Heves Megyei Népújság, 1989. december (40. évfolyam, 285-307. szám)
1989-12-09 / 291. szám
4, GAZDASÁG — TÁRSADALOM NÉPÚJSÁG, 1989. december 9., szombat Barokk könyvtár — címerekkel Az egri bennszülöttet is érik néha meglepetések saját pátriájában! Azt hittem, hogy ismerem ezt a várost, műemlékeit kívülről sorolom: ha elutazom bárhová, hazaálmodom magam Dobó és a város tornyai, kupolái közé. Most íme, a szakember, a lokál- patrióta meglepetése! Jogi búvárkodásaimhoz évtizedes anyag kellett volna, a hazai kisajátításokról, azok elképesztő bakugrásairól szerettem volna írni. Anyagot nemigen találtam, legalábbis rendszerezett állapotban nem! Akkor valaki azt mondta, ismer valamit a megyei tanács épületében. Ott mintha forrásra lelnék. És valóban! A megyeháza frontépülete mögött, egy toldalékszámyban, a második emelet magasságában egy szépen faragott, de sajnálatosan átmázolt, hatalmas ajtón léptem be. Két terem fogadott, szolgálatkész munkatársakkal él, és gazdag jogi anyaggal — tervezett munkámhoz. Ez a félig rejtve működő intézmény a megyei könyvtár fiókjaként áll a szakemberek, a kutatók rendelkezésére. Vagy inkább állna, ha tudnának róla. Ezúttal ajánlom szíves figyelmébe mindazoknak, akik például a legutóbbi negyven esztendő jogalkotásaival, felkutatandó, olykor elképesztő szövegeivel akarnak találkozni. Megleltem ugyanis azt a jogszabályt is az ötvenes évekből, amikor egy négyszögölnyi területért például Egerben tizenöt forintot lehetett fizetni egy első osztályú magyar állampolgárnak, netán egy munkásnak, tízet egy szürke magyarnak és ötöt egy ikszesnek. Hogy ki volt az ikszes? A mai fülnek talán már sajátosan hangzik: az osztályidegen. (Jó ezt elmondani az okoknak, akik nem élték végig ezt a korszakot, és most fecsegnek arról, mennyi minden jó történt ebben a hazában!) Az igazi meglepetés azonban a szakkérdés korrekt rendezése után következett. Bevezettek a kiszolgáló első terem mögött lévő helyiségbe, ahol a Líceumban található könyvtárrendhez hasonló, faragott keményfa szekrények találhatók, mennyezetig (Fotó: Gál Gábor) érő kiadásban, gazdag díszítésekkel, jelképes alakokkal és címerekkel. Ha azt mondjuk, hogy ezek a címerek és alakok aranya nyal fedettek, csak részben emlékeztetünk a barokk világra, ahol minden egy kicsit többnek akart látszani saját magánál. Az északi szárnyon Heves megye címere látható, mellette jobb oldalt az angyalalak mérleget, bal oldalt kivont kardot tart a kezében, mert a megyének, az örökös főispánnak, tehát az egri püspöknek mind polgári, mind bűnügyekben ítélkezési joga volt. Ebben a levéltárban helyezték el a megyei törvényszék polgári és büntetőpereinek az anyagát. A keleti oldalon, a nagy szekrény tetején Magyarország címere látható. A két jelképes alak: kucsmás, mentés, csizmás magyar nemes. A déli falrész közepén elhelyezett szekrényt Bar- kóczy püspök-főispán címere díszíti. És itt jutunk el megint egy magyar főúrhoz, a magyar XVIII. század jeles alakjához, aki a megyeházát és benne ezt a levéltárat létesítette, illetve fejlesztette. Barkóczy Ferenc gróf 1710-ben született, a teológiát Rómában végezte, majd 1730 után egri kanonok, 1743-ban a hétszemélyes tábla bírája, 1744 decemberétől egri püspök, Heves és Külső Szolnok vármegyék főispánja. 1761-től esztergomi érsek. De Egerben a szellemi élet irányítója az irodalom pártolója, az építkezések vezéralakja. Ha a rákövetkező és ugyancsak nagyszabású egyéniség, gróf Esterházy Károly püspök valamit tett, akkor csak azt folytatta — igaz, nagy áldozatkészséggel —, amit Barkóczy elkezdett. Az már megint más kérdés, hogy az egri katolikus egyetem gondolata Barkóczy 1765-ben bekövetkezett halála után sem válhatott valóra. Pedig 1756-ban Egerben nyomdát is létesített, hogy aztán céljainak megfelelően azt továbbtelepítse Esztergomba, újabb székvárosába. íme, egy kis jogi kirándulás esztétikai és kultúrtörténeti eredménye. Egy árnyékban lévő érdekességet ismertetünk meg olvasóinkkal és hihetőleg az idegenforgalom menedzsereivel is, hogy mutassák be gyakran az idelátogatóknak ezt a két termet is. Annak ellenére, hogy barbár kezek bemázolták az ajtókat, a ragyogó faragásokat. Farkas András Ismét szólnak a rosztovi harangok Kőbe vésett élő mesének nevezik az ősi orosz várost, Rosztovot, mely nemrég ünnepelte fennállásának 1125. évfordulóját. A városban sok jelentős történelmi emlék és műemlék van. A felvételen a rosztovi Kreml A harangokat régóta ismerik Oroszországban. Zengő-bongó hangjukkal nemcsak misére hívták a népet, hanem népgyűlésre, ahol a legfontosabb kérdésekben döntöttek. Harcra szólítottak a betolakodók ellen, riasztottak, ha tűz volt, jelezték, ha baj közel- gett. Vagyis a harangzúgás elválaszthatatlan volt a nép életétől. Az orosz mesterek jól értettek a harangöntéshez, a harangozok pedig a harangokból csodálatos hangokat csaltak ki. Minden városban, minden templomnak saját, utánozhatatlan hangja volt. De ebből a sajátos harangkórusból is kiemelkedett a rosztovi Uszpenszkij-székesegyház ősi harangtomya, e rendkívüli építészeti alkotás, s egyben sajátos hangszer. 15 harangja van. A legalsó, a 32 tonnás Sziszoj, amelynek hangja messze földre elhallatszott. Kísérte a 16 tonnás Poli- elej basszusharang és a 8 tonnás Hattyú. A harangtorony kőtestében elhelyezett üregek — kiváló rezonátorok — felerősítették a harangok hangját. Sokan csak azért jöttek Rosztovba, hogy hallják az Uszpenszkij-székesegyház harangjait. A ’20-as években a „Le a vallási maszlaggal!” jelszóval hadjárat indult a harangok ellen is. Leszedték őket a bezárt templomokból, majd magukat a székes- egyházakat is lerombolták. Ekkor semmisült meg az orosz harangöntő mesterek sok alkotása. Az Uszpenszkij-székesegyház harangjai megmaradtak, de teljes 60 éven keresztül hallgattak. Újjászületésük 1987-ben kezdődött, amikor az ősi város megalapításának 1125. évfordulóját ünnepelték. Felújították a híres székesegyházat és a harangtomyot. Ekkor rendezték meg az első „Rosztovi Harangok” fesztivált, amely azóta már hagyományossá vált. Ez év nyarán rendezték meg Rosztovban a II. Harangjátékfesztivált, melyen az ország különböző városaiból több mint 30-an vettek részt. A harangozok vetélkedtek, feltámasztva az ősi népi művészetet. (APN) Történelmi kuriózum Eger első cigány lakosai Mivel napjainkban oly sok szó esik Magyarország cigány nemzetiségű népességéről, úgy hiszem, hogy méltán érdeklődésre tarthat igényt olvasóink körében a történelmi kutatásnak néhány újabb eredménye, amellyel sikerült tisztázni azt az érdekes kérdést, hogy kik voltak és mikor Eger város első cigány nemzetiségű lakosai. A XVI. századi egri várszámadásokban csupán két esetben szerepelnek cigányok, avagy, mint említi a latin szöveg magyar fordításban: „fáraó népe”. Csak egy-két napig végeztek kisegítő munkát a „vándorló” emberek, amelyért valamelyes kenyér és néhány dénár volt fizetségük. Ez a néhány — számukat nem emíiti a levéltári forrás —, nyilvánvalóan vándorcigány, nem volt a város lakója. A török hódoltság alatt azonban hazánkban számottevően megszaporodott a cigányság száma, szabad utat nyervén Törökország, illetve a Balkán-félsziget felől való betelepedésre. A korábban a Heves Megyei Népújság hasábjain közreadott cikkemben már beszámoltam arról, hogy Rusztem basa kapitulációja után a Carafa-féle egyezmény módot és lehetőséget biztosított a pasalikszékhely török alattvalóinak ingó és ingatlan vagyonuk megtartásával a visszamaradásukra, kimondatlanul, de természetszerűen, a katolikus vallás felvételével. A különböző levéltári források féltő kutatása napfényre hozta annak a 394 egykori mohamedánnak a névsorát, akik katolikus hitre térve, megtelepedtek a városban, s a megyeszékhelynek a 91 esztendeig tartó oszmán megszállása után első lakosai között voltak. S e 400 úgynevezett „ új keresztény " között találjuk városunk első cigány lakosait is! Ezekben a török hódoltság utáni években, amikor Eger lakossága igen heterogén összetételű volt, nem alakultak még ki végleges formában a vezeték-, azaz családnevek, s az hol nemzetiségükre, hol pedig foglalkozásukra vonatkozott. Ez volt a helyzet a megyeszékhelyen megtelepedett cigányok között is. Nevük alapján zömében kovácsok, lakatosok voltak, de akadt közöttük zenész, közelebbről: sípos is. Kovács Istvánt, máskor Istóknak is említik az iratok, s a "cigány mesteremberek" sorában veszik számba, mint háztulajdonost. Háza már a török világban is volt, sőt újabban már szőlőt is vásárolt. Egy német nyelvű ösz- szeírás „ ein türkischer Zigeiner ”- nek, azaz török cigánynak említi. Kovács István, Kovács Péterrel és Sipos Istvánnal magukat „újkeresztény török cigányok ”-nak és „mesteremberek”-nek vallják, akik Eger felszabadítása után nem hagyták el a várost, mint néhány egyéb cigányember, de nem lappangónak titokban a falakon belül, mint más cigányok és újkeresztények! Amikor Kovács Istvánnak gyermeke születik feleségétől, Sárától, nevét már Lakatos Istvánnak jegyezték fel a matrikulába. Az Egerben megtelepedett s a mohamedán hitről a katolikusra tért cigányok sorában találjuk még a két Kovács Mihályt, a két Kovács Jánost. Az egyik Kovács Mihály Lakatos Mihály néven is szerepel. Az elsőnek említett Kovács István, avagy Istók felesége ugyancsak cigány újkeresztény, Rácz Zsuzsannavolt. A fentebbi Kovács Pétert Czigány Péterként is regisztrálták, s felesége a hasonlóan cigány újkeresztény Sipos Judit volt. Czigány István magát „ török cigányának vallja, sfelesége Újkeresztény Anna volt, akit egy másik anyakönyvi bejegyzés Török Annának említ. Czigány Istvánt egyébként az 1694. évi ösz- szeírás Czigány Török István néven vette lajstromba. Hogy ennek a Kovács alias Sípos Istvánnak egyik kereseti fonása zenész, azaz sípos voltát nemcsak vezetékneve tanúsítja, de az is, hogy ezt latin szövegekben ”tu- bicin "-ként jegyezték fel. Minden bizonnyal Kovács Sipos István is azok között a síposok között volt, akik a XVII. század végén egy egyházi körmenetben működtek közre, s részükre a városi magisztrátus bizonyos fizetséget utalt ki pénztárából. Tehát legalább tíz személyről határozott pontossággal megállapítható cigány volta. Nem zárható azonban ki annak a valószínű lehetősége, hogy Eger városában a török hódoltság bukása után megtelepedett egykori mohamedán vallású újkeresztény lakosok között valamelyesen tíznél több volt a cigány nemzetiségű. Befejezésül meg kell még említenem, hogy az 1700-as évek során a cigányokat "ÚJ MAGYAROK” -nak említik a fennmaradt iratok. Sugár István
