Heves Megyei Népújság, 1990. április (41, 1. évfolyam, 77., 1-23. szám)

1990-04-04 / 2. szám

' S- .'-i" Hírlap, 1990. április 4., szerda Makovecz-ügy Kossuth-díj után, avagy Szabotálnak-e az egri építészek? Idézet egy levélből: „A 4/1986. (III. 20.) ÉVM sz. rendeletben biztosított jogköröm­ben eljárva, az 1986. június 30-án kelt és a 6901-7/1986. sz. alatt kiadott megbízásomat, mely a Heves megyei építéstervezési szak­értő bizottság (ÉSZB) munkájában való közreműködésére vonat­kozott, 1990. február 29-i hatállyal visszavonom. Az ÉSZB tevé­kenységét elősegítő munkáját ezúttal is megköszönöm.” A feladó Zámbori Ferenc, a megyei tanács építési és vízügyi osztályának vezetője, a címzett Dely György Ybl-dijas építész. Az indokolás nélküli döntés — jóllehet, az osztályvezetőnek ez jogában áll — nem kis döbbene­tét és felháborodást okozott a társaság többi tagjának is, főleg azoknak, akiket Dely György­höz hasonlóan a Magyar Építő­művész Szövetség delegált. Ész­revételeiknek hangot is adtak abban a levélben, amelyet el­küldték az osztályvezetőnek és a MÉSZ elnökének, egyben kö­zölték: ez az intézkedés olyan mérvű beavatkozás a zsűri mun­kájába — bár a törvényesség lát­szatát keltheti —, amely a továb­biakban nem teszi lehetővé szá­mukra az együttműködést. E rendkívüli, ugyanakkor még mindig tipikusnak számító ügy hátterének megvilágítására pró­báltunk vállalkozni akkor, ami­kor a valódi okokat keresve meg­kerestük az érintetteket. „Nekem, mint osztály- vezetőnek...” Zámbori Ferenc, osztályvezető: — A miniszteri rendelet előír­ja és szabályozza, hogy osztá­lyunk mellett működtetni kell egy szakértői bizottságot, amely elbírálja a megye területére ké­szülő terveket. Éz egy tanácsadó testület, egy mankó az elsőfokú hatóságnak, hiszen felhívja a fi­gyelmet a hiányosságokra, a hi­bákra. Nekem, mint osztályveze­tőnek a rendelet 6. paragrafusa 5. bekezdése értelmében hatás­köröm van arra, hogy az ÉSZB vezetőjét és tagjait — a különféle tudományos egyesületek, szak­mai, társadalmi szervezetek ajánlásai alapján — kinevezzem, illetve megbízását visszavonjam. Természetesen e tevékenységem gyakorlása során figyelemmel vagyok a már említett rendelet 6. paragrafusa 2. bekezdésére, mi­szerint a jelölteknek felsőfokú szakképesítéssel és nagy szakmai gyakorlattal kell rendelkezniük. Közülük választom ki legjobb belátásom szerint a legalkalma­sabbakat, akik mindenkor egyé­ni opponenciát végeznek, és hét­főnként közösen vitatják meg a terveket. Éppen a MÉSZ helyi képviselői kérték, sürgették, hogy kezdjem el a rotációt, amely- lyel én is egyetértek, csak nem mindig találok megfelelő embe­reket a pótláshoz. — A csere mégis megszületett. De vajon miért éppen egy Ybl-dí­jas lett a rotáció első áldozata? — Bejött a tanácshoz Dely György, és az adminisztrátorok­kal történt szóváltás után szó szerint ezt mondta: már nagyon elegem van az egészből, a korrupt bizottságból. Ebből én arra kö­vetkeztettem, hogy nem akar to­vább velünk dolgozni. Levélben tisztességesen megköszöntem eddigi ténykedését. Dely György kiváló építész, magam is elisme­rem szakmai hozzáértését, tudá­sát, de ez nem szolgálhat alapul arra, hogy a hivatalban ilyen ki­jelentéseket tegyen, és önérzeté­ben, becsületében sértsen máso­kat. Ha ő felkeres engem, és arra kér, hogy plenáris ülésen közö­sen tisztázzuk ezt a dolgot, ahol visszavonja megjegyzését, én nem látom akadályát annak, hogy együtt munkálkodjunk. Készséggel állok rendelkezésére, mint ahogy a bizottságból kilé­pett hét építésznek is, akik tulaj­donképpen ezzel a magatartá­sukkal szabotálnak. — Makovecz Imre munkáját Dely György opponálta. Néhány apró megjegyzés mellett a bizott­ság kiemelkedően jónak és épí­tésre alkalmasnak találta. Ön azonban megsemmisítette ezt a véleményt. — A nagy tekintélyű Mako­vecz Imre ügye nem függ össze a rotációval. Nekem egy személy­ben jogom van ahhoz, mivel az ÉSZB szakmai és törvényességi felügyeletét látom el, hogy át­vizsgáljam a terveket, megnéz­zem, helyesen, jól értékelték-e azokat. Énnek kapcsán láttam, hogy Makovecz Imre szarvaskői munkáját nem szabad engedé­lyeztetni. Teljesen eltér az ottani beépítési módtól, és lehetetlenné teszi a két szomszédos telek be­építését. A terv — függetlenül a telektől — jó, de az elsőfokú ha­tóság csak törvénysértő módon adhat ki rá építési engedélyt. Én ezt nem vállalhattam. Vannak rendeletbeli előírások, amiket nem lehet figyelmen kívül hagy­ni, és vannak esztétikai szem­pontok is. A bizottság nem ható­ság, tehát nekem és az első fok­nak nem kötelező elfogadnunk véleményüket. — Akkor mi szükség van rá­juk? — Eszerint nem sok, és nem is lesz hosszú életű ez az egész. Övön aluli ütés Makovecz Imre Kossuth-dijas építészt telefonon kerestük meg az esettel kapcsolatban: — Furcsa módon egyszerre két levelet kaptam Egerből. Az egyikben kollégáim szakvélemé­nyét és javaslatát találtam a ter­vemmel kapcsolatban. A másik­nak tartalmát, amit az osztályve­zető küldött, nevetségesnek tar­tom, s megmondom őszintén, nem is nagyon értem. Ötvenöt éves vagyok, az elmúlt évtizedek alatt a szocialista-realista figu­rák sokat kellemetlenkedtek ne­kem, tehát nagyon jól ismerem ezt a boIsi-stílust. Az ország min­den tájára terveztem már, de így még sehol sem bántak el velem, mint Heves megyében. Övön aluli ütés volt. Meg vagyok róla győződve, hogy a feltüntetett jogszabályok ellenére is az osz­tályvezető jogi etikátlanságot követett el, arról nem is beszélve, hogy súlyos hitelrontást okozott nekem. Keményebb, durvább csörték Thoma Emőke, a Magyar Építőművész Szövetség helyi csoportjának vezetője: — Az utolsó két csepp volt a pohárban Dely György kizárása és Makovecz Imre tervének el­utasítása. Régóta halmozódott dolgok törtek most a felszínre. Néhány évvel ezelőtt óriási hittel fogtunk munkához pontosan azért, hogy emeljük a színvona­lat, hiszen a szakma országosan a béka feneke alatt van, ma még boldog-boldogtalan tervezhet la­kóépületeket. Ahogy telt az idő, a hitünk egyre jobban kezdett le­törni, éreztük, hogy elképzelése­inket nem tudjuk a gyakorlatban érvényesíteni. Ezért már koráb­ban többször is írásban tettünk javaslatokat jobbító szándékkal. Már régen elejét kellett volna venni azoknak a pletykáknak, amelyek a városban terjednek: például az a hír is járja, hogy a bi­zottsági tagok azért utasítják el néhányak tervét, hogy aztán újra opponálhassák azt, így több pénz kerül a kezükbe. Többször fel­emeltük a szavunkat azért is, hogy a testületbe ne kerülhessen olyan építész, akinek munkáját évekig el kellett utasítani, mert nem felelt meg a követelmé­nyeknek. Egernek nagyon sok jó szakembere van, közülük kelle­ne válogatni, de ez semmikép­pen sem lehet egy embernek a döntése. Ha pedig ez törvény ad­ta joga, akkor a törvényt sürgő­sen meg kell változtatni. Nem ál­lítom azt, hogy ebben a zsűriben kizárólag csak építészek legye­nek, de jó lenne, ha mindenki sa­ját kompetenciáján belül mon­dana véleményt. Tehát az, aki például a tanácsi építésügyi jogi dolgokban jártas, ne bíráljon szépészeti ügyleteket. Sajnos, ezt sem tudtuk eddig elérni. Ügy ondoljuk, Dely György „visel- edésének” tisztázása sokféle­képpen történhet, de az ÉSZB- ből való visszahívással semmi esetre sem. Megjegyzem, hogy a tervezők és a bizottság között en­nél sokkal keményebb, durvább csörték is lezajlottak már. Dely György közöttünk az egyetlen Ybl-dijas, és az egyik legjobb, a legegzaktabb bíráló. A vele szemben alkalmazott intézke­dést jogtalannak tartjuk. Nem akarok visszamenni ebbe a zsűri­be addig, amíg ilyen jogszabá­lyok uralkodnak, ilyen működési rendszerben. Én ehhez nem adom a nevem, és úgy gondo­lom, a MÉSZ többi delegáltja — Fekete Miklós Árpád, Fohl Ká­roly, Kiss Csaba, Kormos Gyula, Rátkai Attila, Rátkainé Kiss Ró­za — sem. Makovecz Imre tervét építészetileg példamutatónak, magas színvonalúnak találtuk, de az a véleményünk, hogy az el­utasítást alátámasztó jogszabá­lyok semmiképpen nem lehet­nek döntőek az épület kvalitásá­hoz képest. A rendeletek folyton változnak, de a Makovecz-házak száz év múlva is állni fognak. Mi azért munkálkodunk tudásunk legjavát adva, hogy környeze­tünket egyre szebbé, jobbá te­gyük. Ezzel — azt hiszem — mindannyian egyetérthetünk, hiszen egy épület minimum emberöltőre készül, sokszor évszázadokra, és amely az adott környezetre igen hosszú ideig fejti ki esztétikát romboló, illetve építő hatását. Nem mindegy tehát, hogy enged­jük-e érvényesülni azt a jótékony célú „szűrőt”, amit a bizottság tevékenysége folytán megpróbált, megpróbál kifejteni, hiszen ezek a szakmai garanciák arra, hogy gyönyörű és méltán híres barokk városunkat ne csúfíthassák további építészeti förmedvé- nyek, mint például a Foglár úti betonrengeteg, vagy a Fellner Ja­kab utcai postaközpont. Ugyanakkor c példák kapcsán valóban számon kérhető a már hivatkozott törvényesség és építészeti esztétika teljes hiánya. Szüle Rita Kívül fényes, belül férges Az a parlamenti bizottság, amely Bokor Imre: Kiskirályok mun­dérban című könyvének igazságtartalmát, az abban leírt megállapítá­sok hitelességét volt hivatott kivizsgálni, tevékenysége során bizony jó néhány furcsaságot hallhatott a beidézettektől. Megdöbbenhettek például azon, hogy milyen körülmények közepette, miféle torz sze­lekció következményeként került a honvédelmi tárca élére Czinege Lajos, s azon is, hogy milyen okból nem csattant el Kádár János arcán az olyan nagy jelentőségű brezsnyevi csók 1968-ban. Számomra azonban a legmeghökkentőbb kijelentést egy magas rangú katona­tiszt, egy tábornok tette. Ő ugyanis nemes egyszerűséggel szögezte le, hogy a magyar hadsereg az égadta egy világon semmire sem jó. Se tá­madásra, se védekezésre, semmire. Égyszóval az egész ármádia egy szép nagy nulla. Ha cinikus lennék, örülhetnék is ennek a fejleménynek, s büszkén mesélhetném, hogy lám, lám, az élet engem igazolt. Engem és hajdani katonatársaimat. Hiszen mi már jó tíz esztendeje ugyanezt mondtuk, akkor, amikor — a behívóparancsnak eleget téve — bakaruhában se­rénykedtünk. Ismétlem, pontosan ugyanarra a következtetésre jutot­tunk, mint most a tábornok úr, csak hát ebbéli véleményünknek — érthető okokból — csupán a körletben, egymás között ad(hat)tunk hangot. A józan megfontolás késztetett minket erre, mert jobban sze­rettük a szabad levegőt, mint a fogdát. S hogy miből jöttünk rá, hogy a mi hadseregünk — amelyről annyi szép és jót összeírtak, jelentettek feletteseink — lényegében operetthadsereg? Nos, túlontúl nagy ész nem kellett hozzá, csupán némi megfigyelőkészség. Aki völt katona, az tisztában van azzal, hogy a szolgálati idő zöme teljesen értelmetlen, abszolút felesleges dolgokkal megy el: e körbe sorolhatók a tantermi foglalkozások — találóbb néven: fejtágítások —, a túlzásba vitt alaki­zások, stb. Egy biztos: a magyar katona lőni, a technikát kezelni, har­colni csak elemi szinten tanul meg. Úgy tűnik, utóbbiak afféle másod­lagos ismereteknek számítanak... S ha már a technikát említettem... Egyszerűen nem fér a fejembe, hogy mi a fenére is ment el az a rengeteg pénz, amit „honvédelmi ki­adások” címszó alá soroltak az illetékesek. Ultramodern berendezé­sekre? Lehetséges, bár ez alig hihető. Ha ugyanis valóban ezek nyel­ték volna el a pénzt, akkor érthetetlen az a megjegyzés — ez megint egy komoly beosztásban lévő katona szájából hangzott el —, misze­rint a laktanyából elinduló katonai járművek nagy részét pár száz mé­ter megtétele után javítani, szerelni kell. Jól tudom, ezek a járgányok a telepeken csillognak-villognak, patyolattisztaságukhoz kétség sem férhet, ám midőn használni kell ezeket, rögtön kiderül, szemfény­vesztés az egész. A tábornok úr a bizottság előtt éppen erre a negatívumra világított rá. Arra, hogy ez a hadsereg kívül fényes, belül férges. Hogy miért csak most mondta ki, amire már réges-régen rájöhetett (rájöhettek), amit már réges-régen tudhatott (tudhattak)? Talán azért, mert az igazságot már nem lehetett tovább titkolni. Itt is lehullott a lepel, akárcsak annyi helyen mostanában kicsiny hazánkban. S amikor a tá­bornok úr végre nyílt kártyákkal játszott — mellesleg ezt a hadsereg többi vezetője is megtehette yolna —, akkor lényegében nem tett mást, mint igazolta Bokor Imrét. Azt az embert, aki könyvében ép­pen azt közölte a nyilvánossággal, hogy ezt a hadsereget a végletekig lezüllesztették. Tették ezt olyanok, akik még ma is vezető pozíciók­ban vitézkednek, akik még most sem hajlandók belátni, hová is veze­tett kiskirálykodásuk, akik még jelenleg is képtelenek felfogni, mi­lyen mérhetetlen — s nagyon sokáig helyrehozhatatlan — károkat okoztak. Elkeseredniük viszont ennek ellenére sem kell, hiszen a magyar katona — az ő „áldásos” működésük eredményeként — seregnyi olyasmit tud, amelyet más országok mundérosai nem, avagy nem ilyen szinten. A magyar katona tud például kukoricát törni, szüretel­ni, építeni. S ha akadnának olyan okvetetlenkedők, akik azzal hoza­kodnának elő, hogy az előbb felsorolt foglalatosságok nem tartoznak kifejezetten a hadsereg alapfeladatai közé, nos, azoknak én maradék­talanul igazat adnék. (sárhegyi) Bizonyára emlékeznek arra, hogy a szombatonként jelentke­ző Családi tükör hívta fel a fi­gyelmet az újpesti, Megyeri úti temetőben uralkodó áldatlan ál­lapotokra. Nagy megdöbbené­sünkre kiderült, hogy a talajvíz megemelkedett, s a frissen el- hantoltak koporsói a folyékony latyakba zuhantak. A riportok­ból az is kiviláglott, hogy hulla­mérgezés veszélye fenyegeti a közeli lakótelepen élőket. Lelkiismeretes kollégáink sze­rencsére nem elégedtek meg csak a tények feltárásával, hanem arra is vállalkoztak, hogy elemzik az okokat, leleplezik a megmagya­rázhatatlan közömbösséget, ha­nyagságot, nemtörődömséget, érdektelenséget. Ez volt a legriasztóbb, ugyanis a területileg illetékes Köjál szak­emberei, irányítói mosták kezü­ket, és eszükbe sem jutott, hogy alapvető kötelességüket nem tel­jesítették, azaz aligha érdemel­ték meg nem is kis fizetésüket. A számvetés legutóbb március 31-én délelőtt folytatódott. Ez­úttal a tanácselnököt faggatták, aki a megszokott, a posztsztáli­nista időkben divatos szöveggel próbálta altatni őket. Amikor észrevette, hogy az idejétmúltfrá­zisok nem hatnak, akkor stílust váltott, s igyekezett — legalábbis utólag — őszinte lenni, mond­ván, hogy nem jutottak el hozzá a jelzések. A becsomagolt, a szta- niolpapírba préselt információk viszont nem késztették gyors és hatékony intézkedésekre. A fokozott ostromra végül is úgy reagált, hogy elismerte a fe­lelősségét, s határozottan meg­ígérte: ezúttal végére jár a dol­goknak. Mi tagadás: egyáltalán nem lelkendeztünk. Vajon ez a pártál­lami indíttatású főnök még nem vette észre, hogy mit mutatnak a történelem órái, hogy teendője csak tízezrek szolgálata lehet? Azt hiszem, helyesebben tenné, ha búcsúzna és átadná a helyét azoknak, akik már kopogtatnak a jelképes aj­tón... Bizonytalankodva Mindig rangjához méltóan ér­tékeltem a 168 óra színvonalas programjait. Különösképp tet­szett Mester Ákos dirigensi, illet­ve közreműködői szerepköre. Olyan rádiós zsurnaliszta ő, aki soha nem ijedt meg a saját árnyé­kától, aki tisztában volt azzal, hogy a tollforgató csak akkor te­remthet magának tartalmas éle­tet, ha nem húzódozik az össze­ütközésektől, ha konfrontál a ha­talmasságokkal, ha konokul képviseli az emberibb jövőért joggal sóvárgók igazát. Ezért lepődtem meg szomba­ton, amikor vendégül látta a két legeredményesebb párt vezető­jét, Antall Józsefet az MDF, illet­ve Kiss Jánost az SZDSZ színei­ben. Kétségkívül izgalmas témák kerültek terítékre. Mi, hallgatók, mindenképpen jól jártunk, ugyanis bepillanthattunk a mik­rofon elé invitáltak gondolko­dásmódjába, nézeteibe, elképze­léseibe. Egyen azonban csodálkoz­tunk: atnűsor gazdája számunk­ra teljesen érthetetlenül elbizony­talanodott, csetlett-botlott, ke­reste a szavakat, korántsem „ uralva” — a szó nemes értelmé­ben véve — a közhasznú diskur­zust. Furcsa ez a zavartság, hiszen neki, a felelős szerkesztőnek fe­lesleges aggályoskodnia, mivel ő folyvást azért munkálkodott, hogy a cseppet sem vigasztaló ko­rábbi esztendőkből eljussunk ad­dig a jelenig, amely — legalábbis hosszabb távra — megnyugta­tóbb, talán felelőtlenebb holna­pokat ígér abban az országban, ahol egy nép az első szabad vá­lasztásokon igazolta, hogy rend­szerváltozást akar, olyan társada­lomra voksol, amelytől idegen a diktatórikus gyakorlat, amely ki­bontakoztatja az eddig vakvá­gányra sodort, elfojtott képessé­geket, adottságokat, amely lehe­tővé teszi a vélemények egymást tiszteletben tartó korrekt ütköz­tetését, azt a toleranciát, amely minden valamirevaló demokrá­cia nélkülözhetetlen feltétele. Ha valaki ezért küzdött — méghozzá okosan, kitartóan, szí­vósan, néha fondorlatosán —, akkor semmi oka az aggodal­maskodásra, hiszen a magyar sajtónak azt a rétegét képviselte, amely ezután is pártatlanul, kizá­rólag a megkérdőjelezhetetlen etikai regulákat szorgalmazva óhajt munkálkodni. Meggyőződésem, hogy az ef­fajta magatartás lehet mindazok ars poeticája, akik kaméleonko­dás nélkül maradtak mindmáig hitelesek. Nekik nem tétovázni kell, ha­nem érdemekre most sem pá­lyázva, mégis küldetéstudattól vezérelve dolgozniuk. Valamennyi poszton... Pécsi István Szinkronban az idővel Kft a KFKI-ban A Magyar Tudományos Akadémia Központi Fizikai Kutatóintézete a közelmúltban több kft.-t alapított, a cel a kereskedelmi-piaci tevé­kenység és a kutató-fejlesztő munka szétválasztása, a gyártó-szolgál- tato kapacitások jobb hasznosítása. Az új épületbe két kft. költözött. Az egyik Innovációs Technológiai és Alkalmazástechnikai (ITEA) Kft. szolgáltató cégként alkatrészt, nyomtatottáramkör-részegység és -berendezés szintén egyaránt kész elektronikus digitális áramköri kártyák, számítástechnikai részegységek gyártására, a kapcsolódó méréstechnikai feladatok megoldására és megbízhatósági vizsgála­tok elvégzésére alakult. A másik a Laboratóriumi és Ipari Automati­zálási Rendszerek Kft., amely vállalkozik számítástechnikai rendsze­rek tervezésére, megvalósítására, különösen az ipari és laboratóriumi folyamatirányításban. Az ITEA Kft. elektronikai üzemében a szereletlen és a szerelt nyomtatott áramkörök gyártásközi ellenőrzését nagy teljesítményű mérőautomata segítségével Faromi Ibolya és Csáki Gábor végzi. (MTl-fotó: Balaton József)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom