Heves Megyei Népújság, 1990. február (41. évfolyam, 26-50. szám)
1990-02-03 / 28. szám
NÉPÚJSÁG, 1990. február 3., szombat Szabó Sándor: „Ami hazugságon alapul, az összeomlik...” kérdés! válasz — Halló, kedves Szabó Sándor! Az a tény, hogy olvasóink kérték, készítsünk interjút önnel, egyértelműen jelzi a közönség szeretetét. Gondolom, mindez nem közömbös önnek... — Először is rendkívül meglep, hogy az ottani közönség még mindig így érdeklődik utánam. Mindez — tagadhatatlanul — nagyon jólesik. S hogy miért lepődtem meg? Főként azért, mert az emberek általában azok iránt a színészek iránt érdeklődnek, akik állandóan szerepelnek, dolgoznak. Jómagam mostanában igazán nagyon ritkán mutatkozom a televízióban, mégis hallani akarnak rólam. Számomra ez — mint említettem — jóleső érzés. Jólesik a hiúságomnak, a színészi múltamnak, ezért hát köszönet azoknak, akik ma is kíváncsiak rám. Röviden és szentimentaliz- mus nélkül ennyit mondhatok... — Egy korábbi beszélgetésünk alkalmával elmesélte, hogy amikor az USA-ba távozott, már negyvenesztendős volt, s szinte egy fogkefe nélkül vágott neki az útnak. Aztán hozzátette, hogy mindez az akkori körülményeknek volt köszönhető, mert még egyszer aligha vállalná ezt a nagy kalandot... — Nos, ezeket a gondolataimat ma is vállalom, mert valóban nem lehet negyven évesen, fogkefe nélkül nekiindulni. Ma meg már pláne nem tudom megérteni, hogy valaki miért tenne ilyet. Az élményeim, a tapasztalataim azt mondatják velem, hogy ezt az országot tényleg nem lehet köny- nyelműen elhagyni. Persze, el lehet menni, sőt talán el is kell, hogy az ember világot lásson. Régen is így volt ez, gondoljon csak a céhbeli legényekre, akikre — ahhoz, hogy mesterekké váljanak — vártak a vándorévek. De ezt csak bizonyos tudással felvértezve lehet megtenni, nem pedig olyan bután és felkészületlenül, mint ahogyan ez az én esetemben történt. Jóllehet, engem a történelem kényszerített arra a lépésre. Nem hazafias szózat ez részemről, nem is piros-fehér- zöld zászló lobogtatás, mert ezekről a dolgokról ma így vélekedem. Ami 1956-ot illeti... Manapság iszonyú nehéz erről az időszakról nyilatkozni, hiszen ezernyi információt tudunk a korszakról, ismeijük a történteket szinte a legapróbb részletekig. így az én elmenetelemről sem lehet sok újat közreadni. Azok az emberek, akik velem együtt élték meg a színpadi sikereimet, majd az ország történelmi bukását, tisztában vannak a tényekkel. Ellenben... Újat az USA-val kapcsolatban csak any- nyiban mondhatok, hogy ők nem változtak. Nálunk ugyanakkor olyan mérvű változásoknak lehetünk tanúi, hogy számomra az országunk most sokkal érdekesebb, izgalmasabb. Olyan mozgalmas, valóban történelmi periódust élünk meg — noha ennek végeredményét egyelőre még nem tudhatjuk —, ami ritkaságszámba megy. Viszont most, amikor elmentem Amerikába, akkor nagyon szép, számunkra talán irigylésre méltó körülményeket találtam, amik azonban inkább tekinthetők afféle „langyos víznek”. Azok a problémák, amelyekkel nekünk együtt kell élnünk, számukra nem jelentenek sokat. Segítőkészek, és így tovább, de engem az a „langyos víz” már nem igazán izgat. Szerettem volna arról beszélni, hogy idehaza mi történik, de — bevallom őszintén — nemigen lehetett. — Bár tudom, hogy a múlt már sokkal kevésbé foglalkoztatja, mint a jelen, mégis érdekelne: a ma oly sokszor emlegetett ötvenes éveket könnyebben élte-e meg egy ismert személyiség, egy közkedvelt színész, mint egy úgynevezett átlagember? — Jómagam talán még nehezebben viseltem el a dolgot, még mélyebben éltem meg az akkori történéseket, hiszen művészember vagyok. Hogy ez tudatosan vagy tudattalanul ment-e végbe bennem, azt nem tudom. Azt azonban igen, hogy mérhetetlenül fájt, ami velünk történt. Talán éppen ezért nem is gondoltam, hogy viszonylag ilyen rövid időn belül sikerül többé-kevésbé helyére tenni a dolgokat. Egy pillanatra hadd kanyarodjak vissza Amerikához... Mint megannyi esemény, ez is formálta a véleményemet, a jellememet. Teljesen más ember lettem azáltal, hogy elmentem, egészen más ember lettem, hogy hazajöttem, egészen másvalaki lettem azáltal, hogy itthon maradtam, s egészen más ember lettem azáltal, hogy már járhatok oda és vissza, miközben mégis itthon vagyok. — A külső szemlélő számára úgy tűnik, hogy ön igen nagy vitalitással rendelkezik. Ennek a hallatlanul nagy energiának, életerőnek hol keresendők a gyökerei? — Nem tudom, az azonban bizonyos, hogy az életerőm éppen úgy csökken az esztendők múlásával, mint másoké. A hitem talán gyarapszik, noha emellett is mindig ott áll a reménytelenség. Utóbbiról sem szabad elfeledkezni. Sok mindent megtanultam, a kor sok-sok dologra megtanított, s ezért igazából csak hálás lehetek. Ám az életre vonatkozóan ennek ellenére sem akarok senkinek sem tanácsot adni. Az élethez nem tanácsok kellenek, azt végig kell élni. Kötelező jelleggel, a csapásokkal és az örömökkel együtt. — Hallgatva ezeket a gondolatokat, úgy látom, igyekszik önmaga számára megfogalmazni mindazokat a tapasztalatokat, amelyek az eddigi életút során felhalmozódtak... — Nézze, elmesélek valamit. A közelmúltban elolvastam egy velem készült interjút. S rájöttem, hogy a fele sem volt igaz annak, amit elmondtam. Higgye el, ez végtelenül bánt. Fogalmam sincs róla, mi volt ennek az oka. A színészi hiúságom, az, hogy még inkább elnyerjem a közönség szeretetét? Nem tudom... Rettenetes, hogy még ebben a korban is beleesek abba a hibába, amitől mindig is szerettem volna megszabadulni, ám amitől soha sem sikerült. Pedig nagyon nem akarok hazudni. De ez nem is olyan egyszerű. Mert, ha ma azt kérdezi tőlem, miért nem léitek fel, s erre én azt felelem, azért, mert nem hívnak, akkor hazudok. Illetve nem is hazudok, ugyanis az állítás igaz is és nem is. Mindennek megvan ez a kettőssége. Nem tudom megmondani, miért nem játszom. Hívtak, de lemondtam. Amikor meg nem hívtak, rettenetesen haragudtam az életre, a hivatásra, s szinte megtagadtam a színházamat, a művészetemet. Az életem célja a jelen időszaktól kezdve az lesz — az életkorom is erre kötelez —, hogy a hazugságtól megszabaduljak. Nem szabad többé valótlant mondani. Most láthatjuk igazán, hogy mi történik akkor, ha valami a hazugságon alapszik. A jelen bebizonyította, hogy itt negyven évig hazugságra építkeztünk. Ami hazugságon alapul, az összeomlik. Ergo: én is megtanulok nem hazudni... — Hosszú évtizedeket töltött a pályán, így bizonnyal képes megfogalmazni, mi is kell ahhoz, hogy valakiigazi, vérbeliszínész- szé váljon... — Készülni kell, tanulni, rettenetesen odafigyelni arra, amit az ember csinál. Mert előbb- utóbb mindenki rájön, hogy az igazi, az örök szerelmet a pálya jelenti. Mint más szerelmekben, úgy ebben is csalódhatunk olykor-olykor. De ami azért mégis megmarad, amit örökkön-örök- ké hordozunk magunkkal, az csakis a hivatás iránti szeretet. A pályára azonban fel kell készülni. Bevallom, én felkészületlen voltam. Amikor elhagytam az országot, arra kellett koncentrálnom, hogy újra legyek valaki, hogy újra megélhessek. Másként nem maradhattam volna a felszínen. — Aki önt csupán felületesen ismeri, az azt mondhatja, Szabó Sándor kivételesen szerencsés ember, hiszen mindent elért, amit egy művész elérhet: sikert, hírnevet, pénzt. így vélekedik ön is? — Erre a kérdésre több irányú választ lehetne adni: filozófiait, emberit, művészit... Egyértelmű igennel vagy nemmel nem lehet válaszolni. Nem biztos, hogy én például valami roppant szerencsés fickónak tartanám magam. Nem hiszem, hogy az élet bárki számára olyan rettenetesen nagy siker lenne, hogy azzal megelégedhessen. Aki elégedett, s úgy megy el, azt nagyon irigylem, de egyben nagyon butának is tartom. Nézetem szerint csak szenvedve lehet elmenni. Ha valaki megkapta az élettől a pénzt, a sikert, a hírnevet, még nem ért el mindent. Nekem az előbbiek megadattak — szerencsém is volt, hiszen az egész élethez jó adag szerencse kell —, mégsem hiszem, hogy valaha is olyan boldog ember voltam, mint azt talán egyesek feltételezik. Sok dologgal voltam és vagyok elégedetlen, legfőképpen önmagámmal. Az alapvető okok önmagunkban keresendők, s — valószínűleg — bennünk van az, ami miatt dolgok nem úgy mentek és mennek végbe, ahogyan azt szeretnénk... Sárhegyi István Leleplezi a lopást „Elektronikus” rendszámtábla Levél Zita királynéról Horizont-szemle Állandóan napirenden tartja a Kölnben megjelenő Horizont a Magyarország és a Német Szövetségi Köztársaság közötti kapcsolatokat. Ennek a célnak a jegyében idézi Helmut Kohl kancellárkijelentését: „A Szövetségi Köztársaság tettre készen áll Magyarország mellett”. A Horizont közli Németh Miklós miniszterelnök nyilatkozatát, és ebből kiemeli, hogy Magyarország egyenrangú tagja akar lenni a fejlett országok demokratikus közösségének. Olvashatunk arcképvázlatot Horn Gyuláról, a külügyminiszterről ezzel a címmel: „Reform (kommunista) a Bem rakparton. A Horizont beszámol azokról a változásokról is, amelyek mutatják, milyen új úton indul el a magyar gazdasági élet. Börze magántőkével Budapesten címmel arról ír a lap, hogy a Pesti Vigadóban találkozhattak egymással a különböző magyar objektumok tulajdonosai vagy használói azokkal a külföldi partnerekkel, akik tőkét szeretnének elhelyezni Magyarországon. Foglalkozik a Horizont a magyar idegenforgalom lehetőségével is, hogy ezzel is kedvet csináljon a nyugatnémet turistáknak. Beszámol arról, hogy a falusi turizmus fejlesztésével új lehetőségek nyílnak a külföldi vendégek előtt, elsősorban azokat vátja a magyar falu, akik a csendet, a természetet kedvelik. Megtaláljuk a lapban a gödöllői Sík István nyugalmazott tanár levelét, amelyet Strasbourgban küldött Catherine Lalumiére főtitkárnak. Sík István a többi között azt írja, hogy véleménye szerint köszönettel tartozunk Habsburg Ottónak, aki önzetlenül és odaadóan karolta fel a magyar nép ügyét, Európa népeinek sorsát. „Kérem Önt, szíveskedjék tolmácsolni ennek a nagyszerű embernek a legteljesebb jókívánságainkat. Büszkék vagyunk arra, hogy megőrizte édesanyjának, a csodálatos Zita királynénak magyaros jellemét, és szeretetét népünk, e haza iránt... Ha egyszer Magyarországra látogat, nagy szeretettel várjuk Önt, népünk nagy barátját szerény otthonunkban, Gödöllőn! Köszö- netünket, jókívánságunkat megismételve vagyok és maradok az Európa Tanács vezetőit, minden munkatársát forrón üdvözölve, a főtitkárnő levelét pedig türelmetlenül várva őszinte híve és tisztelője: Sík István ny. tanár”. M. K. Az Egyesült Államokban óriási — évi 7 milliárd dollárra becsült — kárt okoznak a szállítóknak azok a bűnözők, akik nehéz tehergépkocsikat rakományos- tól lopnak el. Ellenük most új eszközt próbálnak ki az ország nyugati részén. A kísérletben részt vevő minden nehéz tehergépkocsi aljára elektronikus azonosító táblát erősítenek. Amikor ez az úttestben itt-ott elrejtett indukciós tekercs fölött elhalad, a hurok leolvassa a gépkocsi „elektronikus” rendszámát, s azt rádió útján a rendszer központi számítógépébe továbbítja. így annak kezelői valamennyi ilyen tehergépkocsiról mindig tudják, hogy hol tartózkodik. Az elektronikus rendszámtáblát összeépítik a tengelynyomást mérő műszerrel. Ezáltal az is lelepleződik, ha a gépkocsit szabálytalanul túlterhelték, s az emiatt rongálja az utakat. Alpinisták „edzőjükkel" 2^“«: szigetek látványosságának másolatán, egy 14 méter magas . jen" edzik magukat a helyi alpinisták. ,kőfeA fáraó töméie E,'Giza’ ,«vip,oni: Az egyiptomi • « * régész a piramisok közelében ecsettel kaparja le a földet Pr-N-Ank szobráról. Ő egy több mint négyezer évvel ezelőtt élt törpe volt, aki magas tisztséget töltött be az egyik fáraó udvarában. A leletre a napokban, januárban bukkantak. (MTI Külföldi Képszerkesztőség) Diétás lisztpótló Az Egyesült Államokban néhány kutató emészthetőbbé, jobban hasznosíthatóbbá akarta változtatni a kérődzők takarmányát, s erre irányuló munkájuk során végül is olyan lisztpótlót fedeztek fel, amely nem hizlal. A tehenek és más kérődzők összetett gyomrukban jól hasznosítják a növények cellulóztartalmát; ez fő táplálóanyaguk, Csakhogy a szalmának 40-50 százalékát lignin (faanyag) teszi ki, s mert az az állat számára megemészthetetlen, mint táplálék, kárba vész. Ezt a lignint akarták a kutatók híg hidrogén- peroxiddal a cellulóz mellől eltávolítani, hogy a takarmányból több hasznosulhasson. Ilyenformán búzaszalmából, illetőleg cukorrépaszeletből olyan porózus cellulózt kaptak, amelyről kiderült, hogy kitűnő lisztpótló. Ezt a kutatók cellu- lózpehelynek nevezték el. Amikor e készítményt 40 százalékos arányban hozzákeverték a valódi liszthez, majd a keverékből csokoládés süteményt sütöttek, ezt 15 gyakorlott kóstolómester közül egyetlenegy sem tudta megkülönböztetni a pusztán lisztből sütött készítménytől. Az új adaléknak az a haszna is megvan, hogy a nedvességet jól megköti. A liszthez kevert cellulózpe- helynek nincs táplálkozási energiatartalma, ellenben rosttömegével segíti az emésztést, ezért kiváló a fogyni vágyók számára jótékony, diétás rostanyag.
