Heves Megyei Népújság, 1990. április (41, 1. évfolyam, 77., 1-23. szám)
1990-04-07 / 5. szám
Hírlap, 1990. április 7., szombat Hírlap-HÉTVÉGE 7. Új Toyota autó Japán: A Sera, a japán Toyota autógyár első olyan felfelé nyíló ajtajú modellje, amely sorozatgyártásban készül. Az üvegtetős hajlított üvegből készült hátsó fallal ellátott, 3,8 méter hosszú négyüléses kupét 1990 márciusában mutatták be. Az áramvonalas csoda másfél literes motorja 110 lóerő végteljesítményre képes. A kézi váltású, ötse- bességes modell ára 10700, a négysebességváltós megoldásé 12500 dollár lesz. (Telefotó — MTI Külföldi Képszerkesztőség) Peches szerencsések Bölcsőtől a koporsóig Az utolsó állomás népszokásai Leküzdhetetlen akadály elé állította a sors az indiai Kerala állam lottóigazgatóságát. Már minden előkészületet megtettek a födi] ünnepélyes átadásához — a tévé, a rádió, a lapok mozgósítva hiszen irigylésre méltó az ismeretlen lottózó szerencséje. A boldog nyertes azonban nem jelent meg szelvényével a nevet és címet tartalmazó boríték kinyitásánál. A Hindustan Times szerint ennek transzcendentális oka volt: a két személyre szóló európai utazást, valamint a legújabb típusú Toyota kocsit Krisna nyerte, a hindu vallás istene. Az előzmény: az egyik szentély papjai, miután nem tudtak megállapodni, hogy milyen néven szerepeljenek a szelvényen, Krisnát jelölték feladó gyanánt. Nyertek. Sajnos, a főnyeremény nem ruházható át... Az emberi élet legtitokzatosabb, legdrámaibb sorsfordulója az elmúlás, a halál. Nem csoda hát, hogy az élet utolsó állomásához számtalan népszokás, hiedelem fűződött a régebbi korokban. Már az új házasokat is emlékeztették az elmúlásra. A menyecske eltette menyasszonyi ruháját, mert azt szánta — palócföldi kifejezéssel — „halóruhának”, s a vőlegény ingét is hasonló céllal rakták a láda fenekére. Idős asszonyok, férfiak évekig gondosan vigyázták azt a ruhát, öltözetet, amelyet halálukra tartogattak. Legtöbbször drága, díszes, ünnepi holmi volt ez, mert a falu számon tartotta, kit milyen ruhába öltöztettek a halotti ágyon, s megvetették azt, aki a hozzátartozójának, családtagjának nem adta meg a kellő végtisztességet. A halál közeledtéről is számos hiedelem járta. Ha a kutya vonítani kezd, ha bagoly jelenik meg ,a kéményen és huhog, ha a bútorok recsegnek-röpognak — ez mind a halál közeledtét jelezte. Különösen az álmok voltak alkalmasak a haláleset megjósolá- sára. Bagollyal álmodni — halál; kemencével álmodni — távoli rokon fog meghalni; s ha álmunkban pap jelenik meg, közeli rokon távozik az élők sorából. A halálos betegről, a haldoklóról való gondoskodásnak is megvoltak a maga törvényei, szokásai. A haldokló feje alól a tollal tömött párnát kivették, s ha a beteg lekívánkozott a földre, szalmazsákkal, lepedővel együtt tették le, vagy pedig földre terített szalmára fektették — mondván: úgy „könnyebben tudott meghalni” !s csak a halál beállta után emelték vissza az ágyra. Amikor örökre lehunyta szemét a megboldogult, a házban megállították az órákat, a tükröket, a fényes csillogó felületeket kendővel letakarták. Az Ipoly mentén, ha a gazda halt meg, az istállóban elengedték a jószágot, „hogy az elhunyt lelke megnyugodjék”. A halottas házban tüzelni, főzni nem volt szabad, legtöbbször a rokonság valamelyik tagja látta vendégül a megboldogult háza népét. A halottat először megmosdatták, majd felöltöztették. Mosdóvizét olyan helyre öntötték, amerre senki sejárt, mert azt tartották, hogy sárgaságot kap az, aki keresztülmegy rajta. Egyes vidékeken azokat a ruhákat, amelyeket élete utolsó perceiben használt a megboldogult, elégették. Elterjedt szokás volt az is, hogy az ünneplőbe öltöztetett halott lábára húzott csizmáról levették a patkót, hogy ne kopogjon, ha a temetés utáni éjszaka hazamegy látogatóba. A halott „hazajárását” babonás szokásokkal próbálták megakadályozni. A legismertebb közülük az a furcsaság, hogy az elhunytat mindig lábbal kifelé vitték ki a házból, hogy ne találjon haza. Hasonló céllal a kedvenc tárgyait — családfőnél például a pipáját — rakták be a koporsóba. A halálesetet a papnál azonnal bejelentették, és meghúzat- ták a harangot. A harangozás elsősorban a közelben lévő és ólálkodó lélek elűzését szolgálta, de híradás is volt. Árokszálláson például amikor megszólalt a harang, a templomtorony két ablakán át a halott nevét is kikiáltották. Szinte valamennyi vidéken szokás volt a felravatalozott halott virrasztása. Rokonok, ismerősök, egyes helyeken felkért virrasztó asszonyok gyűltek ösz- sze abban a szobában, ahol a halott feküdt. Imádkozással, temetési énekekkel búcsúztatták a megboldogultat, így virrasztot- tak mellette reggelig. Amíg a halott a lakásban volt, az ablakokat nem nyitották ki, még az összesöpört szemetet is tilos volt kivinni. A temetés lebonyolításáért a halott legközelebbi rokona, jó barátja, szomszédja, sok esetben a család megbízottja — Sajó menti elnevezéssel a „fugerátor” felelt. Gondoskodott koporsóról, a halott felöltöztetéséről, a sír megásásáról, a temetési ceremóniáról, a papról, a búcsúbeszéd főbb adatairól. A temetési szertartásnak is minden vidéken megvolt a világi rendje, amely megszabta, ki állhatott a halott fejénél és közvetlenül a koporsó mellett, s kinek kellett a népes rokonságból távolabb állnia. A temetést számos vidéken halotti tor követte. Régebbi századokban ezt a ceremóniát a temetőben tartották. A háznál rendezett torban az asztalnál egy üres helyet hagytak a halott részére, az asztalon pedig egy üres tányért, amelybe aztán a felszolgált ételekből is raktak. A legény-, leánysorban elhunytat lakodalmi pompával, vőfélyek, koszorúslányok kíséHalottsiratás (Nyáraszó, 1941) rétében temették, és egy-egy ismerős legény vagy lány játszotta el a vőlegény, a menyasszony szerepét. így aztán a temetés, a halotti tor a zenészek közreműködésével gyakran zenés vigassággá nőtt. A temetés után a gazdag, tehetős családokban hozzáláttak az elhunyt végakaratának a teljesítéséhez, a vagyon felosztásához. Nem szabad megfeledkezni arról, hogy régen a végrendeleteknek csak egy kis hányadát foglalták írásba, a szóbeli vég- rendelkezés legalább olyan gyakori volt, mint az írásbeli. Hagyománytisztelő helyeken a szóbeli végrendeletet az örökösök éppúgy megtartották, mint az írásbelit, különösen, ha az abban foglaltakat a helyi szokások is megerősítették. Kiss György Mihály Út a csillagok felé Kezdetben vala a fantázia — Négyezer éves a babiloni „sas” — Az Opel 60 éve próbálta ki az első rakétamotort A barlangja előtt tüzet csináló ősember minden bizonnyal ámulattal bámulta a feje fölött ragyogó csillagokat, ő maga — idegen jövevény lévén a Földön — a körülötte lévő világot sem ismerte, és még a közvetlen környéket is csupán nagy veszedelmek és félelmek közepette járhatta be, hiszen ellenségei voltak a vadállatok, úgyszólván az egész természet. Évezredek telhettek el, amíg megszületett az első fegyver — a pattintott kő, a dorong —, megbarátkozhatott a tűzzel, a vízzel, az elemekkel, és uralma alá foghatta az állatok egy részét. Annyi bizonyos, hogy a homo sapiens, amióta világ a világ, és amióta ő létezett, mindig rettegő kíváncsisággal kémlelte a csillagos eget, az égboltot, és sohasem tett le arról a szándékáról, hogy eljusson a csillagokig. Négy ezredév előtti babiloni kéziratból olvashatjuk, hogy egy merész halandó „sas hátán” emelkedett a csillagok fölé. Ki gondolná, hogy már Kr. e. a II. évszázadban Me- nippos görög író leírta az első Hold-utazás történetét. Nem is szólva arról, hogy Pitagorasz azt tam'totta a tanítványainak, hogy a Földön kívül más égitesten is léteznek élőlények. Ezek után már úgy istenigazából meg sem kell döbbennünk Kopernikusz, Kepler, Galilei forradalmian új elméletein, amelyek azután a fantázia szárnyalásának igazán tág teret engedtek. Igen! A távcső feltalálása a XVII. század elején hozta meg a bizonyosságot és azt a mind határozottabb meggyőződést, amely szerint igenis bepillanthat az ember a kozmosz titkaiba, és a „Minden- ségről” alkotott eddigi nézetek merőben új irányokat vesznek. Kezdetben vala tehát a fantázia, az emberi kíváncsiság, amely erősebb minden szerkezetnél, motornál, amely már fellelhető volt az ősembernél is, és amely minden kis siker, eredmény láttán szinte szárnyakat adott a nagy elméknek. Ki ne hallott volna Giordano Brúnóról, az olasz dominikánus szerzetesről, aki 1584-ben írta meg híres könyvét „A végtelen mindenségekről és világokról” címmel, és amelyben a szerző kifejti azt a meggyőződését, hogy a csillagokban is laknak élőlények! Ezt mondta a derék lánglelkű, lángelméjű szerzetes, és ez az egyetlen mondatába sűrített állásfoglalása is éppen elegendő volt arra, hogy 1600-ban máglyahalálra ítéljék, iszonyatos, sátáni gondolatai miatt. Pedig az atya nem volt egyedül nézeteivel, mert egyebek között Francis Godwin angol püspök 1638-ban írt egy regényt „Ember a Holdban” címmel, amelynek hőse egy hajótörésből menekülve, tíz kacsa segítségével repült a fényes Holdba... A ma már megmosolyogni való történet a maga korában éppenséggel halálosan komoly mondanivaló volt, mert egy máglyahalál, netán egy életfogytiglani börtön is kijárt érte. Mindennek a teteje volt azután 1656-ban Athanasius Kir- c/ierjezsuita pap műve, aki egyenesen egy égi utat írt le, elkápráztatva ezzel titkos olvasóit. Mindezen jeles egyházi férfiak mellett Kepler, a híres csillagász sem ír le kevésbé izgalmas történeteket az „Álom” című munkájában, amelyben tulajdonképpen egy mitológiai elemekkel kevert Hold-utazást adott elő, sőt már tudományos oldalról is fejtegetve az űrhajózás lehetőségét. Mindezek hallatán megdöbben a ma embere is, aki úgyszólván már állandóan a világűrben lakik, és aki tudja azt, amit eleink évszázadokkal ezelőtt csupán sejtettek, és akiknek az volt az egyetlen bűnük, hogy ki is mondták, amit gondoltak. Ez volt! Igen, ez a legnagyobb emberi cselekedet! És jöttek a századok. A XVIII. században a nagy Voltaire csillogó fantáziával írt le egy égi utazást, mások a világok sokaságáról fejtettek ki elméleteket, közülük Bernhard de Fontenelle, nevezetesen, hogy a Hold és a legtöbb bolygó lakott világ, és az egyes bolygók lakói között annál nagyobb a különbség, minél távolabb vannak a Földtől. Állította: a Merkúron és a Vénuszon laknak emberek, de a Marson csak világító madarak röpködnek... Ugyan szabad-e mosolyra derülnünk e „mesék” kapcsán, amelyek azóta a tudomány konkrét látószögében lényegüket illetően tulajdonképpen így vagy úgy igazolódtak? 1888 jeles dátum! Egy olasz csillagász ekkor fedezte fel a Mars csatornáit, és kimondta, hogy a Mars idősebb a Földnél. Ezen időktől kezdve a fantasztikus regények áradata indult el, és amíg Edgar Allan Poe még léggömbbel szálh'ttatja hőseit a Holdba, a derék Jules Verne űrjárművé még a földi légkörtől független „ágyúlövedék”. Meg nem állhatom, hogy ne említsem meg válogatásaim közepette Tolsztoj „Aelitáját”, a legszebb kozmonoautikus regényét, amelynek a hősei már különleges robbanóanyaggal hajtott „rakétán” indulnak rakétaűrhajóval a Marsba. Se szeri, se száma a világirodalom fantasztikus műveinek, amelyek mind űzik, hajtják az emberiséget: megismerni, felfedezni, feltalálni, saját szemével látni a titkokat... Az már csak természetes, hogy jelentkeznek a képtelenebbnél képtelenebb megoldások: ágyúgolyó hátán a Holdba (Pesti Hírlap, 1927), A gázzal telt edény, amely a csillagokba emeli majd az embert... Annyi bizonyos, hogy a rakétaűrhajó gondolatával már Newton foglalkozott, kollégája 1841- ben gőzrakétát szabadalmaztatott, ám az első „rakétaűrhajó” tervét a világon Hermann Gans- widt berlini tudós készítette el, bár az volt a véleménye, hogy a súlytalanság állapota káros hatást gyakorol majd az utazókra. Ekkor 1881-et írtak! Űrhajóját — az említettek miatt — úgy tervezte meg, hogy az égi járművet olyan kabinnal látta el, amely tengelye körül forog, és arra hivatott, hogy ellensúlyozza a nehézségi erő hiányát, vagyis a centrifugális erővel akarta pótolni a hiányzó nehézségi erőt. 1924-ben úgy hírlett, hogy Goddard amerikai professzor már egy kísérleti rakétaűrhajót küld a Holdba. Később titkossá nyilvánították a különböző nemzetiségű tudósok terveit, és tabu téma lett az űrutazás, persze az ipari kémkedés ezzel egy időben lábra kapott, amelyről szintén köteteket lehetne írni. Mérföldes léptekkel haladva a fantasztikusabbnál fantasztikusabb elképzelések között, említsünk meg egy dátumot, 1928-at. Ekkor ugyanis az Opel automobilgyár egy rakétamotorral felszerelt kocsit próbált ki, amelyet Opel és Sander mérnökök terveztek. A jármű 254 kilométerre gyorsult fel! A rakéta-automobil után nyilván várható volt a rakéta-repülőgép megszületése, amely azonban — a legkiemelkedőbb tudósok szerint — csupán közbeeső, szükségszerű állomása egy nagyszabású fejlődésmenetnek, amely végeredményképpen a világokat egymással összekötő űrhajók felfedezéséhez vezetett. Nos, eljutottunk idáig, és az azóta elért fantasztikus sikereket már ismerjük, sőt részesei lehetünk mindannak a csodának, amely manapság e vonatkozásban a világban történik. Az emberi agy, tudás, és tegyük hozzá kíváncsiság, kitárta előttünk a világmindenség kapuját, és még néhány évvel ezelőtt is elképzelhetetlen valóságokkal ismerkedhettünk meg. Sorra dőltek meg hipotézisek, elméletek, amíg végül is akadt közöttük nyerő és győzedelmes. De nem szabad felednünk, hogy a ma és a holnap győzelmeit, az űrutazások diadalát azoknak is köszönhetjük, akik eleinte mindössze színes fantáziájukkal járultak hozzá a jövő valóságához. Mert még nincs vége a felfedezéseknek. Sőt! Az igazi nagy titkok még előttünk vannak... Szalay István
