irodájában gasztronómiai különlegességek csomagjai. „Ezek kinek készültek?” „Rendelések.” „Mindenki rendelhet?” Csend. Amikor magyarázatot követeltünk az igazgatónőtől, kénytelen volt elismerni, hogy az árut ranglétra szerint osztják el: a területi végrehajtó bizottság, a külügyminisztérium, a területi pártbizottság, a különböző városi intézmények között, és így tovább; súly, választék és minőség szerint eltérő csomagolásban. Átvizsgáltam egy sor élelmiszer városi elosztásáról készített jelentéseket. Feltűnt, hogy a kiszállított mennyiség túlsúlya pár ezer mázsával mindig meghaladta a törvényben megállapított „természetes veszteség” százalékát. Senki sem óhajtotta felfedni a mechanizmus titkát, ezúttal azonban szerencsések voltunk. Közismert volt, hogy gyakran járok üzletekbe, kereskedelmi központokba, raktárakba. Tudták azt is, hogy bizonyos témák kiváltképpen érdekelnek. Olyanok, amelyekről a nép nem mer őszintén beszélni. Kenőpénzek Egyszer, amint kijöttem egy üzletből, egy fiatalasszony sietett utánam, és így szólt hozzám: „Nagyon fontos dologról kell beszélnem...” Mindmáig nem tudok felháborodás nélkül gondolni arra, amit informátorom a kenőpénzek és a sikkasztások rendszeréről elmondott. Ő nemrég óta volt benn a körben, ám nem volt makulátlan. Elképesztő, hogyan számoltak. Az eladónak mindig a vásárló számlájára „kellett” tévednie, s egy megszabott összeget naponta le kellett adnia a „megbízottnak”. Ez bizonyos hányadot megtarthatott, a többit az üzlet vezetőjének adta. Általános osztozkodás következett ezután, még a központi raktárban is le kellett tenni a kialkudott részt. Létezett ezenkívül nagybani kenőpénz is, a nagykereskedelmi hálózatban. Mindent megtettem, hogy senki se tudhassa meg az informátorom nevét. Az asszony nagyon félt, és védelmet kért. Nem sokkal később másik üzletbe került. E közjáték után szűk körű bizottság vizsgálta az ügyet, és úgy döntött, hogy nem elégszik meg egyetlen bűnös elbocsátásával, hanem leváltja a beosztottakat is a boltban, a raktárakban, mindenütt, és „tiszta” fiatalokkal helyettesíti őket. Alig egy esztendő leforgása alatt mintegy nyolcszáz személyt állítottak bíróság elé. Ez azonban csak egy része a maffiánknak. A fekete jövedelmekhez — ez 15 százaléka lehet a teljes bevételeknek — és a politikához kapcsolódó maffiához azonban nem jutottunk el. Erre nem kaptunk lehetőséget. Az én két évem véget ért. A városi pártbizottság érdeklődése ezek iránt az ügyek iránt alábbhagyott. Elit-kommunizmus Minél magasabbra jutsz a hierarchia lépcsőfokain, annál jobban elhalmoznak kiváltságokkal, így aztán egyre kínosabb és megalázóbb veszíteni, ennélfogva egyenlő mértékben növekszik alávetettséged és célod értéke is. Meg van ez szervezve. Egy főosztályvezetőnek nem jár személyi használatú gépkocsi, de jogában áll kérni saját magának is, a beosztottjainak is. Ä területi igazgatóhelyettesnek már van saját használatú Volgája, az igazgató Volgája azonban más, jobb ennél, rádiótelefon is van benne. Ha pedig a nómenklatúra piramisának csúcsára érkezel, mindent megkapsz: elérkeztél a kommunizmushoz! És megérted, hogy nincs szükség világforradalomra, a munka legmagasabb fokú termelékenységére, egyetemes harmóniára ahhoz, hogy eljussunk a kommunizmushoz, fel lehet azt építeni egyetlen országban is, de csak bizonyos egyének számára. Nem túlzók, ha a kommunizmust emlegetem. Gondoljunk csak a ragyogó kommunista jövő alapelvére: „Mindenkitől képességei szerint, mindenkinek szükségletei szerint.” Esetünkben csakugyan így van. A képességekről már szóltam, sajnos, ezzel nem lehet dicsekedni. Hanem a szükségletek!... Ez aztán olyan nagyigényű, hogy már mostanra sikerült az igazi kommunizmust felépíteni — mintegy húsz személy számára. A kommunizmus építését a KGB kilencedik osztálya biztosítja. Mindenható osztály ez: éber szeme előtt zajlik a pártvezető élete, és bármilyen szeszélyt teljesít. Zölddel elkenteit dácsa, nagy park, kert, sportpályák és sporteszközök, minden ablak alatt őrszem és vészjelző rendszerek. Nekem a politikai bizottság póttagjaként három szakács, három háztartási alkalmazott, egy szobalány meg kisegítőivel egy kertész járt. Én, a feleségem, az egész család, valamennyien, akik hozzászoktunk, hogy mindent magunk csináljunk, határozottan zavarba jöttünk, amikor addigi életmódunkat fel kellett adnunk... Szinte teljesen lehetetlen volt a normális kapcsolattartás, vagy az, hogy találkozzunk valakivel. Ha moziba, színházba, múzeumba vagy bármilyen nyilvános helyre kívánkozol, először odamegy egy ügynöksereg, ellenőriz mindent, védőkordont von, és csak ezután jöhetsz te. Egyébként a dácsában is van vetítőterem, ahol minden pénteken, szombaton és vasárnap megjelenik egy mozigépész az óhajtott filmmel. Rendelkezésedre állnak a legfejlettebb orvosi módszerek, a technika és a tudomány legújabb importberendezései. A klinikai kórterem hatalmas szoba, és itt is luxus vesz körül: porcelán, kristály, szőnyeg, csillár... Az orvos azonban reszket a felelősségtől, ezért aztán nem is dönt egyedül. Feltétlenül a kollégáival együtt érkezik; öt-tíz specialistával konzultál, köztük a legnevesebbekkel. Engem Szverdlovszkban Tamara Pavlovna Kurusina belgyógyász kezelt. Nagyon jól ismert, vagyis minden esetben pontos diagnózist állíthatott volna fel. De csak fejfájás, gyengélkedés, megfázás, fáradtság esetén kezelt egyedül. Mulatságos dolog, hogy semminek sem vagy a gazdája. Minden, amihez csak jogod van — dácsa, különleges igazolványok, a legexkluzívabb üdülés a tengerparton — végül is a rendszeré. Amely bármikor elveheti, amit adott... (Folytatjuk) Az április 29-i Hírlapban jelent meg egy cikk arról, hogy a gyöngyösi 6. számú általános iskolában — ahol tetőszigetelési munkákat végeztek — április 27- én, pénteken egy súlyos szigetelőtekercs két tanulóra zuhant. Egyiküket, a tízéves Szabó Tamást a hatvani kórházban megműtötték, s viszonylag jól van; barátja, a szintén szerencsétlenül járt, tizenkét éves Borók Gusztáv a baleset után még nem volt túl az életveszélyen: o azóta két műtéten esett át egy fővárosi kórházban. * — A gyöngyösi Épszigetelő Gmk vállalta az iskola tetőszigetelési munkálatainak elvégzését, s a tavaszi szünetben el is kezdtek dolgozni — tájékoztatott Vági Jenő, a Gyöngyösi 6. Számú Általános Iskola igazgatója. — A baleset pedig a tanítás első hetének péntekjén, az órák közötti szünet végen történt. Mi kihívtuk a rendőrséget, megérkezett a megyei munkavédelmi felügyelő is; az akkori megállapítás szerint a gmk nem tett megfelelő óvintézkedéseket. Az én véleményem az, hogy a „bűnös” tekercs magától nem eshetett le, hiszen a tető lapos. Éppen emiatt, a lapos tető miatt kellett volna a gmk- nak elkerítenie a területet és még a tetőt is. — Most már biztonságos körülmények között folyik a munka? A gyerekeknek, az ittdiákos- kodók szüleinek nem kell félniük, félteniük fiukat-lányukat azért, hogy legközelebb ők esnek áldozatául egy ilyen szerencsétlenségnek? — Nézze, május 4-én a tornatanárral együtt én magam másztam fel a tető egy alacsonyabb részére a tekercseket megerősíteni, mert nem voltak rendesen rögzítve — bár a gmk a baleset napján, vagyis azt követően tett bizonyos óvintézkedéseket. Úgy tűnik, az kevés volt... Én egyébként már szóltam nekik, hogy az összes tekercset behordatom a tetőről. Amíg ez meg nem történik, a gyerekek a szünetekben nem mehetnek ki az udvarra. — Hogyan viselkedett a többi, itt tanuló fiatal, amikor megtudták, hogy két társuk súlyos sérülésekkel került kórházba? — Mindegyikükön érződött a hatása. Az egyik osztálynak klubdélután lett volna aznap, a történtek miatt azonban kérték az elhalasztását a rendezvénynek. Még egyszer mondom, körültekintő munka mellett ez a szörnyűség nem történhetett volna meg. A szülők pedig a pedagógusokat hibáztatják, hiszen ők azt gondolták, hogy az iskolában jó kezekben van a gyerekük. A baleset után nagyon sokan érdeklődtek: hanyadikosok voltak, hogy hívják a sérülteket? Érthető, hogy izgultak, talán csak nem az ő kisfiukkal-kislányukkal történt valami... * A Gyöngyösi Rendőrkapitányságon is érdeklődtünk az ügy állásáról, arról, hogy menynyiben volt hibás a történtekben a vállalkozó GMK. Ahogy kiderült, annyi biztos, hogy mulasztások voltak, de nem tudtak érdemben nyilatkozni, hiszen még folynak a különböző vizsgálatok. Ezek végeredményéről, amint lehet, természetesen beszámolunk, s a gazdasági munkaközösség vezetőit is megszólaltatjuk, mi az ő véleményük e szerencsétlen balesetről. Rénes Marcell Siratom a vándorsólymot A Bükk-nyúlvány egyik legmagasabb csúcsán van egy kis faházikó. Alattunk a messzeségben az alföld ölelkezik a felfölddel ott, ahol a hegyek dombokká, lankákká szelídülnek, és kezet fognak a rónasággal, a falvak — mintha repülőről bámulnánk — mesévé törpülnek, és gulliveri tisztelettel néznek a hegyekre. Bükkzsérc, Cserépfalu, Bogács, és a párába vesző homályban a matyó főváros, Mezőkövesd, amelyet inkább sejteni, mint látni lehet még a tízszeres nagyítású távcsővel is. Madarak röppennek a kunyhó elé, szürke zsakettes gerlék, mindig elegáns feketerigók és tarka pizsamás himpellér mátyások, az erdő hírharangjai. Eszegetnek, csipegetnek, aztán valamitől riadtan felröppennek, de csak azért, hogy egy-két perc múlva újra színre lépjenek. Oszkár ül mellettem, a madárvilág féltő szerelmese és felvigyázója. Oldalán magnetofon, kezében távcső, mellette térkép, egyéb apróság. — Azt beszélik, hogy letetted a puskát... — Örökre. Látom a szemében az érdeklődő kíváncsiságot, de ő is az enyémben a makacs hallgatást, így aztán megelégszik az egyszavas válasszal. Vörösvércse zúg el felettünk, és egy gerle máris hiányzik a vaddisznószóró dézs- málói közül. Egy pillanatra látjuk a karmai között a vergődő szelíd gerlét, néhány toll-lap búcsúztatja el a földi világtól. — A vércse megölte a gerlét. — A halál az élettel járó kísértet... A tragédia után a szajkó madártávírón kiáltja meg a hírt az erdei népnek: — Vigyázzatok! A vércsefiókák húsra vágynak. Most egy gerle az áldozat... A róka a sűrű felől érkezik, hallja a mátyást, és arra gondol, hogy az ő kotorékában is éhesek a fiatalok, nekik is elkelne már egy jó falat. Az irigységtől összefut a szájában a nyál, horpadt gyomrába belenyilallik az éhség. — Ostoba madárnépség! Naphosszat tollászkodtok, móri- káljátok magatokat, számotokra terített asztal az erdő, de ha egy ragadozó nyakon csípi valame- lyiteket, mindjárt fellármázzátok a világot. Szederindák alá csúszik, hasa a földet éri, tejes mellbimbóit csiklandozza a csalán, és mivel látja, hogy ezúttal megelőzte őt a vörösvércse, feladja a galambok utáni leskelődést. A bokrok között két nyúl baktat. Baktatásukban gondtalanság és béke van, majdnem összekoccan a fejük, amikor találkoznak. — Halálra rémítessz! A fiatal süldőnek torkán akad a szó, és csak később makogja: — Megbocsáss, de elábrándoztam! Sajnálom a gerlét, mert megette a vércse. Tudod, a vércsehad nekünk is ellenségünk, de a gerlék nem élnek nyúlhús- sal... Este tüzet gyújtunk a házikó előtt, a fák ágas ujjaikkal a levegőt tapogatják, mert a levelek napról napra gyarapodnak, és az erdőben levegő és napfény után kapaszkodik minden. A göm- bölyded Hold titokzatosan mosolyog, és bearanyozza a környező mészkősziklákat, a szakadékba nyúló mohos köveket. Oszkár ma szomorú. A fel-fel- csapó lángok fényében olvassa a madártani intézetnek címzett levelét: — Jelentem, hogy a Bükkben az utolsó vándorsólyom fészkét üresen találtam. A faj kiveszettnek nyilvánítható... Pattog a rőzse a parázsló tűzön, magam elé képzelem a vándorsólymot, ezt a ritka, szép madarat, amely erős testalkatú, szárnya tizenkét kormánytollú, látványnak is bámulatos, királyi madár. — Isten veled, Falconidae peregrinus! Amíg magamban búcsúztatom a Bükk kipusztult, nemes madarát, tudós barátom arról beszél, hogy hazánkban öt sólyomfajta él, tulajdonképpen valamennyi veszélyeztetett, így a sokak által ismert kerecsendsó- lyom is, amely fölött — ha így haladunk — hamarosan meghúzzák a lélekharangot. Enyhe fuvallat támad, a sűrűben szarvasok bóklásznak, majd robajjal futnak el az emberszagtól. Oszkár hangosan olvassa a jelentését: — A vándorsólyom háta sötétbarna, hasa fehér, több barna hullámvonallal. Farka 7 — 9 harántszalaggal díszített. Gatyája fehér... Szomorú szavai úgy hangzanak itt az erdőben, a pattogó tűz közelében, mint egy nekrológ, amely immár kijár egy kipusztult fajnak, amellyel szegényebb lett a Bükk, az erdő, a világ. Európa térképén kevés olyan tájat találunk, amely a történelem folyamán nagyobb változást szenvedett volna természetes állapotához képest, mint éppen a Kárpát-medence. Az erdőségek irtását már a római provinciák lakói megkezdték, a honfoglalást követő első évszázadokban az Alföldön is nagyarányú erdőirtás kezdődött, legelőszerzés és termőföldnövelés miatt. A török hódoltság, az ország kifosztása, zaklatása, a kíméletlen vadászat egyaránt pusztítottak növényt és állatot, később a folyószabályozások tizedelték meg az élővilágot, amelyet a harmadik nagy faunapusztulásnak minősít a tudomány. Száraz gallyat dobok a tűzre. A füst ifjú és hebehurgya, szálldogál szerteszét, most született, örül az életnek, megcsókol bokrot, fát, minket is körülölel, és szeretetétől megerednek a köny- nyeink. — Gyerünk a kunyhóba! Mennék is már, de valahol bagoly huhog, és ma hinnem kell a kísértetnek, mert szívemig ér a halálmadár szava. Oszkár hallja a huhogást, és a csípős füst ürügyén ő is elsiratja a vándorsólymot... Szalay István 1 1 I ...és a tetőről j „útnak in- j dúlt” a te- I keres... | (Fotó: Gál I Gábor) j
