Heves Megyei Népújság, 1990. február (41. évfolyam, 26-50. szám)
1990-02-20 / 43. szám
NÉPÚJSÁG, 1990. február 20., kedd KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS 5 ^ _ f * m A Eav hét KÉPERNYŐ jf " ■ \mr l m m m ELŐTT £ _____' Maradandó élmények Befejeződött a Senki nem tér vissza című olasz-francia-magyar filmsorozat . A választási küzdelem frázis- özöne, ígérgetésdömpingje kedvünket szegi. Fájlaljuk a kisajátított, a devalvált tiszta fogalmakat, s futnánk a csömör elől, ám rendszerint utolér, s tovább rontja egyébként sem rózsás hangulatunkat. így aztán nem csoda, hogy szinte szomjúhozzuk a tiszta forrásként üdítő, megszenvedett tapasztalatokon alapuló hiteles műveket. Ezt a pamasszusi szintet manapság vajmi kevesen közelítik meg. Közéjük tartozik az a Tég- lásy Ferenc, aki írta és rendezte a Soha, sehol, senkinek című filmet, amelyet február 11-én, vasárnap este vetítettek az 1-es csatornán. A kettős szerepkör nem véletlen. Ugyanis az alkotó saját keserveit öntötte formába, s ez legjobban csak ekként sikerülhetett. Nem ismerem munkásságát, életrajzát, hányattatásait, mégis határozottan állítom — tudom, hogy nem tévedek -: ő volt az a tízéves korú gyerek, akit szüleivel együtt a Hortobágyra telepítettek, parancsoltak Rákosi pribékjei, az Államvédelmi Hatóság ma már nyugdíjas korú joviális nagyapái. Miért hiszek feltételezésem igazában? Mindenekelőtt azért, mert ilyen árnyaltan, ennyire sokoldalú megközelítésben lehetetlen efféle produkciót teremteni. Neki kellett vergődnie, gyötrődnie, vívódnia. Kizárólag ő szűrhette személyiségén át a külvilág riasztó impresszióit. Megbabonázott az a lélektani gazdagság, az a kivételes jellemzőerő, ahogy a valós történet figuráit mintázta. Csapdosták az ellentétes előjelű hatások, nehezen tolerálta a rendszer kegyeltjeinek kiközösítő magatartását, az osztályidegent degradáló megjegyzéseket, kemény tartá- sú, elveihez minden körülmények között ragaszkodó apjának határozottságát. Ezek a konfliktusok a hajdani torz hétköznapok kitűnő dramaturgiai érzékkel sűrített lepárla- tai. Nincs túladagolt szín, elmaradnak a harsány felhangok. Ebben a légkörben minden szó, mondat telitalálat, s velük harmonizál a képi megjelenés hűvös mértéktartása, lírai finomsága. Származásom révén átérzem ezt a tragédiát. Épp ezért nyomaté kólóm a verdikt kétségbevon- hatatlanságát. Ez a szituáció vegytiszta katarzist eredményezett, s arra figyelmeztet valamennyiünket, hogy a brutális bűnöket utólag meg lehet bocsátani, feledni azonban nem szabad, nem lehet. Annál is inkább, mert ez vétség mindazok ellen, akik demokratikusabb jövőt terveznek. Most, és ezután bármikor... Pécsi István Gyárosok Az elmúlt hét műsorából két program került bennem egymás mellé. Az egyik a hétfői tévéjáték, a másik pedig egy riport az Újhullám pénteki adásából. Hogy miért? Mind a kettő gyárosokról szólt, két fajtájukat is megismerhette a néző. Bár nem horrorfilmnek készült a hétfői Holnapra a világ, mégis lidércnyomásos volt a története. A szűk hatalmi elit belső életéről szólt, valamikor a Grósz-kormányzat hatalomra jutásának idejéből. Mitől is függött akkoriban egy gyár, lényegében az ország gazdaságának fejlesztése? Személyes kapcsolatok, régi barátságok döntötték el, hogy hová kerüljön a pénz, pontosabban, hogyan tékozolják el az ország erőforrásait, s a külföldi hiteleket. A Szabó Gyula megformálta vezérigazgató afféle „vörös báró”, aki hitbizományként kezeli a gondjaira bízott Magyar Gépipari Műveket. Mindenkit ismer, valamennyi párt- és minisztériumi vezető régi cimborája, harcostársa. A nyilvánvalóan hibás beruházásra tőlük kér és kap támogatást: a pokol útjai jó szándékkal és hozzá nem értéssel vannak kikövezve. Ezeket az ösz- szefonódásokat a film kitűnő alakok felsorakoztatásával ábrázolta. Nemcsak arról kaptunk képet, hogy miként épült fel ez az országvesztő hatalmi gépezet, hanem arról is, hogy miként alakult a főhős családi élete, emberi kapcsolatrendszere. A körülötte élőket is éppúgy tönkretette, válságba sodorta, feudálszocialista gondolkodásával és életvitelével, hűbérúri magatartásával, joviális embertelenségével. Az Újhullámból viszont egy egészen másfajta gyároscsaládot ismerhettünk meg: az ózdi Pet- renkóékat. Közöttük a tiszta családi érdekviszonyok érvényesülnek: nem számíthatnak innen- onnan csúsztatott állami pénzekre, befolyásos cimborákra és rokonokra, csupán a piac törvény- szerűségeit vehetik figyelembe. A két Petrenkó fiú lefegyverzően egyszerű és értelmes munkásgyerek, számukra elsősorban a munka erkölcse számít, s emellett a nagyon tisztelt papa megfellebbezhetetlen igazsága. A tévéfilm vázolta alapvetően feudális berendezkedéstől talán így lehet elszakadni, megismételve a történelem menetét, a korai kapitalizmus viszonyai felé. Persze, semmi esetre sem szabad fekete-fehér tanulságokat levonni. Az biztos, hogy a régi szerkezet idejét múlta, de az korántsem, hogy minden bokorban akad egy-egy Petrenkó család. De ha néhol legalább sikerülne ilyen példákat felmutatni, talán nem csúsznánk ilyen sebességgel a lejtő alja felé. Gábor László Ma esti bemutató Moliére: Az úrhatnám polgár Moliére-nek, a komédia kalandos életű francia zsenijének neve szinte garancia a biztos színházi sikerre. Nem véletlen tehát, hogy sok-sok évvel ezelőtt született darabjait ma is rendszeresen játsszák. Nos, a Napkirály kedvence most eljutott az egri Gárdonyi Géza Színházba is, hiszen ma este mutatják be Az úrhatnám polgár című vígjátékát a nagyszínpadon. A darab színházi örökzöld, s ekképpen széles körben ismert, így a szövevényes cselekményből elég annyit elmondani, hogy Jourdain, a nemesek közé fölka- paszkodni akaró gazdag, ám kevés eszű polgár áll a középpontban. Sznobériáját sokan kihasználják, ám mindebből ő maga semmit nem vesz észre. Szerencsére a család esze a helyén van, és így végül minden jóra fordul, ahogy az egy vígjátékhoz illik. Az emberi természet örök — hibáival és erényeivel együtt —, hiába változnak közben a történelmi díszletek. Ezért ma is teljes értékű élményt és szórakozást nyújtanak az újkor hajnalán született alkotások. Önmagában garancia erre az, hogy Moliére esküdt ellensége volt mindenféle emberi jellemhibának, és műveiben kegyetlenül kipellengérezte, nevetség tárgyává tette ezeket, M. Kecskés András pantomimművész dolgozta ki a mozgásokat ♦ A Buta, de rangkőrságban szenvedő polgárt M. Horváth József alakítja (jobbra) Az úrhatnám polgárban például a rangkórságot. A pergő cselek- ményű darab sok remek alakításra ad lehetőséget, ezért jóformán lehetetlen kiemelni a népes szereplőgárdából bárkit is. Az úrhatnám polgárt M. Horváth József játssza, feleségét Váli Zita, lányát Simon Mari, annak szerelmesét Czvetkó Sándor. A szolgát, akinek mindig helyén az esze, Kocsis György személyesíti meg, élete párját Kőszáli Ibolya. A Jourdain körül nyüzsgő tanárokat Szatmári György, Faragó András, Csuja Imre és Pálfi Zoltán formálja meg, a ravasz grófot Kelemen Csaba, a grófnőt Bárdos Margit. A Szabó Ágnes által rendezett előadás érdekessége, hogy az egységes mozgáskultúra kidolgozására és betanítására külön művészt hívtak meg, aki nem más, mint M. Kecskés András, a neves pantomimes. A színészek Menczel Róbert díszletei között, Fűzi Sári különleges jelmezeiben varázsolják elénk Moliére örökérvényű színjátékát. (koncz) Az MMK és a Hevesi Szemle Galériájában ínségeink között a fenségeset Az oktatási igazgatóság kiállítótermében, a Megyei Művelődési Központ és a Hevesi Szemle Galériájában vittük az egri közönség elé Fischer Ernő alkotásait. 1989-ben ünnepelte hetvenötödik születésnapját ő és a hazai piktúra; ebből az alkalomból láthattuk a pesti Csont- váry Teremben száznál is több művét, ahogyan az impozáns térséget benépesítette a művész gondolatvilága. Akkor született elhatározásunk, hogy Egernek is meg kell ismernie ezt az egyéniséget. Fischer Ernő festő és az esztétika nagymestere. Nála azonban a kép, az ábrázolás nem csupán az ember által megszerkesztett szépség, annak érzékeltetése, hogy a készségeink által létrehozható kifejezések, jelzetek a gyönyörködtetés alkalmai. Bátran állítható, nála itt több van, valami más is! Egy gondolati rendszer, a világ, amit a lélek és a szellem épít. Nem felépített, hanem építgeti, kitartó szorgalommal, teljes elhivatottsággal, s jobb kifejezés híjával mondjuk, szeretettel. Felsorolhatnánk témáit, a leközelítés, esetleg magyarázat okából, hogy ebben, a művész által elképzelt, belül mindenképpen megélt, határozott, zárt és mégis oly tágas világban, ebben az eszmerendszerben a kiteijedés — végtelen. Abszurdnak tűnik ez az állítás, hiszen a festő is vonalaival, pontjaival, színeivel, alakzataival, a természeti valóságra távolról hasonlító láttatásával bezárja a tér egy darabját, mert végül is azt szeretné, ha mindenki megértené őt és gondolatait. De csak A megnyitón műsort adott a Movendo Kamarakórus (Fotó: Gál Gábor) mustraként vegyük a Pankrátort! Ezt a fenségeset, ezt a férfialakzatot, aki ott ül előttünk, félmagasságban, lebegve is, de olyan óriási nyugalommal, mint aki uralkodik a nehézkedés törvényei felett, s már azzal is kifejezi magát, ahogyan kecsesen megnyúlt testével ránk fordul, és messzire eltekint. Nem is fölöttünk; úgy tetszik, mintha azért lenne köztünk, mivel ő a miénk, és mi az övéi vagyunk. Az emberi tisztelet láthatatlanul veszi Ót körül, s az ót átölelő térségben harmónia és az emberi tudat magánya fészkelődik. Ez a Mindenható kétszer is megjelenik itt, ezen a tárlaton, és az az érzésünk, hogy ennek a földöntúli fenségnek, belső ragyogásnak csupán magyarázatai, kisegítő kellékei, szelíd és alázatos ráutalások a még felsorakozó ábrák: a gótikus szentek, a sírbatételek, akatedrá- lisbelső, a drámai sűrítés remeke, a Keresztre feszítés, az Angyali üdvözlet, hogy bájával éppen a Golgota zordságát enyhítse. Megjelenik itt az emberi tudat — bűntudat? — mélyéről az Éden- kert; a görög mitológia EurydiIsmertető a művekről kéje is, a Parthenon egy fríze, de az emberi önfeledtség és derű pillanataira is figyelmeztet a cirkusz, a bábszínház, ismét mélyebb jelentőséget kapva mindattól, amit a közönség láthat. Láthat és megérthet — mondanánk mély sóhajtással összegezvén a kiállítás hangulatát. Fischer Ernő élete csúcsán bemutatja itt azt az Európát, amit még ő ismert. Reméljük, még mi is felnevelhetjük erre az atmoszférára azt a két nemzedéket, amelyet jószerével be sem engedtek az európai szellem előszobájába sem, az elmúlt évtizedek alatt. ínségeink között megmutatja a festő nekünk a fenségeset, azt, ami az embert méltósággá avatja, személyiséggé, azt a szabadságot, amelyet csak a lélek képes igazán megélni. Nem utalunk távolabbra, szeretnénk az érthetőség és az eligazítás határán belül maradni. Ezzel is emelni szerettük volna ennek a képanyagnak a jelentőségét, lelki tartalmát közelebb vinni az egriekhez, hogy a Movendo Kamarakórussal (kar- vezető: Szabóné Vass Márta) elénekeltettük a tárlat nyitásakor Thompson Allelujáját is, mert a zene, a hangbeli összhang, a zenei ritmus segítségével tájolni szerettük volna a szépség és a gondolkodás híveit: a Pankrátor előtt és mögött, a térben és az időben ott van a lélek fantasztikus szabadsága, amit nem lehet belőlünk kiölni, ha egyszer azt már megszereztük. Ezt a „szerzést” szolgálja a művészet is! Farkas András
