Heves Megyei Népújság, 1990. április (41, 1. évfolyam, 77., 1-23. szám)
1990-04-19 / 14. szám
GAZDASÁG - TÁRSADALOM 3 Hírlap, 1990. április 19-, csütörtök Rehabilitáció ’90 Büntetés a helytállásért Ötvenhatról beszél az egykori fővádlott Felülvizsgáljuk, újraértékeljük történelmünket, iparkodunk legalább utólag világosságot vinni a fejekbe, nemcsak megértetni, hanem igazán el is hitetni, ami volt. Sorsokat próbálunk rendezni, jogtalanságok, törvénye sértések orvoslásához, feledteté- séhez kezdünk. Legutóbbi évtizedeink összekuszált életű, meghányt-vetett sorsú embereinek, honfitársainknak csupán egyike az egri Jobb László, akivel otthonának immár békés nyugalmában beszélgethetünk a múltról. „ Ötvenhatos”, akit — a hivatalos fogalmazás szerint — népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés vezetése miatt ítéltek 15 évre 1957 nyarán, s büntetéséből hat esztendőt, három hónapot, 12 napot „be is vasaltak”rajta a budapesti hírhedt, Kozma utcai gyűjtő}'egyházban. A bíróság szabadság- vesztésre kárhoztató határozatát pedig csupán az idei januárban mondták ki semmisnek. — Mi volt a vétke... ? — Ártatlannak vallottam, s tartom ma is magamat — válaszolja meggyőző csengéssel szavaiban —, amit most a hivatalos „rehabilitáció” is megerősít. Aztán felidézi, amiért meghurcolták. Katonatiszt volt az egri gépkocsizó lövészezrednél, hadműveleti alosztályvezető, helyettes törzsfőnök. Az októberi események idején — mint már korábban is volt erre példa — elöljárója, Iványi János a távollétében rábízta az egész helyőrséget. így lett a kritikus naplókban, hetekben főhadnagyként az első számú harcos az alakulatnál. Mivel az állomány mintegy felét Budapestre rendelték, a megyeszékhelyen egyetlen zászlóaljával, s úgynevezett „ezredközvetlen” csapattesteivel vigyázta a bázist, meg a hadsereg egyéb objektumait, a rendet. Ahogyan a szolgálati szabályzat erre kötelezte. Jelenléte nélkül, gépiesen választották a megyeszékhelyi forradalmi tanács katonai vezetőjének. Vonakodott elfogadni a váratlan megbízást, de végül is igent mondott, s megfelelő tiszti kar élén megjelent Bíró Lajosék forradalmi tanácsánál, elfoglalta új szerepkörét is. — Tekintve, hogy a rendőrség gyakorlatilag nem volt működőképes, az ÁVH pedig szétoszlott — magyarázza az egykori parancsnok — a biztonság növelésére mindenekelőtt fontosnak ítéltem a védelmi erők gyarapítását. A magunk közé szólított tartalékosok mellett ezért kapott fegyvert a polgárság, számos főiskolás is a nemzetőrségben. A katonaiak mellett így már a város jelentősebb értékeinek — a villanytelepnek, a vízműveknek, s másoknak — őrségét is megszervezhettük, s Eger egész területén ügyelhettünk a rendre. A vezető testület feladatain a munkástanácsok képviselői is tisztességgel osztoztak, segítségükkel urai tudtunk lenni a helyzetnek. Ki-ki komolyan vette, hogy legfeljebb másodszorra lőhet, ezért egyetlen puskának, pisztolynak sem kellett eldördülnie, a főiskolán dr. Tóth főorvos úrral létrehozott elsősegélynyújtó állomásra jószerével nem lett szükség. Eszünkbe sem jutott, hogy például a Borsodból telefonon bejelentett „Észak-magyarországi Hadügyminisztériumhoz ” a távparancsra átálljunk egységeinkkel, vagy felszereljük az Özdról előkeveredett két teherautónyi idegent is, netalán jelentéktelenebbnek tartott igazgatási ügyekben, történetesen a gomba módra megszaporodott pártok közötti helyiségosztással aprózzuk erőinket... Nem tudtunk túlságosan sokat a körülöttünk zajló nagy eseményekről, de tisztában voltunk a katona dolgával. Lezártuk a településre vezető utakat is, hogy a védelem megnyugtatóbb legyen. Pártonkívü- liként is első szóra családjával együtt befogadtam a laktanyába az MDP menekülő megyei első titkárát, Komócsin Mihályt, sőt, a kívánságára harckocsit küldtem érte. Az MSZMP-s Putnoki László kérésére tankkal vigyáztam börtönben meghúzódó elvtársait is (mit sem sejtve arról, hogy a pártvezető a tárgyaláson azzal vádol majd, hogy a páncélossal éppenséggel lövetni akartam a búvóhelyükről előmerészkedő kommunistákat). — Amikor a második szovjet megszállásról értesültünk, s megtudtuk merről, hogyan jönnek a csapatok, a komiszabb ösz- szecsapás elkerülésére visszavontuk kinti erőinket, s tolmácsom társaságában magam mentem Poljakov ezredes elé békes- séges szándékkal. Nyilvánvaló volt az ellenfél túlereje, s bizonyos, hogy korlátlan az utánpótlása. Ha szembeszállunk, csakis veszthetünk, áldozataink tetemesek. Más dolog, hogy a Líceumban tartott tárgyalást követően már nem írtam alá az orosz főtiszttel együtt a városnak szánt levelet, felhívást, mert elfogadhatatlannak találtam. Amiért aztán — Kádas Géza titkárommal, az olimpiai bajnok úszóval — letartóztattak. A tömeg határozott tiltakozására, fenyegetésére ugyan mindkettőnket hamar kiengedtek, ám az ügyet nem hagyták szunnyadni. Keresett a rendőrség, tudtam róla, ezért december 17-én önként jelentkeztem. — Vesztve talán még most sem lett volna minden, mert a rendőrségen Lintallér századossal összefutván, ismerősként biztatott: ha okos leszek, szabadulhatok. Nem értettem, hogy mit akar, de nem is akartam, mert haragudtam rá, amiért — mint értesültem róla — az december 12-én csípőből tüzelve békés embereket öltek a főutcán. Válasz helyett indulatosan kérdeztem is, miért tették. Azért — felelte a világ legtermészetesebb hangján —, mert amíg a tömeg vért nem lát, nyugtalan... Szóval, maradtam. Előbb egy durva, majd egy- emberségesebb nyomozó vallatott. Ez utóbbi kérésére leírtam mindazt, ami velem történt, és amit akartunk. Ez lett a vádiratom is... Júniusban volt az egri helyszíni tárgyalás, aminek fővádlottja volt, s 1957. augusztus 13-án hozta a katonai bíróság a jogerős ítéletet. A Heves Megyei Karhatalmi Század kevesellte a 15 év fegyházat, jobban szerette volna a halálbüntetést. Oda került — ahol Nagy Imré- éket is kivégezték. A Kozma utcai gyűjtőbe. — Mi várta a börtön után? — kérdem hosszú idővel a számára is kegyelmet jelentő általános amnesztiát követően. — Egri, Petőfi utca 12. szám alatti lakásomból kiforgattak, elvált emberként egy földimnél, a szintén erdélyi Gergely Imrénél, régebbi beosztott tisztemnél húztam meg magamat, s a felnémeti fűrészüzemben dolgoztam. Lintallér azonban még mindig hangoskodott, kijelentette, hogy amíg ő a városban van, nekem itt nem lesz állásom. Visszautaztam hát Pestre, s a Filmtechnikai Vállalatnál hasznosítottam a műegyetem két esztendejét elektroműszerészként, csoportvezetőként. Megbecsültek, elismeréseket kaptam, egy évtizedig maradtam. Csak akkor kívánkoztam albérletemből megint családi otthonba, amikor egri barátom társaságában megismerkedtem a feleségemmel, s az egybekelés után a kérvényemet elfogadván írásban is felmentettek a büntetett előélethez fűződő hátrányos megkülönböztetés alól, újra erkölcsi bizonyítványt adtak. Az Egri Háziipari Szövetkezethez kerültem tmk-vezetőnek, energetikusnak, s innen is mentem nyugdíjba 1984-ben. Járadéka, persze — a nemrégi havi 1900 forintos emelés ellenére — korántsem annyi, mintsem megilletné. Mindmáig sérelmes számára, hogy a társadalombiztosítás nem vette figyelembe katonai szolgálati idejét, s a megyei bíróság 1984-es végzése szerint ma is viselni kényszerül, hogy „háborús és népellenes, az államrend elleni, valamint a béke és az emberiség elleni” a bűntett, amivel „ötvenhatért” megbélyegezték. Tartalékos tiszti állományban nincs, egyenruhát nem ölthet magára. Tulajdonképpen csakis alkatának, természetének köszönheti, hogy valójában mégis kiegyensúlyozott, derűs, boldog ember, férj, apa és nagyapa, családjában sok mindenen képes túltenni magát. — A történtek mindmáig nem sodortak különösebben a politika felé — mondja —, a nagy nyilvánosság előtt legelőször a népfelkelés tavalyi évfordulóján szerepeltem. Beszédet mondtam — pontosabban: emlékeztem —, s koszorúztam Egerben, felkérésre. Tagja vagyok az országos Történelmi lgazságtételi Bizottságnak, volt börtöntársaim, több barátom, ismerősöm után beléptem magam is az SZDSZ-be, de nem tudtak rábeszélni, hogy országgyűlési képviselőnek is induljak... Nincs bennem harag és gyűlölet, kíméletlen leszámolás helyett inkább a kibékülést, az összefogást szeretném, az igazi rendet vágyom, követelem. S bízom benne, hogy meg is lesz. Gyóni Gyula Vissza a hétköznapokhoz Befejeződtek a választások, és a kialakult új politikai erőviszonyok talán reménnyel is kecsegtethetnének bennünket, mert hiszen ígéretekben nem szűkölködtek a pártvezérek a kampány ideje alatt. Itt van hát a lehetőség a bizonyításra. Kissé fáradtan és fásultan, de mindenképpen várjuk az új hatalom első konkrét tetteit. Abban ugyanis teljes a közmegegyezés, hogy a „szájtépésből” elég, végre történhetne is valami. Mert a hangzatos szólamok lassanként kezdik teljesen hitelüket veszteni, mert minél többet hallottuk őket, annál elcsépeltebbé és unalmasabbá váltak. Különösen úgy, hogy hétköznapi gondjaink egyáltalán nem csökkentek ez idő alatt, sőt... Reklámfilmek tömkelegét ontotta a televízió, amelyben biztonságról, nyugodt, de határozott cselekvésről beszéltek nekünk. Eleget hallottuk, hogy ez vagy ez a párt fog bennünket kivezetni a bajból, s hogy ezzel párhuzamosan szépen be is vezet Európába. Várunk tehát, hogy változzon a helyzet, hogy teret és lehetőséget kapjon mindenki az alkotáshoz, a tisztes munkához és megélhetéshez. Mert ez utóbbi — tapasztaltuk elégszer, hogy bármit tettünk is le az asztalra — többnyire elmaradt. Türelmet kértek tőlünk, állampolgároktól, és aktív részvételt a jövő körvonalainak megrajzolásában. Azt hiszem, mi már bizonyítottunk. A választások első fordulójában a 70 százalékos részvételi arány ugyanis mindennél beszédesebb adat. Az urnákhoz járultunk, véleményt nyilvánítottunk. Akik tőlünk bizalmat kaptak, itt az ideje, hogy megmutassák: méltóak erre a bizalomra. Lassanként visszatérhetünk a hétköznapokhoz, ahol végre az állampolgár kerülhet a középpontba. A dolgozó, az ügyeit gyorsan intézni akaró, a tiszta levegőért áhítozó, a szabadidejét kikapcsolódással töltő, a gyermekeit gond nélkül nevelő állampolgár. Mostanában sokat gondoltunk ismerőseimmel arra a néhány hétre, amelyet a közelmúltban Nyugat-Európában töltöttünk. Arra a franciaországi választásra, amelyet azért kellett újra kiírni, mert a franciák zöme a kellemes nyári hétvégén víken- dezni indult, s csak néhány an járultak az urnák elé. Akkor irigykedtünk, hogy lám-lám, így is lehet ezt csinálni. Akkor irigykedtünk, s most bizakodunk: talán egyszer még mi is megérjük, hogy fontosabb lesz, s lehet egy napfényes víkend, mint egy választás, de legalábbis nem lesz akkora tétje, mint nálunk a mostaninak. Barta Katalin Bemutatja a Horizont Halló, itt a hordozható telefon — Ma az NSZK-ban, holnap Magyarországon is? A hordozható telefon (mobilfunk), amely a kilencvenes években a Német Szövetség nagy slágere lesz. De miért ne juthatna el Magyarországra is? Ki csak bosszankodik, ki csak mérgelődik, ha nem tud telefonálni, mert nincs vonal vagy a hívott fél mással beszél. Legújabban pedig gyakran előfordul, hogy még készülék sincs, ugyanis a nyilvános helyen felszerelt készülékeket ismeretlen tettesek ellopják. Kiszaggatják a vezetéket a falból, mindent elvesznek, amit csak lehet, és eltűnnek nyom nélkül a zsákmánnyal. Kistelepülésen és nagyvárosban ez minduntalan előfordul, és a Magyar Posta tehetetlen az arc nélküli tettesekkel szemben. Ez azonban csak a jelen, a jövőben, ha nem is a közeljövőben, nem lehet ellopni a készülékeket. A kölni Horizont című magazin beszámol a drót nélküli telefon tervezéséről és gyártásáról. A Német Szövetségi Köztársaságban ugyanis a posta arra készül, hogy egyre nagyobb méretekben bevezeti az európai hatótávolságú, hordozható adó-vevőt. Ismerkedjünk meg ezzel a technikai újdonsággal a Horizont jóvoltából. Számos olyan foglalkozás van, amelynek gyakorlói igencsak igénylik, hogy bármikor és bárhonnan telefonálhassanak. A beteglátogató orvosnak, a bíróságon eljáró ügyvédnek, a menedzsernek, a különféle cégek utazó képviselőjének, a házhoz hívható szerelőnek és sok más foglalkozás képviselőjének fontos, hogy útközben telefonon is elérhető legyen. Magánszemélyek számára pedig mindez a kommunikációs lehetőségek örvendetes bővülését jelenti. Az említett igénynek felel meg az a drót nélküli adó-vevő — a mobilfunk —, amelyet a Német Szövetségi Posta (Deutsche Budapest) 1991-től kíván bevezetni. A kézhez álló kis telefonkészülék minden aktatáskában és bevásárlószatyorban elfér. Adóereje a legközelebbi regionális állomásig ér, ahol összeköttetést teremtenek más távolsági beszélgetést folytatókkal a különböző közvetítő állomásokon keresztül, a sűrűn lakott területeken 6 méteres, vidéken 50 — 60 méteres antennák segítségével, írja a Horizont. A D-l és D-2 jelzésű, egymást kiegészítő mobilfunk-hálózat megteremtésére már folynak az előkészületek. A D-1 hálózatot a posta tulajdonában álló Telekom társaság fogja üzemeltetni, a magántulajdonú D-2 hálózatra pedig a düsseldorfi Mannesmann Rt. kapott licencet, mint a kon- sorcium vezetője. Ez az acélfeldolgozással és ipari berendezések gyártásával foglalkozó cég — melynek éves forgalma 20 milliárd DM, foglalkoztatottainak száma pedig 17.000 — az új üzletből egymaga 51 százalékkal részesedik. A mobilfunkkal kapcsolatos tapasztalatokat az amerikai Pacific Telesys (26 százalék) és a brit Cable and Wireless (5 százalék) hozza magával. A francia Lyonnaise des Eaux (2,5 százalék) a kábeltelevíziózásban szerzett alapos ismereteket. A Deutsche Genossenschaftsbank a középosztályokat képviselő német szövetkezeti bankok központjaként tíz százalékot vállal, és 3000 telket bocsát rendelkezésre az állomások számára. A Mannesmann Részvénytársaságnak alaposan bele kell nyúlni a zsebébe, hogy a 4,4 milliárd DM értékű befektetéseket megtehesse, amint ezt a kölni Horizont megállapítja. E célból emelni fogja részvénytőkéjét. Rá és a többi résztulajdonosra — Christian Schwarz-Schiling szövetségi postaügyi miniszter szavai szerint — tisztes haszon vár a postaköltségek levonása után. Schwarz-Schiling 1994-re 500.000, 2000-re pedig 2 millió előfizetővel számol. Ha a hálózat a szomszédos országok távbeszélő-igazgatóságaival egyetértésben Európa-szerte kiépül, ez a szám valószínűleg eléri a tízmilliót. A telefonkészülékek darabja 1500 — 2000 nyugatnémet márkába kerül majd a vásárlóknak, a beszélgetésekért pedig percenként egy- márkás dijat kémek. A Németországi Szövetségi Köztársaságban működő jelenlegi autotelefon-há- lózat csak korlátozott hatótávolságot biztosít a 150.000 készülék tulajdonosának. A tervek szerint a magántulajdonú D-2 hálózat a végső fázisban 2000 regionális állomással, 40 közvetítő állomással és kereken 3500 munkatárssal fog dolgozni. A mobilfunkkal kapcsolatban nagy üzletben reménykednek a telefonkészülékek, rádióállomások és közvetítő berendezések gyártói is, valamint az elektroműszerész kisiparosok. A német Siemens Rt. máris szállít más országokba ,mobil- funk-hálózatokat. Magyarország előtt most lehetőség nyílik, hogy modernizálja telefonhálózatát. Ennek egyik módja, hogy első lépésként a szakemberek közelebbről megismerkednek a hordozható adó-vevőkkel, második lépésként a gyakorlatban is kipróbálható az újdonság, harmadik lépésként nagy sorozatban is bevezethető a drót nélküli telefon, és tulajdonosa bármikor így kezdheti a beszélgetést: — Halló, itt vagyok a kertben, innen hívlak. Összeállította: Molnár Károly Trabant VW-motorral * Lipcse: Látogatók nézik a Volkswagen- motorral ellátott Trabant gépkocsit, amelyet a hagyományos lipcsei vásáron állítottak ki, 1990. március 12-én. Carl Hahn, a nyugatnémet autógyár elnökesajtóértekezle- tén arra figyelmeztetett, hogy a VW és a keletnémet IFA-autógyár közötti együttműködés százezer keletnémet munkás állását veszélyezteti. (Hírlap-telefotó — MTI Külföldi Képszerkesztőség)
