Heves Megyei Népújság, 1989. december (40. évfolyam, 285-307. szám)
1989-12-11 / 292. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1989. december 11, hétfő Ma este: stúdiószínházi bemutató Valló Péter reneszáns komédiát rendezett A neves rendező, Valló Péter vendégművészként rendszeresen részt vesz az egri színház munkájában. Eddigi rendezéseiből úgy tűnik, hogy tudatosan kalandozza be a társulattal a színháztörténet különböző korszakait. Elkalauzolták már a nézőket az ókori Görögországba, a rokokó és a romantika világába, a ma esti bemutató pedig a reneszánsz Itáliát eleveníti fel. Az egyelőre otthontalan stúdiószínház ezúttal az MSZP-székház nagytermében várja majd a közönséget, Bibbiena Calandria című komédiájával. A vérbő vígjáték, melyet csak 16 éven felülieknek ajánlanak, afféle tévedések vígjátéka: egy ikerpár két tagját összetévesztik egymással, és ebből számtalan kalamajka következik, melyekben bőséggel megnyilatkozik az esendő emberi természet. — Ha egy 400 éves darab fennmarad az idő rostáján, gyanús, hogy remekműről van szó, én legalábbis annak tartom a Ca- landriát. Az érdekes az, hogy az olasz reneszánsz szinte egyetlen fejezete a színháztörténetnek, melyből két-három kötetnyi fordítás áll rendelkezésre, így bőséggel lehet válogatni. — Mitől válik remekművé egy ilyen komédia? — Ez a darab egy minden ízében gűzsbakötött világban íródott meg, tizennégy évvel Giordano Bruno máglyahalála előtt, akit azért égettek meg, mert a természettudományos ismeretek felől megkérdőjelezte a vallási Ebből a műből az ember valóságos természete, az élethez való szenvedélyes viszonya és ragaszkodása olyan erővel tör elő, hogy ezzel leplez le egy hipokrita világot, máig példám uAz ártatlan ifjú a jó és a rossz tanítómester között... (Soiymosi Tibor, Czvetkó Sándor, Csuja Imre) tatóan. Mivel a reneszánsz az ókori világot tekintette példaképének, általában Plautus-témá- kat dolgoztak föl, rettenetes elevenséggel megírva és zseniálisan oldva meg — akárcsak a Caland- riában — azt a nagy dilemmát, mely a színházművészetet története során végigkíséri: hogyan lehet az emberek szórakozás iránti igényét ügy kielégíteni, hogy közben igényes irodalmi alapanyagból egy értékes előadás szülessen. Ez ma ismét jelentős problémájává válik a színháznak. Én megpróbálok úgy kacagtatni, hogy az ne legyen felszínes, nemcsak a helyzetkomikumra építek, de a jeüemkomi- kumra is. Remélem, hogy ebben a szív derítésére nem alkalmas világban emlékezetes élményt nyújt ez a komédia annak, aki eljön a Gárdonyi Géza Színház stúdiószínpadára. (koncz) ... és ikertestvére, hűséges szolgálójával (Simon Mari, Kocsis György) Szentmihályi Szabó Péter: Felzárkózni Európához? Vagy fordítva? Olvasom, hallgatom az űj jelszavakat, programokat: zárkózzunk fel Európához. Aztán sokat beszélnek vezetőink az úgynevezett Európa-házról — legalább olyan hévvel, mint korábban a Szovjetunióról vagy a KGST-ről. Én persze zárkóznék is, meg költöznék is, mert az a bizonyos Eu- rópa-ház még akkor is vonzóbb, mint a mostani viskó, ha nem jut benne nekünk összkomfort. Nem is fog jutni, ne áltassuk magunkat. Európa peremvidékére szorultunk, a sokszor lenézett Balkán színvonalára. Balkáni lett gazdaságunk, úthálózatunk, telekommunikációnk, kereskedelmünk, kultúránk, egészségügyünk, hadd ne soroljam. Primitív emberek vezettek minket, erőszakkal — és mi magunk is primitívek lettünk. Hozzájuk hasonultunk, az alacsony homlokú, zsíros nyakú, de megbízható kiskirályokhoz. Politikusokhoz, akik csak a sarcöt akarták, orvosokhoz, akik a hálapénzt, szolgáltatókhoz, akik a baksist, hivatalnokokhoz, akik a vesztegetést. Eladósodott, mogorva, egymást harapó, szomorú emberek országa lettünk. A demokrácia is úgy „ütött be”, hogy egy párt helyett több párt nyújtja mohón kezét támogatásért, s a cenzúra nélküli irodalom is egyelőre csak az üzletet, a silány szenzációt keresi. Hát ilyen szomorú volna a helyzet? Ennyire távol volnánk Európától? Vigasztalnom kell magunkat. Az utóbbi két évben igazán sokat cselekedtünk, még ha közvetlen eredménye jólétünkben nem is látszik. Szinte észrevétlenül lezajlott egy (hála istennek) vér nélküli forradalom, a magyar történelemben nem először, hiszen 1848 nagy példája ebben is utat mutatott. Most itt állunk, tanácstalanul, kifosztva, használhatatlan eszmékkel és igazságokkal, de szabadabban, mint ahogyan remélni mertük. Mi hát Európa? Mihez kellene felzárkóznunk? Hol van az az Európa-ház, amely szívesen lát egy ilyen „egzotikusán” rendetlen, lepusztult és többszörösen vesztes kis népet? Vagy ha sikerül valamiképp bejutnunk, vajon nem mi leszünk a házmesterek, kukások ebben a gyönyörű házban, nem mi leszünk lenézett vendégmunkások, akiknek nyugati valutában a kinti fizetés fele, negyede is maga a sóvárgott nagy lehetőség? Vagy csodavárón reménykedjünk, hogy Európa zárkózik fel mihozzánk, megcsodál minket, mint valami történelmi kövületet, egy skanzent, ahol lám, valódi emberek élnek, és lám, milyen romantikus, hogy semmi sem működik, de Országházuk tán még az angol parlamentnél is nagyobb... Én már annak is örülnék, ha önmagunkhoz felzárkóznánk, mondjuk 1938-hoz, amely a gazdasági statisztikákban mint az „utolsó békeév” szerepel viszonyításként. Ezért nem repes a lelkem a közelgő világkiállítás gondolatára. Vajon mit tudunk mutatni Európának? Totózni tudni kell! Két vérbeli totózó párbeszéde a téli hónapok egyik vasárnap délutánján. (Vérbeli totózón azokat értjük, akik nem a Poptarisznyába töltött sportszerkesztő közlésére várnak a totóeredmények megismerésével, hanem élőben hallgatják a német és olasz bajhoki mérkőzések közvetítését, rövidhullámon.) — Megvannak az olaszok? — Hogyne, még a másod osztályúak is, csak két meccs elmaradt. — Rajta voltak a szelvényen? — Naná, hogy rajta voltak! így most hiába jó az összes többi tippem, nem tudom, hogy 13 plusz egyem van-e, vagy még tizenegyesem is csak egy. — Hát nem kollektív szelvényen játszottál? — Dehogynem. Sima totót még életemben nem töltöttem ki. — Hát akkor mi a gond? — Te porokat szedsz hozzáértés ellen? Nem tudod, hogy a 45. hét óta mérkőzéstörlés esetén számítják az eredményt? — Micsinálnak a micsodával? — Először is megnézik, hogy milyen sorszámú mérkőzések maradtak el. Aztán összeszámolják, hogy hány értékelhető találkozó maradt a szelvényen. Tudsz követni? Ezen a héten ez úgy fest, hogy elmaradt az első és a hetedik, így a plusz egyes mécsesét is beleértve van 12 eredményünk. Mégis lehet 13 plusz egyet is elérni. — Persze, mert bejönnek a pótmérkőzések... — Az eszed jöhetne be végre! Hát nem látod, hogy már csak tizennégy meccs van a szelvényen? Mi jönne be, és honnan? — Hát akkor? — Először is: összeadják, hogy a szelvényen megmaradt 12 mérkőzésen hány gól esett. — Mi a fenének? — Mert a gólok számához adják hozzá a tizenkettőt, azaz a lejátszott meccsek számát. — Újra kérdem: mi a... — Mert amennyi a lőtt gólok és a meccsek számának összege, annyi hetet „lapoznak” vissza a korábbi totóeredményekben.-Na és? — Lásd, hogy milyen vagyok hozzád, ingyen adok matematikaórát. A mostani 12 meccsen 25 gól született. Ez összesen 37, ennyi a mutatószám. Mivel most az 50. hetet játszották, az 50-ből le kell vonni 37-et, vagyis a 13. heti nyertes tipposzlop adja meg a törölt meccsek eredményét, s azt, hogy végül is mennyi találat van az e heti szelvényemen. Vagyis az egyes és a hetes mérkőzés akkori eredménye a helyes tipp most ezeken a meccseken. Világos? — Mondd el még egyszer. Azt már nem! Vetted volna föl magnóra, most nem lenne semmi problémád. Hacsak.... — Hacsak? — Hacsak nem volt törlés a „visszalapozott” héten is, mert akkor bizony tovább ugrik a nyertes tipposzlop visszaszámlálása, addig, amíg teljes eredményű nem következik. — Hát akkor most tényleg nem tehetünk mást, mint várunk, amíg a rádió bemondja, mi a helyes eredmény. — Te sose félj, amíg engem látsz! Hát miért van nekem évekre visszamenőleg listám az összes totóhét nyertes oszlopáról? Most csak arra kell vigyázni, hogy hetente beírjam az újabb oszlopot, különben tévedek a visszaszámlálással. — Én ezt nem győzöm strapával. Inkább csak egy szelvénnyel játszom ezután. Tulajdonképpen így is lehet nyerni. — Bizony, ha úgy gondolkodsz, mint Karinthy Frigyes boltosa a csótányirtószer magyarázatakor. A port egyenként kell a bogarak szájába tölteni, hogy biztos legyen a hatás — ajánlotta a vevőnek. Mire az a homlokára csapott, s visszakérdezett: Ha már megfogtam a svábbogarat, agyon is üthetem!? S mi volt a boltos fölényes válasza? Na ja, agyonütni... az is jó! S.J. Szinte hihetetlen Nem hagyta magát legyőzni Ahogy hallgatom, nem tudom eldönteni, mit csodáljak benne a legjobban. Azt a mindenen diadalmaskodó akaraterejét, ami a legnehezebb helyzetekben sem hagyta cserben, vagy azt a töretlen hitét, amely azt sugallta neki, hogy bízzon az igazságban? — Láttam, mi folyik körülöttem, hogyan kényszerülnek bele az emberek büszkeségük feladásába, hogyan válik árucikké olykor a tisztesség és a tisztaság, de én soha nem adtam fel az elveimet. Ma is emelt fővel mehetek az utcán. Sűrű szemöldöke alól apró fényeket lövellnek a szemei. Arcvonásai simák, kiegyensúlyozottak, karcsú alakján senki sem fedezné fel az elmúlt négy évtized gyötrelmeit. Csertő Istvánné nevelőtanár a József Attila Kollégiumban, Gyöngyösön. Ez így a puszta tények közlése. De az út, amelyik idáig vezetett, talán sok embernek lett volna vé- gigj árhatatlan. — Püspökiben születtem — említi —, ebben a faluban itt, ami most már Gyöngyös szerves része. Három hold földünk volt, és ketten voltunk testvérek. Már szinte nem is kell tovább mondani. Napszám, munka és a szegénység sanyarúsága lett osztályrésze. Gimnáziumba sem mehetett, mert a pénz hiánya megakadályozta ebben. Az élet azonban megedzette. — Megtanultam, hogy mindenért meg kell küzdeni. Mi mindenért? Az, hogy sportolt és nagyszerű eredményeket ért el, az már kisiskolás korában is természetes volt. így folytatódott a szakmunkásképzőben is. Esztergályos lett. Az Egyesült Izzó pipishegyi gyárában kezdte. — Nem volt könnyű, mert a magamfajta tapasztalatlan kislány nagyon sok kísértésnek volt kitéve. ót a kísértés nem győzte le. Elvégezte a gépipari technikumot, majd beiratkozott a miskolci műszaki egyetemre, a műszaki tanári szakra. — Mindig is tanítani akartam. A gyerekek közt akartam lenni. Sikerült. Mutat egy levelet is, amit nemrég kapott egy szülőtől. Benne a köszönet azért, hogy olyan gondosan bánik a gyerekkel, aki nem győzi otthon emlegetni a tanár néni nevét. A sport révén „jött össze” a későbbi férjével is. Évekig szinte észre sem vették egymást, aztán elromlott otthon a kút, segítségért kellett menni az utca másik végére, és akkor a régi iskola- és sporttárs hazakísérte. A katonaság letöltése után lett meg az esküvő. Érdekes, még az Izzóban is együtt dolgoztak, egy műhelyben is, mégsem találtak akkor egymásra. Aztán jött a baleset. A férj fél lábát leszakította egy súlyos munkadarab, amely leesett a daruról. A csoda: visszavarrták, de hétévi bírósági hercehurca után jött a végzés: ki milyen mértékben volt hibás. A férj rokkant- nyugdíjas, és otthon él csendes magányában. A barátok elhagyták, a cimborák elhidegültek, mert a kényes helyzetet nem tudták vállalni sem a tárgyalások során, sem utána. — Tudja, mit jelent ez a körülmény nekünk, otthon? Milyen szerető gondoskodással kell körülvennem a férjem? A „nagy büszkeség” az ifjú István, aki általános iskolás korában is sikert sikerre halmozott, és most az Apáczai Csere János Gimnáziumban tanul. Ahogy a több évtizedet átfogó történet végére ért, csak néztem rá, kutattam a gondolataiban. — Boldog vagyok! — mondta határozottan. — Ugye, erre akart rákérdezni? Azt gondolom, én vagyok a bizonyíték arra, hogy erős akarattal, munkával, hittel szinte mindent el lehet érni. A boldogságot is. Még ha így élni nem is könnyű. De én eddig semmit sem bántam meg. Csak néz rám, és határozottan bólint a fejével. Irigylésre méltó asszony, anya és feleség? Igen. (gmf) Megkérdeztük a szerkesztőt Az „Oly sok viszály után” című kötetről Figyelemre méltó antológia jelent meg a napokban ezzel a címmel, az amszterdami Fórum Kiadó gondozásában, Benke László szerkesztésében. A kötet „A forradalom 33. évfordulóján” alcímet viseli. A kiadványról a könyv szerkesztőjével beszélgettünk. — Az elmúlt viharos esztendőben számtalan könyv jelent meg e témáról, a könyvpiac telített, az olvasók-vásárlók zsebe meg üres. Nem vall-e túl nagy bátorságra — némi túlzással — a százegyedik könyvvel színre lépni? — Ez nem bátorság, hanem kötelesség, becsület dolga. Ebben a könyvben olyan írók szólalnak meg, akik részt vettek a forradalomban. írók, a nemzeti lelkiismeret őrzői: élők és holtak, öregek és fiatalok, verssel, novellával, tanulmánnyal, eredeti dokumentumokkal. Nemcsak a forradalom viharában született műveket adjuk közre, hanem azokból is válogattunk — persze, a teljesség igénye nélkül —, amelyek az eltelt évtizedek során ’56 szellemét őrizték. Mert az igazságot fegyverrel el lehet nyomni, de végleg eltemetni nem lehet. Nem emlékezni akarunk hát, hanem három nemzedék vallomásaival nagyon is eleven szellemet idézünk meg: a szabadság, a demokrácia, a függetlenség gondolatát. — Olvashatunk-e eredeti, eddig még nem publikált írásokat a kötetben? — Könyv alakban először jelenik meg például Benjámin László, Képes Géza, Kónya Lajos nem egy verse, vagy az író- szövetség 1956. december 28-i gyűlésének jegyzőkönyve, Fekete Gyula, Göncz Árpád tanulmánya, Simonffy András tizenöt éves korában írt megrendítő naplója, és sorolhatnám még. — Miért egy amszterdami kiadónál jelenik meg a kötet? — Az írószövetség Móricz Zsigmond Baráti Körében merült fel a kötet kiadásának gondolata, és a félig Hollandiában, félig ismét itthon élő költő, Dé- kány Károly vállalkozott a megvalósítására, hozzá kell tennem, nem csekély anyagi áldozatot vállalva. — Sokat sejtető címet adtak a kiadványnak... — Azt szerettük volna sugallni a címmel is, hogy legyen már vége a barikád-pszichózisnak, az egymás torkának eső, sehova sem vivő cívódás- nak. Persze három évtizedes szájzár után a sérelmek felfakadnak, ez érthető. Ki kell beszélni, néven kell nevezni a dolgokat, de a cívódásnak legyen már vége, most már „működtetni” kell ’56 örökségét: a demokráciát. A.J.
