Heves Megyei Hírlap, 1990. május (1. évfolyam, 24-49. szám)
1990-05-26 / 45. szám
8. Hírlap-HÉTVÉGE Hírlap, 1990. május 26., szombat Török sátrak az egri várban Az egri Dobó István Vármúzeumban török sátrak hasonmásai fogadják az ide látogató hazai és külhoni turistákat. Az intézmény állította fel, s adta bérbe azoknak az ajándékkereskedőknek, akik színvonalas, nívós tárgyak értékesítésével segítik elő az idegenforgalmi szolgáltatásokat. Fent: Török sátrak az egri várban a színvonalas, nívós ajándékárusítást hivatottak elősegítem Balra: Siller Bemátné, a vármúzeum restaurátora az ásatásokkor Bogács környékéről előkerült bronzkori leletek eredetihez hasonló másolatával, melyet ő készített (Szabó Sándor felvételei — MTI) ^Számomra az a legfontosabb, hogy neveltjeink lelkiekben visz- szatéijenek az emberi életbe, s ha ebben Isten segít bennünket, úgy hajlandó vagyok őt szövetségesül fogadni” — mondja Igor Pod- gomij ezredes, a kiskorú bűnözők harkovi büntetőintézetének parancsnoka. Szokatlan élénkség uralkodott azon a napon az intézetben. Mindenféle híresztelések keringtek az intézetiek körében. Egyesek azt mondták, hogy pap jön a „zónába” és mindenkit megkeresztel. Mások állították, hogy megengedik a keresztek viselését és az imádkozást. Az igazat csak a vezetés és az a néhány fiatal tudta, akik az előző nap az emléktábla elhelyezésénél segédkeztek... Harkov külvárosában, ahol manapság a büntetőintézet őrtornyainak fenyegető árnyéka magasodik, egykor kolostor működött. A 20-as években kiskorúak büntetőintézete költözött a kolostorba. Az idők folyamán sokszor átépítették, s ma már szinte semmi sem emlékeztet az óorosz építőművészetre és kultúrára, csak egy valamiben folytatója a hagyománynak: továbbra is az emberi lelkek megmentésének humanitárius küldetését teljesíti. Bocsássák meg nekem a hívők a profán hasonlatot, de a jelenlegi lakók életmódja engem némileg elődeik életmódjára emlékeztetett. Napjaik ugyanúgy óramű pontossággal körülhatárolt rend szerint telnek, ugyanúgy dolgoznak, ugyanolyan korlátok között találkozhatnak a külvilággal, ugyanolyan egyszerű a viseletűk, ugyanúgy tilosak a világi szórakozások. A különbség csupán annyi, hogy a jelenlegi lakók nem önszántukból kerültek ide, s elkövetett bűneikért nem tudatosan cipelik a keresztjüket. Az oly sok találgatásra okot adó esemény valóban szokatlan volt. Az intézet vezetése elhatározta, hogy az egykori kuijazsi kolostor helyén emlékhelyet hoz létre. Első lépésként leleplezték az alapító, Georgij Donyec-Za- harzsevszkij emléktábláját. Ezért jött az intézetbe Nikodim harkovi és bogoduhovi metropo- lita. A leendő emlékhely kezelőinek átadta a kolostor krónikáját, s a megnyitó ünnepséget követően meggyóntatott néhány büntetését töltő fiatalt. — A büntetőintézetben tett látogatásunk arról tanúskodik, hogy társadalmunkban erősek a kapcsolatok a hívők és hitetlenek, a szabadságukban korlátozottak és a szabadok között — mondotta a metropolita. Meggyőzően bizonyítja azt a tényt, hogy az állam és az egyház egyek az örömben és a bánatban... A közelmúltban a szovjet lapok közzétették a büntetőintézetek főparancsnokának nyilatkozatát, mely szerint az elítélteknek joguk van a keresztek viselésére, beszerezhetnek és maguknál tarthatnak a Szovjetunióban kiadott egyházi irodalmat. Ezen felül megvizsgálják annak a lehetőségét is, hogy az elítéltek kérésére vagy az egyházi tisztségviselők hivatalos megkeresésére engedélyezzék a papoknak a büntetőintézetek látogatását. (APN) Egyek az örömben és a bánatban A vetélytárs Ne higgyétek, hogy nem vagyok felvilágosult és emancipált asszony, de azért az a véleményem, hogy vannak bizonyos dolgok, amelyek egyszerűen nem nőnek valók. Természetesen vallom, hogy egyenlő munkáért mindenkinek egyenlő bér jár, és sohasem értettem egyet azokkal, akik szerint egy nőnek a konyhában (no meg az ágyban) a helye, de valahol azért én is meghúzom a határt. Az, hogy Millie vadászni jár, már nekem is egy kicsit sok volt. A dolog akkor kezdődött, amikor hozzáment Bilihez. Bilinek ez a második házassága volt, és egyikünk sem tartotta szerencsésnek. És igazán nem azért, mert Millie fiatalabb és csinosabb nálunk. Hanem ahogy viselkedik. Először természetesen adtunk neki türelmi időt, de végül már torkig lettünk az egésszel. Többen jártunk össze, baráti házaspárok. A férfiak a „Kettőt egy lövésre” nevű vadásztársaság tagjai azóta, hogy egyszerre végezték el a középiskolát. Ahogy megnősültek, a feleségek is összebarátkoztak, közel hozta őket egymáshoz a féljek meglehetősen időigényes vadászszenvedélye. Ekkor jelent meg a színen Millie. A magányosok klubjában ismerkedtek össze, miután az első felesége elhagyta Bilit, mert nem érte be azzal a kevés idővel és figyelemmel, amit ő neki szentelt. A következő közös összejövetelünkön, amikor szokás szerint flekként sütöttünk valakinek a kertjében, Bili bemutatta Millie- t a társaságnak. A férfiak az ilyen alkalmakkor mindig külön ültek, és a különböző csodafegyverekről, a vadőrök tűrhetetlen viselkedéséről, a vadászati engedélyek egyre emelkedő áráról, s nagy szarvasbikákról beszélgettek, melyeket rendszerint nem sikerült puskavégre kapni. Mi, asz- szonyok, ugyancsak külön ültünk, és kellemesen elpletykál- gattunk. Millie viszont, alighogy bemutatták, egy mosolynak szánt leereszkedő ajakrándítás- sal faképnél hagyott bennünket, s leült a férfiak közé. Vadászruhát viselt ő is; ezt egyikünk sem öltötte volna magára. Megpróbáltuk. Különösen én. Minden erőmmel azon voltam, hogy bevonjam őt is a társaságunkba, hogy ő is olyan legyem mint amilyenek mi vagyunk. O viszont meg sem próbált beilleszkedni közénk. Nagyon zavaró volt nézni, hogy három-négy méternyire tőlünk, a fétjeinkkel együtt ül, ő a társaság középpontja, mindenki vele foglalkozik. Ott terpeszkedett közöttük, pislogott hatalmas műszempillá- ival, s úgy tett, mintha érdekelnék azok a poros történetek, melyeket mi a hosszú évek során már ezerszer hallottunk. A féljek viszont vevők voltak erre a színjátékra. Ez önmagában is sok volt, de amikor elkezdődtek az összeha- sonlítgatások, akkor lett igazán elegem az egészből. — Te miért nem tudsz olyan lenni, mint Millie? — kérdezgette a férjem. Ezt nem bírtam megemészteni, hiszen éveken keresztül védelmezte a maga és barátai külön kis életét. Tudom, hogy énrám biztosan úgy tekintettek volna, mint valami betolakodóra, ha megpróbálok csatlakozni hozzájuk. Azután jöttek a telefonok. Korábban, ha egy másik félj az enyémmel akart beszélni, csak beleszólt a kagylóba, és őt kérte a telefonhoz. Ha a féljünk nem volt otthon, akkor néhény percet elcsevegtünk, felírtuk az üzenetet, s ezzel vége is volt az egésznek. Nem úgy Bili és Millie esetében. Tőlük mindig Millie hívott fel bennünket. Mikor én vettem fel a kagylót, akkor azonnal a férjemet kérte. Velem soha egy szót sem beszélgetett. Úgy viselkedett, mintha egyike lenne a férfiaknak. Azt már egyszerűen nem is akartuk elhinni, amikor a vadászidény kezdete előtt Millie beiratkozott egy lövésztanfolyamra, amelyet egy helyi rendőr tartott a középiskola hátsó udvarában. Akkor sem akartunk hinni a szemünknek, amikor láttuk, hogyan készülődik a szezonra. O viszont nyilván komolyan vette a dolgot. A vadászidény közeledtével az összejöveteleken egyre nagyobb hévvel szőtték a terveket, amiben Millie ismét csak nagy szerepet vállalt. A társaság az egyik hét végén északra tervezett egy utat, ahol álh'tólag nagy csordákban járnak a szarvasok. De hát ott semmi keresnivalója nincs egy nőnek, különösen a mi férjeink között, de ő biztosan már azt is eldöntötte, hogy melyik drága pulóverjét fogja viselni. Számomra viszont még hátra volt a feketeleves. A féljem most már naponta emlegette Millie-t, meg példálózott is, hogy milyen nagyszerű asszony, mennyire tudja osztani Bili természet iránti rajongását, hogyan szereti a férjét. Azt sem átallotta kijelenteni, hogy ebből a szempontból a nyomába se léphetek Millie-nek. Volt egy érzésem, hogy elkezdett töprengeni — talán a korom miatt. Nosza, nekiláttam tanulmányozni a szakirodalmat! Az alapoknál, az elöltöltős puskánál kezdtem. Oda-vissza többször is átolvastam, s hamarosan mindent tudtam erről, amit egyáltalán csak tudni lehet. Ezután hívtam meg ebédre Millie-t. — Hozd el a puskádat — kértem —, az újat. Talán engem is meg tudsz valamire tanítani. Te annyira értesz ezekhez a dolgokhoz! Nos, meg is érkezett a legújabb fegyverével együtt. Álmél- kodtam rajta, csodálgattam, mint ahogy ezt a férjem mellett már megtanulhattam. Sikerült meggyőznöm róla, hogy engem is nagyon érdekel ez az egész. Megkértem, hogy hagyja ott nálunk a fegyvert, hogy meg tudjam a férjemnek is mutatni ezt a gyönyörűséget. Nagyon sok dolgom volt az- pap délután. Először is kivettem a csövet a zárszerkezetből. Ezután fúrtam bele a hét milliméteres lyukat a zárszerkezet aljába. Férjem műhelyében keresgélve megtaláltam azt a csavart, amelyikre szükségem volt. Lehetett volna talán rövidebb is, de a feje tökéletesen megfelelt. Ezután kivettem azt a csavart a fémlapból, amely összefogja a tust, a zárszerkezetet meg azt a bizonyos fémlapot (tudják), majd betettem a helyére azt a rövidebb csavart. Egy olajos ruhával gondosan áttörülgettem, helyére raktam az irányzékot, s próbaképpen a vállamhoz emeltem a fegyvert. Minden a legtökéletesebbnek látszott. A vadászatra a következő hét végén került sor. Volt időm gondolkodni. Majdnem meg is gondoltam magam, de aztán a féljem megkérdezte, miért nem viselek én is olyan frizurát, mint Millie, amikor az olyan aranyos? No, ez eldöntötte a dolgot. A történet hátralevő részét már csak másodkézből ismerem. De ez az a vadásztörténet, amelyet bármikor nagyon szívesen meghallgatok, s hál’ istennek hallom is elég gyakran azokon a flekkensütéssel kombinált délutáni összejöveteleken. Úgy alakult, hogy Millie-nek alkalma nyílt a lövésre. Egy puskavégre kínálkozó szarvasbika bukkant ki a sűrűből, szinte az orra előtt. (Azt sem felejtik el soha megemlíteni, hogy Millie a létező legelegánsabb vadászruhát viselte.) Millie már egy (díszesen vésett, ezüsttel kivert) lőportartóból be is szórta a fegyverbe a lőport, betette a golyót is, majd a fojtást is elkészítette. A kakast hátrahúzva felkészült a lövésre. Az elbeszélés szerint lassan az arcához emelte fegyverét, és célba vette az alig tízméternyire álló szarvast. Akkor meghúzta a ravaszt, begyújtotta a lőport, de a továbbiakban már nem úgy alakultak a dolgok, ahogy azt várni lehetett. Nyilvánvaló, hogy a fegyver gyári hibás volt; a fiúk már be is perelték a gyártó céget. A lövés pillanatában a tus egyszerűen szétesett, s levált belőle az a darab, melyet egy csavar tartott a helyén. Innen már nem szeretnék belemenni a részletekbe. Elég legyen annyi, hogy a szarvas is ott maradt a lövés után. Ebédloszónyegek, férfi galléros polák és ezres női táskák. J erry Favretto
