Heves Megyei Népújság, 1990. február (41. évfolyam, 26-50. szám)

1990-02-07 / 32. szám

s/jrss N ÉPÚJSÁG, 1990. február 7., szerda ORSZÁGRÓL — ORSZÁGRA 5. Egy „szocialista felmérés” Mondja,Ön mit olvas? Kollégám bevallja, hogy há­rom éve nem vesz a kezébe köny­veket. Ezt négyszemközt mond­ja, ne híreszteljem. Kinek telik még egyáltalán könyvre? Akinek p van rá pénze, jut-e rá ideje? Most, mikor virágzik az alujáró-iroda- lom és már szinte minden megje­lenhet, mit választanak az embe­rek, ha netán olvasni akarnak? Kezdjük a legelején: a Széche­nyi utcai könyvesbolt vezetőjét, Vozik Istvánnét kérdezem. — Nálunk még nincs nagy vész — mondja —, arra számítot­tunk, hogy januárban nagyon megcsappan a forgalmunk, de nem így történt. Sokan keresik az értékes, drága köteteket, azt hi­szem befektetésnek szánják. Magunk sem hittük volna, de Az Osztrák-Magyar Monarchia ké­pekben és dokumentumokban című műből — ami 5700 forint­ba került — hetet el tudtunk ad- ni. Deticveretn bér és Vörös Rózsa — A politikai sikerkönyvek nagyon kelendőek, ha időben megkapjuk őket, és nem köröz­nek le az utcai árusok. Ilyen volt például a Kiskirályok mundér­ban, amiből sajnos csak kétszá­zat kaptunk. A Trianon pedig még meg sem érkezett hozzánk. A fiatalok a Batman-ért lelke­sednek éppen, ez már el is fo­gyott. Nem Dosztojevszkijt akar­nak olvasni az emberek, hanem kikapcsolódni vágynak, elfelej­teni, hogy mi veszi őket körül. Ez teszi népszerűvé a szerelmes­erotikus regényeket, az olyan so­rozatokat, mint a Vörös Rózsa Könyvek. Már a krimi sem na­gyon megy, inkább az érzelgős, csöpögős történetek kellenek. Olyasmik, mint Kenneth Clai- re-tói az Éjszaka Kairóban és a Randevú Rómában. Erről jut eszembe, sokan megvették a Ne­mi öröm című könyvet is — 370- ért. — Mi az, amit egyáltalán nem lehet eladni? — Hát, egy kortárs ifjú költő­nek nem sok esélye van... Eger­ben valahogy nem szeretik a ver­seket. A klasszikusokat — Pető­fit, Aranyt, Tóth Árpádot— még keresik, de a mai magyarokat már nem. Tizenéves koromban magam is fabrikáltam költemé­nyeket, de a mostani kamaszok­nak nincs erre idejük. Elbúcsúzom a vezetőnőtől, és tovább kérdezősködöm az üzlet vásárlói közt. A gyesen levő anyuka csak nézelődik. Meséli, hogy eddig ezer forintot költött könyvre havonta, de ezt az idén aligha fogja bírni. A két neuman- nos diák inkább számítástechni­kai szakirodalmat szokott vásá­rolni, a pihenésnek szánt sci-fi- ket kiveszik a könyvtárból. Meg­szólítok egy negyvenes urat is. Azt mondja, nem nyilatkozik, mert a Népújság nem közölte azt a cikkét, amit a hajdani MSZMP tagoknak címzett. — Most egy- egy — jelenti ki diadalmasan. Négy hónapja egy krimit Kifordulok a boltból, és arra gondolok: ide azok járnak, akik dacolva az árakkal, mégis ra­gaszkodnak az irodalomhoz. Menjünk tovább. A „Szantofer” étteremben odakéredzkedem egy-két asztalhoz. — Az ötvenes évek eseményei izgatnak a legjobban — szól a 43 éves férfi, aki műszaki embernek vallja magát —, arra vagyok kí­váncsi, hogy mi az igazság. — Járatom az Új írást, abban néha megragadnak a versek, bár nem jegyzem meg, ki írta őket. Tavaly újraolvastam a Toldit, jólesett a nyugalom, ami árad belőle. A középkorú pár — vodka és sör mellett — azt bizonygatja, hogy nincs ilyesmire ideje. — Másfél- két éve nem köl­töttem könyvre — így az asszony, aki adminisztrátor — de most megvettem a Kiskirályok -at. — Mit olvastam legutóbb? — töpreng el a férfi. — Gépkocsive­zető vagyok, inkább újságokra jut időm. De mégis... Talán ol­vastam egy krimit, vagy négy hó­napja. A címére nem emlék­szem. Madách a fakocsmában Azt hittem, hogy megvernek, ha a Csebokszári-lakótelep fa­kocsmájában ilyesmi után kérde­zősködöm. Nem így történt. Harmincas férfiak álldogál­nak kis körben. — Nincs pénzünk könyvre — vágja rá a maszek vásározó, és felemeli a poharát: — Erre még futja... Az olvasást most hanya­goljuk. A feleségem lelkesebb, főleg az új Júlia-füzetek tetsze­nek neki, azoknak az ára is elfo­gadható. — Autó-Motor és egyéb sem­mi más — szögezi le a segédmun­kás. — Még ha időm van, akkor sem. Az újságban is csak az apró- hirdetéseket nézem meg. — Mi a jóisten ez, szocialista felmérés? Mi vagyunk a bunkók és maguk az értelmiségiék? Mire jó ez az egész? — rohan le a 42 éves rokkantnyugdíjas. Aztán megenyhül, és fonetikusan bár, de sorolja a kedvenc íróit. — Va­lamikor olyan könyvtáram volt, hogy na... Aztán a lexikonokat eladtam, kellett a pénz a válóper­re. Dumas viszont nem eladó, mégha kenyérre kéne akkor sem. Jókait először utáltam, de rájöt­tem, hogy a századik oldalnál kell elkezdeni, és akkor jó. Később még jobban beleme­legszik, és szenvedélyes vitát kezd arról, hogy Ady Endre kala­pot hordott-e, vagy cilindert. Alig hagyja szóhoz jutni a mosó­mestert, aki csak kólázni jár ide, és ő hozta divatba a sakkot a kocsmában. Azóta kevesebb az unalom és a verekedés. — Inkább a műszaki köny­veket forgatom — meséli a mosómester. 43 éves, elvált és albérletben lakik. — Mindig egyre modernebb kazánok és mosógépek jönnek, azokat meg kell ismerni. De a múltkor kézbe vettem Az ember tragé­diáját! — mondja nem kis büszkeséggel. — Mikor érett­ségiztem, a magyartanárom a lelkemre kötötte, hogy feltét­len olvassam el. Meg is tettem, csak tíz évvel később. Hogy mi maradt meg belőle? Hát, az az igazság, hogy csak átfutottam. Semmi másra nem emlék­szem, csak Luciferre... Palágyi Edit Művese­áttomás Kaposváron A Kaposváron mintegy 30 millió forintos költséggel létrehozott új műveseállomás ja­nuár 15-től már betegeket fogadott. A napi tizennégy beteg kezelésére alkalmas állomás hét készülékéből az egyik a fertőző betegek részére az elkülönítőben vann felállítva. (MTI fotó: Kálmándy Ferenc) Veszélybe kerülhet a főiskolai képzés i A legnagyobb sajnálkozással olvastam a Népújság 1990.janu- ár 10-i számában megjelent cik­ket, amely az egri oktatási igaz­gatóság további sorsáról közölt információt. Mindazok az okta­tók, akik szívügyüknek tekintik főiskolánk sorsának alakulását tiltakoznak és nem nézhetik tét­lenül, kiszolgáltatva intézmé­nyünk elegáns kisemmizését. Úgy gondolom ezen kollegák egyike vagyok én is, s ezért ra­gadtam tollat, hogy néhány meg­jegyzést tegyek az antidemokra­tikus döntés ellen. Nem értem a városi és a me­gyei önkormányzati vezetők döntését, akik valamely oknál fogva nem akarták vállalni az MSZMP megyei vezetése és a Művelődési Minisztérium között létrejött korábbi megállapodás szentesítését. Az a gondolat is felvetődött bennem, hogy e tar­tózkodásnak a magukrahagya- tottság, netán az elsőszámú veze­tők korábbi távozása, avagy eg­zisztenciális oka lehet. Elhiszem, hogy a szegény, pénznélküli vi­lágban mindenki az anyagiakat teremtő jövedelmező vállalkozás után fut, amely viszonylag gyor­sabban visszatérülhet, de van e gazdaságosabb beruházás, mint a felsőoktatás mennyiségi és mi­nőségi fejlesztése. Ez régi tétel, sokan tudják — különösen a nyugati államokban — csak úgy látszik, hogy országunk e térsé­gében az illetékesekhez még nem jutott el. Hiába erre még mindig csendes a széljárás. Kétségtelen az oktatási beruházás visszatérü­lése lassúbb, de hosszabb távon feltétlen hatékony, mert a maga­sabb szinten kiművelt szellemi­ség, tudás az igazi időálló érték­teremtő tőke. Lásd Japánt, amely igen mélyről indult a II. vi­lágháború után, ma pedig a világ egyik legfejlettebb ipari hatalma, sok területen — autó, elektroni­ka stb. — az első. Mi ennek a tit­ka? Az akkor meglévő kevés pén - züket az oktatás fejlesztésébe fek­tették, azon belül is a felsőokta­tásba, melynek eredményeként a képzettebb pedagógusok kiváló mérnököket, közgazdászokat, egyszóval magasan kvalifikált értelmiséget adtak az országnak. Azt hiszem mi is ezt szeret­nénk tenni, vagy kellene tenni, sajnos nálunk az erők még nem egyirányba húznak! A magyar felsőoktatás fejlesztését végre a kormány is felismerte, de egy­részt nem mindenhol talál hoz­zá önkormányzati partnereket — sokszor szűklátókörűség mi­att — másrészt a pártok válasz­tási hadjáratai teljesen elterelik a figyelmet a ma még megte­remthető, de holnap már késő ügyeinkről. A felsőoktatás egri gondjai is ezek közé tartozik. Szükség van idegenforgalomra, ahhoz szállodákra, megjön a vi­lágkiállítás is, de (!) Eger mit kap belőle? ....ezúttal is csak a terhek vi­se lésébből vállal részt, de az eset­leges haszonból nem részesül,” — s még ehhez hasonlókat olvas­hatunk a Népújság 1990.január 23-i számában. Nos, ha mások ennek kapcsán sem fejlesztenek Egerben, akkor legalább mi gondoljunk városunk lehetséges gazdagítására, mert Eger iskola­város volt, s nem lenne baj, ha ez a jelleg a jövőben tovább erősöd­ne. Miért nem él a város egy olyan lehetőséggel, melyet a mű­velődési miniszter tálcán kínál, hiszen ez közös érdekünk. Mi- közbeii más megyék, városok foggal, körömmel harcolnak az Országgyűlésben is egy-egy fel­sőoktatási intézményért, amiért épületeket is hajlandók átadni, saját erejükből felépíteni, addig itt a készet iá megtagadják egy észak-magyarországi felsőokta­tási központ kialakításától , amely már önmagában is magá­ban hordozza a kulturális-tudo­mányos centrum létrejöttét. Ez pedig már a városnak is érdeke. Valaki évtizedekkel ezelőtt kita­lálta, hogy mivel a főiskola mi­nisztériumi irányítás alá tartozik, így annak fejlesztése nem tarto­zik a megyére, a városra. El kel­lene már vetni ezt az örökölt, fö­löttébb káros szemléletet. Látni szükséges a már alig el­viselhető pedagógushiányt, amely az ország egyes települé­sein az alapvető oktatási felada­tok ellátását is veszélyezteti. Ez­zel együtt azt is tudni szükséges, hogy lényegesen emelni kell a hallgatói létszámot a felsőoktás- ban, amelyre a nemzet oktatás­ügyének, sőt gazdaságának ége­tően szüksége van. Mindezeket pont az egri honatyák nem érez­nék, s inkább a kívülállók véle­ményére adnak, akik a főiskola épületeinek alakulásáról téves információkkal befolyásolják döntésüket. Vajon figyelembe vették e azt a tényt, hogy most a főiskolán egy folyosórészt kellett átadni a Főegyházmegyei Könyvtár fejlesztésére, hogy az ott lévő értékek közkinccsé vál­janak? Úgy vélem ezt sem isme­rik, mint nagyon sok mást. Az át­adásba pedig belekalkulálták bi­zonyos mértékig — kompenzáci­óként — az oktatási igazgatóság épületének átvételét is. Az okta­tás feltétele így lényegesen to­vább szűkül, sőt néhány szak ok­tatása súlyos gondot okoz. Ha ezen nem változtatnak, nemcsak az egyetemi képzés terve, hanem a főiskolai szintű képzés is veszé­lyes helyzetbe kerül. Már csak abban bízhatunk, hogy a kor­mány a felsőoktatás koncepció­jára támaszkodva nem fog rövid­látó szemüvegén a jövőbe tekin­teni. Végezetül egy megjegyzés. A közelgő választások alkal­mával szívesen adnám arra a pártra, vagy független képvise­lőjelöltre a voksomat, aki a fel­sőoktatás ügyét is felvenné programjába, mert ez igen ne­mes cél és konkrét feladat len­ne. Dr. Gallovits László Harsányan Nem vitatkozó, hanem ordi- báló, vagdalkozó, csapkodó or­szággá lettünk. Hiánycikk a türe­lem, a mértéktartás. Mindenki vélt sérelmeit hangoztatja, s köz­ben megfeledkezik az igazság kritériumainak betartásáról, tiszteletéről. Ez jutott eszembe, amikor a január 29-i, hétfői Napközben programját hallgattam. A ripor­ter nem éppen vadonatúj témát boncolgatott, ugyanis az Akadé­miai Kiadó gondjairól, bajairól kérdezte az érintetteket. Vagyis arról, amiről már annyi szó esett. Eddig persze nem higgadtan, tárgyilagosan, hanem zömében részrehajlóan. Méghozzá úgy, hogy csak az egyik felet kérték mikrofon elé, a másik vélemé­nyével viszont egyáltalán nem törődtek. Jól esett figyelni a precíz ok­nyomozást, azt a tárgyilagossá­got, amely mostanság igen ritka. A műsor készítői nem foglal­tak állást, a döntést, a mérlege­lést ránk bízták. Természetesen nem hagytak magunkra bennün­ket, mivel a pro és kontrák szám­bavétele lett a dolgunk. Mi a valóság? Az, hogy ennél a cégnél egyáltalán nem kiegyen­súlyozott a légkör. A dolgozók egy része nem is indokolatlanul panaszkodik. Teszi ezt azért, mert fórumöt keres. A diagnózis kézenfekvő: a főnökök, a külön­böző elhatározások deklarálása előtt nem konzultáltak velük. Ez az a pont, amikor már álta­lánosíthatunk, hiszen — sajnos — mindennapos gyakorlat az ilyesmi. Mérgezi a munkahelyi atmoszférát, mind súlyosabb konfliktusokat teremt, s elkerül­hetetlenül összeütközésekhez vezet. Olyanokhoz, amelyeket elke­rülhetnénk, ha egy cseppet em­berségesebbek lennénk. Ezért dicséretes az effajta új­ságírói magatartás, amely arra int, hogy sose adjuk fel lényünk értékesebb részét. Annál is inkább, mivel az ilyen alapállás javunkra is kamato­zik... Líra nélkül Csoóri Sándor hatvan éves. Ebből az alkalomból — s ez így dukál —, rádiós tisztelői is kö­szöntötték. Jelentkezett a 31 -i Ötödik se­bességben is. Az ilyenkor tör­vényszerű nosztalgia sugalmazá- sára kifejező erejű sztorikat idé­zett indulásáról. Emlegette azt az Illyés Gyulát, akihez a kor szemszögéből, a hatalom pia- desztáljáról nézve rebellisnek tű­nő verseit küldte. Jelezte: a neves poéta azt javasolta neki — min­denképpen érdekében —, hogy közéleti helyett inkább szerelmes költeményekkel próbálkozzon. Végtére is ez a műfaj abszolúte veszélytelen. Később amiatt kesergett, hogy jelenünkben némák a múzsák. Ezzel összefüggésben megje­gyezte, hogy költészet nélkül nincs jövő. A hangoskodó politi­zálás ugyanis — legalábbis hosz- szabb távon — mindnyájunkat elszürkít, üresít. Mennyire igaza van... Tisztességsirató A választási színjáték nem ép­pen etikai érzékünk edzését szol­gálja. Az egyre hangosabb szó- zuhatagban ugyanis zavartan to­porog, majd elsomfordál a Tisz­tesség. Ez már csak azért is elszo­morító, mert nélküle nem lesz­nek felhőtlenebb holnapok. A lehangoló kórról tudósítot­ta a 168 óra blokkjai is. Értesül­tünk arról, hogy a korántsem di­csőséges múltú Púja Frigyes bat- tonyai hívei az idősek napközi otthonában majdhogy fenyege­téssel csikarták ki az ajánlócédu­lákat azoktól a magukra hagyott emberektől, akik tisztában van­nak a függőséggel, akik közül épp ezért csak egy akadt, aki ne­met mondott, s megfogalmazta: ez így nincs rendben, ez minden, csak nem korrekt eljárás. Ugyanehhez a településhez fűződik a másik történet. Vas- tagh Pál pártja, az MSZP színei­ben mutatkozott be, s mint a bé­késcsabai újságíró által magnóra rögzített mondatai sejtetik, kissé nyersen, sőt riasztóan riposzto­zott. Jöhet a magyarázkodás. Talán több tételben is. Garantáljuk: ez nem késik. Annál inkább az a katarzis, amelyet valamennyien sóvár- gunk, amely rádöbbentene ar­ra, hogy egy olyan köztársaság­ban élünk, amely nemcsak dek­larálja a szabadságot, a vegy­tiszta demokráciát, hanem őrzi, védi, szavatolja. Szerte ho­nunkban. Pécsi István Újabb római városrészt találtak Pécsett Pécs római elődje, Sopianae város újabb gazdag részlete került napvilágra egy leletmentő ásatás során. Hatalmas épületek falmarad­ványait őrizte meg a föld mélye 1600-1800 éven át. Noha most kez­dődött csak meg a feltárás, máris különböző nagyságú és alakú házak alapjainak sora tűnt elő. A terület rendkívül sűrű beépítettsége arra vall, hogy Sopianae egyik reprezentatív városnegyedét találták meg a régészek. (MTIfotó: Kál­mándy Ferenc)

Next

/
Oldalképek
Tartalom