Heves Megyei Népújság, 1990. február (41. évfolyam, 26-50. szám)

1990-02-24 / 47. szám

6. NÉPÚJSÁG, 1990. február 24., szombat HÉTVÉGÉ Verebes István: „Arra törekszem, hogy ne legyek szélsőséges...” — Halló, kedves Verebes Ist­ván! Tudott, hogy ön annak ide­jén elvégezte a színművészeti fő­iskolát, majd egy darabig gyako­rolta is a hivatást, utóbb azonban elhagyta a pályát. Elárulná, mi­ért döntött így? — Nem tartom magam jó szí­nésznek. Számomra ez a mester­ség gyakorlása közben derült ki. Az ember előbb-utóbb megis­meri a korlátáit, s rájön, hogy a saját limitjénél nem képes töb­bet, nagyobbat ugrani. Ha vi­szont nem tudok országos vagy világcsúcsot ugrani, akkor feles­leges tovább csinálni a dolgot. — Dolgozott újságíróként, te­levíziós szerkesztőként, írt már színdarabot és slágerszöveget, rendezett, a szilveszteri rádióka­barék szóvivője volt, stb., stb. Nem hiszem, hogy az effajta sok­oldalúság — s ez nem puszta ud­variaskodás — túlzottan sok em­bert jellemezne... — Azt hiszem, most kisebb ju­bileumhoz érkeztünk el, ugyanis a pályám során ön az ötszázadik, aki erről érdeklődik, s én már négyszázkilencvenkilencszer el­meséltem, hogy mindez csak Ma­gyarországon lehet kérdés. Tény­leg nem azért mondom, de öt méterre a határainktól ezt a kér­dést egészen biztosan nem teszik fel. Ugyanis elég megnézni a ma­gyar színházi múltat... Ennek történetében is akadnak példák bőségesen. Mindazok a nagysá­gok, akik mondjuk az 1800-as években színészeknek tituláltat- tak, fordítottak, írtak, dramatur­gok voltak, rendeztek, díszletet festettek, s a legkülönfélébb mesterségekhez értettek. Úgy gondolom, ez egy ilyen pálya. Az, hogy sok mindent gyakorol- tam-gyakorlok, nem jelenti azt is, hogy sok mindenhez értek. Amikkel foglalatoskodom, azok egyik része íráskészséget feltéte­lez — ide tartozik az is, hogy kon­ferálok, hiszen a saját publiciszti­kámat mondom el —, a másik ré­sze pedig a gyermekkoromra ve­zethető vissza. A szüleim révén szinte a színházban nőttem fel, ha kellett, ügyeltem, vittem a díszletet, és így tovább. Mellesleg ma sem szégyellem megfogni a bútort... Meggyőződésem, hogy mindenkinek, aki csak egy szín­házban működik, művésznek kell lennie, a portástól elkezdve egészen az igazgatóig. — Ön bejelentette, hogy befe­jezte a szóvivősködést a rádió szilveszteri kabaréjában. Kíván­csi vagyok arra, hogy vajon mi­ért, milyen okok folytán jutott er­re az elhatározásra? — Több oka van. Az egyik, hogy tíz esztendőn keresztül konferáltam egy rituális műsort. Mert ez a hazai szórakoztató­iparban egy rituális műsornak számít... Nagyon reprezentatív státusz. S amennyiben én nem ál­lok félre, akkor senki nem állít félre, vagy ha igen, az meg nem jó. Olyan tíz évet kommentálhat­tam, amely a maga nemében na­gyon érdekes volt, s ellentmon­dásokkal terhes. Úgy vélem, a következő évtizedhez új hang szükségeltetik. Ha úgy tetszik, akár még ideológiailag is. Azt hi­szem, attól, hogy nálunk „elsza­badultak”, nagyobbak lettek a lehetőségek, én mérsékeltebb lettem. De nem csupán ettől, ha­nem egyébként is... Kifejezetten arra törekszem, hogy ne legyek szélsőséges, márpedig valami­lyen kilendülés, valamiféle va- . gányság ehhez a dologhoz feltét­lenül kell. Mint amilyen vagány voltam én 1980-ban... Az 1990- es évek kommentátora stílszerű­en már nem én vagyok. Nem ar­ról van szó, hogy nem tudnék váltani, hanem arról, hogy nem akarok. Meglovagolhatnám ugyan azt, hogy már ekkor meg ekkor beszéltem a szocializmus, a szocialista birodalom bukásá­ról, de ezt nem kívánom megten­ni. Különösebben nem érzem mostanság a küldetésemet. Nincs funkcióm, vagy legalábbis nem találom. Ez a fiatal kor egy fiatal embernek való. Ezt nem le­het már rezignáltan csinálni, én viszont eléggé szkeptikus vagyok a jövőt illetően. Szkepszissel ez nem megy... — Megkapta a Jászai-díjat, a Karinthy-gyűrűt... Mennyire fontosak ezek az elismerések az életében? — Ezek nekem nagyon sokat jelentettek. Azért, mert úgy gon­dolom, hogy azok, akik ezeket adták, a közönség által delegált valakik voltak, ezért aztán nem érdekel, hogy pártemberek vol­tak-e, vagy sem. Hiszem, hogy amit megkaptam, azt jogosan kaptam. Ha ugyanis a közönség, illetve az eredmények nem álltak volna mellettem, akkor a párt­emberek aligha adtak volna vala­mit. Szerintem a dijakat a ha­zámtól kaptam, ezért büszke va­gyok ezekre,- sőt a jövőben is büszke leszek, ha részem lesz ilyesmiben, s ha megérdemlem. Nem fogom nézni, kinek a kezé­ből kapom, feltéve, hogy az illető nem egy bandita. — Többen megfogalmazták, hogy manapság nem könnyű ka­barét csinálni, hiszen az ország­ban olyan dolgok történnek, amelyeket nagyon nehéz a hu­mor oldaláról megközelíteni. Egyetért ezzel a megállapítással? — Nem. Mert ugyanolyan ne­héz kabarét csinálni, mint annak előtte, azzal a különbséggel, hogy most egy csomó olyan faj­súlyú esemény került nyilvános­ságra, amilyenek elemzésére ko­rábban nem került, nem kerülhe­tett sor. Az, hogy bizonyos médi­ák — sajtó, rádió, televízió — górcső alá vesznek eleddig tabu­nak számító eseményeket, a ka­baré számára is megteremti a le­hetőséget, legfeljebb utóbbinak nagyobb baja lehet ezzel. Mert Nagy Imre temetését, Kádár ha­lálát, a recski tábort, vagy bármi­lyen tragédiát — például a romá­niai eseményeket — nagyon ne­héz a fonákjukról értékélni, ám­bár lehet. Csak nem azonnal. Én elkövettem azt a hibát, hogy há- rpm nappal Nagy Imre temetése után fenntartásaimnak adtam hangot a rituálét illetően. Talán ha várok két hónapot, akkor nem történik meg a botrány, viszont ha így cselekszem, akkor meg el­képzelhető, hogy a dolog elve­szíti az aktualitását. Ez az egyik konfliktus... De — gondolom — ezt a műfaj tehetségei megoldják majd záros határidőn belül. — Amennyiben végignézzük azon személyek névsorát, akik országgyűlési képviselők szeret­nének lenni, azt látjuk, hogy fel­tűnően sok a művész. Ha önt is megkeresné valamilyen párt, szervezet, s felajánlaná, hogy in­duljon a színeikben, mit vála­szolna? — Azt, hogy nem ez a dol­gom... — Ha teljesen szabad kezet kapna egy színházban, vagyis mindent úgy csinálhatna, ahogy jónak látja, mit tenne? Milyen el­vek szerint működne ez a szín­ház? — A kezdő lépést a portás je­lentené. Ha alkalmas portást ta­lálnék, aki úgy tud köszönni, ahogyan egy színházban köszön­ni kell, akkor már meg lehetne tenni a második lépést. Ebbe a színházba nem kellenének színé­szek. Úgy értem, hogy leszerződ­tetett színészek... Csak az épület­ben, illetve a produkcióban hi­szek. De miután én egy épület igazgatója soha nem szeretnék lenni, ezért a dolog valóban csu­pán fikció. Ha vezetőnek képze­lem el magam, akkor csakis egy adott időponttól adott időpontig terjedő szakaszra gondolok, pontosabban addig lennék haj­landó az élre állni, amíg a pro­dukciót létrehozzuk. Azt vi­szont, hogy harminc embernek éveken keresztül sáfárkodjam a sorsával, a magánéletével, a pá­lyájával — s tegyem mindezt az állam pénzén, anélkül, hogy a sa­ját bőrömet vásárra vinném —, nos, én ezt olyan csibészségnek tartom, amit egy európai értelmi­séginek Magyarországon ma már nem szabad megtennie... Sárhegyi István Ide férfi kell Szép lehetsz, de bíró nem Az olasz játékvezetői testület úgy döntött, hogy az egyenlősé­get a labdarúgópályán is megva­lósítja. Vezessenek a nők is férfi­meccseket! A szándék tisztessé­géhez nem férhet kétség, még akkor sem, ha a fogadtatás ko­rántsem egyértelműen örvende­ző. A La Repubblica megkérde­zett néhány szaktekintélyt, mit szólnának hozzá, ha a vasárnapi arénába nők merészkednének a futballgladiátorok közé. Enzo Bearzot, volt szövetségi kapi­tány: „Köztudott, hogy a nők milyen szigorúak a közéletben, erre szerintem a futballpályán is képesek lennének. S talán a lég­kör is jobb, a környezet udvaria­sabb lenne általuk”. Arrigo Sac- chi: „A játékosok valószínűleg felhagynának a disznó szövege­léssel.” Galliani, a Milan vezető­je: „Ha törvényszéki bírónak, rendőrnek megfelelnek, miért ne lehetnének jó játékvezetők?” És íme, néhány kétkedő. O. Bian- chi: „Kegyetlen munka ez egy férfi számára is.” E. Fabbri:”Ne- vetnem kell, ha arra gondolok, hogy milyen díszítőjelzőket kap egy-egy meccsen a játékvezető.” Paolo Di Canto: „Zavarba ejtő lenne a közönség számára is, hi­szen közismert, hogy a nők fél­nek.” M. Gerolin: „Micsoda zűr lenne, ha valaki a fiúk közül, ott a pályán elveszítené a fejét.” És vé­gül egy vélemény a játék hölgy­szakértőjétől. A Pavia labdarú­gó-szakosztályvezetője — Giusy Achilli— szerint: „Egy nő sebez­hetőbb, a szurkolók pedig gono­szak. Nekem elhihetik, én ta­pasztalatból beszélek. Ide férfi kell, ezért a javaslat ma még túl­zó. Primadonna ugyan lehetsz, de nem a futballpályán." Az Arany Sas Patikamúzeum egyik kiállítási terme Emlékek a múltból A patikatörténet érdekességei Az Arany Egyszarvúhoz — A cégtáblán: Buda címere — Szeszes italt is árultak — II. Frigyes rendelete Több mint 160éven át, aXVI- 11. század közepétől az első vi­lágháború elejéig működött a budai Várnegyedben, a Tárnok utca 18-ban az első budavári pa­tika. Épülete ma gyógyszerész­történeti múzeumnak ad ott­hont. A török hódoltság után felsza­badult Budán Bősinger Ferenc Ignác gyógyszerész nyitotta meg az első patikát 1687-ben, a mai Dísz téren. Az alapító, aki több­ször is ellátta a budai polgármes­teri hivatalt, patikáját az „Arany Egyszarvúhoz” címezte. Később a gyógyszertár a Tárnok utca 16- os házba költözött, s új tulajdo­nost kapott, Hinger János sze­mélyében. Ő keresztelte át a pa­tikát 1740-ben „Arany Sas”-ra, s névadása maradandónak bizo­nyult. Néhány évvel később köl­tözött végleges helyére, a szom­szédos épületbe a gyógyszertár. Rangját jelezte, hogy a „városi” cím viselésére is jogot kapott, cégtábláját Buda címere díszítet­te. A bejárat felett most is ott díszeleg a cégér, ám falai között ma a gyógyszerészet fejlődését bemutató kiállítás látható. Kevéssé ismert, hogy az „Apotheca” a középkorban rak­tárt, később árusító bódét jelen­tett. Bármilyen hihetetlen, akko­riban a patikában a különféle nö­vényi, állati és ásványi szerek mellett cukorkészítményeket, szeszes italokat és sok egyéb, sza­tócsboltba illő árut is kapni lehe­tett. Erre utal a patikus egykori elnevezése: speciárus, azaz fű­szeres. Csak a reneszánsz korban tűnt fel a már többnyire gyógyszere­ket árusító, igazi patika. A gyógyszertárak egészen a XIX. század közepéig tartottak cukro­zott gyümölcsöket, szörpöket, és úgynevezett „aqua vitae”-ket, különböző szeszes italokat. Európában az első polgári pa­tikát Roger szicíliai király alapí­totta Nápolyban, 1140-ben. A XVIII. századtól kezdve a szer­zetesrendek kórházi patikái mel­lett egyre több polgári gyógy­szertár létesült. Magyarországon 1244-től törvény szabályozta a gyógyszerészek jogait. Az orvoslás és a gyógyszeré­szet különválásához évszáza­dokra volt szükség. A nápolyi egyetem orvosi karán 1224-ben II. Frigyes szétválasztotta az or­vosi és a gyógyszerészi tevékeny­séget. Ezt követően alakult ki Európában a gyógyszerészek rendje és a gyógyszertár intéz­ménye. A gyógyszerkészítés már nem kizárólag az orvos-gyógy­szerész feladata volt. Speciális képzettséggel rendelkező „stati- onariusok”, felesküdött gyógy­szerészek működtek Itáliában és Közép-Európában, akik készít­ményeiket meghatározott áron adták el. A gyógyszerek helyes elkészítését gyógyszerkönyvek írták le, az elsőt 1546-ban adták ki. Magyarországon az első „gyógyszereskönyv” Ruland Já­nos Dávid műve volt, 1644-ben. A helytartótanács által jóváha­gyott önálló magyar gyógyszer­árszabványt Torkos Justus János pozsonyi orvos készítette 1754- ben. A gyógyszerészek a gyógy­szerkészítés és a gyógyszer-ke­reskedelem mellett — az orvos- hiány miatt — századokon át gyógyító, illetve tanácsadó sze­repet is elláttak. A XVII. században Magyar- országon mindössze 27 patika működött. A hiányt nem pótol­ták a házi patikák, patikaládák, vagy a Felvidékről érkező ván­dor „olejkárok” gyógyfüvei. Má­ria Terézia rendelete javított a helyzeten, hatására gyarapodtak a gyógyszertárak: 1747-ben 48, a XVIII. század végén már 193 patika működött. Előbb a szer­zetesrendek, főként a jezsuiták alapítottak korszerű gyógyszer- tárakat, majd 1770 után számos polgári tulajdonban lévő patika nyílt meg. A múzeumban kiállított anyag segítségével nyomon követhet­jük a gyógyszerészet fejlődését, a mai gyógyszertár kialakulását. Bepillanthatunk a gyógyszerké­szítés műhelyébe, az üveg és fa­jansz patikaedények titokzatos világába. Gy. K. Kaland helyett édesded alvás Férfiasságfiola A csodagyógyszerekről rend­szerint utólag derül ki az igazság. Persze, nem mindegy, hogy a cso­da mikor következik be, vagy mi­kor marad el. Az utóbbi éppen a férfiasságfiola esetében történt, a brit szigetországban. A szer reklámja Icétségkivül ígéretes: ”A húszévesek életerejét adja visz- sza a nyolcvanasoknak. ” Ki ne szeretne újból húszéves lenni? De hogy ez nem minden­kinek sikerült, ezt nemcsak az irigy idő, hanem bizonyos ese­tekben maga a csodaszer is ellen­javallta. Az esetről a leghitele­sebb forrás tudósít, a brit orvosi szaklap, a British Medical Jour­nal. A cardiffi királyi urológia két szaktekintélye ebben leírja, hogy hosszú ideig kezeltek egy idős urat, „akinek problémai voltak a nőkkel”. A vizsgálat csak akkor vezetett eredményre, amikor a páciens végső elkesere­désében kifakadt: rajta még a csodafiola sem segített... Ele­mezték tehát a bemutatott gyógyszert, s megállapították a következőt: tulajdonképpen a gyógyszerészt kellene Kezelni, ugyanis a véredények tágulását előidéző papaverin helyett „pa­paver somniferum”-ot, azaz mákkivonatot rakott bele. Vagy­is olyan mértékben megnyugtat­ta a fiatalodásra vágyakozó urat, hogy az édesdeden végigaludta minden nagy reményűnek induló kalandját. Főkutya, trófeával London: Büszkén nevet a gazda, Derek Tattersall a díjkiosztó ünnep­ségen, miután nyugat-felföldi fehér terrierje, az előkelő nevű Bajnok Olac Hold Pilóta, vagy ahogy szűk családi körben nevezik: Paddy a legkiválóbbnak ítéltetett a Crufts Kutyakiállításon. (Népújság-telefotó — MTI Külföldi Képszerkesztőség)

Next

/
Oldalképek
Tartalom