Heves Megyei Népújság, 1990. január (41. évfolyam, 1-25. szám)
1990-01-25 / 21. szám
NÉPÚJSÁG, 1990. január 25., csütörtök GAZDASÁG-TÁRSADALOM Télidőben, újév táján mind gyakrabban jut eszembe gyermekkorom kedvenc olvasmánya, a Hangya Naptár. Heteken át vártam, mikor hozza meg apám, s lapozhatom végig — keresve benne azt a kedves olvasmányt, amelyikhez aztán többször is visszatérhetek az esztendő folyamán. Jól emlékszem ma is a ködmönös legénykére (talán a címoldalon is volt néha), s belül valahol a hangszereit reklámozó Mogyoróssy és Sternberg cég hirdetésére. S a rajzokra is, amelyek az egyes hónapokat illusztrálták. Boldogasszony havát, Böjtelő és Böjtmás havát, Szent György havát, Pünkösd havát, s így tovább, mind a tizenkét hónapot. Élvezettel nézegettem s olvasgattam a gazdálkodó embernek szánt rajzos-szöveges útmutatásokat is, melyek hónapokra bontva tartalmazták a földműveléssel s állattenyésztéssel kapcsolatos teendőket. Volt egy karácsonyi történet, amely különösen a szívemhez nőtt. Mogorvának hitt, magányos vénember járta be a falut, s tette titokban ajándékait szegény gyerekek ablakába. Illusztrációja is volt a kis elbeszélésnek: hajlott hátú férfi, nagy szélű kalappal a fején ballag karácsony éjszakáján a havas úton, vállára vetve a hosszú köpönyeg, kaiján hatalmas kosár teli karácsonyi kalácscsal, kezében csengő. A háború sajnos elsodorta féltve őrzött kincseimet, a Hangya Naptár 1941-es, s az azt követő évekből való példányait. Sajnos, hiába keresem kitartóan őket évek óta antikváriumok polcain... Nagyot dobbant a szívem, amikor a minap megláttam az 1990. évre szóló Hangya Kalendáriumot, s még nagyobbat, amikor kedves ismerősöm jóvoltából címemre is meghozta a posta. Előbb csak a Reich Károly tervezte címlapot nézegettem, halogatva a fellapozást, hogy a becses ajándék béltartalmát is felfedezzem. Mekkora volt örömöm, midőn a 20. oldalon ezt a főcímet találtam: A Hangya Naptárban olvastuk, s mindjárt utána az évszámot is: 1943. És ott a hajdan annyiszor olvasott írás is a hangyákról, életmódjukról, életfenntartó ösztöneikről, szorgalmukról. Aztán — tovább lapozgatva a kalendáriumot — megleltem a Gazdasági teendőket is, rendre felsorolva hónapok szerint. Ki hitte akkor, hogy ezek a köznapi tevékenységet tartalmazó szövegek egykor kultúrhis- tóriai értékűek lesznek?! E negyvenhét év előtt papírra vetett sorok ma egy eltűnt paraszti kultúra számtalan dimenzióját idézik fel az olvasóban. Egy sajátos, ma már jobbára nem létező gazdálkodási kultúra és forma emlékeit, amelyek tovatűnését most érezzük igazán. Mert valaha csak az én falumban több száz gazdaember gondozta állatait az istállóban — ügyelve jószága tisztaságára, a tiszta alomra, de arra is, hogy az állat körme télidőben meg ne nőjön, s nyakát, szarva tövét férgek ne támadják. S mondták a hagyomány szerint szerte az országban — okulásképpen — a tapasztaláson alapuló, tudásanyagot tömörítő, közmondássá lett rigmusokat: „Ha nem kerül márciusban a földbe az árpa, jobb, ha benn marad a zsákba”; „Tavasz búza, ravasz búza”; „őszi szántás, fél trágyázás.” Olvasom a januárra, februárra, s a többi hónapra szóló naptárbeli utasítást, s közben elém tárul a régi falusi élet és létforma tavasztól őszig és télig tartó megannyi szépsége és mozzanata. Érzem a frissen ásott föld s a levágott sarjú varázsos illatát, hallom a kévékkel rakott fogatok, szekerek nyikorgását, aztán cséplőgép zúgása muzsikál fülemben, majd meg újból szekerek tűnnek fel a dűlőutakon, szőlőhegyek termését ringatva a hordókban, s megcsap egy pillanatra a késő ősz hangulata is, ha a kukoricatörésre és -fosztásra gondolok. Aztán a téli napok és esték képei rajzanak fel. A borfejtés, a disznóölés, a disznótorok, s a szomszédolás örömei. Magasra csap a láng a decemberi hajnalon, a parázsló szalma alatt a göndör szőrű mangalica, a tüzet gyereksereg állja körül. Este aztán a terített asztalhoz ül a napközben szorgoskodó háznép s a rokonság, aranyló oijaleves, sült hurka és kolbász kerül az asztalra, s végül a toros étkek koronája, a pogácsa. Vacsora után nóta járja, meg adomázás, s öreg este van már, mikor hazaindul a vendég, kezében gyertyás lámpa, imbolygó fénye árnyat vet a házfalakra... Manapság sokan beszélünk és okkal a morál, a fegyelem lazulásáról. Egyáltalán a nevelés válságáról. E mostani kiadvány szerkesztői jó érzékkel nyúltak a régi Hangya Naptár ma is példaértékű rovatához, mely nem egyéb, mint útmutatás a gyermekneveléshez. Milyen szép volt már a rovatcím is: Édesanyák kincsestára. Hasznos tudnivalókat, tanácsokat közölt a gyermek alvásáról, az étvágytalanságról, a fogápolásról, a tisztaságról, a takarékosságról, a gyermeki makacsság okairól, de még a betegségről is. Egy passzusát, mert oly időszerűek ajánlásai, ide is írnám: „Illendőségre nevelés. Tanítsuk meg a gyermeket hangosan köszönni, és követeljük meg tőle, hogy valahányszor hazajön, vagy elmegy, köszönjön. A jó modor köszönéssel kezdődik. Melyik anya ne szeretné, hogy illedelmes gyermekei legyenek? Bármit kap tőlünk vagy mástól a gyermek, azt köszönje meg illendően. Felnőttek jelenlétében csak akkor beszéljen, ha kérdezik. Étellel a szájában hallgasson. Ősi szokása és jó szokása a magyar embernek hallgatni, mikor ebédjét vagy vacsoráját költi el.” Forgatom a Hangya Kalendáriumot tovább, telve kíváncsisággal: vajon elődjének szelleméből s gyakorlatából mit visz tovább? Örömmel nyugtázhatjuk: sok szépet, hasznosat és jót. A néphagyomány ápolásáról éppúgy kínál információkat, mint a gazdálkodó embert érdeklő „mesterfogásokról”, s nem hiányzanak a gyermekeknek szóló mesék, történetek sem. A legtöbb tanulsággal — szemléletről lévén szó — mégis Czine Mihály, Ruffy Péter és Fodor András vallomásai szolgálnak. Mindhárman a magyar falu jövőjéről vallanak. Féltéssel, szeretettel, s azzal a reménységgel, hogy minden korábbi, a falu ellen elkövetett vétség ellenére talán egyszer mégis valóság lesz az, amit Veres Péter oly szépen mondott ki a Paraszti jövendőben: „A mi célunk az, hogy zöld fák között egészséges, tágas tor- nácos, fehér falú házak legyenek. Közöttük magasba nyúló fehér templommal, piros vagy barna tetőkkel..., magas, tágas kultúr- házakkal, levegős, napfényes iskolákkal. Ilyen legyen majd az új magyar falu képe.” Lőkös István Bécs — Pozsony — Budapest Hárman egy világkiállításért Él bennem az a felismerés, hogy az utolsó száz esztendő legnagyobb történelmi hibája az volt, hogy a Monarchián belül nem juthattak szerephez a csehek és az országon belül a szlovákok. Ezt csak tetézte amikor előbb a hitlerizmussal, majd a sztálinizmussal szövetkezve ellenük fordultunk. Él bennem az a felismerés is, hogy a jelenkori Közép-Európa legnagyobb gazdasági potenciálja a Bécs-Budapest közötti Du- na-völgyben rejlik. Ahogy a szén századában Szilézia volt Közép- Európa Ruhr-vidéke, úgy a tudományos és technikai forradalom, vagyis a szellemi tőke eljövendő századában itt található a legnagyobb „aranybánya”. Itt van Bécs, a maga sok évszázados tradíciójával, az osztrákok civilizációs kohójaként. Itt van Pozsony, ami időnként sokkal inkább volt város, mint Buda és a fiatal szlovák államiság centruma és a közép-európai szlávság nagyvárosi civilizációjának bölcsője. Budapestet a legkeletibb közép-európai metropolisznak tekintheti a világ. A Bécs-Budapest tengelyre felfűzve Sopron, Győr, Esztergom az európai szellem rangos képviselői országunkban. Ekkora helyen hol találkozik a rokon, de mégis eltérő civilizáció, az osztrák, a cseh és a szlovák, valamint a magyar? Hol van ennyi egyetem, múzeum, kutatóintézet? Márpedig a jövő ott rejtegeti a legtöbb lehetőséget, ahol sokszínű a civilizáció, gazdagok a történelmi tradíciók. Mindennek tudatában, amióta felmerült a Bécs-Budapest világkiállítás gondolata, feszeng bennem; hogyha ez megrendezhető és megrendezendő, akkor történelmi hiba volna kihagyni belőle Pozsonyt, Csehszlovákiát. A világkiálh'tás sokat tehet annak érdekében, hogy ez a csodálatos adottságokkal megáldott vidék homogenizálódjon, kiépüljön a korszerű infrastruktúrája. Ezzel szemben, ha kihagyjuk Pozsonyt, a csehek és szlovákok joggal érzik, hogy tovább él a száz éves magyar politika: összefogni Béccsel, hogy kizárhassuk a cseheket, szlovákokat. Ez ma még akkor sem mentség, hogyha ez esetben nincs mögötte semmi tudatosság. Nálunk az elmúlt hetven évben jellemző volt, és napjainkban szinte fel is erősödött, hogy a szomszédainkkal való viszonyunknál fontosabbnak tartjuk a világpolitikában játszott szerepünket, hogy túlértékeljük a távoli országoktól remélhető gazdasági segítséget. Vegyük végre tudomásul, hogy a mi sorsunk elsősorban az osztrákokkal és a csehszlovákokkal kötődik össze, hogy az együttműködésben rejlenek a legnagyobb lehetőségek. Közép- Európában csak akkor lehet politikai stabilitás és gazdasági felzárkózás, ha e három ország népe és gazdasága szorosan összefonódik. A gazdasági érvek is hármas rendezés mellett szólnak. A költségek jobban megosztódnak. A bevételi lehetőség pedig jelentősen megnő. Az Amerikában élő magyar üzletemberek keresik a világkiállításban való résztválla- lás lehetőségét. Nyissuk meg ezt a kaput az ott élő csehek és szlovákok számára is. A világ is nagyobb lelkesedéssel fogadná e világkiállítást, aminek eddig is az volt a fő vonzereje, hogy végre a korábbi vasfüggöny két oldala közösen rendezi meg. Ennél is fontosabb volna, ha azt is érezhetnénk, hogy a volt Monarchia évszázadokon át egymással szembenálló, egymásra mindig gyanakvással néző nemzetei fognak össze, hogy megmutassák magukat a világnak. Kopátsy Sándor Moszkva Nem hell az hőerőműi Illetékesek döntöttek, a tervek elkészültek, és a felvonulási területen nagy mozgolódás támadt, emberek jöttek, földmunkagépek, teherautók dübörögtek. A környező területek lakossága ebből tudta meg, hogy itt most elkezdik egy hőerőmű építését. Történt mindez ősz utolján Moszkvától északra, a várost átölelő autópálya közelében. „Egész Európában ez lesz a legnagyobb hőerőmű” — nyugtatgatták illetékesek az embereket, de Moszkva északi kerületének lakói és az elővárosok népe ennek ellenére sem lelkesedett az újabb gigantomániás létesítményért. Sőt, szűnni nem akaró tüntetéseket rendez, amelyeken a felvonulási területhez vezető utakon igencsak gátolja a teherauTüntetők a felvonulási területhez vezető utakon tők, munkagépek mozgását. Szakemberek és környékbeli lakosok véleménye megegyezik abban, hogy az „új monstrum” csak tovább rontaná amúgy is rossz életkörülményeiket, mert a környezetszennyezés már most is súlyos gondokat okoz. Az ipari üzemek jelenleg is nagy károkat okoznak a környékbeli nemzeti park, az újonnan telepített erdők növény- és állatvilágának, a felszíni vizeknek. Meg-megújuló erővel folynak a tüntetések, de még mindig nem tudni, meghallgatásra talál-e a lakosság követelése. Hajlandók-e tudomásul venni, hogy a moszkvaiaknak nem kell az új Északi Hőerőmű! (APN) Bezárt a füzesabonyi FLEX-XEL A Füzesabonyi Áfész a Hungarotexszel társasági szerződés formájában 1987-ben létrehozta 240 millió forintos bekerülési költséggel a füzesabonyi FLEX-XEL üzemet. Hulladék rongyból amerikai gépeken és technológiával szigetelőanyagok széles skáláját gyártották. A várt 3 ezer tonna késztermékkel szemben csak évi ezer tonna készült. Az eddigi veszteségek és a Hungarotex kilépési szándéka miatt bezárták és lepecsételték az üzemet. Január 1-jétől állnak a gépek, nincs termelés, s ez naponta több mint egymillió forint árbevétel-kiesést jelent. A szellőző alatt... Plombázva... Kocsis Károly- né ellenőrzési osztályvezető és Tóth Sán- dorné könyvelő leltárt készítenek (Szabó Sándor felvételei — MTI) Hangya Naptár ÁH az üzem, állnak a gépek
