Heves Megyei Hírlap, 1990. május (1. évfolyam, 24-49. szám)
1990-05-05 / 27. szám
Hírlap, 1990. május 5., szombat PANORÁMA 5 Ki ne álmodozott volna már arról, hogy egy szép napon felkerekedik, feléget maga mögött mindent, elvonul egy magányos tanyára, s ott gazdálkodni kezd. Álmodozni persze lehet, de egy ilyen ötlet megvalósítására csak kevesen képesek. Akik manapság mégis belevágnak a nagy „kalandba”, azok nem magunkfajta romantikus álmodozók, hanem nagyon is tudatos vállalkozók, akiket gyerekkoruk óta fogva tart a föld, akik számára egyetlen törvény létezik: a kétkezi munka szigorú tiszteletben tartása. Ilyen emberekre bukkantunk nemrégiben Eger határában. A lankás dombok közötti festői szépségű területen hat évvel ezelőtt négy család bérelt egy-egy darab földet az Egri Csillagok Tsz-től. Tanyát vertek, s megtakarított pénzükből, kölcsönökből állatokat vásároltak a környező gazdaságoktól. Mára újabb négy vállalkozó gazda kért és kapott helyet gazdálkodásra. Van itt csirke és sertésfarm, akad olyan ember, aki teheneket és lovat tart, más mezőgazdasági kisgépekkel vállal bérben földművelést a tsz földjein. De hallgassuk őket. Tanulságos dolgokat tudunk meg tőlük a vállalkozásról, a sajátos életforma gondjairól. Tóthpál Sándor az elsők között bérelt itt területet hat évvel ezelőtt. — 15 évre váltottam meg ezt a részt, viszonylag olcsón, 10-12 ezer forintért. Azelőtt az iparban dolgoztam, egy ktsz-ben, de az egyik karom tönkrement. A kórházi kezelés után döntöttem úgy, hogy csak állattartással foglalkozom. Az első évben összefogtunk a másik három gazdával, és kivezettük ide a vizet, nem kis pénzért. Aztán sertéseket vásároltam. Nem sikerült a kezdet, nem az én hibámból. Veszteségesen zártam az első esztendőt, de a második sem alakult jobban. Megrendeltem a tápot a füzesabonyi állami gazdaságból, aztán jóval később derült ki, hogy 80 mázsányi Egercsehibe „vándorolt.” Ezek után az ügyintéző azzal állt elém az év végén, hogy 16 ezer forintot még nekem kell visz- szafizetni. Persze később kiderült az igazság, ezt az embert ugyanis két héten belül fegyelmi- leg elbocsájtották az állásából. Szóval így kezdődött... — Ennyi kudarc után más már feladta volna a küzdelmet. Maga miért folytatta mégis? — Nézze, én szülők nélkül nőttem fel, a nagyapám nevelt. Ő már gyerekkoromban belémol- totta a föld tiszteletét, megtanított gazdálkodni. Ezért nézni se bírom, ha valaki elherdálja az értéket. Nem azért mondom, de a tsz-ben is változtatni kellene egy-két dolgon. Tavaly majdhogynem könyörögtem, hogy ne szántsák be a lucernát. Én lekaszáltam volna, kiváló takarmánynak való volt, de a végén elhajtottak. Hát miféle szemlélet ez? Kértem én azt is, hogy szakítsanak ki egy részt nekem itt a domboldalon. Megműveltem volna tisztességesen, nem hevert volna parlagon a föld, de nekem nem adták. Másé lett, nem sokkal később. Valami sógoré, komáé vagy jó ismerősé. Most aztán megint van félnivalóm, mert végül is kinéztem magamnak két hold területet. A fiammal letakarítottam róla a térdig érő gazt, és betörtem. Kíváncsi vagyok, mikor vonnak érte felelősségre. — Mostanában pedig elég sokat hallottuk, hogy azé a föld, aki megműveli... Beszédes vállrántás, s egy fura kis mosoly után másra terelődik a szó: — Tudja, most váltottam nem is olyan régen. Öt tehenet hoztam el Feldebrőről. Sajnos úgy néz ki, hogy az 1200 forintos táp mellett nem éri meg tovább sertést tartani. Persze meg lehetne ezt úgy is oldani, hogy mindenki jól járjon. Ha például a tsz nyitott volna egy húsboltot, akkor közvetlenül értékesíthetnénk az árut. A vevő is jobban járna. No de hát ez is csak az én ötletem ... Búcsúzáskor nem állja meg a gazda, hogy eldicsekedjék az állomány legszebb példányával. Ő pedig nem más, mint Baba, a maAz igazi az lenne, ha mindenki a sajátján gazdálkodhatna Az állomány legbecsesebb példánya Mészáros István: „Az első évben 130 ezer forintot fizettünk rá a sertéstartásra” Barátságban gyár félvér kanca. 140 ezer forintért cserélt gazdát nemrégiben. — Szeretem a lovakat. Ezért az egyért egy évig járkáltam egyik vásárból a másikba. Nagy nehezen mégiscsak ráállt az alkura a volt gazdája. Mostmár végleg az enyém. Nem messze Tóthpálék portájától akad egy másik, ahol még nem mondtak le a sertéstenyésztésről. A „főnök” most Egerben van, így az őt helyettesítő Mészáros Istvánnal beszélgetünk. — Mielőtt idekerültem, a Hevesi Állami Gazdaságban voltam főállattenyésztő. Hat évvel ezelőtt, amikor belevágtunk ebbe a dologba, 100 hízót vásároltunk. Ezen aztán 130 ezer forint ráfizetésünk volt, mégis folytattuk. Ma már leginkább csak adás-vétellel foglalkozunk. Amint megfialnak a disznók, továbbadjuk a kismalacokat. — Hogy telik el egy átlagos napja? — Én jó ideje itt élek kint. A városba csak tápért járok be. A személyi igazolványban is ez a lakcím van feltüntetve. Reggeltől estig mindig van munka. Szeretem csinálni. Tudja, a legtöbben másodállásként foglalkoznak állattartással. A tanyaszomszédok között akad pincér, kisiparos is. Van, aki csak etetni jár ki munka után. Én mindenesetre egyelőre itt rendeztem be az életem, s nem kívánkozom el innen. Éppen indulnánk vissza a városba, amikor Tóthpál Sándor megállít bennünket. Hivatalos papírt mutat. Az áll benne, hogy hamarosan hagyatéki tárgyalás lesz, amelyen az is eldől, hogy mekkora földet kap az örökségből. — Engem mindig bántott, hogy nincs egy kapavágásnyi saját földem sem. Másokét bérelni nem az igazi. De talán, ha visszakapom a jussom, minden rendbe jön. Akkor, s csak akkor leszek elégedett, ha az enyémen lehetek gazda. Akkor attól sem kell majd félnem, hogy valaki megszól azért, mert egy darabka gazos részt meg merek művelni engedély nélkül. Á kérdés ezek után már csak az, hogy mégis kié hát a föld? Úgy tűnik, ez a talány még egy darabig ott fog lebegni a lágy dombok közé zárt völgyben is. Épp úgy, mint az ország más részein, ahol a névleges tulajdonos még megengedheti magának, hogy gaz veije fel a portáját. Mondom, még... De talán már nem sokáig. Legeltetésre is kiválóan alkalmas a terület Idill Eger határában „Modern” tanyák — nosztalgia nélkül Tóthpál Sándor: „Kértem még földet — másnak adták” Farmergazdák Eger határában Mégis kié hát a föld? Szöveg: Barta Katalin Fotó: Perl Márton
