Heves Megyei Népújság, 1990. január (41. évfolyam, 1-25. szám)
1990-01-08 / 6. szám
KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1990. január 8„ hétfő A brit Joan Hickson színésznő, aki nagy sikerrel játssza a nyomozó vénkisasszony, Miss Marple alakját az Agatha Christie-könyvek- ből készített bűnügyi filmekben. (MTI- Külföldi Képszerkesztőség) Alfában minden lehetséges... Agykontroll Egyelőre nem találom a „szintemet”.. Pedig próbálkozom behunyt szemmel, betartva az utasítást: számolok vissza száztól egyig. Tudatom Alfa-szintjét keresem, amit megtalálva átalakulhatna az életem. Életünk megváltoztatásának döbbenetes módját ígéri ugyanis a nemrég megjelent könyv, az Agykontroll. Jósé Silva amerikai autodidakta tudós módszerét a világ 59 országában már ötmillióan sajátították el speciális tanfolyamokon. Ugyanolyan biztos eredményre juthatunk, ha elolvassuk és használjuk ezt a könyvet, melyet Silva Philip Miele-vei közösen árt. A dolog lényege, hogy Alfaszinten meditálva előhívhatók agyunkból az elfeledettnek hitt információk, és tudásunkat sokkal kreatívabban hasznosíthatjuk. Olyan teljesítményre leszünk képesek, amit nem is hittünk volna. Ónbizalmunk szárnyakat kap. A legkönnyebb feladatok közé tartozik leszokni a dohányzásról, vagy lefogyni. Az utóbbi esetben elég előhívni Alfában a Képzeletbeli Képernyőt, rá vetíteni egy nehéz ételekkel megrakott asztalt, majd az egészet áthúzni két fekete vonallal. Egy vitaminokban, fehérjékben bővelkedő menüt képzelünk ezután, amit csillogó arany színnel kipipálunk. Nem fogunk szenvedni, mert rá sem tudunk majd nézni a hizlaló étkekre. A gyakorlott kontrollos megtalálhatja az elveszettnek hitt repülőjegyeket (buszjegyeket), de segít ez a módszer bármilyen más problémában is. Aki elsajátította, gyorsabban és könnyebben tanul, megszüntetheti makacs migrénjét, sőt beprogramozhatja álmait, hogy azok feleljenek az őt izgató kérdésekre. A „mindentudó” Alfát először nehezen éri el az ember, úgy 15 — 20percbe is beletelik egy alámerülés. Később azonban néhány pillanat az egész, ha valaki ismeri a Három Ujj Technikát. Elég azt mondogatni: „ ha bármikor így összeteszem ujjaimat egy komoly ok miatt, azonnal elérem ezt a tudatszintet, hogy megvalósítsam vágyamat”. Az egyik legérdekesebb lehetősége az Agykontrollnak, hogy képesek lehetünk meggyógyítani magunkat, csak mozgósítani kell agyunkat, megfogadva Silva tanácsát. „... Ha be akarod indítani tested gyógyító erejét, amelyet negatív gondolatok (tudatosak vagy nem tudatosak) akadályozhatnak, akkor egymás után hússzor mondd el: Napról napra, minden szempontból, egyre jobban és jobban érzem magam ”. Az igazán haladók elérik azt, hogy képesek tudatukat testükön kívülre vetíteni: fémekbe, falba, állatokba és növényekbe, majd végül emberekbe is. Megállapíthatják egy olyan valaki betegségét, akinek csak a nevét és életkorát ismerik. Ha nagyon akarják, meg is gyógyíthatják az illetőt. Mindez hihetetlenül hangzik, de Silva azt bizonygatja, hogy mindnyájan rendelkezünk ilyen képességekkel, csak nem ismerjük és nem tudjuk mozgósítani ezeket. A tanfolyamok vagy a könyv segítségével kapcsolatba kerülhetünk egy Magasabb Intelligenciával, mely őrködik felettünk. Kitartóan, csukott szemmel próbálok lemenni Alfába. Elképzelem, hogy itthon is hallatlan, sosem látott sikert arat ez a könyv. Mindenki összeteszi majd a három ujját, és megtalálja a maga szintjét. Akkor az országon egyetlen suttogó mondat hullámzik át: „Minden nap és mindenhogyan egyre jobban, jobban és jobban vagyok”. Agykontroll kérdése az egész. (palágyi) Mikor borul a mérleg? Hetek, inkább hónapok óta felröppent a pletykaszintű hír, hogy Egerben az MSZMP volt első titkára, aki időbeli sorrendben az MSZP megalakulásáig az utolsó is volt, Kiss Sándor, ügy fejezi be politikai pályafutását, hogy gazdasági-adminisztratív igazgatói beosztásban átszerződik a Gárdonyi Géza Színházhoz. Ebben az országban titok nincs, hát még egy ilyen kisvárosban, ebben az egyébként is huzatos megyében viszi-hozza a széljárás a hangokat. Mindjárt össze is ültek azok, akik ma a politika ügyében tenni akarnak, netán úgy érzik, hogy halaszthatatlanul állást kell foglalniuk ebben az ügyben is, és ha már véleményük van, tesznek is azért, hogy gondolataiknak, indulataiknak foganatja is legyen. Egy-egy ilyen véleményformálás, kisebb- nagyobb szövetségek erőpróbája, az erőpróba esetleges és valódi visszhangja pedig jelzi — sokszor nagyon pontosan —, mennyire padlón hever az ország; mennyire jöhetnek be tévedések, tévesztések, mennyire esetlegesek a lépések és ellenlépések ott, ahol fontolva kellene haladnunk. Csendes morfondírozásom elején, éppen a logika felépítésének a lehetősége miatt, abból a tényből kell kiindulnunk, hogy a pártállam — külső és belső hatások következtében — megszűnt, azaz, hogy a jogi szabályozások abba az irányba hatnak ma már, hogy ennek az elképesztően furcsa jogi képződménynek a lebontása be- következhessék. Az alkotmány ma már alapot ad a cselekvésre, el is indultak a folyamatok, amelyek elvezetnek-eljuttatnak minket az általános választásokig, az első, talán hitelesnek mondható Országgyűlésig, aztán majd meglátjuk. Mondhatnánk ezt is, de ennél az egyszerű mondatnál azonban sokkal több a bizonytalanság. A gazdasági kényszer miatt is, a struktúra lebontása okából is sokaknak váltaniok kell. De hogyan? De hová? Az évtizedek óta háttérben várakozók közül elsősorban a mozgékonyabbak, tehát a fiatalok figyelik árgus szemmel, kinek, mit, hol és mikor játszanak a kezére, milyen hűsosfazéktól melyik asztalnál ültetik esetleg ugyanolyan húsosfazék mellé azokat, akik ebben az országban tényleg nem értéküknek megfelelően részesültek a javakban. Megszüntetni egy hétszázezres párttagságot, benne sok-sok fontos személye lyel, vagy csak fontoskodóval, akikben csak az érdek, a karrier olthatatlan vágya munkált — nem könnyű feladat. És ha még hozzávesszük, hogy önkéntesen és/ vagy kényszerűségből a hallgatag többség jelentős része is igazodott hozzájuk, mert tűrni kényszerült a különböző érdekcsoportok összefonódását, egészen addig, amíg ma már kimutathatóan és kita- pinthatóan az ország népességének vagyoni és társadalmi erőforrásai nagyrészt a vezető réteg, tehát a pártállam és függőségei kezében - hatókörében összpontosultak. Innen is van a hárommillió szegény, azok vannak innen is, akik egy egész élet munkája után most vagy holnap száraz kenyérdarabkákat rágcsálhatnak, mert megadatott nekik, hogy ebben a korban élhettek, amikor nem is tudtuk igazán, ki az űr, a hatalom ebben az országban? Mondják, a klikk, de hát azok, akik tagjai lehettek ennek a klikknek, mindenütt továbbmutogatnak. Mutogatnak. Lelkiismeretük még tűri a hallgatást és a halogatást, de ez most más kérdés. Egy bizonyos: a struktúra önfenntartó reflexe működik. Mióta világ a világ, mindig is megtalálta a módját annak, hogyan mentse magát, tudta, hogyan vigye át a holnapba azt a hatalmat, amit eddig birtokolt. Ha tehát egy ilyen vagy olyan rangú funkcionárius is keresi magának azt a másik megoldást, amire e jelen helyzet kényszeríti, azt a természetes emberi önzés törvényétől hajtott cselekedetnek kell felfognunk. Hogy tennünk kell ez ellen? Mit? Mikor? Hogyan? Hol az a határ — ismeri valaki? —, amikor a társadalomnak el kell kezdenie az önvédelmi harcot. Kik ellen? Ismerősek a frontok annyira, hogy tévedésmentesek lehetünk? Az a Kiss Sándor, aki a hatalomban előtte lévők — más kérdés, hogy azok érdemesek voltak-e egyáltalán akármilyen hatalomra?! —, tehát az előtte trónoló első titkárok után egy felbomló állapotban lévő politikai képződmény élére jutott, nem ugorhatott ki sem felfogásban, sem erkölcsi elkülönülésben abból a folyamatból, amely őt körülvette. Neki is kiadták a papíron talán meg sem fogalmazott utasítást, hogy az apparátus — de csúnya szó! —, tehát hogy a szervezet, a hatalom embereit el kell helyeznie. Magát is. Igények és lehetőségek között kell fészkelődnie annak, aki ezt a kényes feladatot meg akarja oldani. Vannak sokan, akik ügyetlenül ügyeskednek és mozgatják a jogi és a vállalati formákat, átszerveznek kapkodva, és nem is veszik észre, hogy a „ tolvajzsákból kilóg a lóláb ”. Feszültségek gerjednek fel egyik napról a másikra. Nem szeretnénk, ha a te- lefonzsamokság eluralkodna manapság kies hazánkban, és az ösz- szegyülemlett bajok és afeltürem- kedő önzés, ostobaság, gorombán tolakodó részérdekek miatt az ország anarchiába fordulna. Aggodalmunk nem alaptalan, ebbe az irányba is hajlanak bizonyos jelzések, amik nemcsak pszichológiailag értékelhetők. Ebből a problémakörből tolakszik elő — most már országos fórumot is kapva — a Gárdonyi Géza Színház és Kiss Sándor kapcsolata. Alternatív szövetségek itt, Egerben úgy gondolják, netán meg is valósítják, véghezviszik elképzelésüket: — Ha az egri színház alkalmazza Kiss Sándort adminisztratív igazgatóként, akkor ők, a kerekasztal tagjai a színház bojkottálására hívják fel híveiket és híveiken keresztül az egri és a Heves megyei színházjáró közönséget! A mérleg egyik serpenyőjében egy személy és a másikban a színház és annak léte Egerben. Az egyik cél: verjük el a port egy emberen, ha másként nem megy, tegyük tönkre a színházat, amely alkalmazni meri ezt az embert. És a másik cél? A fontosabb? Szándékosan sarkítom a kérdést eddig a lemeztelemtésig, mert a lényeg ez: egy munkaviszony kérdésessé teheti egy színház létét? Arra most nem hivatkozom, hogy egyszer már megszüntették ezt az intézményt, és akik ismerik a szakmát, | tudják vagy sejtik, mit is jelentett, j amíg újra fel lehetett támasztani. | Egy bojkott jeladás arra, hogy a jj politikát és a művészetet egybe lehet keverni, hogy pillanatnyi személyi érdekeket fölébe lehet rakni az egyetemes értékek szolgálatának. Mert azt talán nem vitatja senki épeszű ember ebben a hazában, hogy a művészetek, a szellem, az irodalom, a rangos színház, a művészi játszás mindennapisága nélkül technikailag felvértezett horda vagy hordák vagyunk, még \ ezen a műveltebb európai tájon is. : Az erkölcsi értékek hiányáról most csak azért nem szólok, mert szó- ' rongásaim itt a legfájdalmasabbak. Hogyan, milyen egyéni sérelmeken, meggondolásokon át vergődve, vagy milyen indulatoktól hajtva jutunk-vonszolódhatunk el odáig, hogy egy személy ilyen vagy olyan kezelése megkérdőjelezheti azt a tisztességet, hogy a színházba nem kell, nem érdemes, vagy nem szabad, vagy éppen tilos bemenni, mert az ellenzéki kerékasztal ilyen határozatot hozott. Honnan, milyen erkölcsi mérlegelés után, milyen szellemi szinten és milyen világnézeti alapon állva döntenek néhányan — hányán? —, amikor ezt a mérleget így felállítják: vagy Kiss Sándor, és akkor jön a bojkott, vagy... És ha ez a mérleg éppen alapvető erkölcsi meggondolások folytán felborul? Szabad-e ilyen alternatívákkal játszani, kitenni ilyen sokkhatásoknak, mondvacsinált ellentétpároknak azt a hallgatag többséget, amely ma is fél, tájékozatlan és politikailag legalább annyira alultáplált — mert a hatalmat csak egy torz kiadásban élhette meg negyven éven át —, mint jómagam is, és ezért még bizonytalanabbá válik. És ha a végső tanácstalanság bekövetkezik, már nem jelszavakat harsogni megy az utcára, hanem dühében valóban valódi fejeket követelve. És akkor is bizonyos lesz az, hogy azok a fejek hullanak a kosárba, akikért egyetlen harang sem akar megkondulni? A negyven év alatt egy megyei titkár szólt és bármit is mondott vagy tett, neki volt igaza. (Ismerjük Arany János balladáját a walesi bárdokról.) Tehette. Ott volt a rendőrség és a fegyver, sok kiadásban. Nekünk ma hozzá kellene szoknunk, hogy aki szól, annak a háta mögött nincs fegyveres saját biztosíték, csak az, ha szellemi és erkölcsi fedezete védi, menti őt. Álljon ki mindenki az etikai rend és a szellemi értékek védelmében: ne szégyellje nevét se adni ahhoz, amit gondol, kimond s leír. Az írás megmarad. És jön a holnap, a holnapután, majd ítél róla, miért és hogyan cselekedett ez vagy amaz, a történelminek nevezett, valóban történelmi pillanatban? Ha van egy jó szava, azt mondja el,de leginkább a közösség érdekében. Magam is ezt szeretném megvalósítani. Dr. Farkas András (V/l.) A fenébe is, ez a tizenkettedik, önt el a méreg, amikor a földszinti levélszekrényből kihullott az újságok közé csúszott levél. Hát persze, valamelyik megint jön az átlátszó szövegével, hogy ne haragudj, Petikém, de tudod, éppen egybeesik az időpont az üdülésünkkel. Vinné el a fene a Balcsi-mániátokat, gondoltam, meg a nősülni készülő gyerekeiteket, meg a beteg nagyanyádat. Hát az még most is él? Már a suliban azzal vesződtél örökké, Tóni, hogy a halálán van... Azon leszel te, haver, csak élj még együtt az öreggel egy-két évig, s zárkózz be vele a telepi lakásodba, hatod- vagy hetedmagaddal. Ócska kifogás az egész, csakhogy nem hiszem ám a karmolásoto- kat, sóherok vagytok mind. Sajnáljátok azt az ötszázast, amibe a találkozó kerülne, csak egyikő- tök sem meri bevallani. Micsoda társaság lett ez az osztály, mit társaság, egy genyó banda, és én még töröm itt magam, hogy így főnök úr, meg úgy főnök úr, szép legyen az asztal, meg hogy ne rúgjanak ki zárórakor... Igen, és most itt van ez a levél, megnézzem, ne nézzem, á... tudom kívülről, láttam a címke villanását, vagy „A címzett ismeretlen”, vagy „Elköltözött”, hát bánja a fene, nem idegesítem magam tovább az egész üggyel. Mindenki ott rúg majd be, ahol akar, vigyo- rodom el, miért ne? Hogy is rendeltem a piát? Előital: konyak, Vilmos körte, édes... az, mint a puszi éjfélkor, amikor már mindenki azon röhög, hogy milyen barmok voltunk abban a nyári táborban, amikor bagózáson kaptak bennünket a lányok sátrában. Ó, piti hülyék, még hogy bagózáson a csajoknál, nemhogy... Az emeleten veszem észre, hogy égeti a zsebem a levél, tippelni kellene, hogy ki írta, nyugi, majd benn a lakásban, bírd ki addig. Jó kis türelemjáték lesz, csak szépen nyisd ki az ajtót, helyezkedj el, tegyél magad elé egy laza italt, fordítsd háttal a borítékot, és próbáld kitalálni, melyik írta a harminchat közül. Nem, csak harmincöt közül... Fogadom, ő eljön, legutóbb, meg azelőtt sem lehetett itt, üzente, hogy most igen, mert ez már igazi évforduló, itt már van mit mondani egymásnak. Látnom kellene, látnom... Nem is hiszem, hogy ilyen trógerul elsodort egymástól az élet, nem így kicsivel, hanem: az ÉLÉT. A fenébe is, csak egy foghúzáson múlott az egész... Az utolsó találkozás után írtam neki, hogy Szörnyetegem, kedves,/ szia! így szólítottam, igaz, eleinte birizgálta a fantáziáját, hogy mire föl ez a szörnyetegezés, de aztán azt mondtam neki, hogy nem hívhatlak másként, édes, olyan szép zöld szemeid vannak, mint egy nyávogó szörnyetegnek. Főként, ha haragszol... Szóval, írtam neki, hogy iszonyúan fáj a fogam, még a végén bölcs leszek, meg hülye a kínlódástól. Tudom, azt mondta volna, hogy hülye, hülye, mert gyáva vagy és nem mersz elmenni az orvoshoz, nézz meg engem, egyszer nem alszom, másnap reggel már én költőm a fogászt, jószerivel pizsamában van, amikor kihúzatom vele azt az átkozott fogat, és jó éjszakát kívánok neki, hadd dobjon ki minél előbb a kínzószékből... De én, én álmatlanul fet- rengek éjszakákon át, mire nekibuzdulok, s aztán a rendelő székéből visszafordulok, hogy mégsem fáj, megyek is haza, köszönöm nővérke, el a kezekkel az injekciós tűtől... Ezért nem találkoztunk hát, amikor írtam neki, mert ő elment a rendelő elé, én meg akkor már valahol két utcával távolabb voltam egy csellóban, leöblíteni az első ijedtséget, meg aztán mert már megint fájni kezdett, hogy a nyavaja töijön belé, de hát piásan meg hogy menjek vissza. Persze, hogy hordjon le az asszisztensnő, azt nem... Akkor most megfordítsam a kupertát? Ne, még ne, hátha mégis Ó írta. De legalább megtudom a címét, amit hiába köröztettem a többiekkel, mert mire az egyiket megtaláltam, átköltözött egy másik albérletbe, aztán meg állítólag férjhez ment, én meg bemasíroztam bakának annak rendje-módja szerint, tizennyolc hónap, tele hülyeségekkel. Röhögni lehetett az egészen, mondta is a durung, a szobaparancsnok eleget, hogy „ne vigyorogjon, mint a pék kutyája a langyos bucira, katona!” Igenis, harsogott a bakaság, akkor meg jött a ricsaj, hogy mi az az i-i-genis, rö- vidnadrágos...! Értettem, talán, őrvezető elvtárs... Na, amíg gondolkodik a megszólításon, med- vézzen egyet, húzza fel a folyosót, külön a fekete kockákat, külön a fehéreket, hogy ne tévessze össze őket a harckocsiakadályokkal, he-he... Hátratoltam a sapkát és nekidőltem a medvé- zésnek, he-he, s akkor kínomban az jutott az eszembe, hogy biz isten, de megírnám neked, Szörnyetegem, kedves, hogy nálad szívesen felmosnám az előszobát, a konyhát, a fürdőszobát, az erkélyt, a függőfolyosót, meg magamat is, ha megcsókolhatnálak, ha nem kellene erre a dili- nyós durungra figyelnem, mert állandóan itt lohol a sarkamban, és azt nézi, hol talál egy szövetszálat a mosórongyból, mert akkor újra üvölthet, hogy „embö- rök, riadó, ez a baka harckocsiakadályt talált, kifelé a körletből...” (Folytatjuk)
