Heves Megyei Népújság, 1989. december (40. évfolyam, 285-307. szám)
1989-12-12 / 293. szám
NÉPÚJSÁG, 1989. december 12., kedd GAZDASÁG—TÁRSADALOM 3. Egy elhallgatott magyar szlavista feljegyzései Korkép a sztálini despotizmusról A Novij Mir 9. számában egy moszkvai matematikus, Igor Sa- rafevics szemére veti Romain Rollandnak, H. G. Wellsnek, Karek Capeknak, Bemard Shawnak és Einsteinnek, hogy annak idején nem tiltakoztak a nyugati sajtó hasábjain a sztálini rémuralom ellen. Az érintettek már nem tudnak válaszolni a jogosnak tűnő vádakra. Bonkáló Sándor (1880 — 1959) azonban még Sztálin or- száglása idején szót emelt a des- potizmus ellen. Nevét és szlavisztikai munkásságát — többek között — éppen ezért kellett évtizedeken át elhallgatni a nagyközönség előtt. Pedig korszakos jelentőségű, hiánypótló műveket írt: Az orosz irodalom története (1926), A szlávok C1915), A magyar rutének (1920), A kárpátaljai rutén irodalom és művelődés (1935), A rutének (1940). Egyáltalán nem mellékesen kiváló műfordító is volt. Sovány vigasz, hogy határainkon tűi Bonkáló munkásságát megfelelően értékelik. 1945 után talán hivatkozhatott volna arra, hogy 1923-ban, 1924-ben baloldali beállítottsága miatt nyugdíjazták (orosz irodalmi előadásokat tartott, a Károlyi-kormány idején nevezték ki tanszékvezetőnek), viszont a ’30-as években cikkeiben kérlelhetetlenül feltárta a sztálini bol- sevizmus kegyetlenkedéseit, tehát kompromittálta magát. Sőt 1946-ban a Pázmány Péter Tudományegyetemen nyilvánosan bírálta Zsdanov szektás-dogmatikus kultúrpolitikáját. Állásából ismét felfüggesztették, majd újból nyugdíjazták. Nemzetiségi kérdés Bonkáló szerint az 1917. november 15-én az Oroszországban élő népek önrendelkezési jogáról kiadott kiáltvány rendkívül humánus és pozitív lépés volt. Eleinte úgy látszott, hogy a nemzeti elnyomás véget ért, de valójában csak annyi történt, hogy a cárizmus nemzetiségi politikája megmaradt, később még rosz- szabb lett a kisebbségek sorsa. A tagköztársaságoknak egyetlen szuverén joguk sincs, mert az 1936-os alkotmány értelmében minden az orosz kormányt, illetve az orosz népet illeti meg. Bonkáló Sándor legalább ötven olyan jogkört nevez meg, amelyet a köztársaságok helyett maga a kormány gyakorol (új nemzetiségi körzetek és autonóm köztársaságok létesítése, a pénzügy minden ága, a gyárak és az üzemek irányítása, a posta, a közlekedés, a rádió birtoklása stb.). Keserűen állapítja meg, hogy a nemzetiségeknek valójában még annyi joguk sincs, mint nálunk a megyéknek, de a szovjet kormány mégis a népek szuverén jogáról szaval. A népükért tenni akaró vezetőknek a GPU-val gyűlik meg a baja, vagy a felelősségre vonás elől öngyilkosságba menekülnek. Sztálint „vörös cárnak” nevezi, aki a nemzetiségeknek valamiféle konglomerátumát akaija előállítani, amelyet szovjet embernek nevez. A kormány és a párt elfojtja a szabad vélemény- nyilvánítást, csak őket, a vezetőket szabad dicsérni. Nemcsak a nemzetiségek, hanem minden orosz ember életét megmérgezi ez a rendszer, beleértve a kommunistákat is. Sztálin társadalmát a terroron kívül a szindika- lizmus (Bonkáló szóhasználatában ez pártoligarchiát jelent), a bürokrácia, a korrupció, a dog- matizmus jellemzi. A sztálini bolsevizmus Hatvan év távlatából is érdemes felfigyelni arra, ami napjainkban — sajnálatos módon — bebizonyosodik. A bolsevizmus — írja — elméletét ad absurdum (a képtelenségig) alkalmazza, s arra sincs tekintettel, hogy az szemben áll a normális élet té- nyeivel. Ha az elméletekből levont következtetés és a valóság között ellentmondás van, még akkor is őrült fanatizmussal ragaszkodik hozzá, s nem az elméletben keresi a hibát, amint ezt a józan ész diktálná. Ez beszédes példája annak, hogy mennyire veszélyes az életet nem ismerő szobatudós ideológusok működése, s mi lesz a szépnek látszó ábrándból, ha egy félművelt és műveletlen tömeg meg akaija valósítani. És mindenáron meg akaiják valósíttatni ezzel a tömeggel, az eszközökben sem válogatva: megfélemlítés, üldözés, kitelepítés, elhallgattatás, börtön, templomok bezárása. A vallásellenesség A bolsevikok sokkal okosabbak és óvatosabbak, mintsem hogy kimondottan a vallásért üldözzenek valakit. A papokat „államellenes cselekedetek”, „mo- narchisztikus összeesküvések”, „izgatások ” miatt ítélik el. Mivel az alkotmány szerint a vallás magánügy, erre hivatkozva mindent megtehetnek: megtiltják a harangozást, a körmenetet, a halottak temetőbe kísérését... Eredeti módszerrel dolgozik a szovjet kormány, mert mindig azt mondja, hogy a munkások és a parasztok államában a munkások és a parasztok, vagyis a nép kívánságát teljesíti. Ezért zárják be a templomokat is. A vallásellenes harc fontos eszköze a megfélemlítés. A hívő munkást társai kigúnyolják, kiüldözik körükből. Az ateisták szoktak körmeneteket rendezni, vallásgyalázó plakátokat ragasztanak ki, a templomokat klubbá, mozivá, színházzá, táncteremmé, sőt raktárakká, istállókká alakítják át. * Bonkáló szerint a szovjet kormány minden eszközt megragad, hogy kitartásra buzdítsa, lelkesítse, fanatizálja állampolgárait. Eleinte a külföldi „fehérekkel” és azok bosszújával rémisztgette őket, később különböző nagy pereket rendeztek, mint például Ramzin mérnök és társai ellen, ahol a vádlottak a tárgyalásokon felolvasott vallomásokat az ügyészektől kapták. Az irodalomban kiszínezik a múlt bűneit, hogy feledtessék a jelen nyomorúságát, és csak a saját eszméiket népszerűsítő fércmunkákat adják ki. Napjainkban nem tűnik újdonságnak a sztálini monolitikus rendszer bírálata, mert szerencsére ezt ma már mindenki megteheti. A szlavista kritikáját csak akkor tudjuk igazán értékelni, ha gondolatban 50-60 évvel visszaforgatjuk a történelem kerekét. Mert Bonkáló Sándor nem hallgatott, már akkor reálisan tárta fel a történelmi tényeket... $ A Kovács Attila — Koncz János Egy kis New York II. A 42. utca sarka A úton óriási limuzinok cirkálnak ünk, hogy megfosztanak szaláminktól, sajtunktól, mustárunktól, amelyeket egy hónapra hoztunk, de a vámos csak annyit kérdez, hogy mi van a kofferben, és mikor mondjuk, hogy csak ruha, szétnyílik egy ajtó előttünk, és mi kilépünk egy hatalmas várótermi forgatagba. Felemelem a hatalmas fekete esernyőmet, mintha az számítana valamit, és a következő pillanatban már ordítok: ott van Sziki!!! Még az a szerencse, hogy nem jött meg minden csomag, mert így beférünk mind a hatan — a fogadóbizottság népes — egy fogalmam sincs, milyen márkájú, Zastava nagyságú autóba. Koncz ölében ülve fejem a hátsó szélvédőhöz nyomódik, nem látok semmit, csak homályos fényeket. Elöl a sofőrünk, Técsy Sándor színész — aki két hét múlva megkapja majd a Spéter-dijat — kalauzol, hogy merre haladunk. Hallom a filmekből, könyvekből jól ismert neveket, de most inkább azt szeretném, ha nem lennének könyökök a gyomromban. Valahol megállunk, kiszállunk. Manhattanben vagyunk, annyi biztos, és egy ferences atya nyit ajtót. Sziki szívós munkája eredményeképpen itt lesz a szállásunk egy hétig, és jobbra nem is számíthattunk volna. Két hatalmas szoba, kandalló, tévé, telefon, puha ágyak (kemény csaták nélkül), kilátás a 83. utcára, ami ugyan majdnem olyan, mint a többi, de nekünk mégiscsak egy darab New York, ahol élünk. Dominik atya rendelkezésünkre bocsátja konyháját is az ott található élelmiszerekkel, s mi ugyan olykor szorult helyzetünkben élünk is ezzel a vendégszeretetükkel, mégis amikor távozunk tőle, elmondja, hogy eddig mi voltunk a legszerényebb magyar vendégei. Az első éjszaka nem lehet aludni. Eredetileg csak Szikit akarjuk hazakísémi a 80. utcába, ahol ő egy baptista rendház alagsorában húzódik meg másodmagával. De végül nekivágunk a városnak, átlépünk az utcán fekvő hontalanokon, kapkodjuk a fejünket a sárga taxik dudája után, elutasítjuk annak a hölgynek a közeledését, aki hármunkat szórakoztatna 50 dollárért, és vagy eldobjuk magunkat a felhőkarcolók sokaságától, vagy nyomaszt a parányiságunk. így jutunk el a Broadway és a 42. utca sarkához, ahol egy afroamerikai testvérünk rögvest pénzadományért fordul hozzánk. Tapasztalatlanok lévén visszaküldjük a szülőföldjére, amit ő ugyan nem ért, de látván antipátiánkat, utánunk ered. Csakhogy úgy tűnik, erős közöttük a szolidaritás, mert pillanatok alatt befeketedik körülöttünk a vidék, s itt is, ott is elállják az utunkat. Lökdösődnek és a kezükkel a zsebük felé kapdos- nak, ahol sokféle gyilkos szerszám lehet, így szégyenszemre leugrunk az országútra, s az autók között cikázva menekülünk. Két sarkot futunk, amikor hátranézve megállapítjuk: már nincsenek a nyomunkban, bizonyára újabb áldozatra bukkantak, egy az utcába éppen akkor lépő turistacsoportban. (Folytatjuk) N ew Yorkba nem egyszerű bejutni. Addig még vidám az ember, amíg ballag a Kennedy-repülőtér tranzitfolyosóján, szemében lángol a hatórás időeltolódás, kellemes blues szól a falból, s Bush elnök vigyorgó arcképe üdvözli. Aztán beáll egy kötelekből kialakított labirintusba, vár egy órát, amíg eljut a bevándorlási tiszthez, aki esetünkben egy néger nő. így hát, mivel ilyenkor is talpig férfi, rámosolyog, de hát minden bizonnyal jobban hasonlít egy fekete tollú beteg madárhoz, mint Alain Delonhoz, így nem kerülhet el bizonyos kérdéseket. Nem sikerül a Malév-jegyirodában kapott tanácsot hasznosítani, miszerint: még annyi angoltudást sem szabad elárulni ilyenkor, mint amennyi van, a tiszt rájön, hogy legalább húsz szót ismer, és ez neki elég. Váiják-e a repülőtéren, hol fog lakni, megvan-e visszafelé a repülőjegy, és közben a megvető tekintet: a A járdán afro-amerikai testvéreink kéregetnek francnak jöttetek ti is ide, rontani a levegőt. Végül persze, miután egy életre semmissé teszi az egyszeri beutazási vízumot, utunkra bocsát. Mehetünk a csomagjainkért, csak hát azok közül nem jön mindegyik. Megyünk az alkalmazotthoz, hogy: kérem, volt itt egy ronda fekete táska. Ő azonnal tud róla, és mondja is, hogy nyugodjunk meg, az Amszterdamban maradt, de majd megjön, és akkor postázzák a címünkre. Ez jó ötlet, de hát gondolkodóba esünk, hogy mi itt a mi címünk. Rávágjuk a Püski- könyvesboltét, ugyanis eddig is rajtuk keresztül tartottuk a kapcsolatot Sziki Károllyal, az egri színésszel, aki már két hónapja ott van, járja Amerikát, előadóesteket tart, s most a New York-i magyar színházban fog játszani. Eltolják előttünk azt a szemetest, amelybe azokat az ennivalókat dobják — mivel érzékenyek az európai bacilusra —, amelyeket a bőröndökben találnak. FélA Broadway a 42. utcánál Itt a piros — hol a piros? Az egyik legszebb... Postagalamb-kiállítás Hatvanban A Postagalamb-sport- egyesületek Északi I. Kerület Gazdasági Társulása 29 egyesületet tömörít Borsod, Heves, Nögrád, Pest és Szolnok megyékből, közel félezer taggal, illetve 30 ezer postagalambbal. A hobbit és sportot is jelentő nemes kikapcsolódás mintegy 300 versenyzője mutatkozott be a minap Hatvanban, az egykori ÁFÉSZ-áruházban. (Szabó Sándor — MTI felvételei) A ruházati polcokon ketrecek sorakoznak
