Heves Megyei Népújság, 1990. március (41. évfolyam, 51-76. szám)

1990-03-01 / 51. szám

az Un igényéi szerm N ÉPÚJSÁG, 1990. március 1., csütörtök 5. 3 & 3 ff Mezőgazdász amatőr festő A Szolnok megyei Kuns/ent- mártonban 35 éve hódol az amatőr festészetnek Sza- mecz László mezőgazdász, a Körösmenti Termelőszövet­kezet osztályvezetője. Csók István egykori tanítványa, Szőke Izabella festőművész­nő szerettette meg vele a pa­lettát és az ecsetet. Mintegy húsz hazai tárlaton mutatko­zott be, a Körösmentét , a kunsági tájat ábrázoló képei­vel. (Szabó Sándor felvétele - MTI) A jogdíjak emelése vihart kavart a kisvállalkozók körében A zene nem mindenkié... A közhiedelemmel ellentét­ben a zene nem mindenkié. Ezt bizonyítja a Szerzői Jogvédő Hi­vatal idén életbe lépett rendelke­zése is, amely tetemesen meg­emeli a zeneszolgáltatási jogdíja- kat. A szerzői jogi törvény sze- . rint a zeneművek nyilvános elő­adása után jogdijat kell fizetni, ám nyilvános előadásnak számít a vendéglőkben, üzletekben, műhelyekben szolgáltatott élő, vagy gépzene is, ha az a magán- használat körét meghaladja. A jogdijak emelése különösen nagy vihart kavart a kisvállalko­zók körében, hiszen a vendég­lők, kávézók, ételbárok, bisztrók megszokott atmoszférája sokat romlana az állandó háttérzene nélkül. Félő azonban, hogy az eddig zenés vendéglőkben, eszp­resszókban ezután néma csend fogadja majd a betérőket; elhall­gatnak a rádiók, a magnók a ki­sebb boltokban, s kikapcsolják a videokészülékeket is. A fizeten­dő jogdijak ugyanis igencsak te­temesek, például egy másodosz­tályú ételbárban eddig évente 540 forintot kellett fizetni, ez­után napi 45 forintot, ami — mi­után ezek az üzletek általában a hét minden napján nyitva tarta­nak — 16.425 forintot tesz ki évente. A Szerzői Jogvédő Hiva­tal plusz szolgáltatást a meg­emelt jogdijakért nem ajánlott fel, arra viszont felhívta az érin­tettek figyelmét, hogy sűríteni fogja az ellenőrzéseket. Ameny- nyiben nem fizetik a jogdijat, pe­res úton hajtják be azt, s bírság­ként még egyszer ki kell fizetni az összeget. A magánkereskedők érdekvé­delmi szervezeténél, a KISOSZ- nál elmondották: a kereskedők, vendéglátósok méltánytalannak tartják a nagymértékű díjeme­lést, ám ezt — a jelenlegi árak és a forgalom alakulása miatt — való­színűleg nem hárítják át a vevők­re. Tisztában vannak azzal, hogy ha a kifizetett jogdijakat felszá­mítanák, még kevesebb vendég, vásárló térne be az üzletekbe. A mutatványosoknak, a körhinta- és céllövölde-tulajdonosoknak szintén a jogdijak többszörösét kell fizetniük. Ők sem mernek már árat emelni, félve, hogy még kevesebben veszik igénybe szol­gáltatásaikat. Aki teheti, s úgy látja, hogy nem lesz kevésbé von­zó az üzlete, lemond tehát a ze­neszolgáltatásról — vélekedtek a KISOSZ illetékesei. Ám meg­jegyezték azt is, hogy a készülő rendelet-tervezetet annak ide­jén nem kellően széles körben ismertették, s a jogászok, akik véleményezték, nem mérlegel­ték a kisvállalkozók várható re­akcióit. Ingyenkonyha-hálózatot tervez az Orvosok Világszövetsége A magyar szegényekért A hátrányos helyzetben élő szegényeken, a hajléktalanokon, a cigányokon kíván elsődlegesen segíteni Magyarországon meg­nyitott képviselete révén az Or­vosok Világszövetsége. A párizsi központú, önkéntes orvosok és ápolók alkotta huma­nitárius szervezet az alapvető emberi jogok érvényre jutásáért küzd. Vizsgálódásaik igazolták azt, hogy hazánkban magas a hátrányos helyzetben élők, a sze­gények száma. A jelenség — amelynek létezését az elmúlt években nem ismerte el az ural­kodó kormányzat — a segítség- nyújtás új irányába tereli az Or­vosok Világszövetségének mun­káját. Eddigi magyarországi te­vékenységük során koordinációs irodát hoztak létre Szegeden, se­gítséget nyújtottak a budaörsi haj­léktalanoknak, hozzájárultak a SOTE, a Budai Gyermekkórház és Rendelőintézet orvosi műszere­inek bővítéséhez, illetve orvosi rendelő kialakításához Tiszabőn, tanulmánytervet készítettek in- gyenkonyha-hálózat létrehozására. A siketnémák egri intézetének megszervezője volt Mlinkó István emlékezete Halála után több mint hat év­tized telt el, de a helyi sajtó a má­sodik világháború óta önálló cik­ket nem közölt róla. írásunk cél­ja az adósság törlesztése, a teljes­ség minden igénye nélkül. 1872. augusztus 6-án született Vácott. Elemi és középiskolai ta­nulmányait szülővárosában vé­gezte. 1892-ben a helybeli taní­tóképző intézetben oklevelet szerzett. Fiatal oktatóként váro­sa egyik népiskolájához osztot­ták be. Itt dolgozott 1894. no­vember 8-ig. Ebben az évben a kultuszminiszter gyógypedagó­gussá nevezte ki. Ilyen minőség­ben lépett a helybeli, az ország legrégebbi siketnémák intézeté­nek szolgálatába. Itt volt gyakor­nok 1895 tavaszáig. A fenti év március 21-én Ko­lozsvárra kapott helyettes-tanári kinevezést. E városban azonban csak három hónapot töltött. Ek­kor minisztere Vácra rendelte vissza június 21-i hatállyal. 1896. június 13-án megszerezte a siketnéma iskolákra érvényes tanári oklevelet is. Ettől kezdve öt évig tanított szülővárosa nagy­hírű intézetében. 1901 júniusában új fejezet nyílott életében. Ekkor a kul­tuszminiszter Egerbe küldte, ahol a Heves Vármegyei Siket­némák Intézete megszervezését bízta rá. Ettől kezdve neve halá­láig összeforrott az általa szerve­zett iskola életével. Nagy mun­kabírását, nem mindennapi lel­kesedését az intézet szolgálatába állította. Heves vármegye közgyűlése 1901. március 18-i ülésén fogad­ta el az állandó választmány ja­vaslatát az egri siketnémák inté­zete létesítésére. Az iskola az ő áldozatos szervező munkája ré­vén néhány hónap múlva, októ­ber 15-én nyitotta meg kapuit a Király utcában. Ez volt a kilen­cedik ilyen típusú intézmény az országban. Az oktatás 12 tanu­lóval indult meg. Mlinkó István az intézet igaz­gatójaként kezdetben két tanár­társával együtt látta el az oktatás és nevelés cseppet sem könnyű munkáját. Igazgatóként minden alkalmat megragadott az intézet fejlesztésére és népszerűsítésére. Az iskola személyi és dologi ki­adásainak fedezésére — mivel az állami támogatás nem volt ele­gendő — sok segélyt gyűjtött ösz- sze, s alig volt hónap, hogy ne tartott volna előadást a fiatal in­tézetről. Az iskolájában elért eredményeket az év végén nyil­vános vizsgán mutatta be a me­gye közönségének. Áldozatos munkája révén a beiskolázott tanulók létszáma gyorsan növekedett. A Király ut­cai épületből így csakhamar a Taijányi-féle házba (Kertész ut­ca) költöztek. 1908 őszén innen mentek át a Barkóczy-féle épü­letbe (ma Buttler-ház néven is­Hajós Alfréddal terveztetett... mert), ahol már ideálisabb kö­rülmények között folytathatták munkájukat, s a tanulók ebben a környezetben megfelő szociális biztonságot élvezhettek. Mlinkó István dédelgetett ter­ve volt egy teljesen új iskolai ob­jektum létrehozása. Ennek ter­vét még az első világháború előtt Hajós Alfréd, ismert műépítész olimpiai bajnok és Villányi János műépítész együttesen készítet­ték el. A tervezett épületet a Vá­sár téren emelték volna fel, azon­ban erre a közbejött első világhá­ború miatt nem nyílt alkalom. Nagy lelkesedéssel és eredmé­nyességgel végzett tevékenysé­gére rövidesen felfigyelt a szak­ma. Nem véletlen tehát, hogy 1909 nyarán Egerben tartották meg a Siketnéma-intézeti Taná­rok Országos Egyesületének ez évi közgyűlését. A siketnéma oktatásban szerzett hervadhatat­lan érdemeinek elismerésekép­pen az említett Egyesület vá­lasztmányi tagjává fogadta. Az intézet igazgatásával járó ezernyi feladat, az oktatásban és nevelésben való részvétel mellett mindig szakított időt a társadal­mi tevékenységre is. Mai szem­mel nézve szinte hihetetlen a tár­sadalmi elfoglaltságok ama szé­les köre, amelyeket magára vállalt. Tagja volt a Heves vármegyei Törvényhatósági Bizottságnak, Eger város képviselő-testületé­nek. Római katolikus iskolaszéki tag volt. A helybeli állami elemi és gazdasági iskolák gondnoksá­ga, a Kereskedő Tanonciskola Felügyelőbizottsága is tagjává választotta. Ó volt a községi ipa­rostanonc-iskola gondnoka. Dolgozott a Polgári Lövészegy­letben, a Keresztény Iparos Kör­ben. Az Agrár Takarékpénztár­nak, az Egri Kaszinónak, az Egri Katolikus Körnek választmányi, a Hangya Szövetkezetnek igaz­gatósági tagja volt. Ellátta az Egri Tomaegyesület elnöki feladatait. Örökös tiszte­letbeli alelnöke volt az Egri Dal­körnek. Dolgozott az Alföldi Magyar Közművelődési Egyesü­letben. Mindeme funkciók ellátása mellett 33 évig volt önkéntes tűz­oltó. Az e téren kifejtett érdeme­iért megválasztották az Egri Tűzoltó Egylet örökös tisztelet­beli parancsnokának, kinevez­ték Heves vármegye tűzrendé- szeti felügyelőjének, választmá­nyi tagjává fogadta az Országos Tűzoltó Szövetség. E több embernek is dicsőségé­re váló munkaköröket nem tudta volna ellátni, ha nem áll mögötte a mindig megértő feleség, Fodor Terézia és a négy tisztelettudó gyermek. Mint ember, nemes lelkű, városát és hazáját szerető személyiség volt. Nagy tervét, egy új siketnéma intézet megépítését már nem él­hette meg. 1924. március 30-án 52 évesen, nagyon korán érte a halál. Április 1-jén helyezték örök nyugalomra a Hatvani-te­metőben, rokonai közelében. Temetésén többezer gyászoló közönség vett tőle végső búcsút. Régi álma, az új intézet 1929- ben került tető alá, a mai Klapka utcában. Ez év június 9-én avat­ták fel a siketnéma oktatásnak ma is otthont adó, gyönyörű ne­obarokk épületet. Ebből az alka­lomból a Siketnéma és Vakok Tanárai Országos Egyesülete nevében Borbély Sándor, a váci intézet igazgatója helyezett el sírján koszorút. Az utókor ma úgy lenne igazán hálás a jeles sze­mélyiségnek, ha az általa alapí­tott intézet az ő nevét választaná névadójául. Szecskó Károly Szerelem A z évszakok kergetőzé­séből kerekedik ki az esztendő. A tavasz a legelső szülött! Virgonc még, szi­laj, mint a kiscsikó, bolondosán meggondolatlan. Tulajdonkép­pen valamennyi évszaktestvéré­ből keveredik benne valami, a havas télből éppen úgy, mint a fá­tyolos őszi búcsúzásból, néha még a nyári melegre is visszagon­dol. Emiatt olyan szeszélyes, bo­londos. — Jól viseld magad! — hallja a gyerek az anyja szavát, esetlenül, tömött sportszatyorral a vállán visszapillant, és sziát kiált, mi­közben azon jár az esze, hogy mi lenne, ha a suliban a zsebszámo­lógépet elcserélné a kedvenc vi­deókazettáért? — Tavasz van! Minek a meleg kabát? — A patakparti sétányon visz az útja, nyüzsögnek körülötte a srácok, de most valahogy terhére vannak, unja a röhögésüket, a sok süket dumát, a kíváncsisko- dásukat. — Tűnjetek a francba! A kazetta jár a fejében és az az állati jó szám, amelyik Ildinek is tetszik. Azon tűnődik, hogy a közelgő névnapjára neki ajándé­kozhatná éppen úgy, mint a fü­tyülős kulcstartót a múltkor. A számológép persze hamar fel­tűnne otthon, és ahogyan az ap­ját ismeri, nem is hagyná szó nél­kül... — Halló, Bukfenc! — Mi van? — Figyelj! A sétány végén vár az „okos csajod”... L.endül a sportszatyor és a hír­hozó egy robinzonáddal bukik át a sövényen. Feltápászkodik, ro­hamra készül, de észreveszi, hogy vérzik az orra. — Ezt még megkeserülöd! A sétány végén Ildi virágokat bontogat ki a tavalyi avar közül, fél szemmel Attilát figyeli, de a vizet nézi. Egy pillanatra megállnak egy­más mellett, a szemük fénye ösz- szeölelkezik. — Kész van a matekod? A kislány biccent, megrántja Attila vállán a szatyorszíj at. — Tuti, hogy beárul! — Hozzá sem nyúltam... — Ott a járdán a vére. Amikor elment mellettem sziszegett, mint a kígyó: — Ezt még megbánjátok! Attila örül, hogy Ildi mindent tud, tulajdonképpen hősnek érzi magát, és boldog, hogy a lány most már végleg hozzá tartozik. — Félsz? — Mitől? — Attól, hogy belekeveredtél. A lány arca nem változik, de ujjaival megkeresi a sráca kezét és megszorítja. A nagyszünetben Attila Ildi mellé szegődik: — Várlak edzés után! Ott, ahol a virágokat szedted... A kék szeme ragyogásában benne van a válasz. A vonzódás, az egymáshoz tartozás, a közös felelősségvállalás érzése, egy merőben új valami, egy eddig is­meretlen belső bizsergés, amely tele van kíváncsisággal, várako­zással, boldogsággal. A történelemórán Góliát — a matek tanár — helyettesít, és az osztály legnagyobb felháborodá­sára feleltet: Barzsó, Gáger és Hütter Ildi. Barzsó a táblánál el­távolítja a törteket, rendez és kö­zepest kap a feleletére, Gáger görnyedten ácsorog, idegességé­ben kettétöri a markában a kré­tát. Elmenőben látja a hatalmas kampót, amit Góliát a neve mel­lé beakaszt... Hütter Ildi sápadt, mint a fal. Fejében megoldások kavarog­nak, de folyton Attilára gondol, mert hátra van még az osztályfő­nöki óra, amikor az a mocsok be­árulja majd a reggeli verekedé­sért. Vérzett az orra! Nagyszü­netben észrevette, hogy a srác­nak még az inge is véres, tehát lesz bizonyíték... — Halljunk egy szép feleletet Hütter! Ildi fellép a dobogóra, félig a tanár, félig az osztály felé fordul. És hallgat! — Mi van Hütter? Több eszed van a matematikához, mint a fél osztálynak, és... — Tanár úr, kérem. — Ne kérj, hanem felelj! Mi történik akkor, ha a csonka gú­la... Ildi viselkedése az osztályt is meglepi, Attila a pad alatt az uj­jait tördeli és arra gondol, hogy most be kellene vágni Ildinek egy mű ájulást. Csak meg ne ütné magát! — Rövidzárlat? — Családi ügy! — rebegi most már némi halvány pírral az ar­cán, mire Góliát megértőén he­lyére parancsolja a lányt. — Megúszta! — sóhajt Attila, miközben a pad alatt egy cédulát kézbesítenek Gágertól: Buk­fenc! Ma, sötétedés után várlak a parkban! Véres leszámolás kö­vetkezik... Az orsztályfőnökin nem törté­nik semmi, Mariann mesél vala­mi ósdi szöveget a fogamzásgát­lásról meg az AIDS-ről, de nem figyel senki. A patakparton Ildi virágszedés ürügyén bevárja At­tilát, ő pedig a kezébe csúsztatja a cédulát, amely észrevétlenül tűnik el a farmerzsebben. Az edzés után a szokott helyen találkoznak. Agyonszúr ez az őrült! Vér, vért követel... — Ne izgulj! A boxeremet már kifényesítettem. Egy vén gesztenyefa takarásá­ba húzódnak szorosan egymás mellé. Ildi beletúr a fiú kócos ha­jába és súgva kéri: Csókolj meg! Csikorog a kavics, sétálnak, jön- nek-mennek az emberek, szívják magukba a friss tavaszi levegőt, de nekik a világ most nem szá­mít. Ketten léteznek csupán: Ildi és Attila... Szalay István

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom