Heves Megyei Hírlap, 1990. május (1. évfolyam, 24-49. szám)
1990-05-25 / 44. szám
Hírlap, 1990. május 25», péntek ________________________GAZDASÁG - TÁRSADALOM_________________________3. Ko rábban úgy mentünk vásárolni, hogy zsebünkben vittük a pénzt, és kosarunkban hoztuk az árut. Most kosarunkban visszük a pénzt, és zsebeinkbe rakott élelemmel térünk haza. Samuelson e klasszikus aforizmája kilép a közgazdaság tankönyvéből, és tízmillió állampolgár eleven tapasztalatává válik. Bár kétségtelen, hogy az infláció évtizedeken át benne volt a honi gazdaságban, s mint a betegség kísérőjelenségét, a lázt, csupán mesterséges szerekkel lehetett csillapítani, most mégis ügy tűnik, mintha nemcsak a Kalmopyrin adagolásával hagyott volna fel a gazdaságpolitika, hanem egyenesen doppingolná az emelőket. Hiszen így hatottak az év eleji döntések az élelmiszerek árainak felszabadításáról, és egy sor más termék hatósági árának emeléséről. Mindehhez járult a lakbérek emelése, a víz- és csatornadíj bevezetése, amire a koronát a lakáskamatok adójának kitaláció- ja tette fel. Az inflációgerjesztő csomag egyes elemei különböző indítta- tásúak. Az élelmiszerárak felszabadítása akár reformlépésként is felfogható, hiszen az árak szabadsága egyúttal a verseny szabadsága, a piac szabadsága is. Csakhogy ahol az élelmiszer-termelők — mint árközléseikből is kitűnt — trösztökbe, egyesülésekbe tömörülnek, és kartelltö- rekvéseikkel szemben nem érvényesülnek — mert nincsenek — versenytörvények, a fogyasztót védő, az árkartell-büntető jogszabályok, ott a mégoly reform- célzatú árfelszabadítás is más kicsengésű. Sokan vélik, hogy a már akkor gyengülő kormány a termelési támogatások konfliktusmentes visszavonása érdekében engedett az agrárlobby követelésének. Reform, kényszer, gyengeség — számos magyarázat akad a leköszönt kormány válságáthárító magatartására, de amilyen sok- értelműek a lehetséges magyarázatok, olyan egyértelműek a valóságos következmények. Aligha akad termék, amelynek előállítási költségét ne növelné a benzin és az élelmiszerek januári robbanásszerű drágulása, és — ami ennél is nagyobb baj — aligha akad termelő, amelyik ne csomagolhatná be a maga minden hanyagságát, szervezetlenségét, tehetetlenségét az „emelkednek a költségeim” mindent kibíró, lágy és hajlékony fóliájába. így azután a termelési támogatások lefaragása kevéssé ösztönöz a jövedelemtermelő képességjavítására, elvégre a gyorsuló infláció szinte korlátlan lehetőségeket kínál a pazarló gazdálkodás minden terhének áthárítására. Hogy kire, az nem kérdés: a végső láncszemre, a fogyasztóra. A kiszolgáltatott fogyasztó dermedten áll. Patemalizmus- hoz szokott énjével kétségbeesetten kérdi: ki véd meg engem? Mivel választ nem kap — a gondoskodó állam kihalt, a sugallat pedig, hogy „vásárolj valutát”, félelmet, idegenkedést kelt benne —, feltámasztja másik, évtizedek óta szunnyadó énjét, és osztályos. társaival tüntetni megy, bért követel. Legyen bár a munkás közösségi lény, értse bár jól, hogy a tömeges, országos sztrájkokkal önmagát éhezted ki, hogy egy sztrájkoló nemzet önmaga gyilkosává válik — pusztító infláció esetén aligha emelkedhet felül legközvetlenebb érdekein. Pislákol-e valami fény az alagút végén? Készülnek a válságkezelő programok is: készít ilyet a Híd-csoport, a Kékszalag-bizottság, közreadta indulatos röpiratát Komái János, a buda- pesti-harwardi professzor, és gyártják inflációellenes gazdaságpolitikai programjaikat a pártok is. Bármiféle stabilizációs program megvalósításához azonban mindenekelőtt szilárd hatalom kell; hozzáértő, erős kormány, amely egyszerre élvezi a nép támogatását és a külföld bizalmát. Vajon lesz-e mód ilyet választani? Gál Zsuzsa Mindenki erről beszél Menekülés a forinttól Éveken át írtak róla, mára valóság lett: Magyarországon lényegében kettős valutarendszer működik. Amióta minden eredetigazolás nélkül bárki berakhatja nyugati valutáját a bankba, ez lett a lakossági megtakarítások megőrzésének legnépszerűbb formája. Érzékelhetően csökkent az érdeklődés az ékszerek, festmények iránt, aki csak teheti — s ma jogilag mindenki teheti —, valutában tartja a pénzét. A dollár, márka, schilling iránti kereslet minden korábbit felülmúl, a hivatalos és a feketeárfolyam közötti rés 35 — 40 százalékos. A nyugati valuták feketepiaci kelendőségét jelzi, hogy az idegenforgalomból minden ellenkező célzatú intézkedés dacára folyamatosan csökken a hivatalos „devizabevétel”. így 1989 első 11 hónapjában 46 százalékkal nőtt a konvertibilis elszámolású országokból érkezők száma, a dollárban számított devizabevétel pedig csak 9 százalékkal. Az egy beutazóra jutó, hivatalos beváltásból származó devizabevétel az 1988-as 63,3 dollárról 47,1 dollárra csökkent. A lakosság tulajdonképpen racionálisan viselkedik, hiszen a dollár feketepiaci árfolyama nagyjából az inflációt követve emelkedik. A forintot valutára cserélő állampolgár abban a nem is alaptalan hitben él, hogy pénzének értékét meg tudja őrizni. A pénzügyi szakemberek most mégis vészharangokat kongatnak, és drasztikus, korlátozásokat sürgetnek a kettős valuta- rendszer ellen. Vajon miért? Milyen veszélyei vannak ennek a látszólag kényelmes megtakarítási módszernek? Az egyik veszély, hogy a jelenség nem marad meg a megtakarítások szférájában, hanem átszivárog a kiskereskedelem, a szolgáltatás, az „ingyenes” egészségügy területére is. Márpedig, ha egyes termékeket, gyógyszereket, szolgáltatásokat csak keményvalutáért lehet megvenni, akkor a lakosság túlnyomó része, amely forintjövedelméből nemhogy dollárban megtakarítani, megélni is alig tud, elviselhetetlen hátrányba kerül. A kettős valutarendszer az inflációt is növeli. A jó pénz kiszorítja a rossz pénzt — a Gres- ham-törvény logikája szerint mindenki menekülni akar a forinttól. Ennek az egyre gyorsuló folyamatnak a vége a forint ellehetetlenülése. A forint konvertibilissá tétele a magyar gazdaság talpon maradásának egyik feltétele. Márpedig ez csak akkor következhet be, ha a forint erős, mindenki által elfogadott, forgalomképes pénz. Ilyen értelemben a két, egymáshoz látszólag nagyon hasonló pénzügyi aktus, nevezetesen, hogy a polgár a forintját a kapualjakban dollárra cseréli, meg az a lehetőség, hogy hamarosan, ha akarja, forintját a bankban hivatalos árfolyamon dollárra válthatja, nos, ezek kizárják egymást. Amíg menekülünk a forinttól, nyilvánvalóan a forint nem lehet konvertibilis. P É. „Tudja, hány éve reménykednek a munkások?!” — Az emberek veszik a kalapjukat, és elmennek — Másfél évtizedes diktatúra a Csepel Autóban — A raktárnak termelni nem pénz — Attól még nem dől össze a gyár, hogy Demeter úr elment „ír ígj öt hónapig tartott Hogyan tovább? — Az egri gyárban dolgozó kilencszáz emberi elsősorban az izgatja, hogy lesz-e munkájuk, a részvénytársaság biztosítja-e a megélhetésüket? — A mai gazdasági környezetben nehéz jósolni — válaszolta Horváth Mátyás, az rt. elnöke —, de ennek ellenére azt kell, hogy mondjam, lesz munka a Csepel Autóban. Egyrészt, mert a megkötött magyar — szovjet kereskedelmi szerződésben szerepelnek Ikarus buszok, amelyekhez mi szállítjuk a sebességváltókat, másrészt itthon is és a keleteurópai országokban is a közeljövőben arra lehet számítani, hogy egyre több pótalkatrészre lesz szükség. Mert a nagyjavításokra jobban lesz pénzük a vállalatoknak, mintsem arra, hogy új autóbuszt vegyenek. — Erre azonban nem lehet hosszú távon alapozni. — Valóban, és éppen ezért szeretnénk szabad teret biztosítani a belső vállalkozási rendszernek, amelynek új gyártmányai révén új piacokon is megjelenhetünk. Tárgyalunk továbbá nyugat-európai üzletemberekkel is, de erről egyelőre többet nem árulhatok el. — A változásokról tájékoztatták a kollektívát? — Szinte az első feladatunk az volt, hogy a középszintű vezetők és a dolgozók képviselői révén képet adtunk a valós helyzetről. Nem akartuk kétségek között hagyni az embereket, s a jövőben is arra törekszünk, hogy hiteles és gyors tájékoztatást kapjanak az őket is érintő változásokról. — Úgy járt a mi igazgatónk, mint az agglegény, aki negyven év után házasodott meg — hozta példaként a hasonlatot az egyik munkás. Hogy mire gondolt pontosan, azt már nem fejtette ki, ám mindenki sejtheti, mire célzott. A Csepel Autó egri gyárának igazgatója tavaly decemberben tartotta a „menyegzőt.” Ekkor alakult meg a Csepel Autó Sebességváltó Rt. A részvénytársaság igazgatósága az egri vállalat igazgatóját választotta meg a cég elnökének, s a közgyűlés az ügyvezető igazgatói poszt betöltésére is Demeter Pa/ttalálta a legalkalmasabbnak. A frigy azonban tiszavirágéletűnek bizonyult, hiszen öt hónap elteltével már a válásról tudósíthatunk. De milyen is volt ez az öt hónap? Mindenképpen a pozitívumok közé tartozik, hogy rubelelszámolású exportstop miatt a részvénytársaságnál nem kellett kényszerpihenőt tartani, nem szorultak bankkölcsönre, és a fizetési kötelezettségeiknek is mindenkor eleget tettek. Igen ám, csakhogy ez alatt a szűk fél év alatt az is szembetűnt, hogy amíg a pesti gyár megpróbált alkalmazkodni a piac diktálta feltételekhez, új termékekkel kísérletezett, nyugati megrendeléseket hozott tető alá, addig Egerben a levegő sem mozdult. Az első negyedévet milliókban mérhető veszteséggel zárta az rt., ami elsősorban az egriek „érdeme”. Gyakorlatilag az egri gyárban az idén egyetlenegy olyan döntés sem született' ami a kilábalást, az útkeresést célozta volna meg. Mindezek közrejátszottak abban, hogy a részvényesek többsége konfliktusba került Demeter Pállal. A kenyértörésre a május 8-i igazgatósági ülésen került sor. Itt mindenki egyetértett abban — az elnök-igazgató is -, hogy a két funkciót a feladatmegosztás miatt ketté kell választani. A váratlan fordulat akkor következett be, amikor a jelenlévők kerek perec kijelentették, hogy elégedetlenek Demeter Pál elnöki tevékenységével, s éppen ezért megvonják tőle a bizalmat. Am az igazi bomba mégsem ekkor robbant. A tanácskozás délutánján az elnöki titulustól már megfosztott ügyvezető igazgató egy kézzel írt levelet nyújtott át az igazgatóságnak, amelyben az állt, hogy járuljanak hozzá munkaviszonya megszüntetéséhez, ami természetesen azzal jár, hogy távozik a részvénytársaság éléről éppúgy, mint az egri gyárból. Kérte továbbá azt is, hogy azonnali hatály- lyal mentsék fel a munkavégzés alól. Mivel ebben a kérdésben a közgyűlés hivatott kimondani a végső szót, kapóra jött, hogy korábban május tizedikére már ösz- szehívták azt. Az egyik részvényes, a Svédországban élő Csi- kász Géza jogi képviselője azonban vétót emelt — többek között azért, mert a sajtóban nem tették közzé az időpontot -, s így a közgyűlésből semmi sem lett. Ekkor csupán annyi történt, hogy a részvényesek tudomásul vették Demeter Pál felmentési kérelmét, s kiírták a közgyűlés új időpontját, amit így június 22-én tartanak meg. De hogy addig se maradjon vezető nélkül az rt. az ügyvezető igazgatói posztot az addigi helyettesre, Hegyi Jánosra testálták, elnöknek Horváth Mátyást, az egyik részvényes, a Budapest Bank egri fiókjának vezetőjét választották meg. S mivel kimond- va-kimondatlanul Demeter Pál az egri gyár életét is igazgatta, utódjául a korábbi főmérnököt, Pelyhe Csabát jelölték ki. De halljuk, mi a véleménye mindezekről maguknak a munkásoknak. Balázs Győző beállító lakatos: — Egészen mást vártunk attól, hogy januártól részvénytársasággá alakultunk. Nem pusztán szerkezeti átalakításra lett volna szükség, hanem arra is, hogy a munkásokat tisztességesen megfizessék, ami a mai viszonyok között elvárható lenne. Bár volt egy átlagos 20 százalékos béremelés, de végül is úgy alakultak a dolgok, hogy sem a cég, sem az emberek nem jártak jobban. Sajnos, az egyszemélyi diktatórikus vezetés — Demeter Pál — úgy gondolta, hogy a részvénytársaság csak az övé. Míg a gyár másik telephelyén „bejött”: Olaszországba is gyártanak már, addig nálunk jóformán semmi sem történt. Itt, kérem, öt hónapon át az volt a helyzet, hogy senki sem felelős semmiért. —i Ön a felügyelőbizottság tagja is. Volt-e egyáltalán lehetősége beleszólni a dolgok menetébe? — Nézze, az egyszemélyi vezetés ezt teljességgel lehetetlenné tette. A fiatal vezetőket Demeter úr egyszerűen megakadályozta abban, hogy bármit is kezdeményezzenek. Ez óriási hátrányt okozott. Az a véleményem, többet használt volna, ha csak ül az elnöki, ügyvezető igazgatói székben, és nem „ügyködik”. Ha egy részvénytársaság vezetője nem ért az üzlethez, képtelen az azonnali döntésre, akkor az halott dolog. Hiába jött be a tőkés, nem vállalta sem a pénzt, sem a munkát. Húzta-ha- lasztotta az ügyeket. — A munkások is várták a személyi változást? — Az igényük mindenképpen megvolt erre. A mai napig senki sem foglalkozott velünk. Márpedig az igencsak reménytelenségre ad okot, ha közel 1500 embernek nincs munkája és megfelelő bére. Vincze Sándor köszörűs fűzi tovább a szót: — A szocialista exportstop nagyon érzékenyen érintette az Ikarust. Ez visszavetette a mi megrendeléseinket is. Most a ZF nyugatnémet licence alapján gyártunk alkatrészeket, de ez nem köti le az összes dolgozót, csúsztatásokhoz, pár napos szabadságokhoz kell folyamodnunk. Ma már csak a megszállottak dolgoznak a vasiparban. A saját bőrén érzi a bajt az, aki gépen dolgozik, hisz nincs elegendő munka, nincs elég teljesítmény. Nem vagyok egyedül azzal, hogy nem kapom meg azt a pénzt, amit elvárok. így aztán nemcsak a gyárban, hanem otthon is nehéz az élet. Nem beszélve arról, hogy a vezetők a legújabb nyugati kocsikkal járnak, amíg a kétkezi dolgozónak mondjuk egy Skodára sem futja. — Most, hogy új vezetés áll az rt. élén, lát-e valami reménysu- gárt? — Bízom benne, hogy tudnak újítani. És talán lesz némi beleszólásunk nekünk is a döntésekbe. Tudja, hány éve reménykednek a munkások?! Végre tisztességes munkát, tisztességes bért szeretnénk. Bartus István műszaki ellenőr: — Sajnos, semmi sem változott az öt hónap alatt. Már a kezdetek kezdetén elmondtam, váltani kell. Ám a munkaellátásban is voltak gondjaink: még 1987- ben 20 ezer váltót gyártottunk, az idén nyolcezerre kaptunk megrendelést. Akadozik a ZF- szállítás is. Az Ikarus ugyan leállt, mi nem, de a raktárnak termelni nem hoz pénzt. Eleinte mindenki bízott benne: többet lehet dolgozni és többet lehet keresni. Azóta nagyon sok jó szakmunkás számolt le, tán háromszázzal is csökkent a létszám. Többen vendégmunkásnak mentek az NSZK-ba. Itt most az a fő gond, hogy több az adminisztratív dolgozó, a meós, mint azok, akik termelnek. — Mennyire tartja „tragikusnak ” a helyzetet? — Attól még nem dől össze a gyár, hogy Demeter úr elment. De ha semmi nem változik az új vezetési stílusban, a jelenlegi körülmények között még egy évig, ha fennmarad az rt. Piackutatás kell, sokrétű és komoly. De úgy vélem, rövidesen oldódnak a feszültségek. Ha sikerül elég munkát találni a gyárnak, fél év után már nem ilyen pesszimista véleményeket hallhat. Budai Ferenc Mikes Márta Búcsú husionegy év után Ez lett volna a címe annak a rövid beszélgetésnek, amelyet a leköszönő elnök-igazgatóval készítettem. Hogy mégsem jelenik meg az interjú, az úgy hiszem, nem az én hibám. Demeter Pál kérte, hogy az elkészült anyagot szeretné elolvasni, mielőtt az az újságba kerül. Természetesen eleget tettem az óhajának. Számomra formalitásnak tűnt ez a „cenzúra”, hiszen az igazgatói szobában elhangzottakat vetettem papírra. Aztán jött a válasz, amelyben Demeter Pál visszavonta nyilatkozatát, arra hivatkozva, hogy nem értettem meg felmondásának alapvető okát, és a leírtak rendkívül távol állnak tőle. Őszintén sajnálom, hogy így döntött. Megpróbáltam tárgyilagos maradni, ném vagdalkozó kérdéseket tettem fel a huszonegy év után búcsúra kényszerülő igazgatónak. (Csepel Autós pályafutásából tizenhat évet töltött el a bársonyszékben.) Csupán arra voltam kíváncsi, hogy miként látja a történteket, szerinte megbuktatták, avagy sem. Szándékosan nem szegeztem neki olyan kényes kérdéseket, hogy autokrata vezetőnek tartja-e magát, igaz-e az a megállapítás, hogy irtózik minden újtóL Továbbá arra is kíváncsi lehettem volna, hogy az elmúlt évek során miért távozott a gyárból számtalan, a szakmában elismert dolgozó, nem érzi-e úgy, hogy eljárt felette az idő, és így tovább... Mondom, szándékosan nem rontottam be hozzá vadorzó módjára. Nem kenyerem az effajta viselkedés. Ezért is sajnálom, hogy az ő szemszögéből nem sikerül megvilágítanunk a leváltás-felmondás hátterét. B.F.
