Heves Megyei Népújság, 1990. március (41. évfolyam, 51-76. szám)

1990-03-28 / 73. szám

NÉPÚJSÁG, 1990. március 28., szerda Finn pedagógus a helyi szakmunkásképzésről A finn Kokkolából két évvel ezelőtt járt Hatvanban elsőként egy népes szakképzési delegáció, hogy a Damjanich szakmunkás- képző intézet vendégeként meg­ismerkedjen a hazánkban folyó ilyesféle nevelőmunkával. Azóta tart ez a kapcsolat, s nemcsak a szakképzésben gyümölcsözik. Mert miként Ambruzs Sándor igazgató minap megjegyezte, 1988 óta Kokkolából már egy negyvenöt tagú énekkar is elláto­gatott Hatvanba, kialakulóban van az orvosok tapasztalatcseré­je, sőt megvalósulás küszöbén áll az egészségügyi szakemberek praktizáiási lehetőségének köl­csönös megteremtése. Ami a jelent illeti? Két tanár, Jussi Laakhonen és Juhanni Pihkala tanárok vezetésével há­rom különböző szakmát tanuló finn diákvendége van az iskolá­nak. Ezek foglalkozásokat láto­gatnak, illetve tartanak a mate­matika, a fizika, a számítástech­nika, a testnevelés területén, s egészen hó végéig Hatvanban maradnak. így arra is jut idejük, hogy felkeressék a város és a me­gye több középfokú tanintézetét, miként ezt a Bajza gimnázium esetében is megtették. A vendégeskedés közepette alkalmunk nyílt az egyik finn pe­dagógus, Juhanni Pihkala véle­ményét kikérnünk Hatvanban szerzett tapasztalatairól. — Azt hiszem: ott kell kezde­nem, hogy a magyar iskolarend­szer meglehetősen eltér a miénk­től. Itt nagyon színvonalasan ok­tatják mindenekelőtt a matema­tikát, fizikát, s általában maga­sabb színvonalú a szakmunkás- képzés, mint Finnországban — jegyezte meg a szimpatikus, sző­ke fiatalember. — Ugyanakkor ehhez hozzáadhatom a magyar diákok közvetlenségét, ami szakmai szempontból ugyancsak előny. Más kérdés, hogy önöknél a fiatal növendékek külső mun­kahelyeken szereznek gyakorlati tapasztalatokat, és rutint, míg a mi hazánkban mind az elméleti, mind a gyakorlati ismereteket egy helyen, a legkülönbözőbb műhelyeket magában foglaló tanintézetben szerzik meg a fia­talok, ami talán a mi javunkra szól... — Nem csak az udvariasság mondatja ezt Önnel? — Egyáltalán nem. Legfeljebb egy-egy ilyen látogatás során ar­ra nincs lehetőségünk, hogy mélységében szerezzünk tapasz­talatot a magyar szakmunkás- képzés eredményességének vol­táról. Vagyis teljes objektivitás­sal nem tudunk, s nem is akarunk ítélkezni az itteni viszonyokról. Ám az bizonyos, hogy több anyagi erő birtokában előbbre tartanának! Célzok itt a kompu­terek világára, ami nagyon költ­séges, és mégis csak annak kö­szönhetjük ebbéli felszereltsé­günket, hogy az UNESCO által megfigyelt, támogatott intézet vagyunk. — S maga az ország, itt, a vá­lasztások előkészületei közepet­te, embereivel, klímájával milyen benyomást tett önökre? — Finnország hidegebb éghaj­lati övben fekszik, s tájaink is ri­degebbek mint itt, a Mátra hegy­ség közelében. Ugyanezt talán az emberekről is elmondhatom, bár közvetlenül nemigen tudunk szóba elegyedni, véleményt cse­rélni. .. Ám nagyon bízom abban, hogy erősödő folyamattá válik kapcsolatunk az idők múlásával, s ahogyan több kollegám, vagy az én feleségem is megfordult már önöknél, e találkozásokból nem csak szakmai haszon jön ki, hanem mind több finn és magyar pedagógus, gyakorlati oktató melegszik majd össze. Vagyis az ősi rokonság, amit tudományos körökben hosszú ideje fenntar­tanak, ápolnak a nyelvtudósok, realitássá válik. Biztató jel erre Kokkola és Hatvan legújabb kézfogása...Moldvay Győző Fiúk — a pénzért MINAP, A DÉLUTÁNI ÓRÁKBAN - amikor úgyszólván a legtöbben járnak — az egri Centrum Áruház ajtajánál, fiatalember lé­pett hozzám, s mindenféle indok nélkül némi pénzt kérve tőlem. Az ismeretlen srác, ha talán nem is volt éppen kifogástalanul öltözött, ru­házata alapján mindenesetre átlagosnak volt mondható. S beszédét — legalábbis a kiejtését — sem tarthattam a megjelenésénél alábbva- lónak. Egyszóval mindenképpen elfogadhattam volna a közeledését, hiszen végül is az udvariasság sem hiányzott belőle. Bocsánatot kért érkezésekor és távozásakor is, nem tett gúnyos vagy durva megjegy­zést, amikor kívánságát határozottan elutasítottam. Pedig éppenséggel lehetett volna gorombább is hozzám. Meg sem lepődhetem, ha netalán egyenesen rámtámad, kitépi zsebemből a pénztárcát — mint valaki más, egy hölgy kezéből történetesen a fo­rintjait is őrző táskát, az előző napon szintén a megyeszékhely belvá­rosában, s fényes nappal — esetleg leüt. Netalán tulajdonképpen jó­magam talán örülhetek is, hogy megúsztam ennyivel. Hiszen az emlí­tett gyöngébb, s bizonytalanabb nőnél a másik — vagy ugyanezen? — suhanc meg sem kísérelte a kérést, mielőtt kirabolta. Engem a maga módján azért megtisztelt a hívatlan jelentkező, s dolga vegezetlensé- ge után is békén hagyott. Mi tagadás? — mégis felháborított az incidens. Talán mert úgy­szólván első látásra észrevettem, hogy az ifjú sokkal inkább csak a „jópofa balhé” kedvéért kísérletezett velem, semmint égető szükség­ből. Alighanem a tér közepén ácsingózó társai biztatására kereste a találkozást, meglehet, hogy fogadott is velük próbálkozása sikerében. S ha bejön, nélkülözhető forintjaimat legfeljebb egy-egy pohár ital kedvéért dobják közös kalapjukba. Nem szeretem az ilyenfajta vagánykodást. Annál is inkább, mert az effélét nem is annyira vagányságnak, mint arcátlanságnak, pimasz­ságnak tartom. Mert a kéregetést valójában még a rászoruló is röstelli. A nyomorult ember is — akinek nem akad más megoldás élete köny- nyítésére — többnyire szemébe húzza a sapkáját, rongyai mögé rejti az arcát, s szó nélkül várja az alamizsnát. Nem követelve, csak remél­ve. SZÓVAL, HARAGSZOM a másként viselkedő, s aligha nélkü­löző arcátlan fickókra, akik pusztán játékból is képesek arra, amitől a komolyabb, tisztességesebb felnőtt nyomorában is viszolyog. Képte­Ugyanekkor neheztelek, meglehetősen neheztelek rendünk őreire is, akik léte mellett megeshetnek, sőt egyre inkább előfordul­hatnak az említett, s hasonló történetek. Igenis, bosszankodom, ha a közpénzen egyenruhába öltöztetettek nem veszik észre vagy hagyják, hogy körülöttük mind jobban felborul a világ, sűrűn szaporodnak, akik lelkiismeret-furdalás nélkül háborgatják a különben is felzakla­tott állampolgárokat. S haragszom, persze, hogy haragszom azokra is, akik az utóbbi időkben annyira megzavarták a bűnüldözést, hogy a mundér alatt so­kan talán már azt sem tudják, hogy valójában hol áll a fejük, hol kez­dődik, hol végződik az intézkedés határa, kivel hogyan kell bánni, ki­nek mi jár a szabad haza demokráciájában. RÉNDBE KELLENE TENNI végre az ügyet, ami valójában több, jóval több az áruház előtti leszólításnál, pénzkérésnél, utcai rablásnál, s az egyszerű hivatalos fellépésnél. Ha húzzuk, elodázzuk a cseppet sem lényegtelen kérdést, annyira rontunk a helyzeten, hogy később talán változtatni sem tudunk rajta. S hovatovább, magunk sem hisszük, hogy magyarok vagyunk... Gyóni Gyula Az egri tanárképző főiskola névadója írj is Sí rri ■l­.JbL lafc.. JA A közelmúltban a Művelődési Minisztérium a főiskolai tanács javaslatára hozzájárult ahhoz, hogyy az egri tanárképző főisko­la, a Lyceum (a főiskola központi épülete) egykori neves építtető- jének, a helyi egyetem egyik megálmodójának Eszterházy Károlynak a nevét vegye fel. Ez a nem mindennapi esemény jó al­kalom arra, hogy megemlékez­zünk Eszterházy püspökről, a magyar történelem egyik neves alakjáról, akiről az elmúlt évtize­dekben a helyi sajtó alig írt. 1725. május 4-én született Po­zsonyban grófi családból. A papi hivatást választotta. Miután be­fejezte bölcseleti tanulmányait a nagyszombati Központi Papne­velő Intézetben 1745-ben a Ró­mai Collegicum Germanico- Hungaricum (Római Német- Magyar Kollégium) növendéke lett. Az örök városból hozta ma­gával a művészeti alkotások olt- hatatlan szeretetét. 1749-ben teológiai doktorként távozott a kollégiumból. Rómából való hazatérése után néhány évig lelkipásztor volt. Az egyházi hierarchia lépcsőin gyor­san emelkedett. 1752-ben már esztergomi kanonok, 1759-ben váci püspök lett. Itt megszervez­te a papnevelő intézetet és el­kezdte az új székesegyház építé­sét. 1761-ben Barkóczy Ferenc utódaként az uralkodónő egri püspökké nevezte ki. Püspöki székét 1762.június 29-én foglalta el. Hosszú időtar­tamú püspöksége alatt Egert ha­zánk egyik legfontosabb közmű­velődési központjává tette. Ha­talmas építkezései anyagi alapját az egri püspökség tized jövedel­mei, Pápa, Ugod és Devecser hitbizományi uradalmainak be­vételei biztosították. Püspöksége legkiemelkedőbb érdeme, hogy Egerben egyete­met kívánt megszervezni. A tör­ténelmi igazságnak tartozunk azonban azzal, ha leírjuk, hogy az egri egyetem létesítésének ter­vétfőpap elődje Barkóczy Ferenc püspök fogalmazta meg először Eszterházy előtt több évvel. Bar­kóczy nevéhez fűződik az egye­temnek szánt épület első kezde­ményezése is. Eszterházy érdeme azonban, hogy míg Barkóczy egy három fakultásos egyetemre (teológia, bölcselet, jog) gondolt, addig Eszterházy egy négy karos, teljes universitást akart létrehoz­ni, s így Nagyszombat után az or­szág második egyetemét kívánta Egerben megteremteni. Bar­kóczy püspök még egy kisebb méretű, egyemeletes épület terv­rajzát készíttette el, addig Esz­terházy a mai kétemeletes épüle­tet valósította meg. Eszterházy egyetemi tervét bi­zonyítja az 1765-1785 között emelt épület hatalmas aránya, berendezése, tagoltsága. Volt benne többek között könyvtár, csillagvizsgáló, nyomda, díszte­rem, kápolna, színházterem. A püspök 1763. októberében mu­tatta be a Gerl József által kidol­gozott egyetemi tervrajzokat az uralkodónőnek. Az egyetem megvalósításának útján fontos lépés volt az első magyar orvosi iskola megnyitása Egerben 1769.november 25-én. Az egri egyetem azonban, mi­vel annak megvalósítása ütkö­zött Mária Terézia országos tan­ügyi reformterveivel, nem való­sulhatott meg. Az universitásnak készült nagyszerű copf stílusú épületet a püspök Lyceumnak nevezte el, s benne a teológiát, a jogi iskolát, s a bölcseleti tanfo­lyamot helyezték el. Eszterházy nevét a magyar oktatástörténetben nemcsak egyetemi terve, hanem több más tette, illetve kezdeményezése is megőrizte. 1773-ban a Ratio Educationis kiadása előtt né­hány évvel a jogászok számára elrendelte a rajz és a fametszés oktatását. Égyházlátogatásai hozzájárultak a népoktatás fej­lesztéséhez. Utasításaival szabá­lyozta az iskolák anyagi ügyeit. Több elemi iskolát építtetett. A nagy püspök legmonumen- tálisabb építkezése kétségtelenül a Lyceum volt. Ezenkívül azon­ban, legalább vázlatosan számot kell adnunk egyéb építkezéseiről is. 1763-69 között Fellner Jakab tervei szerint ment végbe a püs­pöki palota bővítése. A palota az építkezés nyomán kétemeletes lett, két végén pedig egy-egy emeletes kocsiátjáró és díszlép­csőház épült. Akkor készült el a magánkápolna is, amelyet 1766- ban szenteltek fel. A Telekessy István által alapí­tott papneveldére 1772-ben emeletet húzatott, majd 1784- 85-ben egy új négyszintes szár­nyat emeltetett. Az egyházmegye területén számos templomot építtetett. Ezek közül most csak a Heves megye területén lévőket említem meg (Egerbakta, Demjén, Gyöngyóspüspöki, Kápolna, Kerecsend, Kisköre, Kömlő, Makiár, Sarud, Tiszanána). Több templomban Kracker Ja­nos Lukács készítette az oltárké­pet. így Egerszalókon, Feldeb- rőn, Makiáron, Mezőtárkány- ban, Szihalmon. Építkezései közül említésre méltó még az 1774-ben emelt hejcei kastély, a pápai várkastély átalakítása. A mai Eger belvárosa az ő építkezései nyomán nyerte el ba­rokk, illetve copf stílusú képét, mely Magyarországon párját rit­kítja. Eszterházynak hatalmas épít­kezéseihez sok szakemberre volt szüksége. Ezeket remek érzékkel tudta kiválasztani. Közülük né­hány európai rangú tehetség volt. A leendő egyetem tervét Gerl József bécsi építésszel dol­goztatta ki. Miután a püspök fel­bontotta a szerződést, 1764-ben a család tatai építészét, Fellner Jakabot bízta meg összes építke­zései, köztük az egyetemi épület vezetésével. A remek könyvtár­terem mennyezetfreskójának el­készítésére az 1764 őszétől ki­sebb megszakításokkal haláláig Egerben dolgozó kiváló barokk festőművészt Kracker János Lu­kácst bízta meg. A díszterem négy egyetemi fakultást ábrázoló freskójának elkészítésére Franz Sigrist bécsi festőt nyerte meg. A kápolna mennyezetképének el­készítését Anton Maulbertsch híres bécsi festőművészre bízta. A csillagvizsgáló-torony tervé­nek kidolgozására Fellner Jakab közvetítésével Hell Miksát, az európai hírű magyar származású jezsuita csillagászt kérte meg. Eszterházy Károly pompa­kedvelő, barokk főpap elődjével, Barkóczy Ferenccel szemben puritán ember volt, aki maga vál­lalta szigorú munkarend szerint élt. Ez szabta meg viszonyát egy­házmegyéje papjaihoz, alkalma­zottjaihoz, akiket szigorú fegye­lem alatt tartott. Politikai állásfoglalásaiban a magyarság érdekeit tartotta szem előtt. Szembeszállott II.Jó- zsefnek az egyház befolyását és a magyar alkotmányt csorbító tö­rekvéseivel. Nem hagyhatjuk azonban szó nélkül az egri szer- bek és görögök iránti türelmet­lenségét, s az egyházmegye északkeleti részén jelentős szám­ban élő görög szertartású rutén lakosság kívánságára önálló püs­pökség felállításának akadályo­zását. 1799. március 15-én hunyt el. Ő volt az utolsó egri püspök. Ha­talmas életműve nemcsak az egyházi, hanem a világi kultúrá­nak is elidegeníthetetlen része. Szecskó Károly Lélektelenül Mindenki sejtette, tudta — nem kellett ehhez különös jóste­hetség — az első szabad választá­sok során a polgárok mindenre voksolnak, csak nem a rossz em­lékezetű vörös színre. A rendszerváltozással még azok is számoltak, akik a régi ha­talomra esküdtek, akik már ko­rábban megkísérelték, hogy va­lamilyen formában átmentsék magukat a jövőbe, hadbavetve a kaméleon-morál, a köpönyeg­forgatás úgyszólván teljes esz­köztárát. A hurrá-optimizmus — mel­lesleg ez is marxista örökség — azonban még túl korai, hiszen az elmúlt negyven esztendő szelle­mi hagyatéka még sokáig kísért majd. Méghozzá ezer alakba rej­tőzködve próbálja úgy hirdetni az újat, hogy közben konzerválja a berögzött fogások regimentjét. Ez jutott eszembe, amikor két alkalommal is hallgattam a nem véletlenül népszerű Családi tü­kör programjait. A szerkesztők, a riporterek ér­tesültek arról a megdöbbentő és felháborító tényről, hogy az új­pesti, a Megyeri úti köztemetőt birtokba vette a talajvíz. Bár­mennyire hihetetlen, de igaz, a koporsók „vízözönbe” zuhan­tak. Nem kell bizonygatni, hogy mekkora kegyeletsértés az effaj­ta elhantolás. Arcpirító az, hogy minderről az illetékesek tudtak, de volta­képpen semmit sem tettek az ál­datlan állapotok felszámolásá­ért. Érthető, hogy a kollegák nem hagyták annyiban, s a felelősök után nyomoztak. A friss adalékok végképp fel­korbácsolták a kedélyeket. Nincs ebben semmi különös, hi­szen egyértelművé vált, hogy a hullaméreggel fertőzött folyadék eljut a családi házakhoz, befész­keli magát a kiskertek talajába. Úgy vélem fölösleges tovább ra­gozni az indulatokat méltán fo­kozó adalékokat. A városrész Köjálja, illetve annak szakembergárdája mosta kezeit. Arra senki sem gondolt, hogy már korábban lépni kellett volna, hiszen ezért fizetik őket, ez a kötelességük. De hát ők csak tétlenkedtek, s csak most ígértek valamiféle cselekvést. Ez az a gyakorlat, amellyel ez­után szakítani kell. Nem elég ki­iktatni a bajok okait, nem ma­radhat el a felelőtlen vétkesek megbüntetése sem. A hála Istennek elkerülhetet­len társadalmi fordulat ugyanis nem tűri az effajta közömbössé­get. Sehol sem. Az elnökasszony Jó néhány éve annak, hogy Párádon személyesen is találkoz­hattam gróf Károlyi Mihályné- val, volt köztársasági elnökünk megjelenésében is reprezentatív özvegyével. Pillanatok alatt érzékelhettem autonóm személyiségét. Kör­nyezetében majd mindenki za­varával birkózott, azon meditál­va, hogy miként szólítsa, ő azon­ban természetesen viselkedett. Úgy, mintha másnak szólna a méltatás. Vasárnap délelőtt megint szembesülhettünk vele. A „A hűség — a lélek hűsége...”című dokumentumműsorban. Akik felidézték karakterét, póztalan, de büszke egyéniségét, bölcsességét, iróniáját, humorát, nemcsak a nagyságnak adóztak tisztelettel, hanem a sallangmen­tességnek, a lefegyverző közvet­lenségnek is. Azon kevesek közé tartozott, aki megküzdött azért, hogy ne kelljen rejtőzködnie, hogy foly­vást azt mondhassa, ami belsejé­ből fakad. Akkor is, ha ez felet­tébb nem tetszik a hatalom birto­kosainak. Képes volt az állandó fejlődésre. Nem riadozott attól, hogy családfenntartó legyen, hogy a második világháború ide­jén Londonban mentőautót ve­zessen, hogy elsajátítsa a repülés fortélyait. Mecénás leikéből arra is tel­lett, hogy művészeket patronál­jon, felkarolja azokat a tehetsé­geket, akik különben aligha bol­dogultak volna. Lelkesedett az állatokért, s védelmük érdeké­ben összefogásra serkentett min­denkit. Szakított az arisztokráci­ával, de nem óhajtotta feledni, hogy honnan indult. Osztályá­nak erényeit és hibáit összetetten szemlélte, kerülve a túlságosan is látványos áligazságok felsora­koztatását. Kilencvenen túl néha már pis­lákoltak energiái, ám amikor meginterjúvolták, nem húzódo­zott a felvilágosítástól, bár me­lankolikusan hozzátette, hogy a gépezet hamarosan felmondja a szolgálatot. Rendkívülivé nőtt életében. Még inkább azzá lett távoztával, hiszen köztünk maradt azért, hogy hirdesse a másság megkér­dőjelezhetetlen jogait. Nekünk és az utánunk következőknek... Pécsi István Szent-Györgyi Albert Alapítvány Szent-Györgyi Albert nevével fémjelzett alapítványt húzott létre a Magyar — Szovjet Baráti Társaság kezdemé­nyezésére és részvételével néhány jelentős hazai iparválla­lat, így a Alutröszt, a Tiszai Vegyi Kombinát és a Dunai Vas­mű. Az MSZBT alapító díszelnökéről elnevezett alapítvány célja: a műszaki és természettudományokat művelő fiatalok szakmai munkájának támogatása, a magyar — szovjet tudo­mányos együttműködés és a két ország tudósai közötti kap­csolatok pénzügyi finanszírozása, tapasztalatcserék, tanul­mányutak költségeinek fedezése. Az alapítvány nyílt, ahhoz bárki, jogi és magánszemély csatlakozhat, ha egyetért céljával, és megvalósulását támo­gatni akarja. Az alapítvány — amelyet Márta Ferenc akadé­mikus vezetésével a kuratórium irányít — jelenleg 2 millió forint kamatozó tőke fölött rendelkezik. Ezt az összeget — a belépési szándékukat újabban jelzők segítségével — várha­tóan rövid időn belül megkétszerezik. A pénz hozadékának terhére valószínűleg már az idén néhány szakember külföldi útját finanszírozni fogják, és meghirdetnek egy szakmai pá­lyázatot. Törvény készül a kisebbségekről A kisebbségi szervezetek kép­viselői megvitatták a kisebbsé­gekről készülő törvény terveze­tét, amelyet a Minisztertanács nemzeti és etnikai kisebbségi tit­kársága készít elő. A kisebbsé­gekre vonatkozó legfontosabb szabályokat tartalmazó úgyne­vezett kisebbségi kódex egyéb­ként csütörtökön kerül a Minisz­tertanács nemzeti és etnikai ki­sebbségi kollégiuma napirendjé­re. A tervezetet az elképzelések szerint még a nyár előtt társadal­mi vitára bocsátják. (MTI)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom