Heves Megyei Népújság, 1990. április (41, 1. évfolyam, 77., 1-23. szám)

1990-04-10 / 7. szám

4. KULTÚRA - KÖZMŰVELŐDÉS

1990. április 10., kedd

Egy hét

A

KÉPERNYŐ

ELŐTT

Megtisztulás nélkül?

A mélyponthoz közelít az egyre vérszegényebbé, igénytelenebbé, jellegtelenebbé, érdektelenebbé sorvadó kínálat, märmär elérve az egyértelmű felháborodást kiváltó, majdhogy szégyenletes szintet.

A műsor-összeállítók még alapvető kötelességükről is megfeledkeznek. Arról, hogy legalább az esti csúcsidőben nyújtsanak valami érdemlegest az arra joggal szomjúhozó millióknak.

Az elmúlt napokban csak egyszer kísérelték meg ezt, akkor is átgondolatlanul. Az egyes és a kettes csatornán két krimit vetítettek.

Ennek örültünk, hiszen ez a műfaj szórakoztat, szárnyalásra készteti fantáziánkat. Ráadásul — bármennyire is vitatják ezt a felszínes műveltségű sznobok — magvas alkotásokat is produkálhat.

Nos, most nem ez történt, pontosabban fogalmazva: kétszeresen is csalódtunk, Az Alain Delon nevével fémjelzett Három fölösleges férfit nem először láttuk, így aztán ismét meggyőződhettünk arról, hogy a legmarkánsabb szíhészegyéniség sem mentheti meg a bukástól a logikai ellentmondásokban sem szűkölködő fércműveket. Semmi sem magyarázza ugyanis a szellemileg jeleskedő, ám korrupt nagyiparos és körének páni félelmét a gyilkossági ügybe véletlenül belecsöppent, kártyapartikból élő magányos figurától. Az se érthető, hogy ez a kétségkívül

Miért (nem)

Mint köztudomású, semmifajta hatályos jogszabály nem írja elő a magyar televízió nézését, s nem valószínű, hogy ezzel a kérdéssel az új parlament foglalkozni fog. így hát az embernek el kell döntenie, hogy az estéjét a készülék előtt tölti-e, vagy kitalál magának valami jobbat.

Ilyen alapállásból egészen más megítélés alá eshet a műsor. Mert azt nemigen tudom elfogadni, hogy valamikor létezett egy édeni állapot, amikor minden program zseniális volt, s azóta csökken folyamatosan a színvonal. Ha emlékezetemben előbányászom az egy vagy két évvel ezelőtti kínálatot, bizony eléggé elszomorító végeredményre jutok. Akkoriban hetente egyszer tiszteltek meg bennünket valamilyen mozifilmmel vagy krimivel, és bizony akkor ott kucorgóit az egész ország a szomszéd vagy a saját tévéje előtt. Egyébként pedig monstre „szórakoztató” összeállítások, s más egyéb nézőszomorító látványosságok „tarkították” az estéinket. Csak hát... Mindnyájan fiatalabbak voltunk néhány évvel, s még keveset láttunk a világból. Naná, hogy az RTL vagy a Sky, netán a Sat kínálatához képest gyengécske a honi ajánlat, mert ott már egy-két éves szuper mozifilmeket folyamatosan sugároznak. Nem is szólva arról, hogy valami fergeteges tempóval adagolják a reklámot is, valami eredendő profizmus ^nálunk a szegényszag) tükröződik a stílusukon.

szimpatikus karakter miért veszti el veszélyérzetét, miért blokkol önvédelmi ösztöne a félleszámolás, illetve a félreérthetetlen fenyegetés után.

Ezek a bakik dilettantizmusra vallanak, s az ilyesmit semmiféle cégjelzéssel nem viseljük el.

Különösképp akkor — persze ez következik az előbbiekből —, ha nyoma sincs a jobbító, a felszabadító, a lelki megkönnyebbülést keltő katarzisnak.

Ez hiányzott az olasz gyártmányú Rendőrgyilkosból is, noha a mű forgatókönyvét kétségkívül képzett, rutinos szakemberek írták, akik gondoskodtak a pszichológiai háttérrajzról, a valamennyire idegborzoló sejtelmes- ségről is.

Talán ezért szövevényesedéit a cselekmény, emiatt ütköztünk meg néhány fordulaton, két torz alkat fura párharcán, a csaló, a kegyetlen egyenruhás és a beteg, a torz személyiségű fiú morbid küzdelmén.

Annál is inkább, mivel a hittel töltő megtisztulás e viadal zárásakor is elmaradt, hiszen csak az egyik vétkes nyerte el büntetését, a másik viszont megfutamodhatott.

Az efféléért nem sóvárog az az igazságérzet, amely sokunkban munkál, s a bennünk szunnyadó erkölcsi regulák maradéktalan érvényesülését kívánja.

Nemcsak ezekben a bágyatag játékokban, hanem a hétköznapok minden pillanatában...

Pécsi István

kell nézni?

Szóval, gondolja meg a néző, hogy mire vállalkozik: jómagam például nem tudok lemondani a hazai Híradó vagy a belpolitikai jellegű műsorok nézéséről, de azt már igen-igen megválogatom, hogy a filmek közül mibe vágok bele. Érdemes versenyeztetni egymással a különböző adókat, s nem mindig a Magyar Televíziót kell választani.

Természetes, hogy mint mindennek, ennek is megvan a maga oka: a szorító pénzügyi nehézségek mellett politikai érdekellentétek szabdalják az utóbbi időben a tévét, s nem egy párt már azért is tiltakozott, hogy miért pont azt a bolíviai filmet vetítik, amelyben túl sokszor szerepel ez vagy az a kifejezés. Ilyen körülmények között ember legyen a talpán és szerkesztő, aki boldogul. Hallom, hogy tévés kollégáim egyre-másra azon törik a fejüket, hogy bedobják a törülközőt, s egyelőre kivárnak, az úgynevezett „rendelkezési állományba” kerülnek. Várják a jobb időt, amikor nem kövezik meg azt a merész vállalkozót, aki hajlamos a saját feje és igazságérzete szerint tevékenykedni. Persze kérdés az, hogy mikor következik el ez, mert egyelőre inkább csak az látszik, hogy nő a bizonytalanság, a feszültség a televíziónál.

S hogy ilyen körülmények között hogy lehet jól dolgozni? Azt csak a Jóisten tudja... Mindenesetre nem kötelező nézni a Magyar Televíziót...

Gábor László

Magyarok

III. Világkongresszusa

fia 1992 augusztusában tartandó kongresszus mindenekelőtt arra lesz hivatott, hogy kialakítsa a világban élő magyarság összefogásának új intézményrendszerét, és megújítsa a Magyarok Világszövetsége vezető testületéit. A külföldi magyar szervezetek képviselőinek tanácskozásához egy sor szakmai, tudományos és kulturális találkozó is kapcsolódik majd. Megrendezik a III. műszaki találkozót, a III. magyar orvostudományi találkozót, „Az európaiság

fogalom történeti jelentésváltozásai” című konferenciát, a „Tisztelet a szülőföldnek” harmadik naivművészeti kiállítást, a XIX — XX. századi magyar avantgárd képzőművészek kiállítását, a „Magyarok a világ zenei életében” második találkozóját, a magyar filozófusok találkozóját, a magyar építészek második világtalálkozóját, a VII. anyanyelvi konferenciát, valamint sor kerül a magyar cserkész nemzeti nagytábor megrendezésére is.

(MTI)

Mi már évtizedek óta munkanélküliek vagyunk

Akvarellbiennálé és még egy s más

Nem hiszem, hogy bárki is komolyan gondolhatná, hogy az Egerben megrendezett akvarellbiennálék fellendítették volna városunk képzőművészeti életét. Azt viszont egy egyszerű összeadással ki lehet számítani, hogy az évek folyamán mennyi pénzt vett el ez a rendezvény a város kulturális életéből. Jó lenne, ha valaki ennek a könnyen elvégezhető számtani műveletnek a végeredményét közölné a nyilvánossággal.

fia akvarellbiennálé, magyarul kétévenkénti vízfestmény-ki- állítás egyébként nem is az, ami. Semmi karakterisztikus különbséget nem mutat más kiállításokkal szemben, nem veszi észre a szakértő és laikus látogató, hogy itt egy műfaj megmentése; de még azt sem, hogy egy sajátos műfaj bemutatkozása történik. Olyan, mint más kiállítások: az, hogy a festékanyagot az alkotó vízzel oldotta, pontosabban hígította, ugyan mit számít?

Ez a kiállítás, amin a nevében említett vízfestmények alig-alig vannak, akkor született, amikor szerte az országban, nagyobb, kisebb és piciny városokban sorra telepítettek tavaszi, őszi, egyedi rajz-, grafikai, téli, táblakép- stb., „országos” tárlatokat, bien- nálékat, triennálékat, quadrien- nálékat, s ez megdöbbentően hasonlít ahhoz a fantazmagóriához, hogy illenék minden városban legalább egy húszemeletes toronyházat építeni, hadd lássa ország-világ, meg a szomszéd város, mi van nekünk!

Ezeket az -ennálékat a helyi

kultúrhivatalok a Magyar Képzőművészek Szövetségének, ennek a posztsztálinista maradványnak, illetve nyúlványainak, a vidéki bizottságnak és a területi szervezeteknek inspirációjára és velük együtt valósították meg.

S jött a begyűlt anyagra a mindenható zsűri (a „fent” összeállított „országos zsűrilista” tagjaiból) válogatott ízlése, stiláris szimpátiája vagy más szerint, és díjakat osztogatott a más pénzéből; készültek a drága plakátok, katalógusok.

fia utóbbi néhány évben viszont az a csoda is megtörtént, hogy azokban a kétévekben, amikor nincs akvarellbiennálé a színház előcsarnokában, már a helyi képzőművészek is bemutatkozhattak. De micsoda különbség! Csont István szép plakátja ugyan látható volt itt-ott, de a mi kiállításunkra nem terveztettek minden alkalommal újat, mint az akvarellnél, nemhogy katalógus, még olcsó, sokszorosított lapocska sem volt kiállításunkon, amit a látogató kézbe vehetett volna. Igaz, látogató nemigen volt, a lakosság alig tudott róla, a zárt fényvisszaverő üvegajtó előtt végig ez a tábla díszelgett: „Csókos asszony.”

A megnyitó után, ahol a tiszteletre méltó megnyitó személy szavait az épp akkor érkező színházlátogató közönség természetes morajától nem lehetett hallani, a kiállító művészek, sőt, még feleségeik és gyermekeik is szendvicset és kólát kaptak. Köszönjük szépen.

Fordítsuk komolyra a szót: én is fontosnak tartom, hogy Eger mai képzőművészete, amely bárhol az országban, bárhol a világon szégyenkezés nélkül bemutatható lenne, bekapcsolódjék az országos, de továbbmegyek, európai vérkeringésbe.

Jó lenne tehát:

— ha a helyi művészek rendesen előkészített és megrendezett kiálh'tással megmutathatnák városunk lakosságának: íme, ezt csináljuk, ezt tudjuk;

— ha egyéni vagy csoportos cserekiállításokat szerveznénk az országon belül, de szakértelemmel és koncepcióval;

— ha cserekiállításokat szerveznénk külföldi testvérvárosokkal.

A fenti gondolatok az Ars Ag- ria Egri Képzőművész Egyesület programjában szerepelnek.

A művészeti élet nem ott kezdődik, hogy egy város országos

kiállítást rendez, azaz toronyházat épít, a művészeti élet ott kezdődik, hogy a művész dolgozik.

Ez most egyre nehezebb: művészeink lakbér-, műterembér-, gázdíjfizetési gondokkal küszködnek, munkájuk eszközei, anyagai méregdrágák, s egy-két kivételes esettől eltekintve hivatásos munkájukból nem tudják eltartani magukat, családjukat, fenntartani alkotótevékenységük folyamatosságát, ki-ki ezt- azt, mindenfélét vállal. Mi már évtizedek óta munkanélküliek vagyunk.

Ugyanakkor évtizedek óta milliók mennek el a lektorátus által kijelölt, nem egri művészek Egerbe kerülő alkotásaira, amit mi is meg tudnánk csinálni, még az is meglehet, hogy jobban.

Én úgy gondolom, hogy az ak- varellbiennálét már az idén sem kellene megrendezni, és a megmaradó pénzt a helyi művészek támogatására kellene fordítani.

Tartok tőle, hogy e javaslatom nem talál visszhangra. Akkor viszont ne készüljön csak ízléses, de olcsó, szedett betűs plakát, és ne készüljön katalógus, így is maradna valami, aminek helye volna — helyben.

Kishonthy Jenő az Ars Agria Egri Képzőművész Egyesület ügyvezető elnöke

Túl sok helyet foglal az októberi szocialista forradalom — Kevesebb is elegendő a munkás- mozgalmi dalokból

A történelemkönyveket ki kell cserélni

Változnak az idők, és — erősen módosítva a közismert latin közmondás második felét — velük a tankönyvek is. Igen ám — mondják erre iskolásgyerekek, kis- és nagydiákok szülei —, de ennyire gyorsan, ilyen sokszor?

Ha már a latin mondásoknál tartunk: hallgattassák meg a másik fél is. Ami az adott esetben a Tankönyvkiadó. Mert köztudomású: az említett szülők, és esetenként a pedagógusok tankönyvekkel kapcsolatos morgásai és rosszallásai elsősorban e vállalatot marasztalják el.

Napjainkban akkorát változtak a körülmények, hogy sürgős szükség van a tananyag-módosításokra. Hiszen furcsa is lenne, ha a külföldről másolt alkotmány magasrendűségéről, meg az MSZMP vezető szerepéről és hasonlókról kellene tanulniuk a nebulóknak és a nagydiákoknak.

— Készülnek az új tantervek — mondja Vilhelm József, a Tan- könyvkiadó igazgatója. — A művelődési miniszter már az elmúlt őszre ígérte azokat, az új határidő 1990 tavasza. A nemzeti alaptantervekhez pedig kellenek az új, hosszú időre szóló tankönyvek. Olyanok, amelyekből a diákok nemcsak tanulhatnak, hanem meg is értik azokat. Mert az igazságot tartalmazzák.

A gimnáziumok negyedik osztályában már az 1989/90-es tanévben új történelemtankönyvből tanulnak a diákok, és az első kritikák csupa jót mondanak róla.

— A minisztérium megrendelésére új könyv készül az 1945 utáni magyar történelemről, 300 ezer példányban. Ez a televízióban elhangzott előadás-sorozatot foglalja magába, a szerzők a História című folyóirat munkatársai. Valamennyi közép- és középfokú iskola végzőseinek szól a tankönyv, tehát gimnazistáknak, szakközépiskolásoknak és szakmunkástanulóknak egyaránt.

Fekete Pál kiskunfélegyházi szakfelügyelő és Helvéczi Mátyás dunaharaszti tanár a szerzője annak a könyvpárnak, amelyet a Tankönyvkiadó 1990-ben kíván megjelentetni — ha a Művelődési Minisztérium elfogadja. Történelemkönyvek lesznek ezek is, különlegességük pedig abban áll, hogy a tanárok és a diákok választhatnak: az egyikből vagy mindkettőből tanítanak, illetve tanulnak.

— A történelemkönyveket tehát valóban ki kell cserélni — szűrik le a tanulságot a kiadó vezetői —, de szükség van változtatásokra más tantárgyaknál is. így például az irodalomtankönyvek jók, de átolvasásuk után kiderült: túl sok helyet foglal el benne az októberi szocialista forradalom. Itt talán nem is kell új könyv, a pedagógusok saját belátásuk szerint változtathatnak a kötelező anyagon, kihagyhatnak belőle.

Hogy a politikai gazdaságtan, a közgazdasági és az állampolgári ismeretek tankönyve szintén módosításra vár — azt természetesnek tartja mindenki. A Tan- könyvkiadónál azonban arra is felfigyeltek, hogy a földrajzban, sőt az énekkönyvekben is vannak olyasmik, amiket ideje helyesbíteni. Mert — például — munkás- mozgalmi dalokból meg harcias indulókból a mostaninál kevesebb is elegendő.

Mindezekből pedig könnyű lenne azt a következtetést levonni, hogy eddig is gyakran változtak a tankönyvek, ezután még sűrűbben fognak. A valóság azonban másképp fest, s ezt a számszerű adatok is alátámasztják. Ugyanis 1300 féle tankönyv van egyidejűleg forgalomban, s ezek közül mindössze százat dolgoztak át 1983 és 1988 között. A magyarirodalom-könyveket 12 év alatt összesen egyszer kellett korrigálni.

Gondot jelent a tankönyvek gyenge minősége. De milyenek lehetnek 6 — 12 forintért? Ezeket az árakat még 1957-ben állapították meg. Azóta többször emelkedtek a nyomdaköltségek, a papírárak, valamelyest a tankönyvírók szerzői honoráriumai is, a tankönyvárak maradtak változatlanul, mivel róluk kimondatott: nem piaci termékek.

Ilyen körülmények között természetesnek tekinthető, hogy a Tankönyvkiadó — legalábbis első hallásra — szép, nagy összeget kap állami dotációként: 1989- ben például 435 millió forintot. Csak a tankönyvekre, mert a többi kiadvány „eltartja magát”. A dotáció húsz évvel ezelőtt még csak 20 millió forint volt, ám akkor kétezer, most tízezer tonna papírt használtak fel tankönyvekhez — csupán a Tankönyvkiadónál. V. E.

Értéke százezer dollár.

Biztos,

hogy

műalkotás?

Berwyn, Illinois állam, USA: Járókelő álmélkodik a Cer- mak bevásárlóközpont parkolójában emelt „Orsó" című műalkotáson, 1990. március 19-én. A tüskére szűrt autókból ösz- szeállított 50 láb magas mű, amelynek értékét százezer dollárra tartják, két hónapja került felállításra. A városka lakossága szavazással dönt arról, hogy hajlandó-e megszokni a szobrot, vagy David Mermantnak, a tulajdonosnak el kell-e távolíttat- nia.

(Telefotó: MTI Külföldi Képszerkesztőség)