Heves Megyei Hírlap, 1990. május (1. évfolyam, 24-49. szám)

1990-05-19 / 39. szám

Hírlap, 1990. május 19-, szombat

Freskók között, egy vén kastélyban

Tárnáméra ékessége lesz megint |

Ha késett is a felismerés, hogy hazai kastélyainkat sem szabadna teljes pusztulásra kárhoztatni, hozzáláttak a régi szép, s értékes épületek megmentéséhez. Amihez Tarnamérán fogtak néhány esztendeje, csupán egyetlen a sorban, de szintén szívderítő, noha a műemlék éppenséggel nem tartozik a legjelentősebbek közé. Az Almássy-ház ugyanis külső megjelenésével jóval közélebb áll a falusi kúriákhoz, mintsem a rangosabb, fényesebb vidéki palotákhoz. Kisebb, egyszerűbb azoknál. Ám megkopva is mindmáig vitathatatlanul dísze maradt a községnek. S hogy végre hozzáláttak a rekonstrukciójához, kiváltképpen vonzza újra a tekintetet.

Más szakemberek mellett jó ideje pesti restaurátorok is szorgoskodnak a falak mögött. Bujdosó Anna a kedves kis női csapat brigadérosa.

— Freskók helyreállításán fáradozunk — magyarázza az- állványerdőben, néhány percre abbahagyván izgalmas, érdekes munkáját. — Festők vették észre, amint spaklijaikkal kicsit megkaparták a vakolatot, hogy a legutóbb iskolai célokra hasznosított helyiségek hajdan sokkal díszesebbek voltak. így kaptuk a nemes feladatot, amelynek során most az egykori míves alkotásokat iparkodunk előcsalogatni a feledésből, a jövő örömére. A 18. század második felére datálódhat a falfestmények születése, s a képek a nagyterem — valószínűleg a szalon — szomszédságában is végigvonulnak. Szobánként különbözők, jeleneteket és tájakat örökítenek meg, a remekek mindegyike dicséri mesterét. Azon vagyunk, hogy valamennyi ismét visszaadja majd az alkotó álmát a szemlélőnek, a kastély mai, további használóinak, vendégeinek. Amit kibontunk, azt sorra, rendre konzerváljuk, fotózzuk, s tehetségünk szerint kiegészítjük, ha szükséges. Van dolgunk elég. Tavaly óta dolgozunk itt, de — amint látjuk, sejtjük — még legalább másfél évig maradnunk kell, ha tisztességgel akarunk végezni munkánkkal.

A csapatvezető — beszéli — még a szakmában nagy hírű. Illés János keze alatt kezdte pályáját,

s azóta sokfelé megfordult. Heves megyében sem először jár már. 1961-ben a feldebrői altemplomnál is volt már munkája. Dolgozott Csempeszkopácson, Szegeden, valamint egy sor hazai múzeumban. S a négytagú csoport — amely először itt tölti együtt a napjait — más tagjai is idézhetnek már jó néhány hasonlót. Brutyó Mária, a régebbi kolléganő többet, a fiatalabb Varga Hajdú Eszter, Novák Judit kevesebbet.

Kőművesek, festők, szerelők, kőrestaurátorok társaságában peregnek a „műszakok”, amelyeknek szinte nincsenek is határai a női együttes számára. Többnyire a hétvégeken sem hagyják abba dolgukat, aminek talán a családjaiknál is jobban rabjai. Mostani állomáshelyükön pedig marasztalja még őket, hogy a kastély területe ősi temetkezési hely, s így olykor egyéb meglepetésekkel is szolgál, mintsem várnák. A közelmúltban is előbukkant a terasz alól egy késő bronz-, kora vaskori sír, amivel jómaguk eddig nemigen találkoztak.

— Igazán élvezzük, szeretjük, amit csinálunk — vallják őszinte szavakkal —, s nagy örömünk

minden, amit vállalkozásaink során sikerül hitelesen helyreállítani. Az pedig különösen boldoggá tesz bennünket, ha másoknak is tetszik, ami utánunk marad.

Az Almássy-kastélyt a helyi tanács — mint Kovács György- né, a végrehajtó bizottság titkára mondja — a park ősi fái alá varázsolt új, impozáns iskola — nevelési központ — kiegészítőjének szánja. Könyvtár, nyelvi labor, közművelődési klub kapna itt helyet az elképzelések szerint, s

természetesen szeretnének egy helytörténeti múzeumot is berendezni a hajdan Tarnamérán meg a környéken annyit serénykedő Galánfi László tanár úr jelenleg sajnos másutt őrzött gyűjteményéből. Már csak azért is, hogy az idegenforgalom sem kerülje ki. Hazai és külföldi turisták számára is alakítják az épületet, hogy hírét vigyék a megfiatalodó, kicsinosodó háznak és az egész településnek egyaránt.

(gyóni)

Antalóczi Lajos: Az egri főegyházmegyei könyvtár története (1793—1989)

Rövidesen 200 éve lesz annak, hogy Eszterházy Károly, az utolsó egri püspök létrehozta az általa egyetemnek szánt épületben (ma a tanárképző főiskola központi épülete) az egri főegyházmegyei könyvtárat. A külföldön is ismert, neves intézményben őrzött hatalmas értékű gyűjteményről eddig már száznál több tanulmány és cikk jelent meg, de annak fejlődéstörténetéről eddig még egy ismertető füzetet sem adtak ki.

Ezért örvendetes tény, hogy a majdnem két évszázados múltú híres intézményről a közelmúltban könyv jelent meg, amelynek szerzője az intézmény vezetője.

A munka írója a könyvtárra vonatkozó levél- és irattári források, az eddigi irodalomra támaszkodva készítette el könyvét. Tanulmánya elején rövid összefoglalót adott a könyvtárak hazai és egri múltjáról. £zt követően a főegyházmegyei könyvtár alapításának előzményeit vizsgálta. E fejezetben kiemelte a Barkóczy Ferenc(1710—1765) püspök által 1754-ben alapított Püspöki Nyomda, valamint Barkóczy és Eszterházy Károly püspökök (1725 —1799) egyetemalapítási terveinek jelentőségét.

Az előzmények vázolása után az eredeti, 1793-ban megnyitott,

egyetemi könyvtárnak szánt, barokk könyvtárterem és az 1959- ben berendezett kápolnakönyvtár berendezéseinek, az itt látható freskóknak a leírását tárta az olvasók elé. (Kracker János Lukács és Franz Anton Maul- bertsch alkotásai).

A két bevezető fejezetet követi a munka lényegi része, a könyvtár állományának és történetének a bemutatása. Ebben a részben a szerző először az Esz- terházy-féle gyűjteményről szólt. Rámutatott arra, hogy a nagy püspök módszeres gyűjtőmunkát végzett. Fő segítője külföldön Garampi bécsi pápai követ,

. Magyarországon pedig Büky József könyvtáros volt. Ezenkívül sokat segítette Batthyány Ignác egri prépost-kanonok is.

A kitartó munka révén 1793. december 28-án nyílt meg Egerben az ország második nyilvános könyvtára 16 ezer kötettel. Az állományt gyarapította az alapító püspök hagyatéka, amelynek révén az állomány 20 ezer 293 kötetre emelkedett. Ezt nevezzük Eszterházy--gyűjteménynek. A szerző az alapítás feltárása után a könyvtár XIX. századi történetéről írt, különös tekintettel Monte Degoi Albert Ferenc könyvtárosi munkásságára, aki a gyűjtemény első katalógusát készítette el. A könyvtárban 1867- ben már 45 ezer 449 kötet volt (31 ezer 331 munka), amelyből kilencvenöt mű ősnyomtatvány. Ebben az időszakban került a gyűjteménybe Toldy Ferenc irodalomtörténész jóvoltából Mikes Kelemen törökországi leveleinek kéziratos példánya.

A XIX. század végén Michalik Manó könyvtáros elkészítette a gyűjtemény katalógusát, amely 1900-ig egy kötetben és két pótfüzetben látott napvilágot. A nyomtatott katalógus eljutott a világ minden nagyobb könyvtárába. Ezáltal vált az egri gyűjtemény világszerte ismertté.

Míg a könyv szerzője a XVIII. és XIX. századból a könyvtár örvendetes fejlődéséről adhatott számot, addig az 1900 — 1983-ig terjedő periódusról ezt nem tehette meg. Ennek oka, hogy a századfordulót követő évtizedekben különböző okok miatt a könyvvásárlás a minimálisra csökkent, megritkultak a hagyatékadományozások, visszaesett a feldolgozás mennyisége és minősége, valamint a könyvforgalom. A bibliotéka életének legszomorúbb időszaka az 1949 és 1959 közötti évekre esett, amikor a gyűjteménynek el kellett viselnie az államosítás negatív következményeit. 1959 nyarától, a kápolnakönyvtár megnyitásától, amely együtt járt főkönyvtáros alkalmazásával, a gyűjtemény körülményei és munkája fokozatosan javultak. A könyvtár 1959-tól 1983-ig tartó történetében hervadhatatlan érdemeket szerzett Iványi Sándor főkönyv- táros. Az említett éveket követő időszakban a gyűjtemény Iványi nyomdokain haladva, a könyv szerzőjének vezetésével nagy eredményeket ért el a könyvtár anyagának feldolgozásában.

A könyv összeállítója a történeti leírás után ízelítőt adott a könyvtár kincseiből, felsorolva több fontos munka címét. Ezt követi a könyvtárosok nevének és alkalmazási idejének közlése, majd a felhasznált források jegyzékét olvashatjuk. A kötet a Magyarországon található egyetlen, 1787. június 2-án írt Mozart-le- vél közlésével zárul.

Bár az Egri Dohánygyár anyagi támogatásával megjelent kiadvány az idegenforgalom, a könyvtárba látogató turisták érdeklődésének kielégítésére készült, nyeresége a könyv- és könyvtártörténetnek, a helytörténetírásnak. Bizonyára a szerző elkészíti majd a nevezetes könyvtár részletes monográfiáját is. (Eger, 1989.)

Szecskó Károly

Mit kell tudni

a történelemérettségin?

Most, hogy már nem tekintenek le ránk az „állandóságot'’ és az „egyedüli igazságot” sugalmazó Lenin-szobrok, hogy kihunytak a homlokzatokon a nemrég még „világosságot” adó vörös csillagok, más fénybe kerülnek a történelem eseményei. A tankönyvek kétségbevonhatatlannak hitt lényeiről kiderül, hogy nem is úgy estek, a hősökről pedig, hogy nem is voltak akkora hősök. Képlékennyé vált a történelem, amint éppen újraíródik. De mit kell tudnia annak a tizennyolc éves diáknak, aki az érettségin éppen huszadik századi tételt húz? A tankönyv szövegét, vagy a tanár véleményét, netán a sajátját mondja?

— A történelem „befejeződik” a második világháborúval, az 1945 utáni eseményeket nem tartalmazzák a tételek, és ezeket a felvételin sem kérdezik — mondta Csathó Zoltán, az egri Gárdonyi Géza Gimnázium munkaközösség-vezetője. — A minisztérium közreadott ugyan egy központi tételsort, de ezt országos felháborodás kísérte. így maguk a tanárok állítják össze a tételeket, a megadott témakörökből válogatva. A vizsgán minden azon múlik, hogy ki kérdez. .. Mivel az teszi fel a kérdéseket, aki az osztályt tanította, igyekszik majd kikerülni a rázós pontokat. A diákok a könyvből tanulnak, de a pedagógus felhívja a figyelmüket, hogyan változott időközben a korszak értékelése.

— Szeretném hallani, hogy a gyerek a legújabb szemléletet adja vissza, de ha a tankönyvet vágja be, azt is el kell fogadni — így látta Grósz Károly, a Gép- és Műszeripari Szakközépiskola tanára.

— Nem várhatjuk el, hogy az érettségire készülők szakcikkeket olvassanak, főleg akik nem is érdeklődnek különösebben a tantárgy iránt. Sok diákban még élnek az általános iskolában tanult panelek, és azokat nem köny- nyű elfeledtetni velük. József Attilára például automatikusan rávágják: proletárköltő. A noszf, a sztálini Szovjetunió vagy a Tanácsköztársaság — ezek olyan témák, melyekről a hivatalos vélemény is megváltozott. A tanár lelkiismeretén múlik, hogy mit tarnt. A könyv átdolgozott változatában például már szó esik a sztálini kultusz halottairól, írnak Trockijról, Buharinról, kicsit másképp szerepel Kun Béla is. Mivel magunk alakítjuk ki a tételeket, módunk van arra, hogy kihagyjunk eseményeket, amelyeket nem láthatnak tisztán a negyedikesek, és amelyek ném is túl népszerűek... — A legújabb kor történelméből tanfolyamokat szerveztünk a tanárok számára, Egerben pedig konferencia is volt, ahol neves szakemberek tartottak előadást a korszak legvitatottabb kérdéseiről. Azért van erre szükség, hogy a kollégák naprakészek legyenek, és világos ismereteket közvetítsenek tanítványaiknak. Jövőre a századforduló történései kerülnek sorra kurzusainkon — mondta dr. Kovács Pálné, a megyei pedagógiai intézet munkatársa. — Az érettségin a pedagógusok igyekeznek kikerülni a buktatókat, élesben nem kérdeznek rá a kényes pontokra. Nem a gyerek véleményét veszik figyelembe, hanem azt, hogy az eseménytörténetből hogyan készült föl.

(pala)

Egy kommunista és a tisztesség

Vas Zoltán „betiltott” vallomása

Ez a kötet megkésett... Mindenekelőtt azért, mert szerencsére megváltozott a világ. Legalábbis formálisan lezajlott a rendszerváltozás, s ebből következően ma már nincsenek úgynevezett tabutémák, napjainkban nyíltan szólhatunk az elmúlt negyven esztendő sorsnyomorító torzulásairól, a hatalommal visszaélők lelkiismeretlenségéről, erkölcstelen hazárdjátékáról.

Azt azért tegyük hozzá, hogy a Betiltott könyvem kései publikálásáért nem az író felelős, kizárólag azok a süllyesztőbe rendelt figurák, akik néhány évvel ezelőtt még élet-halál urai voltak.

Uralkodtak, dölyfösködtek, mindenféle erkölcsi érzék nélkül, tisztában léve azzal, hogy kizárólag tőlük függ: mi történik ebben az országban, ők határozták meg, hogy ki szólhat, s kinek kell némának maradnia.

Közéjük sorolták azt a toliforgatót is, aki egykor a cezaromá- niás Rákosi börtöntársa lett, aki 1945 után a pártelit tagjaként tevékenykedett, aki számos szállal kötődött a honi és a nemzetközi kommunista mozgalomhoz.

Ezt az írást mégsem felesleges tüzetesen áttanulmányozni,

mert nemcsak egy ember vívódásairól, megtorpanásairól,

megalkuvásairól, kompromisz- szumairól kapunk hű látleletet, hanem bepillanthatunk az irányítás posztjain pöffeszkedők kulisszatitkaiba.

Ettől tartottak, emiatt üldözték, zaklatták azt, aki „fecsegni” mert. Egyáltalán nem érdekelte

őket az, hogy az alkotót a számvetés szándéka vezérelte. Belenézett abba a tükörbe, amely nem szépít, amelyből kozmeti- kázatlan portréja tekintett vissza rá.

Kesergően, szellemeskedve, ironikusan, kiábrándultán, de valósághűen.

A tisztesség jele az, hogy nem pártolt el Nagy Imrétől, akihez azért került közel, mert vette a bátorságot, s azt tette, ami elvbarátai körében halálos véteknek számított: gondolkodott. Ráadásul emelt fejjel vállalta tettemnek következményeit is. Rá ugyan nem várt a bitófa, „csupán” a mellőzés. Ellenfelei úgy vélték: többé aligha szól már.

Nem így történt, ha töprengve is, de továbbra is szimpatizált 1956 októberének eszméivel, s nem volt hajlandó ellenforradalomnak minősíteni a szabadság- harcot, illetve a népfelkelést.

A kéziratra szabályosan vadásztak, mégis maradt belőle példány, hogy végül is mindenki megismerje.

Aki kritikusan elemzi ezt a művet, nemcsak a lélektani elemzés ritka élményével gazdagodhat, hanem arról is megbizonyosodhat, hogy miként játszották ki a milliókat azok a mindig és mindenkitől rettegő, többnyire iskolázatlan, műveletlen új urak, akiket hála istennek félreállított a história belső logikája, s az általuk lenézett nép egyértelmű akarata.

Nem ideiglenesen, hanem örökre...

Pécsi István