Heves Megyei Népújság, 1990. március (41. évfolyam, 51-76. szám)
1990-03-10 / 59. szám
HÉTVÉGÉ kérdés válasz Takács Mari: „Hogy nincs pótolhatatlan ember, ma már tudom...” — Halló, kedves Takács Mari! Látja, mint ahogyan másoknak, úgy nekem sem az jött a számra, hogy Mária. Az, hogy önt mindenki csak így emlegeti, azt jelzi, hogy sok-sok otthonban szinte már családtagnak számít. Gondolom, mindezt érzi is... — Nagyon remélem, hogy eny- nyi év alatt tényleg afféle családtaggá váltam, s hogy még élnek azok, akikkel elkezdtem annak idején, vagyis azok, akiknek 1958-ban már volt készülékük. Ók bizonyára emlékeznek még rám. S ismernek a fiatalabbak is, hiszen még mindig megjelenek... — Egészen biztos vagyok abban, hogy sok fiatal lány álmodozik arról, hogy egyszer majd ő is tévébemondó lesz. Azt azonban aligha sejthetik, hogy mi mindent is kell tudnia annak, aki ezt a hivatást választja... — Nézze, vannak olyan konkrét ismeretek, amiket meg lehet tanulni-tanítani. Aztán vannak olyanok, amiket meg lehet érezni, s vannak olyanok is, amelyek szinte megfoghatatlanok, vagyis vagy benne vannak valakiben, vagy nincsenek. Az elsajátítható dolgok közé tartozik a szép magyar beszéd, a tájékozottság, a valamilyen szakmában való jártasság. A legközelebb talán a bölcsészet áll hozzánk, hiszen az arra is megtanít, hogy mit hol keressünk, ha valamit nem tudunk. Ugyanis a képernyőre csak olyasmit szabad vinni, ami hiteles. Elképzelhető, hogy egy fiatalabb kollégától kell valamit megkérdezni, mert az tudja, hogyan kell kiejteni mondjuk egy űj miniszter nevét, stb. Számtalanszor előfordul, hogy a rádióba telefonálok, s onnan kérek tanácsot. Dacára annak, hogy — természetesen — megvan a végzettségem... Tehát kérdezni is tudni kell. Aztán szólhatnék a viselkedéskultúráról... Nem mindegy, hogy az ember hogyan jelenik meg. Kell továbbá emberszeretet is. Gondoljon arra, hogy a néző és a bemondó között egy élettelen tárgy áll, a kamera. Ennek ellenére a nézőnek azt kell éreznie, hogy bárkivel szívesen beszélgetek, aki csak hozzám szól az utcán, villamoson, és így tovább. Persze most jóindulatú közeledésre gondolok, nem az ellenkezőjére, hiszen utóbbira is akad példa. Ott van még az elfogadható külső... Szükséges némi sütni- való is, mert hamar meg kell tanulni dolgokat, aztán az ezek között való szelektálást, hogy mit felejtsek el, és mit ne. S még valami kell... Az, amit úgy hívnak, hogy karizma. Enélkül is lehet valaki bemondó, csak az nem biztos, hogy annyira megszeretik, mint azt, aki rendelkezik ezzel a megfoghatatlan plusszal. — Látszatra a bemondónak egyszerű a helyzete, hiszen felolvassa — esetleg fejből elmondja — az előre megszerkesztett szöveget. Ha ez tényleg így van, akkor vajon hogyan lehet érvényesíteni az egyéniséget? — Hát, kérem, mostanában nálunk is forradalom zajlik, s nem tudni, mi megengedett manapság egy bemondó számára, s mi nem. Mindenesetre tágítjuk a kört. Volt olyan időszak, amikor valóban csak a leírt szöveget mondhattuk. Jóllehet, ebből is ki lehetett tömi. Ha máshogyan nem, akkor úgy, hogy szándékosan csináltam egy jópofa bakit, amin nevettek, akik néztek. Vagy úgy, hogy más volt az arckifejezésem, mint ami passzolt volna az adott műsorhoz. Napjainkban az ilyen típusú konferálások a pártok műsorai előtt hangzanak el. Erről ugyanis megállapodás született. S hiába mondta valaki a „divide et impera” helyett azt, hogy „divide et imperial”, nem nevethettem, mert azzal talán az illetőt megszégyenítettem volna, sőt, a konferálásomban sem javíthattam a tévedését. De — ismétlem — ez rendkívüli dolog, mert már másként csináljuk a szakmát, mint annak előtte. Mára eljutottunk odáig, hogy az értelmünkre is szükség van. Hozzáolvashatunk az egyes filmekhez, röviden a véleményünket is éreztethetjük. Sokféle variáció elképzelhető... — Ügy gondolom, amikor leül a kamera elé, már egyáltalán nem izgul, hiszen annyi tapasztalatra tett szert az esztendők során, hogy igazán nincs mitől félnie. Vagy tévedek? — Nagyon-nagyon izgulós voltam. Hogy miért? Talán ma már ezt is meg tudom mondani, s ez feltétlenül jó. Elég hosszú ideig gyötrődtem a lámpalázzal, de most már más a helyzet. Úgy vélem, azért, mert nincs mit veszítenem. Az átalakulás a televíziót is érintette, más szelek fújdogál- nak, s ez bizonyos szempontból nekem is jót tett. Persze, az izgu- lósság alaptermészet dolga. A lányom is ideges például egy-egy dolgozat előtt... Ugyanakkor az idegességet le lehet győzni. Mostanában nagyon ritkán, s teljesen váratlanul jön rám ez az izgalom. Ezt leplezni tudom, ámbár a hangomon néha érezni lehet. Főként az veszi észre, aki ismer. Sokszor előfordul, hogy négyperces szöveget két perc alatt kell elmondani. Ilyenkor felpörgetem magam, s ideges leszek. Mert megoldhatatlan feladatokat én sem tudok megoldani... — Amikor otthon bekapcsolja a televíziót, s látja a kolléganőit, akkor vajon úgy nézi-e őket, mint egy átlagember, avagy kritikus szemmel figyeli azt, hogyan is végzik a munkájukat? — Ami az átlagnézőségemet illeti... Vannak kolléganőim, akiket szeretek a képernyőn — a képernyőn —, s vannak, akiket eltűrök. De senkit sem utálok. Ez tény. Vannak, akiknek a megoldásai meglepőek számomra. Tamási Esztert például nagyon szeretem látni, s ha visszajön, ismét szeretem majd. Az újak közül kedvelem Tárnái Katit... S hát vannak olyanok, akiknek elismerem a szellemét, de valami miatt mégsem kedvelem őket. — Ha már a fiatalabb kollégáknál tartunk... Átadja-e nekik a tapasztalatait, a mesterség ki- sebb-nagyobb fogásait, fortélyait? — Nos, akik manapság kerülnek hozzánk, már elvégeznek ezt megelőzően különféle tanfolyamokat. Az viszont igaz, hogy nagyon sok dolgot megbeszelünk azokkal, akikkel kedveljük egymást. Példaként említhetném Radványi Dorottyát, akit nagyon-nagyon értelmes kislánynak tartok. A legjobb barátnőim közé tartozik Berkes Zsuzsa, aki szellemileg remek partner, s aki — meggyőződésem — még többet produkál majd a televízióban. A szakmai problémákat mindenkor megvitatjuk. De ténylegesen nem tanítottam. Pontosabban máshol igen, ugyanis hosszú ideig beszédtechnikát oktattam. A bemondósá- got viszont nem. Ilyet Kertész Zsuzsa csinált. — Lehet, hogy rosszul látom, de szerintem ez a szakma bizonyos tekintetben áldozatokat is követel. Arra gondolok, hogy az ember nem a tetszése szerint alakíthatja az életét, hiszen ha valaki hosszabb-rövidebb időre eltűnik a képernyőről, annak nem lesz könnyű a visszatérés. Már csak azért sem, mert amilyen hamar megszeretnek a nézők valakit, ugyanolyan hamar el is felejtik... — Úgy vélem, két fogalom között kell különbséget tenni, mert létezik ismertség, s létezik népszerűség. A kettő nem azonos. Ha valakit sokszor látnak, azt megszokják, s esetleg azt is hiszik, hogy szeretik. De ez nem feltétlenül népszerűség. Az az igazság, hogy mind a népszerű, mind az ismert ember eltűnhet a süllyesztőben. Azt, hogy nincs pótolhatatlan ember, ma már tudom. Hogy ezzel tisztában vagyok, nagyon jó érzés. Semmiféle sértődöttséget nem éreznék, ha azt mondanák, hogy viszontlátásra... Legfeljebb a fizetésem hiányozna, de azt valahogy csak megoldanám... Sárhegyi István Meg vagyunk számolva Kis családunk meg van számolva. Járt ugyanis nálunk a számlálóbiztos, és hozott annyi ívet, ahányan vagyunk, tehát négyet. Mondtam a gyerekeknek, ne izegjenek-mozogjanak any- nyit, mert a néni véletlenül elszámolja a dolgot, és majd úgy jelenünk meg a népszámlálás eredményében, mint öttagú család, amely minden nyomor ellenére megfogadta a demográfusok tanácsát, és túlteljesítette a szinten tartáshoz szükséges 2,4-es gyerekszámot. (Ha már több a Kettőnél, miért nemezzünk négy tized gyereket?) így aztán szép rendben ültek, gyerekjáték volt őket megszámlálni. Ennek megfelelően Kapott érte fizetséget is a számlálooiz- tos, aki, mint elárulta, megszámlált egyedenként nyolc egész és teljes magyar forintot kapott. Ha a legtöbbet vállalja, egész havi fizetsége 3600 forint lesz — bruttó, mert ebből még adóznia is kell. És mi még hagyján, de a őházbai egy család, (ök a túlteljesítették a demográfiai igényeket, mert heten vannak.) Az apa alkoholista, az anya csökkent értelmi képességeiért yerekek sem r maguk leg kellett kínlódnia azért a nyolc forintért, mínusz az adó. A kitöltésnél az okozott csak problémát, hogy a nyelvtudáshoz mit írjunk be. Amely nyelvek után például fizetési pótlékot kapunk, világos, hogy beírjuk. De mi van azzal a gimnazistával, aki már hét évet tanult oroszul? Elvileg tudnia kéne ezen a nyelven, de nyelvileg nem tud. Végül nem írtuk be, de nem azért, mert még valami bajunk származna belőle. A másik gyerek kapott egy pofont, mert a kitöltő neme című rovatba beírta: de igen. Ne fogják fel dicsekvésnek, de nagyon hamar sikerült kitölteni a négy űrlapot, és az ötödiket is, amelyik az egész családra vonataztán csudamód jönni hozzánk, a feleségem kiadta az ordrét, azonnal keressem meg a lépcsőházban, és nyomjam a kezebe a kitöltött összeíróíveket. Biztosan megtalálom Ko- vácséknál, ahol a férj is, a feleség is masszív alkoholista. Onnan ugyanis nagy ordítozás hallatszik, amint elértek odáig a pontig, hogy azt mondja: házasság- kötésük időpontja. Mert akkor az asszony elsírja magát, hogy: neked adtam a fiatalságomat. Erre a férfi rá vágj a, hogy hol volt már a te fiatalságod, mire a nő, hogy na, azért téged is kirúgott már az első feleséged, mert impotens voltál. Erre kap egy pofont, és áll a bál. Valóban, Kovácséknál találtam meg a számlálóbiztost. Már vége volt a műsornak, a lakás romokban hevert, egyedül az utóbbi hölgy nézett ki jól. Mi az, hogy jól? Amikor megpillantottam, azonnal rájöttem, hogy az asz- szony miért ragaszkodott az azonnali ívátadáshoz. Megijedt attól, mi lesz, ha ez a szépség holnap megint eljön, és netalán kettesben maradok vele. Fájó szívvel átadtam az íveket, a lelkére kötöttem, ha bármilyen hibát talál bennük, holnap feltétlenül ismételje meg látogatását. Erre azt mondta, rendben van, holnap a félje számol, majd beküldi hozzánk, de szóljak a feleségemnek, mert az ő ura nem szereti a férfiakat. Gőz József NÉPÚJSÁG, 1990. március 10., szombat Darumadár fenn az égen. Tengerészlány — koalával Darvak a kardoskúti szikes tónál, Orosháza közelében, ahol egy hónapos pihenőt tartanak Harsogó kurrogással köszönti a daru a békés lápon a kelő Napot, és ezzel már távolról jelzi a vonuló darucsapat érkezését. A kurrogás — az éjszakai pihenőhelyeken, ahol ezrével gyűlnek össze — fülsiketítő lármává fokozódhat. Több mint négyezer évvel ezelőtt Egyiptomban fal- kákban tartottak félig szelíd dar- vakat áldozati állatnak; hizlalták is őket. A mondabeli Obykos darvai közmondásos hírre tettek szert. A mi szürke darunk, 13 más darufajjal együtt, a talajon élő madarak nagy családjához tartozik. Valamennyi faj mindenevő, s Dél-Amerikát kivéve minden földrészen tágas, fában szegény vagy kopár síkságon élnek. A gólyáktól a rövid csőr különbözteti meg, a nagyobb gémektől röpké- pük, mert a daruk messze előrenyújtják nyakukat. Faágon nemigen láttak még darut. Fiókáik rőtesbarna pihések, fészekha- gyók, és hamarosan maguk keresik táplálékukat, de még sokáig szüleik kíséretében maradnak. A szürke darvak vándorcsapatai március-áprilisban állítanak be hozzánk, de ma már nem fészkelnek, utoljára a 19. század végén költöttek. Németországban is csak kevés pár találja meg csendes erdei lápját vagy zavartalan nádasát, amelyek szükségesek ennek a méteren felüli, termetes madárnak a fészkelésé- hez. Skandinávia és Észak-Ázsia mezőgazdaságilag kevésbé megművelt vidékein — kb. a sarkkörig — a daru ma sem ritkaság. Onnan érkeznek azok a tömegek, amelyek Észak-Afrikában és Dél-Ázsiában töltik a telet. Csapatai jellegzetes V alakzatban repülnek. Nagysága ellenére — szürke színezete miatt — a daru nem feltűnő madár. Ébersége I A Lufthansa légitársaság emblémája a daru. Lufthansa-gépek sorakoznak a frankfurti légikikötőben (MTI-Press) miatt ritkán sikerül annyira megközelíteni, hogy felismerhessük a farka fölé hajló dísztollait, és azt a fekete sávot, amely a tarkótól a homlokon keresztül az áliáig fut, és amelyet csak a feje búbjának kopasz pirossága tör meg. Két nagy tojását fűből épített, méter széles fészkében négy hétig üli. További kilenc-tíz hét után kezdenek röpülni a fiatalok, ez idő alatt az öregek gondoskodnak róluk. A daru apró állatokat eszik — a rovaroktól gyíkokig és madárfiókákig. Mivel azonban nem veti meg a növényi táplálékot sem, ezért szemére vetik, hogy időnként károkat okoz a téli vetésben. Ha valóban előfordulnak is ilyen károk, akkor sem volna szabad könnyelműen ennek az amúgy is egyre ritkább madárnak az életére törni, hogy utódaink is megismerhessék még azt a gyönyörű látványt, amit Goethe a Faustban így énekelt meg: „S a tó felett a síkon át, daru keresi otthonát". Sydney: Marina Barnheim, az udvariassági látogatáson az ausztráliai kikötőben tartózkodó Carlskro- na svéd aknarakó hajó tengerészkadétje bensőséges barátságot köt a hadapródi sapkáját vizsgáló koalamackóval a közeli rezervátumban. Barnheim kisasszonyon kívül még négy női tagja van a hadihajó legénységének. (MTI-Press Képszerkesztőség) , mm
