Heves Megyei Népújság, 1990. február (41. évfolyam, 26-50. szám)

1990-02-21 / 44. szám

4. NÉPÚJSÁG, 21., szerda Hogyan kell kezelni az erkölcsi válságot? Keresztényi kötelesség — kemény kényszerek után (Folytatás az 1. oldalról) ma és a közeljövőben a társa­dalom és ezen belül az egyház megújításában a laikusok fontos, jobbító részt vállalnak? — Úgy mondanám, illetve fo­galmaznám: a világi kereszté­nyek az egyházi élet, s természe­tesen a társadalmi élet erkölcsi megújításában nem csupán részt vállalhatnak, hanem keresztény katolikus kötelességük, hogy részt vállaljanak. A felvetett kér­dés is indokolja, hogy az egyház­ról alkotott gondolkodásunkat is meg kell újítanunk. Az egyház nem elvont gyűjtőnév, főként nem püspökök, papok és szerze­tesek együttese, hanem Isten né­pe, és ebben a népben püspökök, papok, szerzetesek és világiak együtt vannak — más-más fel­adatokkal. Ebben az értelemben a katolikus világi keresztények sajátos apostoli küldetéssel ren­delkeznek, a keresztségből fakad elkötelezettségük, amelynek erejében a világ, benne az egyház állandó megújításán fáradoznak. Családi és egyéni életük tisztasá­ga, becsületes munkájuk, ezen túl pedig minden olyan alkalom, ahol közösségben vannak: egy­házközösség, munkahely, társa­ság, párt stb. kötelesek a példa­adásra, a jobb és igazabb emberi világ építésére. — Hogyan kell ötvözni a ha­gyományokat a mai adottságok­kal, miként lehet a negyven év előtt megszüntetett közösségeket újraéleszteni? Mit akadályoznak a jelenlegi állapotok? — Rendkívül fontosnak tar­tom ezt a kérdést. Nehéz rá vála­szolni. Abból a feltételezésből kellene kiindulnunk, hogy min­den ember jót, jobbat akar, bol­dogságra, emberhez méltó, meg­elégedett életre vágyik. Ki-ki azonban a maga módján, sok­szor helytelenül is. A katolikus hívők között is másként az idő­sebbek, tapasztaltabbak, és más­ként a fiatalok, a fiatalabb kor­osztályok. Nos, ezt kell nagyon figyelembe venni: az idő előre halad, a fiatalok felnőnek, és na­gyon rájuk kell ügyelni, őket kell megismernünk, életérzésüket, gondolkodásmódjukat, és a ben­nünk, idősebbekben élő erkölcsi tartást, a keresztény hit bennünk élő értékeit az ő nyelvükre kell lefordítanunk. Rövidre fogva: az idősebbek megújító jó szándéká­ban ne a múlt restaurálásának szándéka éljen, hanem hitünk ér­tékeinek korszerű, fiatalok szá­mára is közérthető tolmácsolása, átadása. És mindezt alázattal kell felajánlanunk, nem pedig a gőgös birtoklók alamizsnát adó, lekezelő magatartásával. Az evangéliumi gazda okosságával kell eljárnunk, aki régit és újat tud adni övéinek. A Lélek éltet, a betű öl, nekünk a Lélekre figyel­ve kell cselekednünk. Saját ha­gyományaink nem lehetnek aka­dályozói az élet átadásának. — Milyen gyakorlati tenniva­lókat és hogyan rangsoroljanak a világi hívők, elsősorban az értel­miségiek ebben a küzdelemben? Lehet-e egyáltalán ezt a felada­tot, munkát a küzdelem szintjéig fokozni, vagy csak maradjunk a jámbor óhajoknál, ahogyan nem is egyszer a hi vatalos egyházi saj­tó ajánlja? — Semmiképpen sem szabad megmaradni a jámbor óhajok­nál! Hol kezdjük? A bátor és őszinte párbeszédnél. Minde­nekelőtt Istennel. Ha ez a párbe­széd valós, akkor szívünk tiszta­ságán és szeretetén át embertár­saink is megérzik az isteni jelen­lét jóságát, más voltát, és akkor már mi is — önmagunk érdekeit, esetleges mutogatását félretéve, megtaláljuk a másikkal való pár­beszéd útját, bátran kérdezünk, és tiszta, egyértelmű, hiteles vá­laszokat adunk. Ezt a dialógust mindenkivel folytatnunk kell, mind az egyházban (püspökök­kel, papjainkkal, testvéreink­kel), mind pedig a társadalom­ban. A család, a közösségek, az élet minőségének megújítása hosszadalmas feladat, de min­den módon, nagy hittel és bátor­sággal, testvéreink szabadságá­nak tiszteletben tartásával kell vállalnunk. Jézus példáját te­kintsük csupán: ment a maga út­ján, és akivel találkozott, azt megszólította, meghívta, meg­gyógyította, vigasztalta, bátorí­totta, ha szükségesnek látta, kor­holta, de soha senkit nem erősza­kolt a maga útjára. Isten ereje volt az, ami az embereket köréje gyűjtötte. Áldozatos és önmagát odaadó szeretetéből él ma is az Ő közössége, az egyház. Higgyünk ebben a szeretetben, és cseleked­jünk reménykedve ebben a szere­tetben! — Hol az ima, a szándék és a cselekvés közötti összhang, eset­leg ezek homályos diszharmóni­ája? — A kérdés bonyolult, de nem szabad kitérnünk előle. Indul­junk ki az előző feltevésből. Nemcsak az egyén, hanem egy közösség is jót akar, a maga mód­ján kíván közjót. Akár abban a hamis reményben, hogy a hata­lom kézbentartásával erőszakol­ja a másikat, akár fondorlattal: az emberi gyengeség, érdekek ki­használásával. Jézus szava ma is aktuális: legyetek szelídek, mint a galambok, de legyetek okosak, mint a kígyók. Próbáljuk ezt he­lyesen értelmezni: keresztények hitből fakadó kötelessége az ál­dozat, a felebaráti szeretet, mindaz, amit Szent Pál Apostol a keresztény szeretetről ír. Ezzel a szeretettel nem fér össze az élet­képtelenség vagy az a fajta jám­bor butaság, amely a saját helyes érdekét nem tudja képviselni. A katolikusoknak tanulniuk kell. Szabadságot és nyitottságot, hogy minden pozitív erővel együtt tudjanak működni, amely valóban az ember és a köz javat kívánja előmozdítani. Önállósá­got és bátorságot, hogy saját ér­tékeik védelmében nyíltan és őszintén, ha kell, kritikusan szó­laljanak meg. Ez nem lesz mindig népszerű, de Jézus Krisztustól is távol állt a népszerűség keresése vagy a megalkuvás, netán a ha­mis alkalmazkodás magatartása. — Bízom benne, hogy az egy­háznak az ilyen vagy hasonló magatartásformái, beleértve a hierarchiának és a papságnak a magatartását is, változnak, és az új helyzetnek megfelelően vála­szolunk a kihívásra. Problémát, korábbi megoldatlanságot el­hallgatnunk nem szabad, de ítél­keznünk, esetleg diszkriminál- nunk sem szabad. Az igazságos­ságot és a szeretetet helyes egyen­súlyban kell képviselnünk maga­tartásunkban, vonatkozzék az a múltra, vagy akár a jelenre. — Mit kell tennünk a lezárat­lan problémákkal, hiszen az ál­lam még ma is igyekszik — a ko­rábbiaknál jóval simulékonyabb „eszközökkel” — fenntartani „nyomását” a hierarchiára? Az Állami Egyházügyi Hivatal más formában még létezik, kedvelt személyiségei benn ülnek a hier­archiában, a hívők nem ritkán vi­tatják ennek az állapotnak a he­lyénvalóságát? — Tanácsot könnyű adni, de vajon jó tanácsot tudunk-e adni? Mindenekelőtt saját belsőnket kell tisztáznunk, mit és kiért, mi­ért akarunk, és aztán jön a ho­gyan. Az egyház nem közelíthe­tő meg pártként vagy társadalmi csoportosulásként még akkor sem, ha minden, ezekre vonat­kozó törvényszerűség áll az egy­házra is. Az egyház kiinduló­pontja és célja Jézus Krisztus és az általa hirdetett tanítás. Ha ta­nítása gyökeret ver szívünkben, és az igazság szabaddá tesz ben­nünket, alkalmasak leszünk ar­ra, hogy munkatársai legyünk Jézusnak. Hogy ez a mindennapi valóságban hogyan történik, ki- nek-kinek belátására is van bíz­va. Magvetőként, pásztorként, kovászként, mécsesként, anya­ként és apaként, testvérként, a lé­lek hullámhosszára figyelve kell közelednünk egymáshoz, em­bertársainkhoz, közvetíteni szá­mukra a megélt jézusi örömhírt. Ha így tesszük mindezt, és nem várunk azonnal visszajelzést, el­ismerést, tapsot, erkölcsi sikert, helyesen fogunk cselekedni, és az áldás nem marad el. — A bencés regula szerint: Óra et labora — imádkozzál és dolgozzál! És itt az imádságnak elévülhetetlen prioritása marad.. Miért? — Az imádságunk személyes kapcsolatunk Istennel. Ennek az erejében letisztulnak az érzelme­ink, elgondolásaink, megismer­jük saját magunkat, bekét és nyugalmat kapunk. Ebből a kap­csolatból fogom megérteni kül­detésemet, életem értelmét. Imádság és cselekvés különböző valóságok a mindennapi gyakor­lat szintjén, valahol a mélyben azonban szervesen összefügg­nek, egymást feltételezik. Egy módot ismerek ennek az igazság­nak a befogadására: gyakorol­juk, próbáljuk, imádkozzunk és dolgozzunk, és örömünk is teljes lesz. Köszönjük a nyilatkozatot. Dr. Farkas András : nyomán kibontakozó vizsgálatnak — sokat okosodtunk. Megta- tuk a helység nevét, sejtéseink is vannak az ott történt dolgokról, A kivételezetteken kívül néhány hónapja még aligha sokaknak volt fogalma arról, hol is található kis hazánk térképén Kaszópuszta. Azóta — hála a Kiskirályok mundérban című kötetnek, illetve az en­nek í nultuk ám a teljes igazságot még ma is sűrű-sűrű homály fedi. Ha Czinege Lajos volt honvédelmi miniszteren múlik a kép tisztulása, akkor sok jót nemigen remélhetünk. A nyugdíjas miniszterelnök-helyettes ugyanis makacsul kitart eredeti — valószínűleg lányos zavarában megfogalmazott — álláspontja mellett, miszerint a kaszópusztai léte­sítmény egy szigorúan titkos katonai objektum, amelyet csupán az el­lenség megtévesztése végett álcáztak vadász- vagy örömtanyának. Hogy a vizsgálóbizottság mit szól ehhez az érveléshez, arról sejtel­mem sincs, azt viszont tudom — s nem csupán én, hanem mindenki, akinek szeme van a látásra —, hogy a helyzet éppen fordított: itt egy vadász- és örömtanyáról van szó, amelyet Czinege úr próbál — vajmi kevés sikerrel — szigorúan titkos katonai objektumnak feltüntetni. Ismétlem, az emberek mindezt tudják, s ma már ki is mond(hat)ják, hogy tele van a hócipőjük a kaszópusztákkal, a nagy- nagy vadászatokkal. A vadászat bizonnyal nemes sport, szép sport — valamikor ennek sikerétől függött őseink fennmaradása —, csak egy a baj: az, hogy nálunk jórészt az elit sportja. S pontosan ez az a momen­tum, amely sokak szemében gyűlöletessé tette ezt a passziót. Elég megnézni néhány vadásztársaság névsorát, s rögtön kiderül, hogy kiknek is adatott meg a lehetőség a szabadidő effajta eltöltésére. Hogy az újmódi vadászok kasztja miként jött létre? Nos, a kérdés megválaszolása meglehetősen bonyolult. Tény, hogy a valamikori urak is szívesen hódoltak e kedvtelésnek. Aztán jöttek az új urak, akik meg is akarták mutatni, hogy ők az urak. Fegyvert vásároltak, s uzsgyi az erdő, a mező... Miénk a hatalom, miénk az ország, miénk itt min­den. Ha vadászunk, vadászunk, meri-e valaki ezt a jogunkat elvitat­ni?! ta urugyen S az új elit nem maradt el a régitől. Sőt, még túl is tett az olyannyira irigyelt elődökön. Történetek — hiteles történetek — ezreit lehetne felsorakoztatni a nagy vadászatokról, a még nagyobb lumpolásokról, a fehér asztal mellett — borgőzös állapotban — „elintézett” problé­mákról. Hogy országos szintű vezetők csupán azért tettek egy-egy ál­látogatást valamely megyében, hogy puskavégre kaphassanak vala­mit? Tudtuk. Hogy kevesebb elismerő szó jutott annak a területnek, amely nem bővelkedett vadban, s amelynek „gazdája” így aztán kép­telen volt mivel kedveskedni a „vezéreknek”? Tudtuk. Hogy az igazi vadászidényekben megszaporodtak az illusztris vendégek mindenütt, ahol szarvasok, vaddisznók tanyáznak? Tudtuk. Hogy a díjnyertes trófeák tulajdonosainak nevében majdnem hiánytalanul össze lehet állítani egy 1945 utáni politikai Ki kicsodát? Ezt is tudtuk. De ha tudtuk is, szóvá nem tehettük. A vadászat, mint téma, tabu­nak számított, s aki erről próbált meg szólni a nyilvánosság előtt, az megnézhette magát. Az ilyen kísérletet ugyanis a meglévő hatalom elleni támadásnak értékelték az érintettek. A helyzet azóta némileg módosult, de még manapság is azt kell tapasztalnom, hogy a vadásza­tokról nem nagyon illendő beszélni. Nem tartozik senkire, csak ránk, kasztbeliekre — vélekednek a „nagy va-va-vadászok” —, hiszen ez a mi ügyünk (Cosa Nostra). A kis mondókát — miszerint ez elment va­dászni, ez meglőtte, ez haza vitte, ez a kis huncut meg mind megette — szerintem így kellene átalakítani: azok elmentek vadászni, meg is lőt­ték, haza is vitték, huncut módon meg is ették, a többieknek meg kuss. Az idők változnak — a nagy vadászok még nagyobb bánatára. Rö­videsen azt is megtudjuk majd, kik lesznek itthon a hatalom új birto­kosai, s hogyan valósítják meg országlásukat. Addig reménykedjünk. Talán róluk nem azt halljuk majd, hogy puskával a kézben űzik a va­dat. Ők talán nem ezzel akaiják megmutatni, ki az úr a házban, a ha­zában... (sárhegyi) Mim csomagolás — akár sterilen is Újszerű csomagoló és töltőgépet állított üzembe a Novotoys Csomagoló és Játékkészítő magyar-svájci vegyes vállalat. Az olasz gyártmányú Unifill TR 86 folyékony termékkiszerelő au­tomata zárt technológiája miatt steril munkavégzést biztosít. Képünkön Horváth Jolán a gép működését ellenőrzi. (MTI-fotó: Hámor Szabolcs) Előrelátás, óh! Túlzás nélkül állítom, hogy az utóbbi idők legszínvonalasabb 168 óráját hallgathattuk az el­múlt szombat délutánján. A vál­tozatos, a körültekintően tálalt, illetve elemzett anyagból néhány blokk különösképp kiemelke­dett. A munkatársak ismét vissza­tértek a leninvárosi ügyre, Grósz Károly volt MSZMP-főtitkár in- zultálására. Ebben a témakörben minden érintett, illetve felelősnek minő­síthető felet megkérdeztek. Tet­ték ezt azért, hogy kivilágoljék: hol is az igazság? Azzal mindenki egyetértett, hogy az effajta torzulásokat, kó­ros választási bakikat minden­képpen el kell kerülni, hiszen egy demokratikus jogállamban sen­kit sem szabad, lehet gátolni mozgásában, cselekvésében, vé­leményformálásában, mondan­dója közzétételében. A telefonreakciókból aztán kiderült, hogy ezt az elszomorító történetet egyéb tényezők is mo­tiválták. A hangulat felforróso- dásához kétségkívül hozzájárult az, hogy a jelenlévők zöme a mindinkább elkeseredettek, sú­lyos anyagi gondokkal küszkö­dök táborából toborzódott. Az se mellékes, hogy az 1988-ban még majdhogynem példaképnek számító politikus népszerűsége napjainkra teljességgel elillant, mindenekelőtt azért, mert pályá­ja záró szakaszában általános el­lenszenvet keltett meredek kije­lentéseivel, folytonos nézetvál­toztatásaival. Többek között az­zal, hogy konokul ellenforrada­lomnak minősítette az 1956-os eseményeket, hogy valamiféle fehérterror közeledtétől — ez jó­kora, történelmietlen szamárság volt — tartott. Ilyen előzmények után oko­sabb lett volna, ha lemond erről a látogatásról. Már csak azért is, mert Borsod megyei ténykedése se keltett az ott élőkben általános rokonszenvet. Ha mindezt mérlegeli, akkor nem tetézi anakronizmusainak listáját újabb meghökkentő tételekkel. Pél­dául azzal, hogy újfasiszta provoká­ciót emleget. Ártva ezzel nemcsak önmagának, hanem egyébként sem sok sansszal rajtoló pártjának. Tanulság: ha valaki nem elő­relátó, akkor legyenek azok he­lyette mások... Fontoskodás Mi tagadás: megdöbbentem, amikor ebből a műsorból érte­sültem arról, hogy hova vezet az, hajó magyar szokás szerint min­dig átesünk a ló másik oldalára. Közölték velünk, hogy publi­kálták — többek között — a ma­gyar szóbeli érettségi tételeket. Ez örvendetes, mindenképpen nyitás, a nyilvánosság szerepé­nekelismerése. Az viszont vaskos hiba, ha diadalmaskodik az áltudomá­nyos, a pöffeszkedő fontosko­dás. A programban számosán je­lezték: a címek okoskodóak, tu- pírozottan fennköltek. Olyany- nyira, hogy azon a vizsgán a kép­zett irodalomtörténészek is meg­buknának. Félreértés ne essék: érdemte­lenül, hiszen a megfogalmazás fából vaskarika jellegű, s olyan mércékkel ejt kétségbe minden­kit, amelyekkel törődni sem kell. A leghelyesebb az lenne, ha az egészséges önkritika jegyében át­dolgoznák az egészet. Nem árt, ha középiskolás szintre. Ráadásul a szabatosság, a világosság, a magya­rosság követelményeit messzeme­nően szem előtt tartva. Már csak azért is, mert az irodalomtanítás feladata nem az üres nagyképűskö­désre nevelés, hanem a SZÉP érzé­keltetése, befogadtatása. Ez pedig csak hozzáértéssel felvértezett, az emocionális ha­tás titkait ismerő pedagógusok révén képzelhető el. Ők ugyanis nemcsak szerények, nemcsak az életkori sajátosságok feltérképe­zésében járatosak, hanem légvá­rakat sem építenek. A tizenévesek, illetve a felnőt­tek elrettentésére. Gyöngyszemek Remek sorozat A világlíra gyöngyszemei. Gazdái alkal­manként csak tíz percet szánnak rá, mégis sokak kíváncsiságát keltik fel. Elsősorban azért, mert a neves költők legemlékezete­sebb verseit idéztetik fel szaka­vatott tolmácsolókkal. Február 17-én Rimbaud költeményeiből válogatott Dávid Gábor Csaba. Közreműködött Balkay Géza és Bálint András színművész. Valamennyiüknek köszönhe­tő, hogy ismét meggyőződhet­tünk arról, hogy ez a különös ka­rakterű, hányatott sorsú ifjú poé­ta hamisítatlan zseni volt, s épp ezért továbbmunkál mindnyá­junk tudatában. Nemzedékről nemzedék­re örökítve halhatatlansá­gát... Pécsi István Motorizáció (MTI-fotó: Szabó Sándor)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom