Heves Megyei Népújság, 1990. február (41. évfolyam, 26-50. szám)
1990-02-17 / 41. szám
NÉPÚJSÁG, 1990. február 1?., szombat 5. A remélt összefogás hiányzik Petőfibányán A függetlenség önmagában nem elég Vitathatatlan, hogy Heves megyében Petőfibánya úttörő szerepet vállalt abban a folyamatban, amelyben a függetlenségüket visszakövetelő társközségek kivívták önállóságukat. Tavaly ősszel a helyi népszavazást követően ünnepélyes alakuló tanácsülésen deklarálták: a település végleg elszakad az anyaközségtől, Lőrincitől, és önálló életet kezd. Akkor ügy tűnt, a község történetében új fejezet kezdődik, hogy a kiharcolt autonómia szárnyakat ad az embereknek, hogy egyszer s mindenkorra megszűnnek az ellentétek. A jó irányú változás egyik garanciája volt többek között az is, hogy a lakosság által választott tanácsvezetés abszolút bizalmat élvezett. Ezért fél év elteltével azt gondoltuk, hogy egyetértéssel és közös erővel folyik a községépítő munka. Beszélgetéseink azonban rácáfoltak erre a várakozásra. A területhatárok még nincsenek kijelölve-Az újonnan berendezett tanácsházán örömmel fogadtak bennünket. Mivel a tanácselnök Pesten, a vb-titkár pedig aíerüle- ten dolgozott, ottjártunkkor a titkárhelyettessel, Kis Lajosné- val váltottunk szót. — Az alakulást követően az egész apparátus egy kis helyiségben végezte a munkát. A pénzügyi helyzet rendeződésével nyílt arra lehetőség, hogy a szénbányák vállalattól bérbe vegyük ezt az épületrészt, és berendezkedjünk. Igyekeztünk takarékosan, minél kevesebb költséggel kialakítani a tanácsi szobákat. Úgy érezzük, az itt élők elégedettek és örülnek a hivatalnak, hiszen számtalan dolgot végre itt, — hamarosan kiderül — látszólagos. Amint beszélgetésbe elegyedünk az emberekkel, gyorsan világossá válik: korántsem olyan nagy az egyetértés, mint eleinte reméltük. Amikor az önállóvá vált község életéről érdeklődünk, többen keserűen legyintenek: — Elmentünk a népszavazásra, és igent mondtunk a szétválásra, de nem változott itt azóta semmi. Csak a sok ígéret maradt. Azt is mondták, legyünk türelmesek, mert az új tanácsnak idő kell. Igen ám, de mennyi? Van persze más vélemény is. Kapás Gábor határozott: — Változatlanul hiszem, hogy jól döntöttünk, és én személy szerint továbbra is bízom a vezetésben. Ha nekem azt mondja a tanácselnök, hogy szükség van a munkámra, megyek az első szóra, pedig nyugdíjas vagyok. Szerintem aki igazán petőfibányai- nak érzi magát, az most is így gondolkozik. Mi választottuk ezeket az embereket nem is olyan régen, épp ezért bíznunk kell bennük. A helyi művelődési ház vezetője, Bódi Klára nem kertel, nyíltan kimondja, elégedetlen az eddigi eredményekkel, s a vezetőkben nem talált partnerra munkájában. — Amióta önálló tanács van, csak azt látni, hogy költözködnek, berendezkednek. Úgy tűnik, se pénz, se szakértelem. Nemrég kerültem ide dolgozni, de a petőfibányai viszonyokat elég jól ismerem. Ha engem kérdeznek, csak azt mondhatom, hogy én hiába kértem támogatást az újonnan alakult helyi köz- művelődési egyesület számára, elutasítottak. Tudvalevő, hogy a kultúra milyen nehéz helyzetben van, de úgy látom, hogy ez a közeljövőben sem változik. A nagy „Én bízom a tanácsvezetésben” A tanáriban borús a hangulat rendezvényeknek lejárt az ideje. Az emberek képtelenek a belépőket kifizetni, amikor mindennapos megélhetési gondokkal küzdenek. Azt hiszem, az öntevékeny csoportoké a jövő, azok közül is elsősorban olyanokra gondolok, ahol praktikus tanácsokat kaphatnak az érdeklődők, például a háztartással kapcsolatban. A felnőttek egyébként fáradtak, csalódottak, elzárkóznak a közélettől. A fiatalabbakat könnyebben be tudjuk csalogatni egy-egy rendezvényre. De pénz nélkül egyre nehezebb vonzó programot összeállítani. Nos, ezért is neheztelek én a vezetésre, akiknek egyelőre csak igényeik vannak, de segíteni nem akarnak. A pedagógusok több jóindulatot reméltek Az általános iskola tanári szobájában is meglehetősen borús a hangulat. Egymás szavába vágva fogalmazzák meg kétségeiket a pedagógusok. — Az új tanács megalakulását követően mindannyian örültünk és bizakodtunk, annak idején ugyanis határozott ígéretet kaptunk, hogy a tanács együttműködik velünk, és segít gondjaink megoldásában. Sajnos, ez nem következett be. Egy ideig mi magunk kezdeményeztünk. Szerettünk volna leülni alanácson dolgozókkal, kértük, jöjjenek el, nézzék meg, milyen állapotban van az iskola, de hiába. Eleinte türelmesek voltunk, de ez a türelmi idő lejárt. Mi igazi, tartalmas munkakapcsolatot szerettünk volna kiépíteni, de közeledésünkre mindössze hivatalos levelek és szűkszavú telefonok érkeztek, pedig a köztünk lévő távolság mindössze 2-300 méter. Úgy gondoltuk, az önállóság új lendületet adhat, s a helyi erők összefogásával képesek leszünk olyan gondokat is megoldani, amihez nemcsak pénz kell. Mi megtettük a lépéseket, de választ nem kaptunk. Több jóindulatot vártunk, nagyobb rugalmasságot, igazi együttműködést. Félreértés ne essék, nem szeretnénk, ha viszonyunk elmérgesedne, épp ezért várjuk a tanácsiak humánus közeledését. Türelem, türelem, türelem Bármennyire is megoszlanak a vélemények, egy dologban egyetértenek Petőfibányán: szükség volt az önállóság kivívására. Az évtizedek alatt felgyülemlett gondokat azonban érthetően nem lehet fél év alatt megoldani, különösen nem egy gyakorlatlan, vadonatúj tanácsi apparátussal. Az egymásnak ellentmondó vélekedések szolgáljanak tehát tanulságul az elkövetKis Lajosné: „Szeretnénk úgy gazdálkodni, hogy a lakosság érdekeit szolgáljuk” (Fotó: Gál Gábor) kező időszakra. Minden érv és ellenérv ellenére ugyanis hiszem: Petőfibányán ha lassan is, de oldódni fognak a feszültségek. Ehhez persze szükség van a megyei tanács jóindulatú támogatására (területhatárok), és a településen élők érdekeinek alaposabb fölkarolására. Bízom benne: a tanácstagi beszámolók és a falugyűlés is ezt a célt szolgálja. Barta Katalin helyben tudnak elintézni. Ugyanakkor a volt közös tanácscsal változatlanul vannak vitáink. Ilyen például a közigazgatási határok kijelölése, amely még mindig nem történt meg. Sajnos ez olyan feszültségforrás, amely számtalan egyéb területen is érezteti a hátrányos hatását. A sokat vitatott szeméttelep ügye sem rendeződhet e döntés nélkül, az pedig olyan következményekkel jár, hogy a szennyezést csak részlegesen tudjuk semlegesíteni. így fordult elő, hogy a patkányok újra felbukkantak a középületekben, az iskolában, az óvodában. De ez az oka annak is, hogy nem tudunk telket biztosítani az építkezni szándékozóknak. A megyei tanács segítségét várjuk, mert a két település ebben a kérdésben nem tud közös nevezőre jutni. Az igazsághoz tartozik, hogy amíg a pénzügyi dolgok nem rendeződtek, addig semmi konkrét dologba nem tudtunk belekezdeni, épp ezért ennyi idő alatt látványos eredményeket nem produkálhatott ez a tanács. Az emberektől ezért türelmet kértünk. Most tartunk ott, hogy nagyvonalakban elkészült az idei költségvetés. A tavalyi pénzmaradványt áthoztuk erre az évre, így megkezdődhet a vita a fel- használásról. A napokban tartjuk a tanácstagi beszámolókat, ahol véleményeket, ötleteket várunk az emberektől a pénz optimális felhasználásra. A falugyűlésnek is ez lesz a témája. Szeretnénk úgy gazdálkodni, hogy valóban az itt élők érdekeit szolgáljuk. A nyugalom látszólagos A februári napsütésben Petőfibánya békés, nyugodt arcát mutatja. Ez a nyugalom azonban Egy régi ólaskertből kialakított parasztporta a gyűjtemény otthona Hajdú Ráfis János: — Gyerekkoromtól foglalkoztattak a gépek, melyek a paraszti munkát megkönnyítik Fordson-traktor és lokomotívok a múzeumudvaron (Fotó: Koncz János) Gépek nyugdQban Mezőkövesd egyik idegenforgalmi nevezetessége — Lokomobiltól a traktorig — Mit rejt a hajdani matyó porta? Ha valaki Mezőkövesden jár, hamarosan rábukkan arra a maga nemében Európában is páratlan mezőgazdasági gépgyűjteményre, amely Hajdú Ráfis János helyi lakos magángyűjteményének továbbfejlesztéseként 1979-ben jött létre. A BAZ Megyei Múzeumi Igazgatóság és Mezőkövesd város — mint fenntartók és mecénások —, tavaly egy új kiállításrészlet megnyitásával közösen ünnepelték a tízéves születésnapot. Egy régi ólaskertből kialakított paraszti portán — ma parknak is beillő nagy udvaron — kezdte el a gyűjtögetést Hajdú Ráfis János, aki feleségével ma is megszállott, lelkes folytatója az életre szóló munkának. — Hogyan kezdődött? — Ősi paraszti családból, az úgynevezett Hajdú hadból származom. Eredeti foglalkozásom paraszt, és nem földmunkás, mint ahogyan tiltakozásom ellenére korábban hivatalosan jegyezték. Gyermekkoromtól foglalkoztattak a gépek, amelyek a paraszti munkát megkönnyítik. Szeretni és gyűjteni kezdtem ezeket. — Mi volt az első darab? — Egy Langen és Wolf-féle lokomotív. Az árnyas fenyők alatt, majd a hátsó udvaron egy világ tárul a látogató szeme elé. Képviselve van itt úgyszólván minden, a mezőgazdasággal kapcsolatos — ma már csodabogárnak számító — eszköz: lokomotívok, traktorok, cséplőgépek, szecskavágók, darálók, kendertörők, szám szerint több mint 130. Az összegyűjtött és a szélrózsa minden irányából ideszállított gépmatuzsálemek súlya mintegy száz tonna. Nem csoda, ha ezek megfelelő elhelyezése, szakszerű bemutatása, restaurálása egy életre szóló élményt és munkát ad Hajdúék- nak. Nem is szólva a népi kovácsmesterség tárgyi emlékeiről: a szerszámokról, a vasalásokról, a díszítőeszközökről, amelyekből több mint hatszázat bámulhat meg a vendég. — A gépszereteten túl, mi volt még a legerősebb hajtóerő? — Bármennyire is csodálatos a fejlődéstörténet, de az ember valójában soha nem tud elszakadni tulajdon múltjától. Emlékeztetni szeretném, hogy 1945 után Mezőkövesden nem kevesebb, mint 42 cséplőgépet, 14 darálót, 16 olajütőt, 6 kendertö- rőt és malmokat is államosítottak. E tények egy szempillantás alatt családokat, embereket tettek tönkre, sőt bélyegeztek meg, az addig becses gépeket pedig többségükben szétmarta a rozsda, az enyészet. Ez bűn volt, vétek az emberek és népgazdaság ellen, nem is szólva a féktelen pazarlásról, az értékek semmibevevéséről. Nos, ezekből a régi értékekből szedtem össze sokak segítségével ezt a gyűjteményt, valamennyiünk látványára és okulására. En nem csupán a gépeket szeretem, de becsülöm azokat a nagyszerű embereket is, akik a maguk korában ezeket alkották. Ugye, megérti? Ez aí én igazi hajtóerőm! Hajdú Ráfis János mesterien bánik a fával, faragásai, székely és matyó mintái ott láthatóak őseinek kopjafáin, amelyek me- mentóként a maga ültette, immár teljes árnyat adó, terebélyes fenyők alatt láthatók. Fába faraRészlet az új kiállítási szárnyból: egy kendertörő gott versikéjét is olvasom a gyűjtemény homlokzatán: Mezőkövesd régi város Parasztsága múlté már most Emlékét, hogy megőrizzük E múzeumot készítettük... Bizony, mottóként is illik a fába vésett saját költemény a Mezőgazdasági Gépészet című legújabb kiállításon, ahol az ősi masinák 1880-tól 1950-ig reprezentálják önmagukat. Hajdúék boldog emberek, tulajdonképpen elégedettek is. Évente 15 ezer látogató a portán nem lebecsülendő egy fejlődő, büszke város számára. Kívánságaik — szociális, iroda- és az elengedhetetlenül fontos mellék- helyiségek — a jövő vágyai miatt is indokoltak és érthetőek. A gyűjtemény — amely valaha talán múzeumi rangot is szerezhet — kétségtelenül gazdag színfoltja a szülővárosnak, amely az utóbbi néhány évben olybá szépült, fejlődött és csinosodott, hogy méltán mondhatjuk: Mezőkövesd a matyó főváros. Szalay István
