Heves Megyei Népújság, 1990. január (41. évfolyam, 1-25. szám)

1990-01-10 / 8. szám

4. KULTÚRA KOZMUVELODES NÉPÚJSÁG, 1990. január 10., szerda Egy ritka tudományág kandidátusa Kevés olyan embert ösmerek, aki valamely tudományág terüle­tén szép sikereket ért el, s meg­tartotta volna szerénységét, s nem tetszeleg ország-világ előtt magamutogató babérjaival. Ilyen szerény, sőt hallatlanul sze­rény ember Szabó Béla, az egri tanárképző főiskola testnevelés tanszékén főiskolai tanár, s a ne­veléstudományok kandidátusa. A fővárosban vettem egy isme­rősömtől a hírét annak, hogy egy igen ritkának mondható tudom­ányág kandidátusa él itt körünk­ben, Egerben, ebben a nagy isko­lamúltú városban. Nehezen áll kötélnek Szabó Béla, hogy meg­tudjak egyet s mást személyéről, és tudományos munkásságáról. A jászárokszállási iljú, miután Esztergomban és Pécsen elvé­gezte alapfokú tanulmányait, a budapesti Testnevelési Főisko­lán szerzett középiskolai testne­velő tanári diplomával Egerbe került. Városunkban kezdetben alsó-, majd felsőtagozatú gyer­mekeket oktatott, míg azután a jónevű egri tanárképző főiskola testnevelési tanszékére került, ahol mai napig is tanít, nevel, s oktat. Mint másoktól hallom, munkáját nagy lelkesedéssel és hozzáértéssel végzi, s kivívta — ami pedig a tanár részére nagy szó! —, főiskolai hallgatói szere- tetét is. Tesnevelő tanári munkássá­ga több bázison nyugszik, hogy felkészítse hallgatóit a gyakor­lati oktatásra is. A test kinevelé­se magában foglalja mindazt, ami az emberi test egészségét szolgáló tevékenységet bizto­sítja. A testi képességek fejlesz­tése érdekében kifejtett mun­kásságnak nagy a jelentősége. Végül a fentiek szellemi tükrö­ződéseit az egyes tudományá­gakban, s az ezekhez szükséges anyagi eszközöket tárgyalja a testnevelés-tudomány. Mint a szakma szerelmesének a figyelme egyre intenzívebben a testnevelés tantárgyra terelődött: hogyan került az be az iskolai ok­tatás rendjébe, s hogy kezdetben e tantárgyat oktatók presztízse mi­ért volt megkülönböztetett hátrá­nyos helyzetben. Behatóan elemző kutatásainak, vizsgáló­dásainak eredményét tartom a kezemben: kandidátusi érteke­zését. Ez a monográfia a témát 312 oldalon tárgyalja, 975 jelzet­tel és 60 oldal terjedelmű irat fo­tójával. Az értekezés címe: "A testi nevelés szerepe a középisko­lás diákok személyiségformálá­sában 1883-1944 között az egri fiú középiskolákban. ” Megtudom, hogy a téma fehér folt volta irányította a kérdésre Szabó figyelmét. Az úttörőnek számító téma felderítésére nem­csak a terjedelmes hazai, de a nemzetközi szakirodalmat is át kellett szűrnie. A kandidátusi ér­tekezés azonban minden buzga­lom, szorgalom ellenére se szüle­tett volna meg, ha a Heves Me­gyei Levéltár gazdag és változa­tos anyagában nem került volna megőrzésre a ciszterci gimnázi­umnak és a Dobó István reális­kolának a kutatást szolgáló gaz­dag és változatos iratanyaga. Szabó Sándor főiskolai tanár úr elmondja, hogy a téma leányis­kolái vonatkozásai még feltárás­ra várnak. A kötet nyitó fejezetében részletes betekintést nyújt a szer­ző az európai és a hazai testgya­korlati oktatás XIX. századi helyzetére. A reformkori terve­zetek a testgyakorlást már vala­mennyi oktatási tárgy között so­rolják fel. A különböző terveze­tek, elgondolások után, végre Eötvös József intenciói alapján 1867-ben a középiskolák, 1868- ban pedig már a népiskolák és a tanítóképzők számára törvény írta elő a testgyakorlás oktatását. Jóleső érzéssel olvasom, hogy az egri ciszterci gimnáziumban már 1856-tól vannak adatok testne­velés oktatására, 1859-től pedig Klein József a gimnázium okle­veles „tornamester”-e. A gimná­zium mihamar biztosította a test­nevelés tárgyi feltételeit. Fény de­rült arra, hogy 1856-tól 1944-ig 13 testnevelő tanára volt a gimná­ziumnak. Az 1890-ben megnyílt Dobó István reáliskola első test­nevelő tanára Csepreghy Gyula volt, aki mint népiskolai tam'tó, középiskolára képesített torna­tanítóként működött. 1940-ig 13 „tornatanító”, utóbb pedig már "testnevelési tanár.” Ebben az is­kolában az első „testnevelési ta­nár” Bereczky Lóránd\o\l. Opré Tivadar, aki bár csak 1919-től 1920-ig, haláláig tanított az isko­lában, de a pedagógia terén oly nagyot alkotott, hogy a gyászülé­sen így szólt róla a szónok: ”A testi nevelés, nem különben a jel­lemre való nevelés terén is... na­gyon szép eredményt ért el. Róla el lehet mondani, hogy igazán hi­vatásból, szerétéiből oktatott, ne­velt. Ebben találta örömét.” Szabó Béla miután elemző részletességgel feltárta a két fiú középiskola testnevelés történe­tének minden ága-bogát, szakér­tői vizsgálat alá vette a német, majd a svéd tornarendszert, sőt a dán rendszer bevezetési kísérle­tét is. Ezeknek a testnevelés, a torna szempontjából való össze­hasonlító kritikai vizsgálata kü­lönböző típusú iskolában, ilyen hatalmas anyagon még nem tör­tént meg; s az érdem az egri Sza­bó Béláé. Úgy ítélem meg, hogy abszo­lút hiánypótló a kandidátusi ér­tekezés befejező, igen terjedel­mes részlete, amely a levéltári források alapján azt vizsgálja, hogy az iskola vezetőinek, taná­rainak minő volt a szemlélete, el­méleti megnyilatkozásai a testne­velésről, a sportról, valamint a modern testgyakorlási irányza­tokról. Kiderül, hogy a ciszterci tanári testület örömmel fogadta a testgyakorló foglalkozás beveze­tését. Régi kívánságuk teljesült, amikor elkezdődött az ifjúság fi­zikai erejének fejlesztése és edzé­se. Szvorényi József ciszterci igazgató véleménye a testedzés­ről, a sportról ma is időtálló: „Be kell látnunk, hogy a rendszeres beiskolázó tornázás s a többi test­szabályozó mozgás, a lovagias bátorság, az egyéni akaraterő és férfias jellem kifejlesztését min­den oktatásnál inkább támogat­ja.” (!) Szabó a Magyar Tudományos Akadémia pályázatán is indult munkájával, s mint ”a legsikerül­tebb tantárgytörténeti pályamű”, monográfiája második helyezést ért el. Mi sem tanúsítja tudomá­nyos rangját, minthogy 1987- ben résztvett Görögországban a Nemzetközi Olimpiai Akadémi­án. A Testnevelési és Sport Tudo­mányos Tanács tárcaszintű kuta­tásban kidolgoztatta Szabó Bé­lával a következő témát: ”A kö­zépiskolai testnevelés-tanítás Egerben a két világháború kö­zött (1919-1944). Szabó Béla azon kevesek egyike, aki két dok­torátussal is rendelkezik. Elő­ször a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem bölcsészka­rán avatták doktorrá. Ekkor a testnevelés tanításának magyar- országi történetét dolgozta fel, majd pedig kandidátusi tudomá­nyos minősítése elnyerését köve­tően a budapesti Testnevelési Főiskolán is doktori minősítést nyert. Kíváncsian várom Szabó Béla tanár úr válaszát, amikor az — akárminő furcsának is tetszik, de — ars poeticája iránt érdeklő­döm: — El kell jutnunk annak a felis­meréséhez, hogy a testi nevelés je­lentősége alapvető a teljes értékű ember kialakulásához, de ez nem tekinthető öncélú tevékenységnek a nevelésben. A cél csak a teljes ember, a szellemi, erkölcsi és testi képességeinek nyugodt harmóniá­jához eljutott ember. Ez tiszteletre­méltó helyet és szerepet biztosít a testgyakorlásnak, valamint a sportnak a nevelésben. A testből kiindulva az erkölcsi erőhöz, a jel­lemszilárdságához kell elvezetnie; s a diákok előtt annyira rokonszen­ves testgyakorlás csak eszköz lehet magasabb célok eléréséhez. Sugár István Cousteau gyerekekkel indul a Déli-sarkra Santiago: Jacques Cousteau, a viláhírű francia óceánkuta­tó sajtóértekezleten vázolta a következő anktartiszi útját 1990. január 2-án. Útjára hat, a Föld különböző konti­nenséről érkezett gyerek fog­ja elkísérni, így kívánják fel­hívni a világ figyelmét a Föld utolsó „tiszta" kontinensére. Az expedíció tíznapos lesz. (Telefotó — MTI Külföldi Képszerkesztőség) Pazarlás A párt és egyéb szólamok ko­rát éljük. Mindenki ígér, kinyi­latkoztat, bírál, ostoroz, s közben arcátlanul emelkednek az árak; egyre katasztrofálisabban zuhan az életszínvonal. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy lassan milliók nyomorognak e kis hazában, azok, akiket önmaguk által fel­szentelt vöröstaláros „papok” hitegettek azzal, hogy eljön majd a kánaán. Divatozik a köpönyegforgatás is, mert hát — sokak szerint — el­ső az önérdek, a csakazértis érvé­nyesülés, s a köz java már mit se számít. Arrogánsán, vakon és bután herdáljuk a szellemi tőkét. A tehetségek zöme épp olyan ül­dözött, megkérdőjelezett, mint néhány évvel korábban volt. Mi­tagadás: szinte dühöngtem, ami­kor hallgattam a Családi tükör egyik blokkját, amelynek fősze­replője az a dr. Hankó Károly volt, aki meglelte a viszérbántal- mak kétségkívül hatásos gyógy­írját. Medicináját kipróbálták, a kezeltek elégedettek. A tények bizonyítottak. Például azt is, hogy hatalmas summát lehetne megtakarítani, ha komolyan vennék ezt az átlagon felüli ké­pességekkel megáldott embert. Erről azonban szó sincs. Külföldön — ez se véletlen — lelkesednek érte, idehaza azon­ban észre sem veszik. Akkor sem, ha udvariasan levelet ír. Történetesen a szakmai zseninek aligha minősíthető egészségügyi miniszternek, aki még válaszra sem méltatta az érdeklődést, a segítő szándékot. Mondhatnánk: megteheti. Te­gyük azonban hozzá azt, hogy csak most, s nem az idők végte­lenjéig, mint az a posztsztalinista állóvízben megszokott volt. Elismerés Juhász Judit szer­kesztőnek, azért, hogy felkarol­ta, fontosnak tartotta, közérde­kűnek ítélte ezt a témát. Információit riogatásnak, vészjelzésnek szánta. Bár azok a ma még funkciójukban lévők is felfigyelnének rájuk, akikkel va­lószínűleg a márciusi választások után aligha találkozunk a Parla­mentben, illetve a miniszteri bár­sonyszékekben. Szerencsére. Vitathatatlan győzelem A szilveszteri műsorok kap­csán kimondatlanul is versenge­nek a rádiósok és a tévések. Nem vonom kétségbe az utóbbiak igyekezetét, cselekvésvágyát, mégis meg kell állapítanom, hogy akárcsak máskor, ismét az előbbiek győztek. Ez akkor is igaz, ha mindenek­előtt a vizualitás híve, rajongója vagyok, ha 1989. utolsó napját is a bűvös készülék előtt töltöttem. Mulasztásomat ugyanis később pótoltam, hiszen január 6-án délelőtt megismételték — a Kos- suth-adón — a kínálatot. Ebben az összeállításban szinte min­denki remekelt, s a tőle telhető maximumot nyújtotta. A Duna parti Fehér Házban — a nem ép­pen dicséretes emlékű MSZMP egykori fellegvárában — Verebes István szóvivő egy asztalhoz ül­tette a különböző pártok képvi­selőit. Kérdezte őket, s közben csipkelődött, utalva arra az idő­szakra, amikor a pörkölt, a Tra­bant, a hétvégi ház,a turista-útle­vél szimbolizálta az álmok neto­vábbját. Megjegyezte: pillanat­nyilag már a nokedli sem biztos. Helytelenítette egyhelyben to- porgásunkat, mondván, hogy Vaclav Havel öt perc alatt több kulcsfontosságú ügyet intézett el, mint mi, 12 hónap alatt. Tetszett a 301-es pártcella ro­vat is, mintegy arra intve, hogy számoltassuk el már végre azo­kat, akik ebbe a gazasági csődbe sodorták honunkat. A konferanszié egyébként bú­csúzott. Könnyedén, elegánsan. Meglepő nyíltsággal, vonzó tisz­tességgel. ő fogalmazta meg: nem egy­szer néma gyerekként állt a nyil­vánosság elé, de ha csak tehette, finoman utalt a csend okára. Nem lett szájtépő piros zsaket- tessé, hétköznapi gúnyában szólt arról is, amiről a meghunyászko- dók dörzsölten hallgattak. Reméljük, az utána követke­zők legalább ennyire viszik... Pécsi István Szilvás István UfOIRAT­V/3. — Nosztalgiázni? Telefonon keresztül, jó ötlet. Miért nem ke­restél fel, vagy mondod meg, hogy hol vagy, megkereslek, ro­hanok, és a közeledben talán jobban menne az emlékezés... — Nem lehet. Nem szeretnék találkozni veled, ne értsd félre, de jobb így, csak beszélgetve. Jobb így... — Van egy ötletem, induljunk el egy hét végén kettesben, s jár­juk végig az utcákat, a kiskocs­mákat, a presszókat, a kapualja­kat, még a nevelőtanárnődet is. előkerítem, hogy bújjon el a fe­jünk fölé a koleszablakba, csak gyere el. — Itt vagy még? — Igen... Hallgatlak. — Induljunk el, mondjuk a kályha, mint j tánciskolában, a b'JSIínegálló lesz, a tér közepén. Megfogom a kezed, s azt mon­dom, Szörnyetegem, kedves! meghívlak egy csattos bambira, van pénzed...? nekem van egy húszasom... — Hát, Peti, még mindig ilyen csóró vagy...? — Á, dehogy, csak a nosztal­gia kedvéért. Hát, nem emlék­szel, milyen lelkesen számolgat­tuk a fillérjeinket a mozi előtt, hogy besurranhassunk a Boccac- ció70-re? Nahát, az egy röhej volt, emlékszel, azt mondta a jegyszedőnéni az ajtóban, hogy tessék kislány, köszönöm, jó szó­rakozást. Én meg mögötted áll­tam, és kihúztam magam, mint egy gáláns lovag, hát persze, hi­szen két forinttal többet tudtam adni a jegy árába, mint te. Ahogy lépek előbbre, ne vihogj már a kagylóba, mert nem tudom el­mondani, na szóval, az ajtónál mögötted azt mondja a néni, hogy fiatalember, elnézést, de van már tizennyolc éves, kérem a személyijét... A banya! Még most is látom, ahogy hátrafor­dulsz, a szád sarkában ott van a huncut mosoly, mi van te, kan- dúrbandi, leszedtek pólyáztatás- ra, esküszöm, ha nem vibrátorral verték volna le az előcsarnok be­tonját, a poklok fenekéig sül­lyedtem volna szégyenemben. Te meg tudod mit mondtál benn a nézőtéren, a sötétben, amikor meg akartam fogni a combod, hogy nem szabad, mert meglát­ják, mert még mindig olyan vö­rös a képed, hogy bevilágítja a mozit... — Ezt mondtam volna? Nem emlékszem... Nahát, én ilyen szemtelen is tudtam lenni? — Na, a szemed ne is emleges-. sük, abba szerettem bele, meg a huncut tartózkodásodba, mert egyszer még nagyon felcukkol­tál, nem emlékszel? Akkor is moziba mentünk, illetve vittek, de a sulival, az Orosz csodát ad­ták, kötelező volt megnézni, de ki volt kíváncsi arra, hogy Szer- gej Szergejevics hogy lett sztaha­novista... Ott ültünk a hátsó sor­ban, két szék fért el csak, miénk volt a terep, azt hittem, enyém a legelő. Te meg mindig csak meg­fogtad az állam a mutatóujjad­dal, és finomam a vászon felé fordítottad, nem fúj itt a szél kis­kakas, incselkedtél, ne fordulj mindig erre, különben is az orosz vihar arra dühöng... Én meg ott dühöngtem melletted, akkor még nem tudtam, hogy csak azért csináltad, mert a lányoknak akartad megmutatni, így kell egy kis szerelmes taknyost egy ujjal körbe-körbe tekergetni, s a vé­gén, négy órás volt a film, egy ici­pici anyáskodó puszival kien­gesztelni... — Tényleg ilyen Szörnyeteg voltam, Peti? — Mit gondolsz, honnan ug­rott a fejembe az a neved, Ször­nyeteg, kedves... Tényleg, Esz- terke, leülünk még a maszek fa- gyis kertjébe, hogy végigegyük a gombóchalmot, s a végén huhog­va melegítsük egymás nyelvét? — De jó is lenne, istenem, de jó is. Szeretnéd? — Naná! Hogy kérdezhetsz ilyet? Nem bízol bennem? — Hát, lehet benned bízni, amikor már kisdiákként ömlött belőled a szöveg, aminek fele sem volt igaz. Na, csak emlékezz, hogy égre-földre esküdöztél, vizsga ide, vizsga oda, semmi sem szakít szét bennünket, jössz utánam, velem, értem, mert nél­külem semmit nem ér a világ... Aztán mi lett belőle, a világ fo­rog, beültettél vele együtt a hin­tába, csakhogy amikor velem előre libbent az ülőke, a tiéd ép­pen az ellenkező irányban volt. Nem lett volna szabad elhinni, hogy két egymás mellett lévő hin­tával is lehet egyszerre lengeni, de azt mondtad, a hajóhinta nem jó, mert felboríthatják a viharok, s nem lesz mibe kapaszkodni, így meg csak meg kell fogni a másik láncát, jó szorosan odahúzni, bele­kapaszkodni és menni, libegni, fo­rogni egészen addig, amíg el nem szédülünk együtt. Látod, soha sem jutottunk el odáig, hogy teljesen beleszédüljünk egymásba, hogy önfeledten elnyúljunk egy fehér ágyon, vagy ahogy mondtad min­dig, kék lepedőn, kék párnán, hal­ványkéken, mert nincs szebb a hosszú szőke hajnál, ahogy végig- omlik a tengerszín gyűrődéseken. A párna zugaiban, vagy a vállad­nál, a kiskuckóban, ahol hatalmá­ba keríthet az álom... Majd elfelej­tem, tetszenek még a szőke nők? (Folytatjuk)

Next

/
Oldalképek
Tartalom