Heves Megyei Népújság, 1990. január (41. évfolyam, 1-25. szám)

1990-01-13 / 11. szám

8. NÉPÚJSÁG-HÉTVÉGE NÉPÚJSÁG, 1990. január 13., szombat Bern — tegnap és ma Svájc fővárosa, Bern, a maga száznegyvenezer lakosával nem tartozik az úgynevezett nagyvá­rosok sorába. Bern ezzel szem­ben inkább egy igen svájcias és németes jellegű, festői és elbűvö­lő város. A régi Bern, amely egy hatalmas sziklatömbre épült az Aare folyó ölelésében, ma is sér­tetlen állapotban mutatja magát. Bernt 1191-ben, tehát száz évvel a Svájci Államszövetség létrejöt­te előtt alapították. Még ma is láthatók az akkori házsorok, kö­zöttük pedig széles utcák tanús­kodnak a régi Bern egykori pom­pájáról és nagyságáról. Párhuza­mosan az utcákkal futnak azok az árkádsorok, amelyek tulaj­donképpeni gyalogjárdául szol­gálnak a házak homlokzatai alatt, az olasz kisvárosok pompás hangulatát felidézve. Az egyko­ron a gyalogosok által benépesí­tett utcákat már régóta a modem közlekedési eszközök uralják, a gyalogosoknak pedig megma­radtak a napfény vagy kirakatok világította árkádsorok, amelyek alatt széltől és esőtől védve ke- resztül-kasul sétálgathatnak a városon. Ezt az árkádok alatti kellemes sétálgatást a berniek „Laubele”-nek nevezik. Az ár­kádsorokra a város árgus sze­mekkel ügyel. Egyetlen házat sem szabad önkényesen renovál­ni. Valamennyi homlokzatnak il­lenie kell a mellette lévőkhöz, így a város egy sajátos otthonosságot sugároz. Nagyvárosi allűröket hiába is keresnénk Bemben. A város sokkal inkább ragaszkodik a medveárokhoz és az ott élő cí­merállataihoz. Ugyanis már a város legrégebbi, 1224-ből szár­mazó címere is egy balra felfelé tartó medvét ábrázol. A székes- egyház magasan a berni háztetők tengere fölé emelkedik. Egyike Svájc legszebb vallási célú épüle­teinek. A város nagy részéhez hasonlóan, szintén a XV. század­ból származik. 1405-ben Bem­ben hatalmas tűz pusztított. A faházak helyét ezután kőből emelt épületek foglalták el, tete­jüket pedig cseréppel borították. Már pár évvel a tűzeset után ne­kiláttak az új városháza felépíté­sének. Ma is szélesen és hatalma­san áll a Rathaus és Postgasse ut­cák között. Igazi régi szépségé­ben helyreállított, gótikus épít­mény. Öt évvel elkészülte után a polgárság megkezdte egy űj fő­templom, a székesegyház építé­sét. Az 1421-es alapítási évre egy emléktábla hívja fel a figyelmet. A székesegyház az egykoron oly büszke és hatalmas Bern egyik ismertetőjele: annak a város­köztársaságnak, melynek fenn­hatósága egészen a Genfi-tóig ért. Mára Bern persze már rég túlnőtte magát az Aare folyón. A külső, a tájba mélyen belenyúló peremkerületekhez vezetve, hét nagy híd íveli át a folyót. Ennek ellenére a város szíve igazán még mindig az óvárosban dobog. Sok hozzáértéssel sikerült megőrizni a város középkorias kinézetét, másrészt azonban sikerült hoz­zájuttatni a modem városépíté­szet mindazon eredményeihez, melyek által Bern európai for­mátumú várossá fejlődött. Bán Zsuzsa Nemsokára A hajnali takarító brigád jó munkát végzett, nesztelen gépe­ikkel eltüntették az utcákról a port, felmosták az utakat, fertőt­lenítették a házak külső falait. A fák nedves-zölden csillog­tak a felkelő Nap fényében, és ilyenkor senki nem mondta vol­na meg, ha nem tudta volna amúgy: ezek a fák a régieknek már csak műanyag másai. A va­lamikori élő, lélegző lombok rég leszáradtak már, és az emberek­nek sírni támadt kedve a száraz, csonka ágak látványától. Volt, aki azt mondta, észrevét­lenül történt a változás, mások viszont azt bizonygatták, hogy sokan időben meghúzták a vész­harangot, de senki nem hallga­tott rájuk akkoriban. Hogy az embereknek ne le­gyen állandóan rossz kedve a ki­száradt fák látványától, valaki ki­találta a műanyag fákat szerte a városban a régiek helyére. így hajnalonta, a takarítóbrigád szorgoskodása nyomán valóban élethűeknek látszottak. A változások többek között azt is magukkal hozták, hogy minden családban otthon ma­radt valaki naponta — egymást váltották. Erre azért volt szük­ség, mert reggelre például átlát- hatatlanokká váltak az ablakok, ujjnyi por fedett minden bútort a lakásokban, és valaki egész na­pos tevékenysége az volt, hogy akkora takarítást végezzen, mint régebben évente egyszer, vagy kétszer szoktak. Estére vagy délutánra, mire hazatért a család, annak az egy­nek az erőfeszítései nyomán egy­két órára tisztának látszott a la­kás, ki lehetett látni az ablako­kon, és mindez azt az illúziót kel­tette, hogy még mindig a régi szép időkben élnek. Ä víz sem volt a régi már, az óriási tisztítóberendezések elle­nére is sok volt a fertőzés, a be­tegség a lakosság körében. — Nem tudom, mi lesz — mondta az asszony a férjének, mialatt feltálalta a vacsorát —, hetek óta izomlázam van ettől a rengeteg takarítástól, mégis úgy érzem, napról napra többet kell dolgozni. — Holnap én maradok itthon — mondta a férj vígasztalban. — Nem erről van szó, az a baj, hogy nemrégen még órákra tisz­tának tűnt a lakás az egész napos takarítás után, de nézd meg, most hagytam abba, és máris ujj­nyi por ül megint a szekrénye­ken. Ha így megy tovább, valaki­nek egész éjjel is takarítania kell. Már nem lesz elég reggeltől dél­utánig. El kellene mondani a szakszervezetben. Aki egész éjjel takarít, az nem tud reggel dol­gozni menni. A végén már nem tudjuk majd megkeresni a ke­nyérrevalót. A férj rosszkedvűen tette le a kanalát. — Bezzeg, amikor a búravá- rosba akartak helyezni, te tilta­koztál. Most irigyelhetjük őket, hiszen összehasonlíthatatlanul jobb körülmények között van­nak, mint mi. Hiába kapunk mi takarítási pótlékot, azért az csak hatvan százaléka a teljes fizeté­sünknek. A búraváros pedig megtelt. Szó van arról, hogy ide is húznak majd egy fóliasátrat, de te is tudod, hogy az mennyit ér. És még azt is a lakosság terhére, a tehóból. — Most már nincs mit csinál­ni. Akkor elleneztem, mert azt hittem, nem bírom majd a mes­terséges levegőt, most meg fulla­dozom itt — felelte szomorúan az asszony. Két sápadt, vékony dongájú kamaszgyerek is ült az asztalnál, akik eddig nem szóltak, de a na­gyobbik most eltolta a tányért maga elől. — Miért nem eszed a vacso­rát? — kérdezte az anyja. — Nem vagyok éhes. Újabban szinte soha nem vagyok éhes. — Lógatta a fejét a gyerek. — Van egy nagy hegy — szó­lalt meg a kisebbik fulladozva -. Hallottam, hogy annak a tetején még egészen tiszta a levegő. Több barátom is nekiindult, hogy felmászik oda. — Aztán mit kezdenek ott fent? — kérdezte az apa. — Hát, valami tábort létesí­tettek azok, akik feljutottak. Úgy élnek, mint a nomádok, de sok­kal egészségesebbek nálunk. Ott még tiszta a levegő. Azt hiszem, holnap én is nekiindulok. — Meg ne próbáld! — ölelte magához az anya. — Nincs tene­ked erőd felmászni oda! Ha fél­úton valami szakadékba esel, senki nem tud majd segíteni ne­ked. Kétségbe is esek, ha ilyene­ket beszélsz! Egyetek! Az asszony hangja sírásba csuklott, a hang ott rezgett a le­vegőben, és senki nem válaszolt. Az apa nem mert az ablakokra nézni, melyeket megint vastagon belepett a por. Bent már a lám­pák égtek, pedig nem is ment még le a Nap. A lakásból azon­ban ez már nem látszott. Reggelre kelve a két fiút nem találták, helyettük egy levelet a konyhaasztalon. — Kedves szüléink, bocsássa­tok meg nekünk, de kilátástalan­nak és reménytelennek érezzük a piszokkal, fertőzöttséggel való további küzdelmet. Sajnálunk benneteket, de nem akarunk úgy élni, ahogyan ti éltek. Elindul­tunk a nagy,hegy felé barátaink­kal. Talán sikerül feljutnunk oda, ahol igazi élő fák és bokrok van­nak, ahol mélyeket lélegezhe­tünk... Az asszony a levélre borult, úgy rázta a zokogás, az apa vi­szont hallgatott. Magában igazat adott a fiainak. Még akkor is, ha minden idegszála görcsbe rán- dult az aggodalomtól: vajon nem pusztulnak-e el félúton? — „Ha én fiatal lennék...” — gondolta, de hangosan nem mondta ki. Nekiállt takarítani. „Amerikaiak, igyatok orosz vodkát, hogy ezzel is közelebb kerüljön egymáshoz a két or­szág!” Félreértés elkerülése végett: ez nem a legújabb vicc poénja, hanem a legfrisebb reklámszö­veg, melyet a máltai csúcstalál­kozót követően indított útjára a „Sztalicsnaja” vodkát forgalma­zó cég. A Washington Post sze­rint a jelmondat helyzetjelentés­sel is felér. Régi szabály ugyanis az Egyesült Államok reklámipa­rában, hogy a politika — tabu. Ezt gondosan kerülni kell, még­pedig egyszerű ok miatt. Ami jó a liberálisoknak, az nem rokon­szenves a konzervatívok köré­ben. Márpedig mindkét csoport elsősorban fogyasztó, és csak az­tán politikus. Az árut pedig lehe­tőleg mindenkinek el kell adni. A reklámlélektan professzorai csak abban az esetben térnek el ettől a szabálytól, ha bizonyosak benne, hogy a hirdetés „üzene­tét” minden fül azonos módon hallja meg. És erre is az ameri­kai-szovjet kapcsolatok szolgál­tatnak példát. Amikor Reagan „a gonosz birodalmának” nevez­te a Szovjetuniót, az amerikai te­levízió reklámblokkjában han­got váltott a Coca-Cola és a Pep­si-Cola. Ezeket — a film szerint — csak titokban ihatták a szovjet ellenzék tagjai, míg a párt arra kényszerítette tagjait, hogy a Pepsi és a Coca riválisának ké­szítményeit fogyasszák... Most, a máltai csúcs előtt ugyanez a Pep- si-cég 30 másodperces reklám­ban kívánt „szerencsés hajózást” Gorbacsovnak és Bushnak. Az idők látványosan változtak. En­nek tárgyi bizonyítéka az is, hogy New Yorkban a legkelendőbb karácsonyi ajándék az a berlini faldarab volt, melyet 10 dollárért bárki megvehetett. Természete­sen a garancialevéllel együtt. Csoda Monacóban A tévékamerák megkülön­böztetett érdeklődéssel figyelték a milánói katonai bíróság tárgya­lását. A vádlottak padján 82 fia­talember számára készítettek he­lyet, de közülük csak egy volt igazán érdekes: Stefano Casirag- hi. Ismertebben: Caroline mona­cói hercegnő fétje. Nos, mint az olasz sajtó megírta, Casiraghi, amikor még nem volt monacói és kiváltképpen nem volt herceg, semmi hajlandóságot sem muta­tott arra, hogy alapvető jártassá­got szerezzen a fegyverforgatás­ban. Sorkatonai szolgálatra való bevonulásakor — az említett nyolcvanegy bajtársával együtt — legfontosabb felszerelésként az alkalmatlanságot tanúsító or­vosi igazolásokat vitte magával. Mint a vizsgálat kiderítette, eze­ket nem volt nehéz megszereznie annak, akinek volt pénze. A tari­fát ugyan esetenkint határozták meg, de általában havi egymillió lírát ért minden szabadságban el­töltött hónap. Nos, Casiraghi is így vonult be, egyenesen a kato­nai kórházba, a rejtélyesen hang­zó „egypólusú depresszió tüne­tei” szakorvosi igazolásával. Öt­napi kórház után, újabb „leletek­kel” gazdagodva Casiraghi újonc leszerelt. Ä hadbíróság ugyan már akkor vizsgálni kezdte az ügyet, de hogy, hogy nem, az íté­let egyre csak húzódott, mígnem a szörnyű betegségben szenvedő bakajelölt 26 eves lett, s akit a törvény már másként kezel. S nem utolsó sorban benősült a monacói hercegi házba, három gyermekkel ajándékozva meg nejét és apósát, Rainier nagyher­ceget. Mellesleg az alkalmatlansági leletek teljes és gyógyíthatatlan impotencáiról adtak számot. A Swissair napszemüveges járata Zürich: Napszemüveget kapott a DC-10-es Swissair-repülőgép, abból az alkalomból, hogy először landol a napfényes Los Angelesben. (MT1-PRESS KÉPSZERKESZTŐSÉG) Egy kupac (tengeri) malac Berlin: A látogatók rohamát pihenéssel enyhítik a Chilében őshonos rágcsálók, a tengerimalac közeli rokonai. (MTI-PRESS KÉPSZOLGÁLAT) A vodkafronton a helyzet változó

Next

/
Oldalképek
Tartalom