Heves Megyei Népújság, 1989. december (40. évfolyam, 285-307. szám)
1989-12-01 / 285. szám
KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1989. december 1., péntek Tudnak-e, akarnak-e váltani? Jövőkép a Megyei Művelődési Központban Ha valamire, a közművelődésre fokozottan igaz, hogy szinte állatorvosi ló gyanánt tükrözi a társadalom általános válságát. — Semmivel sem jobb és rosszabb a helyzetünk az országosnál — mondja Sebestyén János, a Megyei Művelődési Központ igazgatója, amikor az intézményhálózat jövőjének elemzésére kérem. — Az utóbbi időben számtalan országos fórumon alkalmam volt végighallgatni különböző értékeléseket. A művelődési otthon-hálózatban is — országos szinten — ugyanaz az aránytalanság tükröződik, mint a gazdaság területén. Értem ezalatt az egyes megyék közötti különbséeket, valamint a város és falu özötti eltéréseket. Azok az intézmények, amelyeknek a múltban sikerült kedvezőbb anyagi feltételekhez jutniuk, azok ezt most is megőrizték, míg a hátrányos helyzetűek sem voltak képesek előbbrelépni. — Mindez miből fakadt? — Az állami támogatás szisztémája az elmúlt esztendőkben mitsem változott. Én 14 éve vagyok az MMK élén, akkor, amikor idejöttem, ötmillió forintot kaptunk egy évre az állami költségvetésből, s ma ez az összeg nem éri el a hat félmilliót. Pedig azóta a fenntartás költégei, a fűtés, világítás stb. folyamatosan emelkedtek, s ha szerény mértékben, de a bérekkel is ez a helyzet. A munka minőségével kapcsolatos elvárások viszont évről évre nőnek. Meg kell ragadnunk minden „mellékest”. Egyre jobban számítunk a különböző vállalatok — szponzorok támogatására —, s az már az alkalmazottak szemfülességén is múlik, hogy pályázatok útján mennyi pénzt tudnak „idecsalogatni”.-Az elmúlt öt esztendőben ennek ellenére javultak a tárgyi feltételeik... — Ehhez a szerencse is hozzájárult, de magunk is vállalkoztunk, sőt néha hazárdíroztunk is. Az valóban szerencse, hogy az MMK megkapta az időközben elköltözött TTT helyiségeit. Ami az öt évvel ezelőtti épületfelújítást illeti, ma már elmondhatom, némileg kockáztatva vágtunk bele, hiszen amikor átmenetileg átköltöztünk a Panakoszta házba, s itt a Knézich Károly utcában az építők hozzákezdtek a munkához, még nem tudtuk biztosan, lesz-e elég pénzünk a befejezéshez. Az elmúlt időszak alatt a megüresedett TTT-es termeket bebútoroztuk, az intézményt videóval, számítógépekkel szereltük fel. A körülményekhez képest, tehát kultúrált környezetben fogadhatjuk a vendégeket. Tehát; vállalkozás... — Ma már, mint mindennek, a kultúrának is megkérik az árát? — Kénytelenek voltunk valahogy nagyobb bevételhez jutni. Nem kétséges, hogy ezért a korábban ingyenes szolgáltatásokért most már pénzt kérünk. S bár jó néhány intézménnyel, szervezettel működünk együtt, vannak rendezvények, amelyeknek „csak” helyet adunk, s megkérjük a terembérleti diját. Az idén 600 ezer forintos az éves bevételi tervünk, de már most a zárás előtt tudjuk, hogy ez jóval több lesz. Tizenhárom tanfolyamunk van, ezek közül jó néhány (mint például a drámatanári, az angol, nyelvű társalgás) ingyenes, de a közhasznú kurzusokért pénzt kérünk. Ez különösen a mai versenyhelyzetben úgy gondolom, nem tisztességtelen. Igyekeztünk megkeresni az együttműködés új formáit: a Gárdonyi Géza Színházzal, az Ifjúsági Házzal, a Vitkovics-házzal. Nem pénzben, hanem kölcsönös ellenszolgáltatásokban térül ez meg. Például a színháznak odaadjuk helyiségeinket, de hasznát látjuk, mert a művészek itt élnek, együtt dolgoznak az amatőr csoportjainkkal. Afféle szakmai erkölcsi viszontszolgáltatás ez részükről. Úgy gondolom, a hagyományőrzés terén az utóbbi időben előreléptünk. Eredményesen dolgoznak népzenei, díszítőművészeti csoportjaink, s néptáncegyüttesünk is új erőre kapott. Ézek a közösségek egyébként bekapcsolódtak a nyári idegenforgalmi rendezvényekbe. Ugyanez mondható el a szimfonikus zenekarunkról. A Szabó János vezette színjátszócsoport, az Atella-mozgásstú- dió, a fotószakkör, a formálódó képzőművész szakkör valahogy mégis arról győz meg minket, hogy továbbra is van az embereknek igényük az amatőr művészetekre. — Hallgatva a beszámolóját, az embernek az az érzése, mintha a társadalmi konfliktusok kívülrekedtek volna a művelődési házfalain? — Erről szó sincs, igyekszünk olyan rendezvényeket szervezni, amelyre konkrét igény mutatkozik. Sikeresek a tánciskolák, amelyeket mindig vizsgabál követ. Van közönsége a táncháznak, s a hét végi játszoházi gyermekprog- ramoknak. Rendszeresen nálunk találkoznak az éremgyűjtők, kertbarátok, az öregdiákok, vagy az Egyedülállók klubja tagjai. Szünnap nélkül tartunk nyitva, szinte mindent befogadunk, amit más nem csinál a közművelődésben. Az is igaz viszont, hogy mivel a színház betölti a hivatását Egerben, kevesebb önálló műsoros estet szervezünk. A Hevesi Szemlével közös galériánk állandó közönséget vonz, s emellett magában, a Házban is két helyen van kiállítási lehetőség. Beengedjük a pártokat Köztudott, hogy szakmai körökben még az év kezdetén vita volt arról, vajon a művelődési házak helyet adjanak-e a politizáló szervezeteknek? — Én úgy fogom fel, hogy valamennyi alternatív szervezet, párt egyfajta közönség, amely azon túl, hogy politizál, potenciális erő lehet a kultúra szempontjából is. S mivel többségükben nelyiséggondokkal küszködtek, a belső- és külső viták ellenére is úgy döntöttünk, helyet adunk nekik. Itt alakult meg a FIDESZ helyi csoportja, sőt az SZDSZ előadássorozatot is szervezett nálunk, igaz, a bérleti dijat kifizették. Ez a fajta lojális, korrekt viszony alakult ki közöttünk, és más szervezetek hagyományos egyesületek között. — A pártok által képviselt szemléleti sokféleséget hogyan kívánják összhangba hozni a jövőben? — Az MMK munkáját eddig társadalmi vezetőség sedgítette. A közeljövőben tervezünk egy tanácsadó testületet, amelyben valamennyi párt, tömegszervezet képviseltetné magát. Elképzelhető, hogy — amennyiben önálló vagyonuk lesz — hozzájárulhatnak az intézmény költségeihez. Mindemellett gazdálkodó egységek támogatására is számítunk most is, hiszen köztudott, hogy egy-egy csoportunknak ma is vannak szponzoraik, így a néptáncosokat évek óta a MÉSZÖV és a KISZÖV segíti. Ml lesz a hálózattal? — Az eddigi gyakorlatnak megfelelően az MMK a megye valamennyi településén működő művelődési ház módszertani irányítója is volt egyben, sőt a szak- felügyelet bázisintézménye. Hogyan lesz ez ezután? — A művelődési kormányzat tudomásunk szerint reformra készül e téren. Az az elvárás, hogy a jövőben kistelepülések, önkormányzata, a közművelődésben is teljesebb legyen, valószínűleg befolyásolja a központi döntést. A mi munkánk 80 százalékát jelenleg is a székhelyi tevékenység teszi ki. Úgy gondolom azonban, a szakmai tanásadó szerepünk a későbbiekben is megmarad, hiszen megyei bemutatókat ezután is szervezünk. Másfajta kapcsolattartásra kell felkészülnünk. Hogy ez milyen lesz? Ehhez kértük a közelmúltban kiküldött körlevelünkben a falvak, városok népművelőinek jelzését. — Ügy tűnik- a gazdasági nehézségek ellnére is — bizakodó? — Inkább optimista vagyok. A kistelepülések önkormányzata kialakulóban. Rövidesen újra színrelépnek a gazdakörök, egyletek. Lesznek faluházak. A kibontakozás hosszan tart, de napjainkban érezhető a közösségi munka lendülete. Ezt az erőt nekünk népművelőknek ki kell használnunk. Jámbor Ildikó Százötven éves a Pesti Miíe&vlet Magyarországon, ahol sajátos történelmi adottságaink folytán nem voltak királyi gyűjtemények, csak az 1800-as évek közepén alakultak múzeumok, képtárak. Addig a közönség és a művészek is csak templomokban és néhány magángyűjteményben láthattak festményt, szobrot. A rendszeres kiállítások első hazai intézménye a Trefort Ágoston által kezdeményezett, 1839- ben alapított Pesti Műegylet volt. Célkitűzése: a honi művészet és művészek pártolása, az ízlés nemesítése, a művészet fejlesztése, rendszeres kiállítások rendezése — vásárlások és műlapok készítése által. Elnökül Fáy András írót választották, az elnökségben helyet foglalt Eötvös József, Trefort Ágoston, Barabás Miklós, s az alelnöki tisztet Kossuth Lajos vállalta fel. A pest-budai polgárok ötforintos részvényösszeget fizettek be, amiért ingyen látogathatták a kiállításokat, műlapokat kaptak, és részt vettek a festmények sorsolásán. Liszt Ferenc egy hangversenyének teljes bevételét (1377 forintot) ajánlotta fel az egylet megalapításához. Trefort, Serényi gróf, Lukács Móric, Grimm Vince fogott ösz- sze a Műegylet első tárlatának megszervezésére. „Hogy a tárlatra alkalmas képek legyenek — írta Barabás Miklós —, Bécsbe utazott Grimm, sorra járta a művészeket és a műárusokat.” Sikerült is 1840. június 8-án az első kiállítást tető alá hozni a Re- doutban, a Vigadó épületében. Kiállítottak 7 szobrot, 30 vízfestményt, építési rajzot, 3 dagerro- típiát, 279 olajfestményt. Nagy sikere volt Markó Károly négy festményének, Molnár József és Brodszky Sándor tájképeinek, Barabás Miklós, Tikos Albert, Kiss Albert arcképeinek, a velencei származású Marastoni Jakab 21 olajképének. A Műegylet később állandó kiálh'tóhelyiséget bérelt a Diána fürdőben, hogy a vidékről Pestre Barabás Miklós Galambposta című festménye a Műegylet kiállításának egyik nagy sikere volt érkezők is mindig láthassanak műtárgyakat. Részvényesei 1856-ban már ötezren voltak. így aztán egyre több képet kellett kisorsolni, mert a közönség körében ez volt a legfőbb vonzerő. Csakhogy a Műegylet nem állt hivatása magaslatán. Egyre több képet válogattak ki sorsolásra, egyre olcsóbb áron, így aztán a „legigénytelenebb munkákat vitte a közönség körébe”. A sok olcsó, gyenge minőségű kép a nyárspolgárok ízlését űgyahogy kielégítette, de nem térj esztette az igazi művészetet, ahogy az egylet korábban ígérte. Nem töltötte be hivatását a magyar művészet és művészek pártolása terén sem. Ezért éles bírálatok is érték a sajtóban a Műegyletet. Frankenburg A<fo//Emlékira- taiban így vélekedik: „Műegyletünk, melynek feladata lett volna a honi művészetet és művészeket pártolni, ezeket minden alkalommal mellőzte...éppen olyan időben, midőn leghőbben buzogtunk nemzetiségünk és honi iparunk (a védegylet alapításával), s művészetünk felvirágoztatása mellett... Annyi bizonyos, hogy a Pesti Műegyletnél magyartalanabb egylet nem volt a hazában! Híre is járta, hogy a hazai művészek az önérzet és becsület sugallatát követvén, elszakadni akarnak e hazafiatlan irányban sáfárkodó egyesülettől, s külön egyesületet kívánnak alkotni, mely egyedül honi művészektől fogad és álh't ki műveket.” így is lett, 1861-ben megalakult az Országos Magyar Képző- művészeti Társulat, s a Műegylet 1869-ben végleg megszűnt. K. M. Naponta százezer üveg — Hiánycikk a C-vitamin, de pótolható Változatlanul nagy az érdeklődés a Béres-cseppek iránt A rendkívül nagy kereslet miatt továbbra is teljes kapacitással, három műszakban gyártják a Bé- res-cseppeket a Herbária tolnai gyógynövény üzemében. Naponta több, mint százezer üveggel készül belőle. Az országos igényeket azonban még így sem lehet teljesen kielégíteni. A helyzet javítása érdekében meggyorsították a cseppek üvegbe töltését és csomagolását, oly módon, hogy a „kiszerelés” már négy helyen történik: a tolnai üzemben, továbbá a Baranya megyei és a Tolna megyei gyógyszertári központokban, valamint a debreceni Biogal Gyógyszergyárban. Az utóbbi időben gondot okoz az is, hogy nem lehet folyamatosan hozzájutni C-vitaminhoz, sőt jó néhány gyógyszertárban tartós hiánycikk lett. Hazánkban talán soha nem vásárolták ilyen nagy mennyiségben a C-vitamint, a kereslet iránta azóta nőtt meg ugrásszerűen, amióta kapós a Bé- res-csepp, ugyanis azzal együtt a vitamindrazset is szedni kell. A Herbária tolnai üzemének szakemberei azt ajánlják a közönségnek, hogy ha nem sikerül beszerezniük a C-vitamint, átmenetileg fogyasszanak C-vitamint bőven tartalmazó természetes anyagokat, szörpöket, vagy például homoktövisből készített zselét, nyers savanyúkáposztát, illetve paprikát. A grófnő úri hölgyre, akinek az ajtaja nyitK étszobás lakásában fogad Zichy Bella, a hajdani méltóságos grófnő. Gondosan ápolt arcán szeretetteljes mosoly, szeméből kedves melegség sugárzik, ruhája egyszerűen csinos, első pillantásra is megnyerő, vonzó teremtés. Hajdan, minden bizonnyal szép napokat látott Bella néni a városka liblingje, sok fiatal lány zongora és nyelvtanámője. A férje törvényszéki bíró volt, ó maga mint Zichy lány, kétezer hold örököse. Nagylány korában gyakran forgolódott körülötte egy snajdig, kékszemű, angolba- juszú huszárfőhadnagy, aki hallatlan gondba hozta a grófi családot azzal, hogy polgári származása ellenére megkérni merészelte a bájos Belluska kezét. — Nem parti ez neked, édes Bellám. — Jogot végez, édes mama! A családban — amint most Bella néni visszaemlékezik — megrökönyödést, sőt megbotránkozást okozott a naiv gyereklány egyetlen fabatkát sem érő érve. A Ferenc Jóskás szakállú Taszító bácsi végül is megsajnálta, és pártfogásba vette a síró gyermeket, és a kebelére vonta szép, buksi fejecskéjét: — Szóval szerelmes vagy! Majd elmúlik, tette hozá alig hallhatóan, de Belluska már nem hallotta, mert zokogása és köny- nyeinek özöne vakká és süketté tette. A szalonban, ahol folyt a diskurzus — meséli Bella néni — illatos indiai teát szolgáltak fel, és a családtagok közül többen rosz- szallóan pillantottak Taszító bácsi megbocsájtó arcára. Mindenki a méltóságos grófnő, a „mama” véleményére volt kíváncsi, akinek szürke szemében már villámok cikáztak: — No, de kedves Taszító! Micsoda skandalum ez? Én tudom, hogy szerelmi ügyekben magának praxisa volt, de azért a mosolyra kerítő érzelmeskedést ne tévessze össze a komoly tényekkel. Kénytelen vagyok könnyelműségének és előrehaladott korának betudni lelki rezonanciáját és minősíthetetlen ítéletét, amely képtelen felmérni, hogy a grófi dinnek és kétezer katasztrális holdnak, nem lehet alternatívája egy jurátusság... Belluska szerelme győzedelmeskedett! Ennek tanúbizonysága, hogy elhunyt félje életnagyságú olajképe most is ott függ a lakásban. A városkában mindenki csodálattal tekint az va all úgyszólván mindenki előtt. Teával kínál, de azon sem lepődik meg, hogy a kávé mellett döntök, termetén, mozgásán, sőt arcán sem látszik meg a hetven feletti kor, mozdulatai bájosan kiszámítottak. — Nézzen szét nálam, kedvesem! Itt minden régi, még tőlem is öregebb, de azért hozzám tartoznak. Olyan jó velük! A holdjaimat nem sajnálom, de a körülöttem lévő tárgyak, apróságok a szívemhez nőttek... Tea, és friss kávéillat árad, az öreg bőrfotel magába zár, a zsurasztalka festett üveglapján egzotikus tájak színes madarai intenek felénk. — Szólítson Bella néninek, és tekintsen tanárnőnek. Zongorát tam'tok, kézimunkát oktatok, és mindenben hasznosítom magam, amiben csak lehet. — Manapság drága a megélhetés... — Semmiben sincs hiányom! Azt tartom, hogy akinek sok a barátja, az nem halhat éhen. Esténként alig férünk el a lakásban. Társalkodó nő vagyok, sokaknak lelki barátja is. Tudja, manapság annyi a tanácstalan, a meg nem hallgatott ember. Itt kiönthetik a szívüket. Ők beszélnek, én szívesen figyelem minden szavukat. Ebből áll az én pedagógiám! — A fiatal lányok rajonganak önért. — Talán viszonozni próbálják az én érzelmeimet. Ezek a mai lányok okosak, tanultak, és állíthatom, hogy a nehezedő gazdasági helyzet ellenére mindenük megvan. Divatosan járnak, autót vezetnek, zongorázni tanulnak, csak éppen — meg ne bántsam őket — társalogni, viselkedni nem tudnak. Maguk között gyakran közönségesen, illetlenül beszélnek, a felnőttekhez, a szüleikhez nem tudnak közeledni. Szóval érti ugye? A jómodort, a helyes, kulturált viselkedést, az illemet nem osztják ki az érettségi bizonyítvánnyal. — Úri allűrökre nincs is szükségük. Csörren a csésze alján az ezüst kiskanál. — Értem magát, sőt megértem! Ne feledje, hogy gróf Zichy Bella is rangon alul ment férjhez, és emiatt már gyermekként megvívta a családdal a maga kis forradalmát... Kiisszuk az utolsó cseppeket, tálcára kerülnek a porceláncsészék, Bella néni alig észrevehető fellobbanásában szinte megszépül, és szemének kéksége is fényesebben sugárzik. — Beszélgessen el azokkal a fiatalokkal, akik hozzám járnak, és meggyőződik róla, hogy a jó modort, a helyes viselkedést a kulturált társalgást lehet tanítani. Bevallom, néha még vacsorára is hivatalosak hozzám a lányok. Az ennivalót — igaz —, ők maguk hozzák, de késsel, villával enni én tanítom őket... Készülődök, mentegetem magam a hosszúra sikerült vizit miatt. — Dehogyis neheztelek! Sőt, örülnék, ha úgy gondolná, hogy a letűnt úri világnak lehetnek ma is használatos magatartás és illemformái. Ezek — ha nem tévedek —, az általános és egyetemes intelligenciához tartoznak, és ennek a tudatában ugyan miért ne oktathatnék én „úri” illemet a parasztgyerekeknek? Elmenőben, kézcsókra hajlok. — Ne csókoljon kezet! Ezt én sem szeretem. Nem is tanítom erre a lányokat, a fiúkat sem. A kézcsókra csupán nagyon kivételes személyek és alkalmak kínálnak lehetőséget... Az ajtóból rózsaszín sálkendőjével int búcsút... Szalay István
