Heves Megyei Népújság, 1990. április (41, 1. évfolyam, 77., 1-23. szám)
1990-04-23 / 17. szám
4. KULTÚRA - KÖZMŰVELŐDÉS Hírlap, 1990. április 25., hétfő lovai a Az újrakezdés hős bohóca Don Quijote (Blaskó Balázs) és Aldonza (Kéner Gabriella) kettőse Egri bemutató: La Mancha Aldonza az emberi élet reményének bűvöletében (Kéner Gabriella) A legismertebb irodalmi hősök közé tartozik a bűsképű lovag, Don Quijote. Élőbb, mintha valóban létezett volna: a teremtője, Don Miguel Cervantes de Saavedra olyan figurát alkotott, amely évszázadokon át fontos igazságokat hordozott. A kötetet magát nagyon kevesen olvassák el, de a lovag kalandjai közül néhány szinte közmondásossá vált. Nem csoda tehát, ha a modern kor is megteremti a maga Don Quijotéjét, az ősi, s már alapélménnyé vált sztorik közül a legismertebbekre támaszkodva űj mítoszt formál. Dale Wassermann, Mitch Leigh és Joe Darion musicalje azt a vonulatot emeli ki a regényfolyamból, amely a ma emberének a legtöbbet mond: az újrakezdést. Ez a musical ezért válik mostanság a színházak kedveltjévé: ki tudja, hányszor kell ebben a korban új életet kezdeni. A felgyorsult idő ebben a században sokszor kényszenti az embereket arra, hogy szakítsanak a megszokottal, szinte Don Quijo- te-i megszállottság kell ahhoz, hogy újra és újra nekivágjunk az ismeretlennek. Ez a mű nem az egzaltáltságot, az őrületet emeli ki, hanem éppen a vállalást, a reménytelenségben is csakazértis nekibuzdulást. Ezt azzal nyoma- tékosítja, hogy különleges helyzetet teremt a búsképű lovag megjelenéséhez: magát a szerzőt, Cervantest idézi meg. Az inkvizíció börtönében igézi meg rabtársait ezzel a történettel, hogy reménytelen sorsukkal szembeszegezze az esztelen, mégis emberi reménységet. Különleges színházi feladatot jelent tehát ennek a musicalnak az előadása, hiszen ez darab a darabban, játék a játékban. Ezzel együtt válik valóban mindennapivá és modernné, mert több dimenzióssá válnak a helyzetek és a szerepek. Sík Ferenc rendezése az egri Gárdonyi Géza Színházban a színészeknek nagy lehetőségeket kínál. Minden keret pontosan megfogalmazott: a díszlet nagyon világosan meghatározza a helyzetet, a színészek mozgása tisztán kijelölt, egyszerű, mégis magától értetődő. S végül, de nem utolsósorban zeneileg is remekül kidolgozott. E meghatározó pontok között nagy lehetőségük van a szereplőknek arra, hogy saját elképzeléseik, egyéniségük szerint dolgozzák ki alakításukat. Ez sajátos egyvelege a rendezői és a színészi színházi felfogásnak, s végül azt eredményezi, hogy a függőség és a függetlenség kettősségében felcsillan a személyiség. Nem sokat kell kertelni ezzel az előadással kapcsolatban: ez egy jó, erőteljes produkció. Ennek a fényében az esetleges hibák is erénnyé változnak, mint ahogy a premier körüli bonyodalmak is inkább siA szolga, San- cho — az egyszerű, de hívő ember (Faraghó András) (Fotó: Koncz János) kerhez vezettek, mint kudarchoz. Az utolsó pillanatban Csendes László megbetegedett, s másfajta szereposztásban kellett játszani a La Mancha lovagját, mint ahogy a próbák folytak. Ez különös feszültséghez vezetett: de végül is Blaskó Balázs egészen különleges teljesítményt nyújtott. Fegyelmezett Cervan- tese természetes módon alakul át egy hibbant, de logikusan gondolkodó, s erkölcsi alapokon álló öreg úrrá. S a legszebb pillanatokban felszikrázik az a hit, amely a legtöbbet adhatja: az újrakezdés reményét. A középpontban még hűséges szolgája, Sancho és Aldonza áll. A premieren Faraghó András játszotta az előbbit, míg Kéner Gabriella az utóbbit. Egyik sem konvencionálisán, harsány eszközökkel formálta meg a figurát. Faraghó józan, két lábbal a földön álló személyiséget állított a közönség elé, elkerülte a bur- leszkszerű szélsőségeket. Azért hű szolgája gazdájának, mert elismeri annak erkölcsi értékeit. A maga nyers, kamaszos hangjával Kéner Gabriella is szokatlan Aldonza. A hangképzési hátrány azonban végül is nem válik hibává, mert éppen az alak különlegességét és közönségességét emeli ki. Ha aránylag hálátlanabb is a szerepe a többi színésznek, mégis irigylésre méltó lehet közös erőfeszítésük egy gyengébb előadás társulata szempontjából. Néhány arc azért erőteljessé, karakteressé vált a jó csapatmunkában is. Epres Attila nem szorul különösebb bemutatásra, ismét bebizonyította, hogy aránylag kevésből is jelentősét tud alkotni. Dr. Carrasco és a herceg figuráját pökhendiséggel s tamásko- dó magabiztossággal oldotta meg. Pálfi Zoltán is megerősítette mindazt, amit róla eddig tudtunk. A fékezhetetlen erőt, s a durvaságot magától értetődő formában képviseli. Nem lenne szerencsés, ha névsor szerint felsorakoztatnék itt minden színészt, aki részese volt ennek a produkciónak. Egyet viszont le lehet szögezni: összmunkájuk eredményezte a sikert. Ez annál is számottevőbb, mert éltek a nekik adott szabadsággal, s saját arcukra formálták a La Mancha lovagját. Feltétlenül említést érdemel Csányi Árpád díszlettervező, aki az egyik főszereplővé lépett elő. Jól tagolt teret alkotott, amelynek megvan a jelentése. A lént és a fent összhatása, hogy a nézőtér is szinte meghosszabbítása a pincének, a mélységnek a mélységéből emelkedik fel a közönség, s egyre inkább részese lesz ennek a különös játéknak. Don Quijote, azaz Cervantes, az író és általa teremtett alak, szent elszánással rohan neki a szélmalmoknak, a szinte reménytelen, mégis heroikus küzdelemnek. Közben erkölcsi magaslatra lép, amelyet kinek-kinek magában is meg kell hódítania. Az újrakezdés hős bohóca La Mancha lovagja, s a történet a kitűnő zenével megtámogatva magasba emeli nézőjét is. Talán mégis érdemes, talán mégis le lehet győzni a belső és külső ellenségeket. Erről szól az egri előadás, amelyet megerősít Fekete Mari zenei munkatárs és Marik Erzsébet zenei vezető kitűnő munkája. S a társulat szempontjából sem lehet ennek a darabnak fontosabb jelentése, mint hogy érdemes újból és újból nekivágni, mert az erőfeszítéseket siker koronázhatja. Gábor László Az MMK és a Hevesi Szemle Miniszínpadán A pódiumon: Aradszky A Megyei Művelődési Központ és a Hevesi Szemle Miniszínpadán a múlt héten Aradszky László táncdalénekes vendégeskedett. A hatvanas évek második felében, a táncdalfesztiválok idején népszerűvé vált énekes, aki az ateizmus harsogó korszakának kellős közepén derűvel és iróniával, a szerelem jobbik vagy balabbik sarkából támadó hévvel zengedezhette, hogy: „Isten véled, édes Piroskám!” Azóta is csodálkozom, hogy egy ilyen kedves nótában nem fedezték fel az akkori vezérlők az ideológiai támadást a sztálinizmus alapjai ellen. Ilyen bevezető után azokra a kérdőjelekre válaszolgatnánk, amelyek egy táncdalénekes és a pódiumszokások kapcsán felmerülhetnek. Ez a pódium már otthont adott Haumann Péternek bő másfél órára, és mondta Szókratész védőbeszédét Platón tollából, a miniszínpad nem ros- kadt össze a súlyos gondolatok alatt. Aztán játszottak-énekel- tek, bolondoztak itt mások is. És hogy rokonítsam a témát, a nagy showman, Kós János is felejthetetlen perceket szerzett az egri közönségnek nem is olyan régen. Milyen műfaj is a pódium? És itt van Aradszky László, aki bevallottan nemigen többet és mást, mint gyorsabb vagy lassúbb lüktetésű táncdalt, a szerelmet adva, hol lapos, hol emelkedett szövegekre ráaggatva azokat a dallamokat, amiket a közönség nem egykönnyen felejt. Mert egyszer megszerette. Aradszky első sikerei óta már több mint húsz év telt el. Ez akkor is eszünkbe jutna, ha ő nem mondaná. A fiú felnőtté cseperedett, itt-ott apró zsírpárnák rakódtak le rá, talán a tekintély biztosítása végett is. Az arca göm- bölydeddé vált, a csikóra formált hajzat még belelóg a homlokába, a fodros ing álcáz is, díszít is — ahhoz képest mindenesetre, hogy anno dacumal olyan sal- langtalanul láttuk, hallgattuk őt. Mikor, mi a hatás? És mi a titka? A hang a régi, az énekes „nem élte fel” ezt a behízelgő adottságát. Nem kopott meg az egyénisége sem, kedvesen, lendületesen viszi-hozza a témákat, a dallamokat, előre-hátra bogarász va sikerei között. Lemezekre utal, eljátssza a „szeretem — még jobban szeretem — kiválóan szeretem ’’játékot, mert hát a hallgatóságot mégis illik tájékoztatni arról, mi történt az utóbbi években, hetekben, hónapokban a táncdal és a lemezgyártás világában. És a műsor nem válik egysíkúvá, a lelkes közönség hölgytagjai csaknem véresre tapsolják szorgalmas tenyereiket. Mert Aradszky nemcsak énekel, előad, ágya vakvilágba, hanem dallamokat, a ritmusokban olyan tartalmakat közvetít, ajándékoz rajongóinak, amelyek valóban magasabb szinten lebegnek az átlag táncdaltermésnél. És még egy tulajdonságuk akad ezeknek a megszólaltatott, két-három perces zenei könnyedségeknek: Aradszky egyéniségét hordozzák, vagy úgy is mondhatnánk: az ő méretére, egyéniségére, hangjára szabottak. Minden újabb ritmusnál felfedezhettük, függetlenül attól, hogyan konferálta az énekes, a dal, a dallam nem a klasszikus mesterektől el- orzott motívumok hangszerelése, felcicomázása, a legtöbb esetben invenciózus zene. Ezért telt el az ötnegyed óra kellemesen a ma is eleven mozgású és kitűnő modorú Aradszky Lászlóval. Tánc nélkül lelkesedtünk — a zenéért. (farkas) A falak — sajnos — nem tágíthatok Felhívtak telefonon. A Szilágyi Erzsébet Gimnáziumban botrány van, a tanárok véd- és dacszövetséget alakítottak, féltik az intézményt, féltik saját magukat. Az igazgatói szobában tényleg ingerült a hangulat. Lapunk már foglalkozott a Szilágyi és a köz- gazdasági szakközépiskola között kialakult feszültséggel, több ízben is. Akkor úgy látszott, szépen meg lehet oldani a termekért folytatott harcot. Azóta ismét fordult a kocka: már nem tűnik olyan biztatónak a jövő. Ezt támasztja alá az a nyilatkozat is, amelyet Csák vári Antal, az egri Szilágyi Erzsébet Gimnázium Baráti Körének elnökségi tagja nyújtott át a viharos értekezleten. A nyílt levél a megyei tanács megbízott elnökének szól. írója sérelmezi, hogy a két intézmény közötti vitát a régi reflexek alapján, felülről kívánják rendezni. „Tiltakozom az ellen, hogy a helyhatósági választások előtt a helyi önkormányzat helyett hozzanak döntést. A közgazdasági oldja meg maga, s ne a szomszédos középiskola rovására az iskolafej lesztési elképzeléseit... ” * Már békésebb hangulatban ülünk az egri városi tanács művelődési osztályvezetőjének, Társy Józsefnek a szobájában. Itt vannak az érintettek: Somlai György né, a József Attila Kollégium, Finta István, a Szilágyigimnázium és Tóth András, az Alpári Gyula Közgazdasági Szakközépiskola igazgatója. Társy József: — Az bolygatta meg az elképzeléseinket, hogy váratlanul megjelentek az angol- kisasszonyok képviselői. Igazából számítottunk az ő igényeikre is, azt mindannyian elismerjük, hogy annak idején jogtalanul, s megalázó módon távolították el őket az épületből. A megjelenésük ténye tehát nem ért minket felkészületlenül, az viszont igen, hogy már az 1990 — 91-es tanév nyitásakor indítani akaiják a nyolcosztályos gimnáziumot. Éppen most van egy olyan demográfiai hullám, ami körülbelül három év múlva elcsitul — addig viszont égető teremgondokkal kell szembenéznünk. Mindenesetre az angolkisasszonyok igényt tartanak a hajdani családi intézet összes termére. Mindent elkövettünk, hogy legalább 1994-ig el tudjuk tolni a kezdési időpontot—de az angol- kisasszonyok nem voltak „fogadóképesek” a kezdeményezésünkkel szemben. ^ Finta István: — Sz'ámomra több tanulságot is tartogatott ez az ügy. Tulajdonképpen megnyugodtunk, ha kárörvendő szeretnék lenni, azt mondanám: azért vagyunk elégedettek, mert a többiek elégedetlenek. Teremmel ugyan nem bővültünk, de legalább nem vettek el tőlünk többet. Tanulságos az elintézés módja is: a tanács részéről lojalitást és bizonyos pártatlanságot tapasztaltunk. Végül is nem a fejünk felett, hanem velünk együtt — igaz, többszöri beszélgetésen — dőlt el így az ügy. Ami viszont még mindig zavar: van egy többszörösen kinyilvánított elv, miszerint a gimnáziumokat, mint az értelmiségképzés alapját, támogatni kell. Ugyanakkor rendre kiderül, hogy ez csak elv, a gyakorlatban a gimnáziumok rendkívül sérülékenyek. Ebben az esetben is ragyogóan megmutatkozott: a szakközépiskoláknak sokkal több lehetőségük van. És — ezért most ne haragudjon meg az Alpári igazgatója — elképzelhetetlen egy gimnáziumban olyan fejlesztést csinálni, ami miatt három év múlva négy tantermet kell „rabolni” valahonnan. Tóth András: — Tavaly februárban indult el ez a bizonyos fejlesztés — a külkereskedelmi levelező és az idegen nyelvi ügyintéző —, és azonnal rendkívüli érdeklődés kísérte. Számomra is vannak tanulságai az ügynek: a végső döntésnél már jelen volt az SZDSZ és az MDF képviselője, ami engem nagyon zavart. Bár deklarálták, hogy ők csak megfigyelői a történéseknek, mégsem hiszem, hogy szakmai kérdésekben ezentúl ilyen szinten be kell vonni a pártokat. Végül is döntés született, ennek ellenére hozzá kell tenni: két osztályt állandóan vándoroltatnunk kell majd, mert 22 tanulócsoportra csak 20 tanterem jut. Somlai Györgyné: — Mit szóljak én, mint a kollégium képviselője? Mindig azt vágták a fejünkhöz, hogy nem az iskola van a kollégiumért, hanem fordítva. Most négy hálóhelyiséget át kell adnunk az Alpárinak, abból fognak két tantermet kialakítani. Hatvan gyerek elhelyezésének a sorsa bizonytalan — bár ígéretünk van a tanácstól, hogy ezen segíteni próbálnak. És ha már a tanulságoknál tartunk: nem értem meg, miért szítják az ellentétet az intézmények között. Itt vagyunk, pár lépésre egymástól, és a tanácsra rohangálunk, ülésről ülésre. Talán beszélgetnünk kellene... Ott tartunk, hogy a ránk bízott gyerekekben egyre erősödik a félelem, tőlünk már azt is megkérdezték, hogy be tudják-e fejezni egyáltalán a középiskolai tanulmányaikat... * A felek megegyeztek, hogy sorra járják egymás épületeit, no nem a további marakodás, hanem inkább a tájékozódás szempontjából. A tanács megígérte, hogy alkalmas helyek után kutat a városban, hátha lehetőség nyílik ennél ideálisabb megoldásra. Ezek után — remélhetőleg — a legfontosabb szempontra is oda lehet majd figyelni. Arra, hogy a tanárok nyugodtan taníthassanak, és a gyerekek szorongás nélkül ülhessenek a padokban. Doros Judit >g (ti i* 'fai J5 ■ha N 'S 'S I« c h* 'S s Be h: I 3 i H IL
