Heves Megyei Népújság, 1990. április (41, 1. évfolyam, 77., 1-23. szám)
1990-04-30 / 23. szám
Hírlap, 1990. április 29., vasárnap Hírlap-hétvége 7. Dürer: Az északi éggömb Az elmúlt években egy-egy művészeti irányzat, egy-egy korszak grafikai művészetével ismertette meg közönségét a Szép- művészeti Múzeum. Majd tematikus kiállítások következtek. így is, úgy is a világ grafikai művészetének élvonalából származó kollekcióból válogathattak a tárlatok rendezői. Hiszen köztudott, milyen gazdag, s európai viszonylatban is jelentős a .múzeum grafikai tára. Most július elsejéig látható a Csillagsorsok és embersorsok című, kétszáznál is több 16 —17 — 18. századi, főleg németalföldi rézmetszetet, rézkarcot tartalmazó kiállítás. A grafikák legnagyobb része most szerepel először közönség előtt, például azok, amelyeket az Esterházy^ gyűjteményből éppen erre az alkalomra válogatott ki és restau- ráltatott a kiállítás rendezője, dr. Bodnár Szilvia. A grafikák közös tematikája az az ókori megfogalmazás, amely szerint az ember és a világmindenség egységes. Leginkább abban, hogy „minden létező, az ember, a földi világ és a világ- egyetem négy alapelemből áll: levegőből, tűzből, földből és vízből. E négyes felosztás analógiájára négy évszakot, négy életkort, négy szélirányt, ugyaneny- nyi napszakot, alapminőséget (meleg, hideg, nedves, száraz), négy testnedvet és vérmérsékletet különböztettek meg”. A négyes egységet ritkábban hetes vagy ötös osztású csoportokkal is felváltják: hét bolygó, hét szabad művészet, hét erény, hét fő bűn, öt érzék, stb. A fenti jelenségek, minőségek, tulajdonságok allegorikus ábrázolásával találkozhat a néző a kiállításon. Leggyakoribb a négy évszak és a négy életkor megjelenítése allegóriák, zsánerképek, tájképek formájában. A karcokat magyarázó versekkel, a témához kapcsolódó sorokkal egészítették ki. Dürer, Jan van de Velde, Hendrik Goltzius és mások metszetei kimagasló művészeti értéket képviselnek. Számunkra felettébb érdekes az a 15. századi planétasorozat, amelyet a Magyar Tudományos Akadémia könyvtára kölcsönzött a múzeumnak a különleges alkalomra. A színezett tollrajzokon a bolygókat kopj ás zászlót tartó lovas alakok személyesítik meg. A Napot Zsigmond király, a Vénuszt a király felesége, Borbála. A sorozatot egy 15. század eleji német kézirattöredék, Konrad Kyeser zsoldoskapitány Belliforti című hadtudományi munkájának lapjain lelték fel. Csillagsorsok és embersorsok J. Saenredam: Saturnus Goltzius: Tűz (kádár) Megmenthetők-e az elefántok? Ez év elején az elefántok védelmét szolgáló nemzetközi egyezmény hatályba lépett, amelyet azonban öt afrikai orzág — a Dél-afrikai Köztársaság, Zimbabwe, Zambia, Botswana és Malawia — egyelőre nem ismer el, lévén az elefántagyar jelentős szállítói. Az importőrök közül haladékot kért Nagy-Britannia gyarmata, Honkong számára, hogy az eladhassa a raktáraiban heverő 670 tonnányi elefántcsontáruját. Kína is közölte, hogy nem tartja magát az egyezményhez. Sikerült megnyerni viszont a tilalomnak Japánt, amely eddig a világon forgalomba kerülő elefántcsont 40 százalékát vásárolta fel. Az elefántagyar adásvételét tiltó nemzetközi megállapodást tavaly októberben fogadták el a veszélyeztetett állatfajok sorsáért aggódó országok természet- védői. Talán az utolsó lehetőséget kínálták fel ezzel az állatfaj megmaradásának, mivel a Vadvédelmi Világalap (WWF) szerint tíz éven belül kipusztulnak az afrikai elefántok, ha nem vetnek azonnal véget az állatok nyerészkedési célú leölésének. A WWF adatai szerint az utóbbi öt évben mintegy félmillió, csupán 1988-ban 125 ezer elefántot pusztítottak el, s ma Afrikában 4 — 700 ezer közöttire tehető a számuk, holott 1978-ban még másfél millióra becsülték az állományt. Az elefánt egyébként a földkerekség egyik legbékésebb állata, valójában nincs is természetes ellensége, egyedül az embertől kell félnie. Képünkön egy több ezer, orvvadászoktól elkobzott elefántagyarból álló máglyát láthatunk, amelyet azért égetnek el, hogy ne jusson el azokhoz, akik még ma sem hajlandók felhagyni a zongorabillentyűk, biliárdgolyók, kisebb-nagyobb faragványok elefántcsontból való előállításával. A mintegy 3 millió dollár értékű elefántagyar elégetésére a hatalmas testű, békés állatok megmentéséért folytatott harc élvonalában küzdő Kenyában került sor. Az iparművészet remekei A görög kerámia megközelítette a tökéletest — A porcelán kínai találmány — Intarziás bútorcsodák — Automaták az ántivilágban A művészet nagy birodalmában ezúttal az iparművészet remekeire bukkantunk, és ezeket kíséreljük meg bemutatni kedves olvasóinknak. Mindenekelőtt azonban egy régen vitatott izgalmas kérdésre keresünk választ: mi is valójában az iparművészet? Némelyek röviden elintézve azt mondják: alkalmazott művészet. A franciák bővítik a fogalmat, és a gyakorlati céllal összekapcsolt művészetről beszélnek. Nyilvánvaló, hogy aháftyféle megjelenése van az életnek, any- nyiféle az iparművészet is. Egy német művész bölcsen jegyezte meg: az iparművészet nem csupán arra törekszik, hogy szépet nyújtson, hanem arra is, hogy jót, hasznosat, célszerűt. Ez világos beszéd! A szép és jó egyesítése volt a klasszikus ókor ideálja, amelyet az alkotásokban is elénk tár. A görög kerámia már megközelítette a tökéletest, de csak a szépség oldalán, sőt a használhatóság tekintetében is, ám a legjobb anyagot Periklész népe sem tudta létrehozni. Az ókor nem ismerte a tűzálló, kemény porcelánt, ebben a Kelet, a Távol-kelet járt elöl. A porcelán ugyanis elvitathatatlanul ősi kínai találmány, és — milyen elgondolkodtató — Európa mindössze háromszáz-egynéhány éve „jött rá” a porcelánkészítés titkaira. Az iparművészet másik nagy területét alkotják azok a bútorcsodák, amelyek elkápráztatták a világot. A fő szempont itt sem más, mintakerámiánál: szépség, célszerűség, harmónia. Említsünk talán meg egy XVIII. századbeli domborműves faragott szekrényt, egy bútort, amelyben bármilyen értékes holmi nyugodtan heverhet, nap, por, levegő nem éri, sőt elmés zárszerkezettel még a tolvaj keze elől is védve volt, éppen annak bonyolultsága miatt, amelyet csakis a gazdája ismert. Ez, és az effajta bútorok tehát célszerűek voltak. De szépek-e? Múzeum- látogatók tudják, hogy igen! Egy ilyen szekrény vagy bútor megalkotásakor az asztalos dugta össze a fejét az építésszel, hogy közösen megtervezzék, aztán a szobrászművész kifaragta a domborműveket, majd jöttek az intarziások, akik viszont a bronzöntőkkel konzultáltak, hogy művészetté fejlesszék a célszerű szépséget. Az intarziával való díszítést a XV11. századi francia André Charles Boulle vitte tökélyre, a teknősbéka-pajzs és a fém berakásokkal. Ezek pompás, sőt fényűző, egyedi alkotások voltak, ám éppen a „pompa” jelentette az időtállóság korlátáit is, ugyanis a pompa nem lehet célszerű, mert túlságosan drága, és túlhalad rajtuk az idő. Az egyedi pompás darabokat hamarosan felváltották a céhbeli mesterek „remek” darabjai, amelyek már újra megfeleltek a már említett elvárásoknak. íme, így vallott egy lakatossegéd, aki mestermunkájáról beszélt: ezt bárki kinyithatja, ha hétszer megfordítja benne a kulcsot és kétszer végigimádkozza az olvasót, és még mindig marad egy pici türelme... A céhek már a szegényebb néprétegek számára is alkottak művészit agyagban, fában, fémben. Óriási előnyük, hogy elmés szerkezetük mellett éppen az „egyszerűség” dominált. Nem volt hiány az elmésebbnél elmésebb szerkezetekben, amelyek ma is szinte elkápráztatják a muzeális értékű alkotásokon ámuló nézőközönséget. Ebben élenjártak az órások! Ugye ismerős a XVII. századbeli augsburgi ötvösmű, amely egy óraállványon kentauron ülő és vadászkutya által kísért Diánát mutat be? Igazi óra van benne, az óra üt, a kentaurforgatja a szemét, Diána a fejével bólogat, miközben az egyik kutya a fülét hegyezi, a másik a száját mutogatja. Akik Bécsben járnak, ne feledjék a maga nemében páratlan ősi automatát megtekinteni a bécsi műtörténeti gyűjteményben. Ötvösművészeink közül a legtiszteltebb és legszebb nyilván a magyar szent korona, amely kifogástalan iparművészeti műremek, ugyanígy Mátyás királyunknak zománcos aranyból készült, úgynevezett Kálváriája, amelynek elnevezése mindmáig titok maradt. Megjelentek a hatalmas domborművek is, amelyeknek már nem sok köze volt az iparművészethez, bár művészi értékükhöz nem fér kétség. Ilyen nagyszabású domborművek készítője volt a magyar Szentpétery József akit Széchenyi István is páratlan művésznek tartott, elannyira, hogy vendégeit ámulni és csodálkozni gyakran az ő műtermébe vitte. Szólnunk kell az iparművészet témakörében az úgynevezett „remekcsinálókról”, ahol a célszerűségtől éppen a tréfa vonta el a lehetőséget. Nagyok voltak ebben az agyagiparosok. A holicsi királyi gyárban ezrével készültek például a kakasok, szétnyitható káposztafejek, amelyekbe aztán tojást, vajat, cukrot tettek, hogy a célszerűségnek is áldozzanak valamicskét. Beszélni lehetne a fajansz és a porcelán stílus közötti különbségről, a fajanszhoz több őseredetiség, népiesség tapadt, míg a porcelánban megmaradt a finomkodás, az úrhatnámság. A porcelánkészítés legjobb időszaka a XVIII. század volt. Sokaknak bizonyára ismerős Grassaiegy mázatlan, fehér porcelánból készült zenejelenete. Művészettörténészek szerint az iparművészet mezsgyéjén van. A továbbiakban a gobelinekről, a szőnyegekről beszélünk, kihangsúlyozva, hogy az iparművészet eredeti hivatását legtisztábban a keleti szőnyegek őrizték meg. Ezek egyesítik magukban a legharmonikusabban a szépséget és a célszerűséget. Érdekes, hogy a csomózott szőnyeget a keleti ember mindig a földön hagyja, és megmosolyognak minket, amikor szőnyegeinket a falra akasztjuk. A gobelinművészetnek külön irodalma van, annyi azonban bizonyos, hogy a valódi gobelineket azok az egyedek képezik, amelyek Franciaországban, a Gobelin család műhelyeiben készültek. Később ebből a műhelyből királyi gyár lett, és így nyilván a hírnév is odaröppent: Manufacture des Gobelins. A hírnév, a reklám természetesen már akkor is nagy úr volt, és bizonyára megsértődnének a hajdani művészelődök, ha előállnánk azzal a számunkra is meghökkentő állítással, hogy a kalotaszegi hímzett „rúdravaló” és egy mitológiai gobelin rokonok. Pedig így van! Ügyannyira, hogy az erdélyi rúdravaló, a hímzettszépség, a maga valóságában sokkal természetesebb és emberibb, mint mondjuk egy reneszánsz palást, netán miseruha, amelyre az ambiciózus mester egész domborműveket rakott. Nem a régi mesterekben volt a hiba, hanem a nagyravágyás- ban, a megrendelői kívánságokban, amelyek akkoriban egy csöppet sem kedvelték az egyszerűséget, a népiest, a közvetlenül emberhez szólót, sokkal inkább adtak megrendelést olyan alkotásokra, amelyek mitológiai jelenetek egész sorával kápráztatták el a nagyközönséget, netán — a múzeumokban — a félvilágot. — A művészt az istenadta tehetsége hajtja fölfelé!—írta valaki a középkorban a művészetekről, és hozzátette: — A mecénások pedig azért vannak, hogy pénzért félrevezessék túlzott igényükkel a művészt. Már akit lehet! E két vallomásból talán megértjük, hogy az iparművészet területén — egy-egy időszakban — a stílustalanság, a túlságos pompa és luxusigény, a hivalkodó kérkedés a művészet rovására ment. Azoknak van bizonyára igazuk, akik állítják, hogy — mint minden emberi tevékenység — a művészet is folytonos keresés, kutatás, amely szerencsés esetekben létrehozza a művészet remekeit. A szépérzékkel és kellő alapismeretekkel rendelkező vásárlók bizonyára tudják, hogy csakis a szép, jó és művészi értékű dolgokkal érdemes körülvenni magunkat, amennyiben erre egyáltalán lehetőségünk kínálkozik. Ezeknek ugyanis kisugárzó hatásuk van, és alkalmasak arra, hogy a mindennapi életet széppé és jobbá tegyék. A tulajdonost pedig boldogabbá... Sz.I.
