Heves Megyei Hírlap, 1990. május (1. évfolyam, 24-49. szám)
1990-05-18 / 38. szám
4. KULTÚRA - KÖZMŰVELŐDÉS Hírlap, 1990. május 18., péntek Mtkófalvt lakodalmas Évtizedes hagyomány, hogy a megyénkbe látogató kül- és belföldi turistákat a mikófalvi tájházban megismertetik a vidékre jellemző lakodalmi szokásokkal. Felvételünk a hagyományos eszközökkel, szőttesekkel és lakberendezési tárgyakkal gazdagon berendezett épület udvarán készült. (Fotó: Perl Márton) Az „úttörőtlenített” ház Április végén a megyei tanács hivatalosan is jóváhagyta az „egykori” megyei űttörőház új nevét: most már igazán Gyermek-Szabadidőközpontnak hívják az intézményt. Molnár Lajos igazgatótól arról érdeklődtem, hogy a névváltozást milyen tartalmi átalakulás követi. — A ház 1972-ben jött létre, az azóta eltelt majd két évtized munkáját nem akatjuk teljesen „megtagadni”. Igaz, hogy a Magyar Úttörőszövetség programjaihoz járultunk hozzá elsősorban, de maradtak megőrizhető elemek tevékenységünkben. Ami megszűnt: a mozgalmi jellegű akciók, az úttörővezetők képzése, a módszertani rendezvények. Politikamentessé kívánjuk tenni a házat, és mindenkivel együttműködünk, aki törődni akar a gyerekekkel, és úgy gondolja, szükség van egy ilyen központra. Kapcsolatba léptünk az MDF-fel, a szociáldemokratákkal, a Fidesszel, a cserkészekkel és az úttörőkkel. Elsősorban elvi támogatást várunk tőlük, hogy a helyhatósági választások után is legalább ilyen feltételek között dolgozhassunk. Azzal, hogy nem szűntünk meg, megnyertünk egy csatát, de a bábszínházzal és a gyermekkönyvtárral társbérletben kissé szűkösen vagyunk. A új stílusa belső udvar lefedésével, illetve padlástér kiépítésével hasznos térhez juthatnánk. — Nemrégiben lapunk is közölte, hogy szponzorokat keresnek a május 27-i gyermeknapi rendezvényeikhez. Milyen eredménnyel járt a felhívás? — Evek óta 4 — 5 miljió forintot kapunk a tanácstól a fenntartási költségeinkre. Ez az összeg nem emelkedik, az infláció pedig csökkenti az értékét — így segítségre szorulunk. A népkerti gyermeknap mintegy 150 ezer forintba fog kerülni, ennek körülbelül felét ajánlották fel eddig támogatóink. Kibocsátottunk egy sorsjegyet is, melyek hasznát szintén a programok költségeire fordítjuk majd. — Hogyan rajzolják át az „ úttörőtlenített” ház programját? — Az iskolában a túlzsúfolt tantervi anyag nem hagy rá időt, hogy kiderüljön, milyen képes- séggek rejlenek a gyerekekben, ezért tehetségük kibontakozását kívánjuk segíteni. Ebben a tanévben alakult a színjátszókörünk, ezt szeretnénk továbbfejleszteni, hogy stűdiószerűen működjön, és „előzménye” lehessen a Dobó-gimnázium dramaturgiai kurzusának. Mátyás király halálának évfordulójára történelmi játszóházat szerveztünk, szeptembertől pedig a honfoglalástól az államalapításig tartó időszak eseményeit dolgozzák fel a gyerekek. Az ilyen korszakidéző játékokkal szinte visszautazhatnak a régi korokba, megérzik, mivel foglalkoztak, hogyan éltek akkor az emberek. A néphagyományok megőrzésére családi hétvégéket szervezünk, elsősorban a nagyobb ünnepekhez kapcsolódva. — Milyen ajánlatuk van a va- kációs hónapokra? — Ami hagyomány: ismét lesz „Sátorfalva”, vagyis irodalmi-honismereti tábor Felsőtár- kányban. Jutalmul elvisszük csoportjaink leglelkesebb tagjait a Velencei-tóhoz, néptáncosaink ott készülnek majd szüreti műsorukra. Most tárgyalunk egy cserkésztáborról is. Eddig a csehekkel és a bolgárokkal volt csereüdültetésünk, emellé remélhetőleg sikerül egy nyugatnémet kapcsolatot is létrehoznunk. Az idén először szervezünk napközis táborokat, hogy minél kevesebb „kulcsos gyerek” csellengjen az utcákon. Angol és német nyelvi szakköreinket így megtoldjuk egy intenzív kurzussal, egy másik Júniusban pedig a számítástechnikát társítjuk a tenisszel. (pala) Nemere István: Leszámc ilás 5. rész Jobb negyed volt, rendes utcákkal, a hazak kertjeiben ősfák, kivilágított úszómedencék. Szép hely, jó hely. Itt laknak a gazdaf ok. Hamson és Paretti ügyesen itervelte: másutt ellenfelek, de itt békésen egymás mellett éltek. Eddig. Elhajtottam Hamson háza előtt — hát most nagy nyüzsgés volt ott, az biztos, a kapu előtt több autó állt, mögöttük olyan alakok várakoztak, akik szerintem már akkor is pisztolyt rántottak volna, ha csak eitüsz- szentem magamat. Persze, nem is léptem a fékre, elhúztam elegánsan, tovább. Az utca végén befordultam a másikba, de azonnal fékeztem, leoltottam a fényeket, majd lassan, nagyon lassan tolattam ki ismét a sarokig. Innen láthattam, mi történik a villa előtt. Lekapcsoltam a motort, a langyos este csöndes volt. Már minden csillag odafönt sorakozott. Az egyik kertben tücsök ciripelt. Egyszóval — igazi, hangulatos este. Csak egy nő hiányzott, darára gondoltam, aztán visszatereltem figyelmemet az eseményekre. Nagy ritkán ment el arra egy autó, kutyát sétáltatott valaki a túlsó oldalon, és így telt el egy óra. Már kilenc fele járt az idő, amikor végre felbukkant néhány autó... Tudtam, ezek lehetnek Paret- tiék. Az olasz megértette, hogy nem tudott végezni Hamson embereivel a hotelben, hát most ide küldte legényeit. Erdingben ma nagy leszámolások vannak... és lesznek is. Egyik kezem az indítókulcson, kezemben a Magnum, és vártam. Amazok meg sem álltak. A Hamson-villa volt a cél, de ott alig fékeztek. Az első kocsiból legalább három pasas lőtt géppisztollyal, főleg az ott álló örökre. Azok fedezekbe menekültek. De már ott volt a második is, abból a villa felé tüzeltek, idáig hallottam az ablaküveg csörömpölését. A harmadik autóból két kézigránátot vetettek ki; a kapu előtti autók valósággal a levegőbe emelkedtek, mielőtt kigyulladtak. Lefogadtam volna, hogy csinos kis kráter keletkezett a Hamson-villa kijáratánál. Emberek halálkiáltásait is hallottam... Nem gyújtottam fel a reflektorokat, úgy eredtem a támadók Aki levelezőlapra ragasztva ezt a számot beküldi címünkre (3300 Eger, Pf.: 23.), az résztvesz a Hírlap könyvsorsolásán. A levelezőlapra írják rá: Minikrimi. nyomába. Aki már vezetett sötétben, lámpák nélkül, az tudja, milyen nehez feladat volt. A kivilágított negyedben még csak simán ment a dolog, de amikor a másik külvárosba Kanyarodtunk — ahol szemlátomást nem az er- dingi felső tízezer lakott —, majd a nyelvemet haraptam el néha a nagy lyukak miatt. Arrafelé nagyon régen aszfaltozhatták az utcákat, ha ugyan egyáltalán valaha is... De legalább Paretti emberei sem vehettek észre, így mentünk még vagy tíz percig, aztán egy eléggé félreeső nagy ház előtt Megtorpantak. Valami támaszpontjuk lenefett ott. Leparkoltam a kocsit, és otthagytam. Kibetűztem az egyik kapun az utca nevét, majd közelebb osontam. Az a ház a harmincegyes után volt, ebből sejtettem, a harminchármas lehetett. Még zúgott az egyik kocsi motorja, aztan csönd lett. Netán nyugovóra tértek...? Nem volt kedvem bemenni az oroszlán barlangjába. Telefon sem volt arra. Az autóért nem mentem vissza, hátha keresi a rendőrség. Erről eszembe jutott a játszma negyedik résztvevője. Rajtam és két gengszteren kívül meg őket is be lehetne vonni... Csak hát éppen az a baj, hogy az itteni rendőrök ijedten lapítanak. Láttam már estefelé a notel előtt is. A barátom is azt mondta, ezeket feltehetően megvesztegették. Ha nem is főnöküket, de a beosztottak egy részét biztosan. Addig mentem, míg a második utcában találtam egy telefon- fülkét. Ma jó napja van azerdingi telefonközpontnak, rengeteget keres rajtam. De még volt apróm. Bedobtam az érmet. — Hamson-villa? — Mit akar? — kérdezte egy vadidegen hang. Már sejtettem, ki lehet, és nem is titkoltam: — Szóval már ott van a rendőrség... Nem baj. Közölnék egy információt. — Kicsoda maga, és... — Ne vágjon a szavamba, ez nem illik — pirítottam rá, aztán gyorsan mondtam az utca nevét es a házszámot: — Ott van most a három kocsi és legénységük, akik az előbb azt a gránátos támadást végrehajtottak. Igyekezzen, ha el akaria őket kapni! Nem is titkoltam a hangomat, most nem játszottam meg magamat. Ez a bejelentés én magam voltam. Belső kényszer dolgozott bennem. Ha végiggonaol- tam, hogy azok a gazemberek most nagyokat söröznek, és biztosak benne, hogy semmi bántó- dás sem érheti őket... Nagyot nyeltem. Az a rendőr még habo- gott valamit, de egyszerűen letettem a kagylót. Vártam vagy öt percig. Amikor úgy tűnt, autózú§ ást hallok a távolból, az árnyék- a húzódtam. Az utca torkolatában csak néhány sebesen forgó kék lámpa csillant, a karaván továbbhajtott. Úgy látszik, az erdingi rendőrség mégis megemberelte magát. Csak csapjanak le Parettiékre, nem fog artani nekik. Én magam gyalog mentem. Tíz óra közeledett, amikor ismét a belvárosban voltam. Senkivel sem találkoztam. Ha valahol előttem láttam imbolyogni egy- egy részeget, még azt is kikerültem. Nemegyszer inkább másik utcába tértem be. Volt még időm. Huszonnégy órám volt Er- dingre, és ennek a fele sem telt el. Megint telefonáltam. Most egy ijedt öregember hangján. — Paretti úr...? A fivérem kertész Hamsonéknál. — És...? — kérdezte Paretti azon a lágy hangján. Már sejtettem, hogy a pasas nagyon is kemény lehet. Nemrégen olvastam el az egész sajtódokumentáció- iát. Paretti és Hamson a nagy kikötőt is a markukban tartották. Minden csempészáru az ő tud- tukkal jött vagy ment ki innen. Aki szembeszaílt velük, a vízben végezte, betonsúllyal a lábán. Eddig legalább nyolc ilyen halottat találtak a vízben, legalább a fele Paretti „munkája” volt. De egyet sem tudtak rábizonyítani. — Egy ezresért lenne egy hírem az on számára. — Máris töltöm a csekket. Mi a hír? — Hamson úr az imént rendőrségi segítséget kért. Befújták neki, hol vannak a maga legényei a három autóval. Most lövik okét halomra. — Ez tényleg érdekes hír — Paretti egy pillanatra lefogta a kagylót, valakinek mondhatott valamit, azt hiszem. Majd újra hozzám beszélt: — De azt hiszem, inkább maga volt az, aki az egészet megkeverte. Már nem először telefonál ide ma délután és est£, igaz? A fenébe! Rájött. Úgy látszik, mégsem vagyok olyan túl jó színész. De azért erre az esetre is felkészültem. Nagyot sóhajtottam: — így van, uram. Hamson jól megfizetett. — Nekem is lenne egy ajánlatom — mondta gyorsan. — Bérgyilkos nem vagyok. De információkat tudok szerezni — közöltem gyorsan. Csak pár másodpercig gondolkozott: — Elküldöm egy emberemet, tárgyaljon magávaí. — Rendben van. Egyedül jöjjön. Fegyver lehet nála — nagy- lelkűskódtem. — Hol és mikor? — Húsz perc múlva—javasolta Paretti. —Tudja, hol a a régi piac? (Folytatjuk) E z az életpálya úgy kezdődött, hogy nem vették fel a gimnáziumba. A szomorú csalódottság átölelte az egész családot, és a tizenötödik éves Majoros Ágostonnak titokban még a könnyei is potyogtak. Visszagondolva a saját életemre, félmázsás szomorúságaimra és a reájuk hullatott krokodilkönnyekre, apám szavai jutnak az eszembe: — Ha sírással segíteni lehetne a bajokon, én éjjel-nappal zokognék... Az idő kereke bizony forog, könnyeink is előbb-utóbb felszáradnak, és a józan ész diadalaként a nehéz időkben is feltesz- szük magunknak a kérdést: most aztán merre fordítsuk a szekerünk rúdját? Nem történt ez másképpen 1953-ban Majorosék esetében sem, és addig-meddig törték a fejüket, amíg végre kitalálták: — Ha nem gimnázium, akkor iparitanuló-iskola! így lett aztán az Ágoston gyerek irodagép-műszerész, aki közben megkedvelte, megszerette a szakmát, és most, amikor 37 év után a régi időkről beszélgetünk, őszintén bevallja: — Jóra fordult minden, szeA műszerész rencsés embernek tartom magam. Nagy szó ez manapság, annyi félrecsúszott életpálya láttán, kiváltképpen pedig nagy, amikor immár a nyugdíjhoz közelítve tesz hitet a szakmaszeretetről az ember. A szerencse persze jó besegítő, de forgandó, mint a falusi ringlispii, és ha nem akad mellé más egyéb fogódzó, akkor bizony egymagában a boldog élethez kevésnek bizonyul. Beszélgetésünk során tetten is érem a valóságot, mert hamar kiderül, hogy Majoros Ágoston és családja esetében a szorgalmas, pontos munka volt az a hajtóerő, amely a szerencsével barátságot kötött. — Két gyermekünk van! A lányom harmadéves bölcsészkari hallgató, a fiam pontosan most tart ott, ahol én a történet elején, azzal a ráadással, hogy most érettségizik a GMSZ-ben, és erről a startról indul autóvillamossági szakmunkástanulónak. Az élet néha visszaköszön, és ha valamivel nagyobb kalapot is emel, mint a régmúltban, a lényeget nem változtatja meg, mármint azt, hogy a munka, a tanulás és az iparkodó szorgalom hozhat bizonyosra vehető sikert. A régmúltra visszagondolva keresgéli a szavakat, amikor a szakma szeretetéről kíváncsiskodom. — Mindig kedveltem az öreg írógépeket, a kiszolgált matuzsálemi csodákat. Royal, Continental, Remington, Orga és a többiek. Úgy beszél róluk, mintha gondolatban meg is simogatná valamennyit. — Melyik volt a legöregebb javítanivaló? — Egy „fakaros” Remington. Csodálatos szerkezet volt... Amilyen nehezen indult a beszélgetés, most a kedvenceket emlegetve minden egyszerre megváltozik. A kíváncsi kérdéseimre is könnyebben kapok választ, nevezetesen arra, hogy mi újság Svájcban, ahol egy hónapot töltött, és ahonnan most érkezett haza. — A vállalatom jóvoltából tulajdonképpen tanulmányi úton voltam, miközben megcsodáltam az ottani fejlett színvonalat, a szervezettséget, az igényességet, no meg a fizetéseket is. Majoros Ágoston jelenleg idehaza az Információtechnikai Kft. egyik műszerésze, és egyben a vállalat helyettes vezetője. Az egri székhelyű üzemet — múltját és jelenét — úgyszólván a legtöbb hivatal, vállalat ismeri, hiszen a jelenleg dolgozó tizenkét jó hírű műszerészük orvosa a beteg író-, számoló-, másológépeknek, beleértve az elektronikus „csodákat”, a számítógépek javítását is. Ő maga most az elektromos író-, számoló-, másológépeket reparálja, javítja, róluk szerzett friss információkat Svájcban, az egyik ismerős cégnél. — Ha a sok tapasztalat közül a legmeglepőbbet kellene megemlítenie, mit mondana? — Svájcban a javítás többnyire alkatrészcserét jelent. Egy géppel egy napot eltölteni már ráfizetés. Nincs bütykölés! Illetve alig van, ugyanis az írógépmatuzsálemekhez, a nosztalgiához ott is sokan ragaszkodnak. Azokhoz pedig nincs „panel”. Szívesen hallgatom az érdekes információkat. — Zürichben van egy vezér- képviselet. Egy telefon, telex, és negyvennyolc órán belül máris helyszínen a kívánt darab; mondjuk, a mágneskapcsoló, az új panel. — Ez azt jelenti, hogy ott drága a munkaerő? — Pontosan így van! Egy magamfajta szakmunkás közel négyezer svájci frankot keres havonta, hozzávetőlegesen kétszázezer forintot... Hajlamos lenne az ember a régi szólásmondásra, amely szerint a messziről jött ember sokat mondhat, ám amikor arról hallgatom Majoros Ágostont, hogy túl a fizetésen hogyan becsülik meg a tisztességes, precíz munkát, és a vállalatnál eltöltött hosz- szú éveket, akkor bizonyítva tűnik a valóság. — A látottak után hogyan ítéli meg a saját szakembergárdájukat? — Nálunk kitűnő szakemberek vannak! Ezt ne vegye dicsekvésnek, mint ahogyan azt sem, hogy a legtöbbjüknek Svájcban sem kellene szégyenkezniük. — A kft. most jubilál, alig múlt egyesztendős. Mi a cél, mit ígér a privatizáció, az új jövő? — Ma ott tartunk, hogy cégünk mindent meg tud javítani, ami egy modem irodában elromolhat. Beleértve a számítógépeket is! Önálló hazai és nyugati külkereskedelmi tevékenységet folytatunk, kívánságra mindent beszerzünk, meghozatunk, sőt, még a használt gépek forgalmazása — adásvétele is — a profilunkba tartozik. Ránk figyeltek! Magyar — svájci közös vállalat képe bontakozik ki, hazai üzletköreink is bővülnek... Tervek, vágyak, elgondolások. Ezek azok, amelyek forduló világunkban meghatározzák további sorsunkat. A jövőt! Szalay István
