Heves Megyei Népújság, 1990. április (41, 1. évfolyam, 77., 1-23. szám)
1990-04-07 / 5. szám
4. HÍRLAP, 1990. április 7., szombat Magyar! Jób hányattatásai és hazatérése Eljött a hóolvadás. A politikai jégkorszak felengedésével egyre többen érkeznek haza azok a honfitársaink is, akik harminc-negyven esztendővel ezelőtt nem igazán önszántukból lépték át a magyar határt, sokszor maguk mögött hagy va családot, egzisztenciát, s mindazt, ami a haza egészét jelentette. Miként Borbándi Gyulának a nyugati magyar emigrációról írott — épp a közelmúltban megjelentetett — könyvéből kitűnik; nem volt mind gazember, mint ahogy azt velünk elhitették. Az általuk elmesélt életsorsok és a hazai felemelkedésünket segítő gesztusaik egészen „másról szólnak”. — „Magának olyan prózai neve van — mondotta egykori szerkesztőm, Tóth László. (No, nem mintha az ő neve nem lett volna épp prózai!) Amikor egyetemista lettem, a Központi Sajtóvállalat lapjainál dolgoztam. A Nemzeti Újság, az Uj Nemzedék és a Képes Krónika számára írtam — meséli Pethe Ferenc tanár úr, aki a közelmúltban látogatott haza svájci lakóhelyéről, Baselból, s megfordult Egerben is. — Egy Árpád korabeli, Kis- gyuta nevű somogyi községben születtem 73 esztendeje — folytatja —, s így történt, hogy az első cikkemet Gyutai Pethe Ferenc néven írtam alá. — Amint tudom, az újságírói és kezdődőpolitikusi pályafutása hamar derékba tört... — 1949-ben hetedmagammal léptem át a határt, addig üldözött az AVH. Még arra sem volt módom, hogy a feleségemtől s két fiamtól elbúcsúzzam. Hét év múlva láthattam őket viszont: ’56-ban utánam jöttek. Állampolgárságától megfosztva... — A volt Barankovics-párti képviselőből tehát száműzött lett... — Négy hónap után — egyik zónából a másikba szökve — léphettem svájci földre. Einsiedeln- ben (Máriaremetén), a pannonhalmihoz hasonló bencés apátságban találtam menedéket és kaptam állást a világhírű dokumentációs könyvtárban. Időközben megfosztottak magyar állampolgárságomtól. (Ezt egyik rokonomtól tudtam meg, aki jogász lévén, a Közlönyben olvasta. Hivatalosan ezt sohasem közölték velem.) Az einsiedelni száműzetés alatt egy svájci kul- túregyesület és keresztény szak- szervezetek keretében előadásokat tartottam német nyelven. — Feltételezem, ezek politikai tartalmúak voltak. — Ilyen címekkel, hogy Élet a vasfüggöny mögött, Mind- szenthy bíboros pere, A kommunista világveszedelem stb. Többnyire Helvetius, Danubius, aztán Magyari Jób néven. (Erre szükség volt, hiszen nem tudhattam, milyen információ jut haza, ami a családomat veszélybe sodorhatja.) Utóbb aztán Magyari Jób szignóval látott napvilágot német nyelvtankönyvem, amelyet az ’56-os magyaroknak írtam. Az ’56-os emigrációs hullámmal megérkezett családom is. Ekkor mintegy tizennégyezren leltek otthonra Svájcban. Köztük diákok, gimnazisták és egyetemisták, akik félbehagyták tanulmányaikat. Őket tehát oktatni kellett németre, magyarra, történelemre. Átköltöztünk Baselba, és nyelvi kurzusokat szerveztem, tolmácsoltam, lapot szerkesztettem. Extra Hungáriám cím alatt sorozatos vezércikkekben és tanulmányokban igyekeztem elősegíteni az új, ’56-os magyarok integrációját, beilleszkedését a svájci életbe. Bár elfogadták tanári diplomámat, de azért a svájci közoktatási hatóságok kíváncsiak voltak rá, hogy mit tudok, így hát vizsgáznom kellett. Latinból, németből, világ- és svájci történelemből, földrajzból és alkotmánytanból. Jól sikerült, mi több, annyira megnyertem az elöljárók bizalmát, hogy a svájci alkotmánytan tanítását is rám bízták. Érettségi az emigrációban? Pethe tanár úr többször hozzáfogott a doktori dolgozat megírásához, ám a történelem mindig közbeszólt. A szent életű Kelemen Didák minorita prédikátor munkásságát kutatta. Először Szegfű Gyula tanítványaként fogott hozzá, majd később Svájcban folytatta a tanulmányokat. Már megvolt az ösztöndíja a leoveni egyetemre, amikor a hidegháború szólt közbe. így hát ’56-ot követően minden erejével a kinti magyarok integrációját segítette.! — Tehát nyelvkönyvet írt, és tanított. — Száznegyven egyetemi hallgatót segítettem abban, hogy befejezze a tanulmányait. Ma valamennyien neves orvosok, jogászok, közgazdászok. A gimnazistákat pedig magyar nyelvből és történelemből leérettségiztettem. Mindezt a baseli természet- tudományi középiskolában. — Az ember mai ésszel úgy (Fotó: Molnár Zsolt) gondolná: mi szükség volt erre? — Akkor valamennyien bíztunk abban — diákok és tanárok is —, hogy szükség van az érettségire, mert két-három év múlva hazamegyünk. Én mindvégig hittem, hogy lesz folytatása az ’56-os forradalomnak. Beszélgetőtársam — nemhiába ez a hivatása is— igényes tisztasággal beszéli, az anyanyelvet. Négy évtizedes távoliét ellenére sem fordul elő beszédében nyelvi pongyolaság vagy germanizmus. Szinte aggályos pontossággal követi a hazai irodalmat. Tizennégy magyar folyóiratot olvas ma is rendszeresen. Műveikből ismeri a legújabb költőket, írókat. Megvesz minden könyvújdonságot, s természetesen ismeri a politikai műveket. — Hogyan őrzik magyarságukat a svájci emigrációban manapság? — A tizenötmilliós magyarság egyik nagyon tevékeny és jelentékeny csoportja él Svájcban. Tekintettel arra, hogy már négy évtizeddel ezelőtt is nagyon megszűrték, hogy kit fogadnak be, ez az emigráció minőségileg is jelentős (sok az értelmiségi). Olyan, amelynek szolgálatait az eljövendő Magyarország nem nélkülözheti. Nemcsak a családokban, de egyesületekben, szentmiséken, gyülekezetekben őrizzük nemzeti tulajdonságainkat, s az évente megrendezett zürichi, luzerni, baseli Katalin-bálokon. Az úgynevezett magyar iskolákban — amelyek szombatonként működnek — pedig a második és harmadik nemzedéket tanítják — főként az asszonyok—versekre, táncokra, dalokra. Alapítvány az egri egyetemnek? Pethe tanár úr képviselőként az európai keresztény mozgalmakkal kapcsolatban állt (és áll ma is), s így minden esztenaőben részt vett a keresztény pártok európai uniójának kongresszusain, ahol mindannyiszor — hogy szavait idézzem — ’’sikerült ébren tartani az érdeklődést a magyar ügy iránt, és közvetíteni elnémított magyar nemzetünk hangját és kívánságát. ” — Tudom, hogy Ön nem üres kézzel, hanem segítő szándékkal telve érkezett Magyarországra. — Minden erőmmel azon fáradozom, hogy a kint élő jómódú emigránsokat tanulmányi alapítványok megteremtésére ösztönözzem. A freyburgi, genfi és baseli egyetemeken már most is tanulnak hazai magyar diákok, de ahhoz, hogy egy európai látókörű nemzedék itt kialakuljon, még többeket kell taníttatni. Egy olyan alapítvány létrehozását tervezzük, amely demokratikus módon választja ki a legjobbakat, akik nálunk tanulhatnak. Azt is szorgalmazom, hogy az Európai Közös Piac kulturális terveiben Kelet-Európa és Magyarország szerepeljen. Erre a célra 60 millió dolláros tervezett költsége van az EGK-nak. Politikai kapcsolataim révén van némi befolyásom. A svájci öregdiák-szövetségeken keresztül is szeretnénk támogatni a magyar közoktatást. Egyik délelgetett tervem még a keresztény újságíróképzés megalapozása és támogatása. Ennek a létesítendő egri egyetem is egyik bázisa lehetne. Az elkövetkező időszakban ugyanis — megítélésem szerint — egyre inkább nő a tömegkommunikáció, s az elektronikus médiumok szerepe. Pethe Ferencet, alias Magyari Jóbot — ahogyan ő mondja — a genius loci igézete hozta haza, a honvágy, s a nemzettel szembeni felelősségtudat, s fáradozásait is ez vezérli. Jámbor Ildikó Kinek kell a másodpéldány? Telefax — a titkok nyitja Vé Zé rendszeres telefaxozó érdekes esetet mondott el szerkesztőségünknek bizonyos postai tapasztalatokról. Arról van szó, hogy mikor az egri postán telefaxon ad fel irományt, akkor a kisasszonyok az elküldeni kívánt szövegről másolatot készítenek, s azt egy dossziéba helyezik bele. Mármost ez mégiscsak furcsa. Az ember föladja a szöveget faxon az ügyfelének vagy ne adj isten a kedvesének, aztán a posta „lenyeli” a másodpéldányt. Nem egy diszkrét gesztus, az biztos. Nem is az, hogy lebukik valaki előtt (bár nőnek nyíltan telefa- xozni egyszerűen rutintalanság), hanem egyáltalán: nem illik ilyet csinálni. Vé Zé különben azt mondja, ő megkérdezte, minek ez az egész? Az egyik hölgy azt válaszolta, hogy utasítás van erre, a másik meg, hogy így ellenőrzik a szöveg minőséget. Miután hasonló úgynevezett postai szolgáltatások — telefon, levél, továbbá hírekkel összefüggő ügyek — miatt nemrégiben még a belügyminiszter is lemondott, nem art tisztázni a dolgot, még akkor sem, ha momentán nincs kinek lemondania. * Suszter Mária, az Egri 1-es Számú Postahivatal távírócsoportjának vezetője a következőt mondta: — Valóban, a nyilvános telex vagy telefax feladásakor másod- példányt készítünk, és azt eltesz- szük. Mindezt a postatörvény szabályozza, továbbá azt is, meddig kell megőrizni az okiratot. — Bár nem egészen értem, mi ebben az „okirat”, arra lennék kíváncsi inkább, minek csinálnak, illetve őriznek ilyen másolatokat? — Azért, hogy ha valaki reklamál, utána tudjunk járni a hibának, például, ha egy szó el van ütve, vagy az elküldött szöveg nem érkezett meg. — Kik szoktak érdeklődni az eltett szövegek felől? — Magánszemélyek, és ők is elég ritkán érdeklődnek. Mi csak a feladónak és a címzettnek adunk információt. Nemrég egy feleség érdeklődött bizonyos szövegek felől, de neki a törvény értelmében nem adhattunk felvilágosítást, hiába felesége, tehát közeli hozzátartozója az illetőnek (talán éppen ezért... — H. A.) Létezik nálunk postai titok is, és ezt a kötelezettséget minden dolgozónk vállalta. — Akkor hivatalos helyről nem is pillantottak bele az iratokba? — Nem. Én ilyet nem tapasztaltam. Kállai Albert, az Egri 1-es Számú Postahivatal vezetője arra ad választ, hová kerülnek ezek az iratok: — Az iratok a raktárba kerülnek, ott kell őriznünk azokat a másolatokat, amelyeket elkészítünk. A telefax esetében az előírás másfél évet határoz meg, aztánjöhet a zúzda. Természetesen a titoktartási kötelezettséget be kell tartani. * Nem tudni pontosan, az említett postai előírás miképpen viszonyul a Btk. idevonatkozó részeihez: levéltitok megsértése, távközlési titok kifürkészése... Lehet, hogy a dolog törvényes, de az sincs kizárva, hogy a törvény rossz (láttunk mar ilyet), korszerűtlen és sértő is. Mindenesetre, aki bizalmas sorokat kíván eljuttatni a címzetthez, az hanyagolja a nyilvános telefaxot, és válassza inkább a hagyományos formát. Levélből ugyanis nem kell kettőt írni. Legalábbis egyelőre. Havas András Miből él a Vidróczki? Jó egy éve, hogy a gyöngyösi Vidróczki Néptáncegyüttes alapítványt hozott létre, és kérte a segítőkész intézmények és magánszemélyek támogatását. A felhívás lapunkban is többször megjelent. — Mennyi pénz érkezett a Vidróczki számlájára? — kérdeztem Kovács Tibort, az alapítvány elnökét. — Éppen a napokban kaptunk egy kisiparostól kétezer forintot. Éz volt az első és egyetlen adomány az egy év alatt. Ráadásul a régi támogatóink sem mutatnak nagy kedvet, hogy áldozzanak ránk, pedig a felajánlást leírhatnák az adójukból. Mégis úgy döntöttünk, hogy április elsejétől önállóan gazdálkodunk. A Mátra Művelődési Központ átadja nekünk a fenntartásunkra szánt összeget, ezenkívül reklámszerződést kötöttünk a nagyrédei Sámson Kft.-vel és a Magyar Hitelbankkal. A gyöngyösi városi tanácstól pedig alapítványi támogatásként megkaptuk a mátrafüredi szabadtéri színpadot. Megpróbáljuk majd vállalkozásokkal gyarapítani a tőkénket. — Milyen vállalkozásba vághat bele egy néptáncegyüttes? — Természetesen a saját körünkben maradunk, folklórműsorokban, programokban gondolkodunk. Neptánctábort tervezünk június első hetében Sástón, ahova az ország minden tájáról várunk résztvevőket. A Ko- dály-együttes, illetve az Ökrös zenekar tagjai tanítják majd főleg a palóc tájegység dalait, táncait. Szeretnénk indítani egy bérletsorozatot is a gyöngyösi középiskolásoknak, amely a népi kultúra értékeivel ismertetné épi: ulti meg a fiatalokat. (pala) „Ezt tette velem a pártállam!” Kilakoltatni nem kellemes Az új kulcs az asszonyé Már messziről megismerni, hol lesz a kilakoltatás: rendőrök, szállítómunkások, a tanács és az IKLV képviselői álldogálnak a kilencemeletes csebokszári tömbház bejáratánál. Megérkezik a jogos bérlő is, Fülöp Ferenc- né, az o élettársa volt Ragó Kálmán, aki évek óta rosszhiszemű, jogcím nélküliként használja a lakást. „Nemszeretem” arckifejezéssel toporog mindenki, hiszen nem kellemes feladatot kell most az érvényes bírósági határozat alapján végrehajtani. Tapasztalatból tudják már a jelenlévők, hogy az efféle kilakoltatások nem mindig mennek zökkenők nélkül, így a rendőri jelenlét alkalomadtán nagyon fontossá válhat. Itt is elterjedt a hír, hogy Ragó úr és az a három ember, aki bejelentés nélkül lakik még a lakásban, állítólag szék- és asztallábakat helyezett készenlétbe. Amikor nyolcat üt az óra, föl- zötykölődünk a rozoga, obszcén ábrákkal telefirkált liften a nyolcadik emeletre, és becsöngetünk a lakásba. Álmos tekintetű idősebb férfi nyit ajtót, kezében egy pisztolyt lobálva. A rendőrök csak egy pillantást vetnek rá, s rögtön látják, hogy valami játékfegyver, így hát nem is hozzák szóba a furcsa fogadtatást. A városi tanács lakásosztályának képviselője elkéri a személyit, hogy azonosíthassa az adatokat, és hivatalosan is közli jövetelünk célját, amelyről előzetesen értesítést is küldtek. Ragó úr természetesen tiltakozik a kilakoltatás ellen, és míg a huzavona tart, szétnézünk a két és fél szobás lakásban, amely meglehetősen elhanyagolt állapotban van. Az er- kéTyajtó üvege kitörve, ki-be jár rajta a huzat. A szőnyegpadlón csikkek nyomai és különféle foltok, az ablakokat hosszú ideje nem pucolták meg. Ragó Kálmánon látszik, hogy nem fogta még fel: tényleg mennie keltebből a lakásból, bútoraival, ruháival, összes ingóságával együtt. Annyira nem hitt a hatóság megjelenésében, hogy egy lé- ést sem tett jövője érdekeben. 'őst az IKLV-seket kérdezi, hogy hol kap tőlük másik lakást. Elkerekedő szemekkel hallja a választ, hogy mint rosszhiszemű, jogcím nélküli lakónak, semmi ilyesfélével nem szolgálhatnak, de ha akarnának, sem tudnának adni, hiszen kisgyermekes családok is várnak lakásra, míg ő csak egyedülálló. Ráadásul a lakbért sem tudná fizetni, mint ahogy erről eddig is megfeledkezett. Á veü le lakó másik három férfi közül kettő munkanélküli, és nekik sincs semmi tippjük arra, hogy hova is kéne most már elszálláso- lódniuk. Érthető hát, hogy nem túl nagy lelkesedéssel és tempóval vágnak neki a rozoga bútorok kipakolásának. Közben a rendőrök is dolgoznak, valóban találtak néhány asztal- és széklábat a különböző helyiségekben, ezeket gondosan különrakják, a bejárati ajtó mögé. Ott úgyis vigyáz rájuk a lakatos, aki éppen a zárát cseréli ki, és az új kulcsot majd Fülöpnének adja. Ám Ragót ez a zárcsere nem igazán ejti kétségbe: — Meglátogatunk mi még itt téged, ha ez a sok ember nem lesz körülötted! — ígéri az asszonynak. A rakodásban a bútorszállítók is segítenek, a folyosóra pakolják, majd onnan lelifteztetik azt a néhány bútort, ami a jobb sorsra érdemes lakás berendezését alkotta. Az egyik lakó a lámpákat szereli le a plafonról, rögtön meg is rázza az áram, de szerencsére nem lesz nagyobb baja. — Tessék, uraim! — fordul hozzánk a volt gazda. — Fényképezzenek csak nyugodtan, nem szégyellem én, lássa meg országvilág, hova juthat ma bárki! Keményen végigdolgoztam egy életet, felneveltem ennek az asz- szonynak a gyerekeit, és most ez a hála! Mehetek aludni az utcára, lakhatok valami csőben. Pedig nem akárki voltam én, még óvásként is szolgáltam annak idején. Ezt tette velem a pártállam, na de ennek most már vége! — Miből gondolja, hogy az új kormány majd ad lakást azoknak, akik nem dolgoznak, vagy nem fizetnek lakbért? — kérdi a tanácsi hölgy, de csak egy tehetetlen legyintés a válasz. Közben csendben folydogál a kipakolás, mintha egy munkalassító sztrájkot látnánk. Felfedezünk egy félliteres kevertet a kisasztalon. Ahogy vánszorog előre az idő, az üvegben egyre kevesebb szesz van, es a végére teljesen ki is ürül, bár egyszer sem sikerül kideríteni, ki kortyingat belőle. Mellette a polcon kis füzet, ’’Hogyan szervezzünk alkoholellenes klubokat?címmel. Tíz óra lesz, mire minden kikerül a lakásból, és elfordítják az új zár nyelvét is az ajtóban. Közben Fülöpnétől azt is megtudtuk, élettársi kapcsolatuk azért bomlott föl, mert a férfi többször zaklatta a gyerekeket, a kislányt egyszer a szomszédok szedték ki a kezei közül. Nagyon megromlott a közös élet, biztonságuk és nyugalmuk érdekében inkább albérletbe mentek. Közben azonban pereskedtek is, és a bíróság jogerős ítélettel neki és a gyerekeknek ítélte a lakást, amit most rövidesen fölújít, és természetesen be is költöznek. A rakodók megpakolják a teherkocsit, az ügyintézők elintézik a formaságokat, és aztán elindul a karaván raktárt keresni a bútoroknak. Távozásuk után az üres lakásban csak a kérdőjelek maradnak... * Mint a Szociális Szolgáltató Központban megtudtuk, a négy férfit a tanács átmeneti szállásán helyezték el, így mégiscsak van fedél a fejük fölött. Ez persze korántsem tökéletes megoldás, de jobbra ma nemigen van esély. Koncz János
