Heves Megyei Népújság, 1990. január (41. évfolyam, 1-25. szám)
1990-01-26 / 22. szám
NÉPÚJSÁG, 1990. január 26., péntek KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS Jereván, Örmény SZSZK, SZU: Az Europolis nevű holland társaság kezdeményezésére Örményországban építendő Europolis város tervrajza. A tervek szerint a felépülő városban 200 — 250 ezer ember lakik majd, szép házakban és mindenféle szolgáltatással és közművekkel ellátva, a szükséges termékeket több országból küldik majd ide. (Telefotó: MTI Külföldi Képszerkesztőség — TASZSZ) Ferenc Tamás grafikája (Fotó: Gál Gábor) J ani már a harmadik levelet írja, hogy látogassak el hozzájuk. Beszélgessünk, iráljunk, de a politikát hagyjuk ki a játékból. — Én nem politizálok! A csendes tömeghez tartozom, egyetlen pártnak sem vagyok a tagja... A kép szokásos. Falusi környezet, tíz éve épült családi ház takaros udvarral, belsőséggel, alatta jó kis pince, benne néhány hordó háztáji rizling. Jani negyvenhét, az asszony negyven sincs, a két gyerek olyan, mint két egyforma tojás, néha még az apjuk is összetéveszti őket... Meghívásra megyek, így aztán ebédre tyűkleves van csigatésztával és rántott sertésborda. — Minek ez a nagy felhajtás? — Falun hál istennek még van mit enni! — kacarászik Éva, aki a tiszteletes úrnak volt a lánya, jelenleg napközis nevelő. Jani kertészmérnök. Amolyan magának való tudóstípus, aki a tűzbabter- mesztéssel kívánja megoldani a világ fehérjegondját.- Lóbab? — Tűzbab! Kanalazom az aranysárga csigalevest, és hanyagul nüegyintek az egész vitára azzal, hogy „izét” sem ér a bab hús nélkül... — Hús? Hát hol élsz te? Az árak a csillagos égben, a termelése nem preferált, ami jobb, annak exportra kell mennie.... — Akkor marad a bab! — adom meg magam, és jókora falatot vágok le a rántott szeletről. ízlik az ebéd, és még a szópárbaj sem veszi el senkinek az étvágyát. — Kitűnően főz Éva! Az asszony, akinek az arca egyébként is konyhameleg, elpirul, és biztat, hogy kérdezzem meg Janit, ugyanez-e a véleménye? Jani két pofára eszi a bordát, látom, hogy mit sem törődik az asszony fecsegésével. — Az algák! A tengeri algák annyi fehérjét tartalmaznak, hogy meg lehetne velük oldani az éhező emberiség sorsát... — Én még nem ettem algát! — így az egyik srác, a másik erre pukkadozik, cigányútra is szalad a torkán a falat. — Hülye vagy, fiam! Mit képKét tabletta ebéd zelsz? Talán azt, hogy kétezer- lye! Kilépett a pártból, és most kétszázban is rántott bordát megX'. pártonkívüli bolsevik. A fiatal csigalevest eszel? — Kérek két tabletta algalevest, rántott tűzbabfeltéttel! — kuncog a másik, Jani dühösen elzavarja őket az asztaltól. Néhány perc mosolyszünet. — Ez a mai fiatalság! Az iskolákban nincs nevelés, az oktatás csapnivaló, a kormány elvonja a pénzt a kutatásoktól. — És a gazdaság? — A főnök egy skizofrén hüszakemberek megélhetési gondokkal küzdenek, bejárnak, nincs lakásuk, de van akkora pártos pofájuk, hogy bekapják az embert. Osztják a vagyont, korteskednek, találgatnak, az egyikük képviselő szeretne lenni, azt mondja, annyit ő is tudna mondani a Parlamentben, mint az a buta tyúk, aki a megyei izének volt a szeretője. — Ez rágalom? Jani zavarba jön, és széttárja a kezét: — Hallomás! Fúj a szél, csörög a bokor... Ebéd után körülnézünk a portán, dicsérem a kertet, amely tavasszal valóban olyan lehet, mint a Paradicsom. — Nézd ezt a lugast! Gondolnád-e, hogy ezen két hektó bor termett? A kurta séta után jólesik a kellemes meleg a szobában, a diskurzus is a bárány bőrökkel bélelt fotelokban. — Tényleg távol tartod magad a politikától? Cigarettára gyújt. — Nekem tele a hócipőm a pártoskodással! Kiszámítottam, hogy hosszú párttagságom ideje alatt éppen egy autó árát fizettem ki tagdíj rímén. És ezzel a pénzzel — az én sajátommal — ugyan ki fog majd elszámolni? Osztják a pártvagyont, húzza, rángatja mindenki a koncot, csak éppen arra nem gondolnak, hogy ezért a kétszázezer MSZMP-tag is fizetett. Adják vissza legalább a pénzem felét! — Ez politika, Jani! Mérgesen, mintha valakin bosszút akarna állni, elnyomja a félig szívott cigarettát, de kapja is elő a másikat. — Ne cukkold magad! — Kíváncsi leszek majd a választásokra... — Ha nem politizálsz, miért kíváncsiskodnál? Éva végez a konyhában, lesimítja a ruháját, és közénk ül a kanapéra. Fél szemmel a férje arcát lesi. — Mi baj már megint? — Mi lenne a baj? Az, hogyha így haladunk, jövőre felkopik az állunk... Az asszony anyáskodva magához húzza Jani kopaszodó, pihés fejét, és még mosolyogni is tud az ijesztő magyarázatra. — Az a fontos, hogy egészségünk legyen. Nem igaz? Biccentek. Jani lila arca is halványabb már, mint az előbb. Kifújja magát, és még azt is eltűri, hogy az asszony a pongyolája zsebébe rejtse a cigarettáját. — Itt kérem, politizálni és dohányozni tilos... Szalay István Tiltakozás! 114 fős szakszervezeti tagságunk nevében tiltakozásunkat fejezzük ki a lakáscélú állami kölcsönök utáni megadóztatás ellen. Sértőnek és állampolgáraink megalázásának tartjuk ezt a törvényerejű rendelkezést, amelyet ráadásul a Parlament megszavazott. Most, amikor minden „adós” számára az OTP postázza a leveleket tartozásuk adóbevallásához, még elszomorítóbb a kép. Dolgozóink számolnak, osztanak, szoroznak, s elkeseredetten állapítják meg, hogy nem fogják tudni kifizetni. Gondoltak-e „honatyáink” a törvényerejű rendelet elfogadása során arra, hogy ismét a becsületesen dolgozó, bérből és fizetésből élő embereket sújtják, s kilátástalan helyzet elé állítják? Jobb lett volna, ha ők is beállnak a tanácsi bérlakásokra várók sorába, s ezzel is az állami terheket növelik? Köszönet és tisztelet illetné meg azokat az állampolgárokat, akik saját erejükből fogtak hozzá építkezni, lakást vásárolni, ezzel is nemzeti vagyonúnkat gyarapítani. Most pedig megbüntetjük őket csupáncsak azért, mert az államháztartás nagy zsákja lyukas? Mi, pedagógusok, akik még jelenleg is a „nemzet napszámosai” vagyunk — még akkor is, ha mostanában rengeteg cikket jelentettek meg a fizetésemelésünkről —, nem tudjuk ezeket a terheket vállalni. Lassan már közutálatnak örvendünk más ágazatokkal szemben, hiszen a sajtó, rádió, televízió „hatalmas” pedagógusbér-fejlesztésektől hangos. Szeretnénk már, ha „tiszta vizet önthetnénk a pohárba”, s ezeket a bérfejlesztéseket — amit még meg sem kaptunk — reálisan jelentenék be, úgy megyei szinten, mint országosan. Mert a jelenleg is beharangozott 30 százalékos bérfejlesztés szépen hangzik. De végre már melléírhatnák azt is, hogy ez mit takar? Azt, hogy ebből az iskolai bértömegre adott 30 százalékból kell fedezni a háromévenkénti soros előlépéseket, a megemelkedett alapbérek túlóravonzatát. Azt, hogy ágazatoknál burkolt bérfejlesztéseket hajtanak végre, s a más ágazatoknál dolgozó szellemi foglalkozásúak bére messze meghaladja a pedagógusét! Azt is, hogy Heves megye még most is az utolsó — országos viszonylatban — a pedagógusbéreket tekintve, s azt, hogy pl. iskolánknál az átlagkereset: 8299 Ft/bruttó. Ebből fizessen egy pedagógus házaspár két gyermekkel lakáskölcsöne után adót? Akkor, amikor lassan gyermekeinek nem tud enni adni a hatalmas áremelkedések miatt? A törvényerejű rendelet kivételeket is felsorol: mikor nem kell adót fizetni a lakáscélú OTP-tarto- zása után az állampolgárnak? Többek között akkor és annak, akinek az egy főre jutó jövedelme a létminimumot: 4300 Ft/nettót nem haladja meg. Ebbe azonban beleszámít a családi pótlék is. Milyen jogon? Ez szociális juttatás azért, hogy némiképpen etetni, ruházni, iskoláztatni tudjuk gyermekeinket. Ezt is megtagadjuk tőlük? A jövő nemzedékétől, akiknek ezt az országot tovább kellene fejleszteni, az európai közösséghez felzárkóztatni? Hogyan, amikor a szülők öröksége gyermekeikre a felépített vagy megvásárolt lakásra felvett kölcsönök törlesztése s az adója? Mélységesen felháborító! Éppen ezért kéijük a Pedagógusok Szakszervezetét, más társadalmi szervezeteket és pártot, hogy tiltakozásunkhoz csatlakozzon, a már tiltakozásukat bejelentett alternatív szervezetekkel, pártokkal együtt emeljen vétót ezen intézkedés ellen! Kérje az Alkotmánybíróság ezen rendelet sürgős felülvizsgálatát, s garanciát arra, hogy soha többé ne lehessen az államháztartás hiánya miatt az állampolgárokat kedvezőtlen, kilátástalan helyzetbe hozni. Tisztelettel: a Balassi Bálint Általános Iskola szakszervezeti tagsága (114 aláírás) Az Örményországban építendő Europolis tervrajza amit célnak is kitűzhetünk. A közelítés legtöbbször viharos, mintha spirált képező forgószelek markolnák fel az egész teremtett mindenséget, és csapnák oda, akár átokkal, akár áldással, ahol a grafikus a helyet kijelöli a lelkében lejátszott képtelen esemény számára. Magam is azt hiszem, sokkal nagyobb jelentősége van annak, amit belül élünk meg, annak, aminek belül meg kell történnie, semhogy egy nyegle kézlegyintéssel túltehetnénk magunkat rajta. A fiatal alkotó pedig belerakja a vonalakba azokat a látomásokat, álmokat, amelyek feledtetni képesek vele azt az ürességet, amire külső életében eleddig kárhoztatták. És ha van valami, ami ebben a kaotikus időszakban okot ad minden reménykedésre, akkor éppen ez az alapállás, amit itt tapasztaltunk a két művésznél: szent izgalommal és forró türelmetlenséggel vallják meg igényeiket, önmagukat, leírják a teljes és önfeledt kitárulkozás őszinteségével, mennyi mi minden hiányzik belőlük. És ha a tudatuk átfogta már, mi a „hiánygazdaság” ebben a mai lelki elesettségben, meg is keresik majd a módját annak, hogy pótolják mindazt, amit már tudatra ébredésük éveiben, hat-nyolc éves korukban megtagadtak tőlük: a társadalom által táplált és vallott hitet eszmékben, az összetartozás érzését, azt a szeretetet és emberi méltóságot, amely nélkül olyan nagyon nem is érdemes élni. Berzsenyi, Vörösmarty, Kölcsey zengő sorai jutnak eszembe és Arany Jánoséi, hogy Petőfit csattanóként sorakoztassam ide, akikre ez a nemzedék azért nem tud kellő áhítattal felnézni, mert nem olyan hangsúllyal és nem azt ismertették meg velük ezektől a nagy magyaroktól, amit igazán érteniök, befogadniok kellett volna. Az őszinteség és a merészség a hit megvallására: ez a két tartalmi jellemzője, fénymérője ennek a két fiatalnak, akikre évekkel később is szeretnénk visszatekinteni e sorok biztató lelkülete okából. Farkas András Az MMK és a Hevesi Szemle Galériájában A nemzedék vallomása A Megyei Művelődési Központ és a Hevesi Szemle Galériájában először szerepeltek közösen Csonka Erzsébet, a festő, és a grafikus Ferenc Tamás. A huszonévesek nemzedékéből lép ki ez a két fiatal alkotó, a pályaindulás minden izgalmával, a bizonytalanságban is titkolatlan reménykedéssel. Bíznak abban, hogy amit a közönség elé tárnak, megértésre talál. Okuk van a bizakodásra. Annak ellenére, hogy a külső körülmények nem sok optimizmusra jogosítanak manapság. Ahogy a forradalom lázában égő Erdélyben a marosvásárhelyi színész a tévé riporterének elmondta, az a nagy baj ezzel az utolsó negyven évvel náluk is, hogy a lelket hagyták kiéhezni, és a pusztítás ott is éppen a hit, a lélek, a lelkesedés, az életcél dolgában öltött nem kis méreteket. Azt váija, hogy végre az európai szellem újra erőre kapjon itt is, mert vissza kell térnünk abba a körbe, ahonnan minket kiszakítottak. Mondanám én is, itt is ezt vagy hasonlót erről a két tehetséges fiatalról, a két művész-tanárról, akik kendőzetlen őszinteséggel mesélik el műveikben, kik ők, mik is ők, hogyan is értik ezt a rájuk zúduló világot, hol is érzik kiszolgáltatottságukat, magányukat, nemegyszer félelmeiket, szorongásaikat elviselhetetlennek. Csonka Erzsébetnél nemcsak a kép ríme jelzi a szorongást. Azért közöljük itt reprodukcióban is, mert mintegy foglalata látszik itt mindannak, amit tudomásul kell vennünk erről a nemzedékről. Csonka Erzsébet ábrázolt nőalakja olyan utcán megy végig, ahol az úton hó fekszik vagy szennyes fehérség, a sarkon tétován körülnéz, mert magá- nya-félelme azonos az utca ürességével. Ahol még a fekete macsCsonka Erzsébet: Szorongás ka is másfelé néz, annyira nem fontos, még a macskának sem, hogy ez a nő összefont kaijaival, hosszú hajával valahová elindult. De hová? A saroképület ablaka pedig mintha világítana, mégse arra fordul, nem hívja magához a bentiek kíváncsiságát; annyira távolabbra ügyel, hogy a sarokra kilépve bárki leüthetné. Védtelen. És ezt nemcsak az arc vallja, hanem az közömbös-szennyes, lapos, töppedt, stílustalan házsor is, ahol mennie kell. S aki végignézi Csonka Erzsébet más képein is a megjelenő, primőr színekkel és expresszív hatásokkal küszködő arcait, érzékelheti, hogy ezt a művészt a lelki kitárulkozás hajtja, és a szeretet, a megértés hiánya, netán az önkeresés, a korban való eligazodás gondja nyomasztja. Áttételesen és már más méretekben, más témakörökre kivetítve áll ez a megállapítás Ferenc Tamásra is. ő ugyan legtöbbször fedezékül odatolja maga elé József Attila, Weöres Sándor vagy Pilinszky János egy-egy verssorát, hogy a meglódult képzelet útjait bejárhassa. Az általa igénybe vett sík, az az a rajzlap vagy bármi, térképet játszik, ahol meg kell keresnie néhány pontot,
