Heves Megyei Népújság, 1989. december (40. évfolyam, 285-307. szám)
1989-12-09 / 291. szám
NÉPÚJSÁG, 1989. december 9., szombat NÉPÚJSÁG-HÉTVÉGE 7 Ez egy jó falat volt! Forradalmárportrék a házfalon New Yorkban a kommunista mozgalom nagy személyiségeinek arcképével díszítették a West Street 410-es házát, ahol baloldali könyveket és röpiratokat adnak ki. A hat emelet magas utcai freskót, 20 ország művészeinek alkotását 1989. november 19-én leplezték le. (Telefotó: MTI Külföldi Képszerkesztőség) Osztóban egy mítosz Létezik-e még Hevesen Kadar-rezidencia? Érdemes-e felszaggatni a lassanként gyógyuló sebeket, szabad-e folytatni az össznépi „szennyesteregetést”, almikor napról napra halljuk: ne vájkál- junk tovább a közelmúlt hibáiban, feledjük el végre a visszaéléseket, törekedjünk a megbékélésre, s figyelmünket fordítsuk a jelen és a jövő gondjainak megoldására. Sokáig töprengtem magam is, mielőtt ezen írásba kezdtem volna. A Hevesen látottak s hallottak után mégis úgy döntöttem: tollat fogok. Eredetileg a hevesiek által csak Kádár-rezidencia néven emlegetett kúriát szerettük volna megtekinteni, s az után érdeklődni: mi lett az épület, illetve a reprezentáns lakrész sorsa. Megnyugtató, hogy a „rezidencia” jó ideje oktatási célokat szolgál, ennél azonban többet tudtunk meg, mindenki számára tanulságos dolgokat. Szelidebb változat a közelmúltból A misztikum övezte épületről érdemes annyit elmondani, hogy 1987 óta nem fordult meg benne magas rangú vendég. Kádár János mindössze egy-két alkalommal töltött itt rövid időt. Vadászni érkezett. Ekkor rendezték be a volt Kállai-kúria egyik szobáját. A látottak alapján állíthatom, a helyiségben nincs semmi különleges, leginkább egy közepes motelszobára emlékeztet. Mint megtudtuk, a későbbiekben több alkalommal járt itt többek között Úszta Gyula, Gáspár Sándor, Faluvégi Lajos, Pál Lénárdis. A különleges látogatások kulissza- titkaiba úgy pillanthattunk bele, hogy beszélgetőtársunknak megígértük: nem közöljük a nevét. — Én csupán néhány alkalommal vettem részt ilyen eseményen, amolyan kisegítőként. A szervezés úgy történt, hogy a megyei és a helyi pártbizottság vezetői egyeztették, hogy mikor érkeznek a vendégek. Amikor biztos volt az időpont, felkészültünk a fogadásra. Ezek az összejövetelek egyébként rendkívül szűk körűek voltak, a megyei első titkáron és az általa meghívottakon kívül más nemigen vett részt rajtuk. Általában a hét végén, délután vagy este érkeztek, így egy egyszerű vacsorával vártuk őícet. A menüben semmi rendkívüli étel nem szerepelt. Egyébként is, minden alkalommal megkértek bennünket, hogy minél szerényebben készüljünk, így aztán előfordult, hogy egytálétel és palacsinta került az asztalra. Alkohol nagyon kevés fogyott, néha egy kis Unicum vagy egy kis whisky. Ha esetleg a meghívó fél kipuhatolta, hogy mi a kedvenc étele az illető vendégnek, akkor például hozattunk Kisköréről egy kis halászlének valót. Általában vacsora előtt mentek ki vadászni, vagy ha későn érkeztek, másnap reggel. Megesett, hogy nem sikerült a vadászat. Volt olyan, hogy például a vendég este nem lőtt semmit, és még azon a napon visszautazott Pestre, mivel másnap már dolgoznia kellett. Még egyszer mondom, nagyon szerény körülmények között zajlottak ezek a látogatások, s ezen magam is meglepődtem. A költségeket minden esetben elszámoltuk, s ezt megtérítették nekünk. Én személy szerint megértem ezeket az embereket, akik a rengeteg munka után így kapcsolódtak ki egy kicsit. Ügy tudom, a vadászatokon sportszerűen viselkedtek, s a kilőtt vadra sem tartottak igényt. Igaz, az egyszerű tsz-dolgozó- nak erre nem volt lehetősége, talán igénye sem... Durvább példák a hetvenes évekből A fenti esetekről a hevesiek jószerivel semmit sem tudtak, hiszen mint hallottuk, a szervezés csendben folyt, s csak néhány ember tudott a vendégek érkezéséről. Azonban volt idő, amikor a helyi párt- és állami vezetők leplezetlenül élvezték a hatalom nyújtotta előnyöket, azaz éltek vissza a különleges privilégiumokkal. Erről a hevesi ember érthetően ma sem tud indulatok nélkül beszélni. De lássuk csak, miért. Oláh András 10 éven keresztül maga is a helyi pártapparátusban dolgozott munkatársként. Ez alatt az idő alatt sok mindent tapasztalt. Nem véletlen, hogy úgy döntött, inkább elvállalja egy általános iskola vezetését, mintsem tovább nézze az ingyen dőzsölést. A tőle hallottakat változtatás nélkül adjuk közre, már csak azért is, mert az itt élők is tudják, hogy a hetvenes években látványosan folyt itt a tivornya. — Mindenki tudja, volt olyan vezető elvtárs, aki élő nyúl befogásáért 365 napi bért vett fel. Nem titok az sem, hogy szinte minden hét végén vadászatra indult a nagyközségi vezérkar. Itt gyülekeztek a központban az erre az alkalomra készített, egyénre szabott vadászruhában, vállalati, közületi gépkocsikkal. Mindenki látta őket. Az emberek csak azt mondogatták: „indul a grófság vadászni”. S ők nem átallották kijelenteni: „Jogunk van hozzá, mert mi vagyunk az uralkodó osztály”. Emlékszem, a gyerekekkel kirándulni mentünk az erdőbe. Egyszer csak csattant a lövedék az egyik fán. Motorra ültem, de már csak az elhúzó Volgát láttam. Jelentettem a rendőrőrsön, de ott egy idő után azt mondták: jobb, ha nem forszírozom az ügyet. Én 45 évig voltam az MSZMP tagja, de az állítólag tulajdonunkban lévő vadászkastélyok közül egyet sem láttam belülről. Arra viszont jól emlékszem, hogy a legínségesebb időben egy negyedévi tagdíjam egy fél zsák búza, egy liter olaj, két kiló vaj volt. A szánktól vontuk meg a falatot, és kaptunk is ezért viszonzásként elég munkát. De amikor egy faluba este kellett menni taggyűlésre, a pártbizottsági autó bankettre fuvarozta a vezetőket, ezért az egyszerű párttag hajnalban ért haza gyalog, átfagyva a gyűlésről. Láttam a síró juhászt is, akinek a törzskönyvezett állományából a megkérdezése nélkül vitték el a legszebb jerkét. Mindnyájan tudtuk, hogy a „közös vagyonból” napokon keresztül ettek-ittak a vezetőink. Ha egy tsz-nek rosszul állt a szénája, csak egy jó bankettet kellett szervezni, és máris minden rendben volt. S hogy mit szóltak ehhez az emberek? Két lehetőség volt: aki hangosan helyeselt, az előlépett, akinek nem tetszett, azt letaposták. Nem dicsekvésképpen, de engem valóban a párttagság választott meg. Ma is megkérdezhetnek bárkit erről. S hogy a 10 év alatt mire jutottam? Részletre vásároltam egy kerékpárt. Azt tudom, hogy a többség mindig vért izzadott azért, hogy egy falattal több legyen a tányérjában. Hát ezért mondom én, hogy nem elégszem meg azzal, hogy a pártnak úgy általában el kell számolnia a vagyonával. Vonják felelősségre a tetteseket egyénenként, számoltassanak el mindenkit, aki felélte, elherdálta a közvagyont, azokat, akik idáig juttatták az országot. Kérdezem nyugdíjas beszélgetőtársamat, adja-e nevét a fent elmondottakhoz. — Természetesen — így a válasz. S most, az írás végén megint csak azon töprengek, érdemes-e nyilvánosságra hozni mindezt. Árt vagy használ a múlttal való ismétlődő, fájdalmas szembesülés. Az ismert ellenérvek ellenére is azt hiszem, beszélni kell ezekről a dolgokról. Mindaddig, amíg e hazában van olyan hely, ahol ez idáig nem szólt, nem szólalhatott meg a megalázott, becsapott, önérzetében megsértett ember. A múlt kísértő szelleme ugyanis csak akkor távozik végleg, ha félelem nélkül mindenki ki meri mondani: elég volt belőled! Barta Katalin Liszt, a zongorakirály A csodagyermek Párizsban — RákóczHnduló az olasz operában — Munkácsynak ül modellt 1823. december 11-én berobog Párizsba a strassburgi postakocsi, és a Liszt családdal együtt a város szívében áll meg, a Sébastien Érard zongoragyárával szemben. Liszt Ádám, felesége és fia minden vágya, hogy végre eleget tehessen a világhírű és dúsgazdag „királyi hangszerkészítő” meghívásának, és élvezhesse vendégszeretetét. Érardék örömmel fogadják a vendégeket, és nyomban elhatározzák, hogy bevezetik a magyar csodagyereket a párizsi zenei életbe. Ez idő tájt a francia főváros — mintha a napóleoni háborúk szenvedéseit akarná feledni — táncol és muzsikál. És a célra törő papának, Liszt Ádámnak most ez a legfontosabb, hiszen a fia karrierjéről van szó. Nem sokkal odaérkezésük után Franci meg is kezdi körútját az előkelő szalonokban, így az orléansi herceg Berry hercegnő termeiben játszik, és egy főnemesi zenetársaság estjén a gyermekzseni egyszerre lázba ejti a hallgatóságot. Ez volt Liszt első nyilvános fellépése, szereplését, annak lefolyását ma is jegyzőkönyvek őrzik. Hamarosan otthonosan mozog a kastélyokban, és ahová még nem sikerült eljutnia, oda Metternich, az egykori párizsi nagykövet ajánlólevele besegíti. így sok nehéz kapuzár pattan föl Liszt Ádám és fia előtt, egy pontosan olyan világ, amelyről mindketten idehaza álmodtak. Amikor Franci már üdvöskéje és dédelgetett kedvence a francia társaságnak, és neve bejálja a sajtót, a papa szeretne egy önálló hangversenyt rendezni a fia számára. Levelet ír Lauriston marsallnak, a kabinetiroda miniszterének és kéri, hogy az udvari olasz színházat egy estére engedjék át a fiának. Á levél merész vállalkozás volt, de sikerült! A csodagyermek 1823-ban Érard találmányán — az ismétlődő me- chanikájú zongorán — játszik, mindent és mindenkit elkápráztató sikerrel. Párizs a zseniről beszél, Franciról ír a sajtó, róla csevegnek a kávéházakban, a kaszinókban. A siker, a tüneményes szerencse megszédíti a családot, Ádám rossz tanácsadókra hallgat, és elhatározza, hogy fiával operákat írat. Franci belelkesül, hozzá is kezd, bár egy olasz komponista csupán kevés idővel rendelkezik, vonakodva lát munkához, ám a papa újra levelet indít X. Károly szárnysegédjéhez, és szabadjegyet kér a párizsi operába fia és a családja részére. Megkapja! Franci, aki zeneelméletből Salie- rinél csak éppen annyit tanult, hogy a kor sablonos improvizációinak titkait elsajátítsa, bizony pórul járt az operaírással. Az operáját bemutatták ugyan, de az négy előadás után megbukott. A családot igen, de a gyermeket nem keserítette el a kudarc, mestert változtatott, a nagy hírű Reichánál tanult, akit Beethoven is respektált, és megkezdte európai körútját. Franciaország után Anglüi, Svájc, majd újra Párizs következett, és az eredmény: siker és káprázat mindenfelé. 1827-ben — Angliából visszajö- vet — apja francia földön hal meg, és a tizenhat éves ifjú most már egyedül járja a főúri családokat, palotákat, forrón érdeklődik a női lelkek iránt, és bolyong a párizsi társaságok útvesztőiben. Az évek folyamán felcseperedett gyermekből tüzes ifjú lesz, nem tesz jót neki a magány, ezért anyja siet hozzá, hogy mellette legyen, miközben anyagi zavaraik lesznek, és a kenyérkereset gondjával is meg kell küzdeniök. Liszt tanítással próbálkozik, azonban egy tragikus szerelem megbolygatja a lelkét, éveken át krízisek között hánykolódik. A lapok már holthírét is keltik, de csupán eltűnik az emberek szeme elől. Szerencsére a júliusi forradalom ágyúinak dörgése visz- szaadja az ifjút önmagának és a világnak, úgyannyira, hogy újra mindenről véleménye van, eg- zaltált lelke folyton a dolgok nyitját keresi. A sok futó kaland után következik végre a nagy szerelem, az évtizedes viszony Ú Agoult grófnővel, aki e szerelemért nem csupán magát, de férjét, három gyermekét, az egész családját is feláldozza. Vagyont, rangot, pozíciót, családot dob a szerelem oltárára Lisztért, az ifjúért, aki után kimondhatatlanul vágyódik, és akiért rajong. Tanítja őt, szereti, sőt a jó anya gondosságával neveli is, így válik az egzotikus zongoristából ellenállhatatlan világfi, a nők bálványa. Szerelme — a grófnő — bonyolítja le levelezéseit, ő a titkára, tanácsadója, sőt ő úja irodalmi műveit is. Ez a lélegzetelállító mámor egy kegyetlen disszonanciában végződik, hiszen éltük alkonyán Liszt abbé és Dániel Stern (a grófnő írói neve) már tudni sem óhajtanak egymásról. Liszt hatalmas, lenyűgöző egyéniséggé válik, amikor a dobogóra lép, kesztyűjét hanyagul veti oda a várakozó inasnak, tekintetét szuverénül hordozza végig a széksorokon, és boldog az a nő, akinek az arcán ez a tekintet csupán néhány másodpercre is megpihen. Zongora mellé ül, megdördülnek a billentyűk, a közönség megittasodva bámulja a zenészt, Liszt kezeit, az ujjait, amint a billentyűn futkároznak. Érard külön acélhangszert gyárt az immár világhíresség számára, Liszt extázisbán ég, de elég józan ahhoz, hogy játékának hatását lemérje. A dobogón két zongora áll szemben egymással, mindkettő Érard, külön a mester számára készített egyedi darabja, amelyen — kevesen tudják — a művész felváltva játszik. Ez a két zongora tökéletesen egyforma, olyan, mint két tojás, nem különböznek semmiben sem kívülről, sem belülről. Rossz nyelvek szerint azért játszott a maestro két hangszeren, hogy a hölgyek mindkét oldalról láthassák, megfigyelhessék, megcsodálhassák... Az arc mimikája kíséri a zenét, a muzsika minden üteméhez hűen idomul, hol mosolyog, hol fájdalmasan eltorzul Liszt arca, ami nála kétségtelenül egy másik különleges tehetség volt Beszélik róla, hogy az előadás végén rendesen Berlioz karjaiba dől, és látványosan elájul. Ä romantika villamosságában izzó levegőben a közönség sír, kacag, tombol, ünnepel... Közismert, hogy egy időre hazaérkezik, majd visszatérve már nem veszi igénybe a dúsgazdag zongoragyáros Érardék szalonját, hanem az olasz operában, a Salle Ventadourban hangzanak fel a jól ismert magyar dalok, egyebek között a Rákóczi-indu- ló. A közönség a „Magyar Dalokat” örömmel hallgatja, ezeknek mindig nagy sikerük van, és sokan úgy nyilatkoznak, hogy Liszt már valóban utolérte eszményképét, Paganinit, és a technikában leveri valamennyi versenye társát. A weimari nagyherceg ajánlata lehetővé teszi, hogy Liszt megvalósítsa eszméit, vágyait. Búcsút mond hangszerének, Párizsnak, ahol egykori szerelme él, leányai nevelkednek, ahol a karikaturisták örök zsákmánya volt. Inkognitóban kétszer is felbukkan Párizsban, de óvakodik, hogy a Tannhazer bemutatójára érkezzék. Unja már Wagner örö- kös panaszait — úja leányának... 1866 telén meghal az anyja, a második császárság utolsó miniszterelnöke temeti el, de Liszt — nem érzelgős természet — nem megy el a temetésére, nem kíséri el az édesanyját utolsó útjára... Tavasszal ismét Párizsba kell jönnie, az Esztergomi Misét mutatják be az Ensracúe-templom- ban. Ide vonul be Abbé Liszt, a „zongorakirály”. A fővárosban díszszázad, katonazenekar, csillogó tábornokok, vörös kardinálisok várják és üdvözlik káprázatos egyházi és világi pompával. A templomban trónuson ül! Reverendában, mellén érdemrendek, kitüntetések szikráznak, közöttük a becsületrend parancsnoki jelvénye. A templomban óriási a tömeg, a hölgyek és az urak bámulják az ősz papot, a zsenit, a mestert, de a muzsika nem tetszik a közönségnek, a világi hatalmasságok csalódottak, a hálátlan Berlioz sem titkolja véleményét, a Figaró azt írja, hogy „magyar kard” csillant ki Liszt abbé reverendája alól. Sokan kiábrándulnak belőle, de egy ember új híveként jelentkezik: III. Napóleon. Több alkalommal is jár még Párizsban, műveit nagy pompával bemutatják, a hangversenyeken ő az első személy. Az agg maestro élete a végéhez közeledik, a lapok nagyvilági krónikái csodálattal számolnak be arról, hogy az agg mester milyen jól bírta az ünneplők rohamait. Ä legragyogóbb est Munkácsy Mihály mesepalotájában van, ahol a hölgyeknek a régi hévvel udvarol... Londonba utazik, majd visszatérve Párizsba, ismét felkeresi Munkácsyt, és modellt ül neki. Nála zongorázik utoljára... Sz. /.
