Heves Megyei Népújság, 1990. március (41. évfolyam, 51-76. szám)
1990-03-12 / 61. szám
4. GAZDASÁG — KULTÚRA NÉPÚJSÁG, 1990. március 12., hétfő r Vállalkozónak is készül a vendéglátós diák Országos kísérlet Egerben Jó esztendeje — az országban elsőként— érdekes, figyelmet érdemlő kísérlethez fogtak az egri Kereskedelmi, Vendéglátóipari Szakiskolában és Szakközépiskolában. Az úttörő kezdeményezést az sarkallta, hogy az intézeti képzés — miként hazánkban, másutt is — mind kevésbé látszott megfelelni a növekvő követelményeknek. A vártnál gyöngébb felkészültségű fiatalok kerültek a pályára, sokuk úgyszólván csak csetlett-botlott munkahelyén, ahelyett, hogy egészségesen felfrissítette volna, inkább visszavetette, lezüllesz- tette a szakmát. Közülük többen maguk is annyira megrettentek ettől, hogy előbb vagy utóbb más területre menekültek. Nos, ha a negatív tapasztalatok nem is éppen az egriekre voltak jellemzők — megyeszékhelyünkön mindenesetre levonták a tanulságokat az oktatás kellemetlen tapasztalataiból. S az előkészületek befejeztével tavaly ősztől már az új rendszerű tanítással próbálják köszörülni a csorbát. Lényegéről — s immár az első félév eredményeiről — Ottó Vil- mosnéval, a Kereskedelmi Minisztérium főelőadójával, és Kis- gergely Jánossal, az egri iskola helyettes igazgatójával beszélgettünk. — Törekvéseinkben mindenekelőtt az a felismerés vezetett bennünket, hogy fiataljaink zsenge koruknál fogva az általános iskola után igazából bizony még kevésbé képesek a pályaválasztásra — mondják. — S mi tagadás, ha más szakmáról van szó, a szülő sem tudja jobban megítélni, hogy gyermeke mit is válasszon. Amíg saját foglalkozására, mesterségére gyakran különösebb gond nélkül biztathatja, vezetheti az ifjút, az egyéb terület többnyire neki, a felnőttnek is eléggé vagy teljesen ismeretlen. Egyszóval elsősorban a döntés idejét szeretnénk valamelyest kitolni, meghosszabbítani integrált, vendéglátóipari emelt szintű oktatási formánkkal. Ettől a tanévtől az egri három első osztályban másfél esztendőn át együtt haladnak a szakiskolába, illetve a szakközépiskolába pályázók. Új, hogy a szakiskolába készülők is hallgatják a szakközépiskolásoknak szánt biológiai, kémiai előadásokat, illetve megkapják ez utóbbiak kétéves matematikai anyagát, a korábbi egy helyett pedig két idegen nyelvvel foglalkoznak. Három szemeszter alatt is sokat jelent a plusz, főleg pedig érettebben jutnak valamennyien a tulajdonképpeni elhatározáshoz: ki legyen szakmunkás, s ki érettségizzen. Másrészt ez a közös másfél év minden kétséget kizáróan választ ad arra is, hogy kinek nem érdemes gyötrődnie a továbbtanulással. Nyom nélkül azonban ezek számára sem marad az együttlét, ha „csak”segédmunkások is lesznek a szakmában, feltétlenül többet tudnak azoknál, akik elfelejtettek, vagy éppenséggel nem akartak kopogtatni az intézetbe. — Maradjunk azoknál, akik jelentkeztek. — Kezdjük akkor magánál a felvételnél. Igen nagy számú, egészen pontosan 351 érdeklődőből számítógép választotta ki azt a csaknem száz diákot, akiknek teljesítménye elfogadható volt. A gyerekek a mércét jelentő száz pontból harmincat korábbi tanulmányi eredményeik, s ugyanennyit általános intelligenciaszintjük, negyvenet pedig különböző képességvizsgálataink alapján szerezhettek. Sajátos vizsgálódásaink során a leányok, fiúk nyelvi tudását, beszédkészségét, manuális adottságait, nem utolsósorban egyéb értékeit, például figyelmességét, szituációmegoldásait mérlegelte a 11 bizottság, témánként 8 — 10 kérdésre keresvén a választ. Vagyis igen alapos volt az a bizonyos „rostálás” már az elején, s csupán minimális számban adtunk módot a fellebbezésre. így lettek összesen százhúszan a hallgatóink a mostani első évfolyamon... A „szűrés” — mint utólag elmondható — sajnos, erőfeszítéseink ellenére sem hozta azt az eredményt, mint vártuk. Az első félév után hármas körüli a tanulmányi átlag, s igen sok — igaz, zömmel a pótfelvételeknél — a bukás. Van, akinek a tudása kilenc tantárgyban mutat elégtelent. Ugyanekkor egy sor pozitív felismerésünk is van. Örvendetesnek találjuk például, hogy hallgatóink szívesen tanulják a biológiát is, a vártnál kevesebben nem feleltek meg matematikából, s kémiából senki sem kapott egyest a szokatlan féléves vizsgán. Négy kivételével elfogadhatónak ítéljük az előmenetelt a technológiában is. Ám az egyebeket illetően — más iskolákhoz hasonlóan — különösen sok a baj. Elég sikertelenül haladnak a mi diákjaink is a magyar nyelvben és irodalomban, a történelemben vagy az oroszban. A sokáig erőltetve oktatott nyelvnél kétségtelen az ellenszenv, s emiatt a tanulók azt is elfelejtik, hogy voltaképpen azért csak szükség lenne rá, hiszen a szláv népek környezetében, s éppen a mi területünkön a vendéglátásban legalább olyan hasznát látnák, mint a még választható németnek, illetve angolnak... Más témára váltva, elégedetten vettük észre a gyerekeknél vizsgadrukkjuk csökkenését, személyiségük kedvező formálódását, szerepléseik élénkülését, gondolkodás- módjuk helyes változásait, felelősségérzetük erősödését. S még sorolhatnánk tovább mindazt, ami feltétlenül bizakodással tölt el bennünket. Annál inkább, mivel tulajdonképpen még csak egyetlen féléven jutottunk túl, van bőven lehetőség a helyzet lényeges javítására. — ”Hogyan tovább...?” — Megvontuk az első mérleget, s országos megbeszélésen értékeltük tapasztalatainkat nemrég, hogy mások, a kísérletbe később bekapcsolódók — a budapestiek, debreceniek, kecskemétiek, keszthelyiek, székesfehérváriak, valamint a balassagyarmatiak — is felhasználhassák majd a tanulságokat. Ahol szükséges, megpróbálunk „erősíteni”, tovább csiszolgatjuk módszereinket, s természetesen együttesen törekszünk a legjobb eredményekre. Meggyőződésünk, hogy nem hiú ábrándokat, álmokat kergetünk, nagyon is hasznos kísérletbe kezdtünk, s előbb vagy utóbb lesz sikere. Mert nem kevés, csakis vonzó, s eredményes lehet, amire tavaly vállalkoztunk. Ha ki-ki komolyan veszi a célkitűzést, a korábbinál jobban felkészült fiatalok léphetnek ki az iskolából. Rengeteget jelenthet egy-egy szakmunkásnál a több „új” tantárgy ismerete, s például, hogy a 3. év egészében vállalatánál gyakorolhat. Záróvizsgája után pedig két év alatt érettségit is szerezhet. Az érettségizők — ha nem vesznek részt a felsőoktatásban — az ötödik esztendőben az idegenforgalmi szakon bővíthetik tovább ismereteiket, s két szakmával, középfokú nyelvvizsgával lehetnek vendéglátóipari vállalkozók: szakácsok és felszolgálók. Kiváltképpen, ha intézetünk nevelési feltételei még javulnak is a továbbiakban. Valamiféle bővítéssel eljutunk odáig, hogy ne negyven körülien szorongjanak a még harmincra sem tervezett tantermekben, nem táskákon kell jegyzetelniük a diákoknak, jobb körülmények közé kerül a nyelvi képzés, a tankonyhák is jobban igazodhatnak a követelményekhez, s netalán a szállodai gyakorlat sem lesz utolérhetetlen. Gyóni Gyula Drámai felhívás! Védjük meg a rovarfaló vadászt! Mi, a Zalakarosi Beszédes József Természetvédők felhívással fordulunk az ország összes állampolgárához, természetvédőjéhez. Segítséget kérünk a fokozottan védett gyurgyalag madár kipusztulásának megakadályozására. Számuk sajnos egyre fogy. Nevük ezért bekerült az „Európai Vöröskönyv”-be is. Vállaljanak védnökséget falujuk, városuk határában lévő homokbányák, löszpartok, folyópartok, mély utak falában fészkelő madarak felett. Szervezzenek őrséget, hogy senki ne bánthassa fészküket, ne zavarhassa költésüket. Ha mégis ezt tenné valaki, kérjék a körzeti rendőr segítségét. Gyurgyalag. Rigó nagyságú, de karcsúbb madár; színe és egész megjelenése szerint mintha nem is a mi éghajlatunkról, hanem messze északról való volna, olyan gyönyörű és csillogva ragyogó a színe, olyan különös a formája. Május közepe táján jelenik meg, és szeptember közepe körül költözik Afrikába, Tanzániába. Rövid ittlétük alatt hatalmas példányszámú káros rovart fogyasztanak el. A vezérhím irányításával csoportostól vadásznak napfelkeltétől napnyugtáig. Röptűkben kapják el az ízeltlábúakat. Potrohúkat megrop- pantják, a híg szövetállományt kiszívják, a kitinvázat begyükbe összegyűjtik, és időnként „kiköpik”. Ezt a köpetet a fészkelőüreg előtt lehet összegyűjteni költés idején. Körülbelül 20 telepet vizsgáltunk, de egyetlen rovar köpetanyagában háziméh- testrészt nem találtunk. Tehát a méhészek pusztító gyűlölete oktalanság. Irtásukkal kapcsolatos tapasztalatok: kénlapot égetnek el költés idején a fészkelőlyukban, hogy a kéndioxid-gáztól a tojó elpusztuljon. Sörösüveggel tömik be az üreget, hogy a hím ne tudja a tojót etetni. Szénacsomóval, téglával, rongyokkal gyömöszölik be a bejárati nyílást. Légpuskával sportszerűen vadászszák. Lebányásszák fészkeiket. Rekultiváció címén eldózerolják telepeiket. Le kellene géppel kaparni 10 cm-es vastagságban a falat. Ezzel megkönnyítik, hogy első nekifutás után a madár el tudja készíteni a fészkelőüregét, és nem kell kettő-három esetben is e tevékenységet végezni, amiért is a fészkelés elhúzódik, illetve a fészek el nem készülte miatt a fészkelésre megfigyelésünk szerint nem is kerül ilyen esetben sor. „ Beszédes József” Természetvédők „Kaán Károly” Természetvédők Zalai Madártani Csoport Bocs kei Géza szaktanár A kitüntetés: Csillagrend Mostanában mintha elszoktunk volna attól, hogy kitüntetést adományozzanak a jó munka elismeréséül. Talán ezért is keltett meglepetést a hír: Ro- hánszky Ferencet február 12-én az országos szövetség központjában Harmann Jozse/Szövosz-el- nök fogadta, és átnyújtotta neki a Magyar Köztársaság Csillagrendjét. Az értesítésben ez állt: „A Magyar Köztársaság elnöke Önt a Magyar Köztársaság Csillagrendje kitüntetésben részesíti.” Aláírás: Szűrös Mátyás. — Hogyan fogadta az értesítést? — kérdeztem Rohánszky Ferenctől. — Nagyon meglepődtem. Egyáltalán nem számítottam rá, hogy a mostani helyzetben kitüntetést kapok. Erről a Csillagrendről eddig még nem is hallottam. — A véleménye szerint mivel érdemelte ki ezt a kitüntetést? — Úgy gondolom, hogy a szakmában eltöltött huszonöt év adta az alapot, amiből tizenkettőt úgy teljesítettem a Gyöngy- szövnél, hogy az utolsó tíz évben mindig az ország legjobb szövetkezetei közé soroltak minket. — Hogyan tudtak az élen maradni sorozatban? — Talán furcsán hangzik, de semmi különös nem volt benne. Azt mondhatnám, nem tettünk mást, csak dolgoztunk. Változtak a feltételek, a szabályozók? Mi nem azt néztük, hogy mik a nehézségek, és nem akartunk magyarázatokat és kifogásokat keresni, hanem azt néztük, hogyan lehet az elképzeléseinket valóra váltani. Mit tegyünk azért, hogy minél eredményesebben zárjuk az évet? — Úgy véli, hogy a mostani kitüntetésben „benne van” a szövetkezeti kollektíva szorgalmas munkája? — Mindenki azt szokta mondani ilyenkor: nem az én érdemem csak a jó teljesítmény, hanem a munkatársaké is. Én ezt nem csak mondom, hanem így is érzem. Nem véletlenül fogalmaztam úgy tavaly az ünnepi tanácskozásunkkor, nagyon megtisztelőnek érzem, hogy ilyen munkatársaim vannak. Büszke vagyok arra, hogy ebben a kollektívában dolgozhatok. Ezt most is így gondolom. Két párt is megkeresett, hogy induljak az országos listán. Megköszöntem a megtisztelő ajánlatot, de nem vállaltam. Azt mondtam, én ebben a kollektívában akarok dolgozni. Szép és büszke szavak. Öröm hallani manapság ilyet, (gmf) Erdély: bizonytalan télutó (IV/2.) „Pászka Miklóst halálra keresték” Magyari Lajos költő — a hazugságpiramisokról Éjjel fél tizenkettőre értünk a Sepsiszentgyörgyön megjelenő Háromszék szerkesztőségébe. Ekkorra beszéltünk meg találkozót Magyari Lajos költővel, aki a lap főszerkesztője. Még javában dolgoztak, szólt a televízió, a bukaresti közvetítés hangja át- meg átütött a beszélgetésen. — Annyira sűrűek a politikai események, hogy ide kötnek minket. Most, amikor már lehet jönni-menni, utazhatnánk Magyarországra, de nincsen rá időnk. A december végi napokban is ez volt a legfontosabb: a lapnak meg kell jelennie. Akkoriban fegyvert kaptunk a szerkesztőség védelmére, pontosabban első világháborús karabélyokat, néhány tölténnyel. Szerencsére nem kellett használni ezeket. — A forradalom előtt Megyei Tükör címen jelent meg az újság. Miért lett belőle Háromszék? — A korábbi címet sajnos az utóbbi időben kompromittáltuk, ezért kellett másikat választani. Amikor 1968-ban létrejött a Tükör, a legérdekesebb lap volt, ami Romániában magyar nyelven megjelent. Fiatal írók, költők kerültek ide, remek szerzői gárdánk volt. Csíki László, Vári Attila, Czegő Zoltán dolgozott nálunk hosszú ideig. Ahogy szorult a hurok, az újság kezdte elveszteni sajátos arcélét, s a munkatársak sorban mentek el innen. — Akik maradtak, mit írtak, mit írhattak a diktatúra „fénykorában”? — Decemberre eljutottunk oda, hogy már senki nem írt alá anyagokat. Az összes vezércikkünk Tükör aláírással jelent meg, vagy kitalált álneveken. A történészünket például Pászka Miklósnak hívták, ő volt az egyik legtermékenyebb szerzőnk. Az összes romániai nemzeti ünnepen publikált, és közölte a bevált szövegeket. Pászka Miklós sohasem létezett, és a szignójával megjelent írások sem egyetlen személytől származtak. Mindany- nyian annyira irtóztunk az ilyen „ünnepi” feladatoktól, hogy sorshúzással döntöttük el, ki legyen Pászka. Valakinek meg kellett csinálni. Pászka Miklóst persze a becsületes emberek halálra keresték... — Mi szólt mégis a lap mellett? — Az volt az utolsó érv, hogy még magyarul jelenhetett meg. Bár ez az érv is egyre gyengült, amikor a magyar helységneveket kiirtották az újságból, az úgy ért bennünket, mint a hátba szúrás. Hogy miben reménykedhettünk? Magunk között gyakran megbeszéltük: Európában a folyamat már elindult. Van dominóelv, nem létezik, hogy mi ebből kimaradjunk. — Hogyan zajlottak Sepsiszentgyörgyön a forradalom napjai? — A temesvári események hírére egyre nyíltabbá vált itt is a lelki ellenállás. Az emberek teljesen tisztában voltak vele, hogy mi történik, és várták, mikor kell az utcára menni. December 22- én, párhuzamosan a bukaresti eseményekkel, de nem azokra figyelve, húsz-huszonötezres tömeg vonult a főtérre. Eufórikus napok jöttek, amíg tartott a forradalom helyzeti energiája. — Mi maradt az emelkedett pillanatok után?A magyarországi sajtóból igen rossz híreket hallunk. Valóban verik most Romániában a magyarokat, vagy legalábbis fojtogatják ? — Beleszülettünk, beletörődtünk ebbe a helyzetbe, megszoktuk a ránk nehezedő nyomást. Itt nemzethalál készült. Áhhoz képest bizony optimisták vagyunk most: legalább megadatott a harc esélye, kinyilváníthatjuk a szándékainkat. Sepsiszentgyörgyön február 10-én ötvenezren vonultunk fel a magyar iskolákért és intézményekért. Életem egyik legnagyobb élménye volt ez a fegyelmezett, néma tüntetés. A menet a város legrégebbi iskolájától, a Mikó-kollégiumtól indult, elhaladt a Székely Nemzeti Múzeum és a Mikes Kelemen Líceum előtt, a kisstadionig. Ott hangzott el a nyilatkozat az iskolahálózat megteremtéséért: magyar nyelvű oktatást akarunk az óvodától a tudományegyetemig. Nem kérünk többet, mintamenynyi nekünk jár, de kevesebbet nem fogadunk el. Vége az alkudozásnak, többet nem hagyjuk magunkat becsapni. A mostani az utolsó esélyünk, ezt nem szabad eljátszanunk. — Az egymást érő politikai események hagyják-e szóhoz jutni a költőt? — Most nincs idő a lírára. A legutóbbi verseskönyvem tavalyelőtt jelent meg. Az eredeti címe, amit én adtam, A föld emlékezete volt. Ezt a kiadó nem vállalta, azzal: kinek a földjéről van itt szó? így jelent meg A föld igézete címen. Óriási visszhangja volt, be is tiltották, a könyvtárakból is el kellett távolítani. Két kötetnyi versem fiókban van, valószínűleg Magyarországon fogom megjelentetni, mert ott gyorsabban kihozzák. Még nem döntöttem el, melyik kiadónak adjam. — A költészetben élt-e, létezett-e Pászka Miklós? — Az egész romániai magyar irodalomban egyetlen ilyen teremtmény volt, o önmagát kreálta. Gurku Pálnak hívták, dicsőítő versekből élt, méghozzá elég jól. Teleírta az összes lapokat Ceau- sescu meg a „nagyasszony” születésnapján. Áztán maga is annyira megunta, hogy megbuktatta saját költészetét. Az egyik jeles alkalommal olyan verset közölt, melynek iniciáléiból egy szidalmat lehetett összeolvasni: az ünnepelt személyt kezdte szidni. — Sokan estek ezekben az években a dicsőítés gyanújába... — Senki sem volt mentes ettől. Soha nem kérdezték meg, hogy a versedet mikor, hol, milyen célra használhatják fel. Az ünnepi számokba betettek egy Ceausescu-képet, és alája rakták a te versedet, amit tíz éve, tizenkét éve írtál. Nem érdekelte őket, egyetértesz-e ezzel. Az én írásaimat is többször és több helyen használták így. Azt csináltak a kéziratoddal, a szellemi produktumoddal, amit akartak. — Hogyan lehetett, kellett-e ezt megmagyaráznia egy költőnek? — Az emberek vagy megértették, vagy nem. Vagy elolvasták a vers szövegét, hogy milyen gondolatok vannak abban, vagy csak annyit láttak, hogy ez egy piros számban jelent meg. Ott van a góré képe, és alája tördelve a vers. Szerencsére tudtak az olvasók szelektálni. Az emberi minőségben rombolt legtöbbet ez a korszak. Szembe kell nézni ezzel a hazugságpiramissal, és le kell bontani. Egészen odáig, míg csak a csupasz tények maradnak. Palágyi Edit mu
