Heves Megyei Népújság, 1989. december (40. évfolyam, 285-307. szám)
1989-12-30 / 307. szám
NÉPÚJSÁG, 1989. december 30., szombat NÉPÚJSÁG-HÉTVÉGE 7. Remekművek a cári kincstárból A Kreml Állami Múzeumainak kiállítása < az Iparművészeti Múzeumban A moszkvai nagyhercegek által a 14. században alapított kincstárból érkeztek hozzánk a drágakövekkel, gyöngyházberakással díszített arany és ezüst vadász- és lovas díszfegyverek, lószerszámok. A hajdani kincstár a főlovász- mesteri hivatalt és a fegyvertárat foglalta magába, az előbbi az uralkodót és kíséretét látta el lovakkal, kocsikkal, lovasfelszereléssel. A fegyvertár a dísz- és vadászfegyverek, a követi ajándékok és a kereskedelmi úton megszerzett tárgyak őrzőhelye volt, amely mellett fegyverműhely is működött. Moszkva cárjai mindig is pompakedvelő uralkodók voltak, akik egyre több kincset gyűjtöttek össze a fegyvertárba. A 16. században, amikor Rettegett Iván a doni kozákok támadása elől kiüríttette Moszkvát, a fegyvertár kincseit 450 lovasszán menekítette Novgorodba. Jelentősen gyarapította a gyűjteményt Nagy Péter cár, különösen a svéd háborúkban szerzett hadizsákmánnyal. 1806-ban a kincstár múzeummá alakult. 1917-től nyilvánosan is látogatható közgyűjtemény; ma, a Moszkvai Kreml Állami Múzeumai elnevezésű, majd húsz intézményt magába foglaló gyűjtemény leghíresebb része. A Parádé és vadászat a 17. századi Oroszországban alcímet viselő budapesti kiállításra száz- egy különleges műtárgy érkezett, amely ilyen összeállításban most szerepel először külföldön. (Az összeállítás az orosz uralkodók ünnepi felvonulásainak Vésett, szegecselt sisak (Törökország, XVI. Szövött, hímzett, vésett nyereg (Törökország, XVII. század vége, Romanov herceg tulajdona volt) század) nagy politikai jelentőségét idézi.) Pompásak azok a lószerszámkészletek, amelyeket sokféle ötvöstechnika alkalmazásával orosz mesterek készítettek. Figyelemre méltó az az 1673-ban készült íjtartó tegez, amelynek teljes felületét arany- és ezüstfonállal hímezték ki. Középső részén a Kreml képe látható, lent az uralkodói címer, és a cári birodalomhoz tartozó országok és tartományok címerei. (E motívumokat tartják a legkorábbi teljes orosz címerábrázolásnak.) Iránból, Törökországból származnak azok a nyeregtartók, kantárok, nyergek, amelyeket diplomaták, követek, gazdag kereskedők ajándékoztak az orosz uralkodóknak. Iránból való az a fejdísz, amelyet Nagy Péter apja, Mihail Fjodorovics cár 1635-ben kapott a lova számára. A dísz homlokrészét teljes felületén hatalmas drágakövek díszítik, mintázatát pedig rubinból, smaragdból, türkizből kirakott arabesz- kek, növényi ornamensek alkotják. Kínából kapták az orosz cárok azt a különleges, 17. századi nyerget, amelynek aranyozott bronz szegélyét és kengyelpárjának kerek alsó részét színes gyöngyházberakás, valamint sárkány- és apró virágmotívumokból készült rekeszzománcok díszítik. A díszfegyverek legnagyobb részét a fegyvertár szolgálatában álló ötvös és fegyverkovács mesterek készítették. A puskatust, a pisztolymarkolatot csont-, gyöngyház-, ezüst-, teknőc- és nemesfémberakással díszítették, a zárszerkezet részleteit pedig fantáziadús vésett figurákkal, a fegyvercsöveket arany- és ezüstberakással ékesítették. Van a kiállításnak magyar vonatkozása is. Nagy Péter szab- lyája, amely a 17. században készült. Az egyszerű kivitelű, kovácsoltvas és ezüst szablya a Kreml korabeli leltára szerint Magyar- országról került a cárhoz, hogy közelebbről mely vidékről, milyen mestertől származik, annak kiderítése még a kutatókra vár. (kádár) Homlokdísz (orrozó) (Törökország, XVII. század közepe) Üzenet a pokol tornácáról „Nem félek a haláltól, 48 évesen még sok szép vár rám a pokolban is” — nyilatkozta néhány hónapja az az úr, akit a washingtoni politikai pletykák úgy ismertek, mint homoszexuális ke- rítőt, és az ily módon kiszolgáltak megzsarolóját. A Washington Post szerint Craig Spence megkezdte pokolbéli magánéletét. Stílusosan távozott. Boston legjobb szállodájában találták holtan, szmokingba öltözötten, kazettás magnójának fülhallgatójából Mozart-muzsika kísérte a túlvilági „partyra”. Az asztalon a következő üzenetet hagyta: „Főnök, ezt a lépést tekintsd a lemondásomnak. Te is azt szoktad mondani, hogy nem kérhetünk áldozatot másoktól, ha mi nem vagyunk erre képesek. Az élet: kötelesség. Isten áldja Amerikát! Utóirat: A Ritz személyzete bocsássa meg e kellemetlenséget.” Spence teátrális távozása nem csupán újabb adat az öngyilkos- sági statisztikában. Bizonyossá vált, ami gyanús volt: a titkosz- szolgálat embere volt. Szerepe szerint felhajtotta a fiúkat azokra a dáridókra, amelyek washingtoni villájában zajlottak híres újságírók, volt nagykövetek, szenátorok és bírák részvételével — természetesen jól beálh'tott és jól rejtett felvevők és mikrofonok előtt — mindaddig, amíg a CIA igényt tartott szolgálataira. A mór megtette a kötelességét, a mór mehet. Ám még mielőtt bekapcsolta volna a túlvilágra kísérő muzsikát a beszedett gyógyszerhez, egy nyilatkozatában elhelyezett egy aknát. „Gondoljátok, hogy a magamfajta egyszerű kis homokos a kormányhoz közel álló hatalmasok nélkül mozoghatott volna ezekben a körökben?!” Párbeszédek — Lezajlott a szakszervezeti bizalmi-választás. — Nálatok hány jelölt volt? — Kettő. Serényi Pityu 12 szavazattal győzött. — Ki volt a másik? — Habsburg Ottó is kapott 8 szavazatot. Azt üzente, hogy köszöni, de még vár egy jobb ajánlatra. *** — A Szabad Demokraták Szövetsége szakértői kormány mellett tette le a voksát. Mit értenek ezalatt? — Az új kormányban lenne egy forintleértékelő szakértő, egy vámszigorító miniszter, egy áremelő államtitkár, egy népbosszantó miniszterhelyettes, és egy díjkitaláló főokos. Ilyen lenne egy szakértő kormány. — No, akkor nem sokban különbözne a mostanitól. *** — Mit szólsz az autópálya- díjhoz? — Örülök neki. Előtte ugyanis azt a rémhírt hallottam,hogy nemcsak az autópályáért kell ezentúl dijat fizetni, hanem az asszonyok használatáért is. Éves bérlet feleségre 1500 forint, menyasszonyra 3000, barátnőre 6000. — Én olyan régi házas vagyok, hogy nekem elég a napijegy is. Évente egyszer. *** — Hol tartotok történelemből? — kérdezem gimnazista lányomat. — Reformkor — feleli, majd visszakérdez. — S ti? — Reformkor — felelem. — Reformkor — sóhajt a nejem. — Mi lesz kaja? — kérdezzük a lányommal a nejemet. — Korpaleves — jő a válasz. — Reformkonyha — sóhajtjuk együtt. „„ — Szegénységellenes hétvége volt Újpesten. — Jövő héten szegénységellenes hét lesz. — Aztán júniusban szegény- ségellenes hónap. — 1990-ben pedig szegénységellenes év — egész éven át. — Tessék mondani: szegénységellenes évtized is lesz? — Az nem! Csak szegénység. Nagy emberek szerelmei Goethe a legnagyobb szerelmét sohasem látta — Napóleon: Menekülők a nők elől a nőkhöz — Beethoven: Imádom és félem a szerelmet Ha belegondolunk, az emberiség nem ismer igazán nagy embereket. Nagy szellemeket annál inkább! Nagy szellemeket, akiknek egyéni életük csupán annyiban számít, amennyiben — annak elmúltával — örök és hallhatatlan energiák ki nem apadó forrásként élnek tovább az utókor tudatában. Igaz, hogy ezek az energiák születésükkel, fejlődésükkel és halhatatlanságukkal együtt, az egyéni életük talajából fakadnak. Minden nagyságban ott él a kicsinység, az „örök emberi’', amely az átlagemberek életében éppen úgy megtalálhatók, mint a kivételesekében. Azok a szenvedélyek — szerelmek —, amelyek a nagy szellemek életét fűtötték, semmiben sem különböznek az átlaglélek érzelmi világának megnyilatkozásaitól. Mielőtt kutatásaink tavában elmélyülnénk, talán érdemes egy örök érvényű megállapítást tennünk, amely szerint minden élet legerősebb mozgató rugója: a szerelem. Ez az a titokzatos érzés, aminek a magyarázatát a tudomány tétován kutatja, annál erősebb hatást gyakorol az emberre, minél érzékenyebb az emberi lélek. Természetes, hogy az úgynevezett nagy emberek, a maguk bonyolultabb és mélyebb lelki életével, a szerelemre is mélyebben reagáltak, mint az átlag. Az átlag embereknél ritkán választható el a testi szerelem a lelkitől, a kivételes emberek szerelme mindenekelőtt testiségen túli: a lelki élmény felé tör! A lángelméknél az érzelmi : szerelem csupán lépcsőt jelent a nagy, földön túli szerelmek felé. Goethéről feljegyezték, hogy hosszúra nyúlt életében a szerelemnek minden gyönyörét és kínját megízlelte, de aki mindent szeretett nőben, az az „örök nőiességet” kereste. Ezt viszont számtalan szerelme közül csupán egyetlen személyben vélte igazán föllelni, — Stolbert grófnőben — akivel életében sohasem találkozott, így szerelmük csupán távoli levelezésekben és üzenetekben merült ki. Közismert, hogy Goethét évtizedekig tartó szerelem fűzte egy nálánál idősebb hölgyhöz, a weimari udvar istállómesterének a feleségéhez, Charlotte von Ste- in-hez, aki mint női lélek abban a pillanatban veszett el e bámulatos férfi számára, amikor átlépték az égi és földi, vagyis a „testi” szerelem mezsgyéjét. Neves kutatók szerint e csodálatos, de hirtelen véget ért szerelem nem volt egyedüli a mester életében, ugyanis számos más szerelme is hasonló sorsra jutott. Goethe kivételes ember és kivételes szerelmes volt! így szakadt félbe a plá- tói szerelem CharlotteSuffal, Lili Schönemannal, akikért égett, lángolt a lelke, de abban a pillanatban, amikor megszerezte és megkapta őket, már alig jelentettek számára bármit... Régi mondás, hogy a kivételek erősítik a szabályokat. Ez érvényes volt a világhíresség esetében is, ugyanis Christiáne Vulpius, ez a jellentéktelen, alacsony rendű és rangú, műveletlen személy, aki bár csinos és fiatal volt, olyan tartósan kötötte le a mestert, hogy gyermeke lett tőle, feleségül is vette, sőt még akkor is szerette, amikor a szerelme — a gyermeke anyja, egy elhízott, csúnya, részeges — visszataszító némberré vált. Ki gondolta volna annyi nagy szerelem után, hogy ő, éppen ő, maga mögé parancsol majd annyi nagy szellemű úri dámát és éppen a műveletlen- ségével, otromba emberi hibáival, sőt bűneivel imponál majd haláláig a világ egyik legkiemelkedőbb lángelméjének? Napóleon szerelmei különböznek Goethe szerelmeitől, de bizonyos lelki tünetek hasonlóságát mégis megállapíthatjuk, nevezetesen, hogy Napóleonra is vonatkozik: menekülés a nő elől, — a nőhöz. Goethe művész volt, költő, Napóleon pedig ízig-vérig katona, ebből az is következik, hogy Goethe állandó hódító volt, — még a nyolcadik évtizedében is —, Napóleon pedig mindig meghódított. Életrajzkutatói egybehangzóan vallották, hogy a császár, az ajacciói ügyvéd fia, szerelmi életében soha, egy pillanatra sem volt a helyzet ura. Josephine de Beauharnais- tól, — e nagyvilági dámától kezdve — valamennyi szerelme, számára lelki és erkölcsi kudarc volt. Lehet, hogy ő is a szerelem eszményét kereste számtalan nőben, akiket hatalommal, erőszakkal csellel, diplomáciával a magáévá is tett, de lelkileg hatalmába egyetlenegyet sem keríthetett. Keresték ennek az okát történészek, kutatók és megállapították, hogy Napóleon érzelmi életének színarany morzsáit, mindig elfecsérelte érzékiségének elsöprő hullámaival. Később a szerelem hiába keresett eszményét a nemzeti érdekek eszményével cserélte fel. Elvált Josep- hiné-től és nőül vette Mária Lujza osztrák főhercegnőt. A lélek rejtelmeihez, a szerelemhez értők már a császár korában megállapították, hogy szerelmi élete a csalódások, a kudarcok, a vereségek valóságos láncolata volt. Manapság talán ilyesmit mondanának a „szerelemszakértők”: nem volt türelme a szerelemhez, ajtóstól rohant a házba, netán a szexet helyezte előtérbe, miközben a lélek magasztos szerelme után vágyódott... Egyetlen nő, Walewska grófnő tartott ki mellette még a bukásában is, ezt viszont ő utasította el. íme a férfi örök tulajdonsága, amelytől ezúttal egy „nagy” ember sem volt kivétel: mindig azt utasítani vissza, aki a szívet kínálja, és azt választani, aki később csak bajt és szenvedést okoz..! Beethoven szerelmi élete rendkívül bonyodalmas és kuszáit. Halhatatlan szerelmese Brunswick Teréz grófnő, egy magyar grófi család leánya volt. A vele való szerelmét az állandó félelem jellemezte, amely igen sok lángelme sajátja és amelyet a lélekbúvárok már — az ő korában is — az alacsonyrendűség érzésének neveztek. A mester — a lángelmék lángelméje — ismerve a nem éppen szerencsés testi tulajdonságait, folyton félt a nőktől. Tudta, vagy érezte, hogy a nő a szerelemben többre becsüli a szép külsőt, az eleganciát, a sima megnyerő modort a szellem hatalmas erejénél, és így azt is, hogy ő ezeknek csak kevésbé felelhet meg. így azután megmaradtak kielégítetlen vágyai, az életén vé- gigviharzott szerelmi kínjai, pillanatnyi örömei, amelyek csodálatos alkotásaiban minden szerelemnél halhatatlanabb nyelven beszélik el ennek a különös, de szerencsétlennek nevezhető érzelemvilágnak kivételes gazdagságát... A kíváncsi olvasók előtt bizonyára kérdés marad, hogy miért nem szól a fáma többször és jóval többet a magyar lángelmék szerelmi életéről? Hol voltak és hol vannak mindezek kutatói, a történészek és az irodalmárok, akik bizony többnyire adósaink maradtak mindezekben. Talán a magyar faj, a régi magyar élet különös tartózkodásában, szemérmes zárkózottságában kereshetnénk felmentést számukra? Lehetséges! így meg kell elégednünk Csokonay és Lilla, Kisfaludy Sándor és Sze- gedy Róza, Petőfi és Szendrey Júlia, Jókai és Laborfalvy Róza tudott, sőt iskolákban tanított szerelmeivel, amely szerelmek éppen annyira a halhatatlanságba magasodnak ma már, mint azok, amelyekről a világ nagy embereivel kapcsolatban tettünk említést. Bizonyos, hogy a mi „nagy” magyaljaink is szenvedve szerettek, küzdelemmel vívták a test és a lélek nagy, örök harcát, bár ezekről a viharokról a naplók, a levelek, a feljegyzések többnyire hiányoznak, ellentétben a külföldi személyiségekkel. Arany János szerelmi életéről például semmit sem tudunk, ennek még verses nyomai is hiányoznak, mert mint sokan állítják: elégette szerelmi költészetének remekműveit! ! Ezt tették volna a többiek is, miközben a barátok, a kortársak, a családtagok engedték, hogy lángok martalékai legyenek ezek a pótolhatatlan művek? Téljünk vissza bevezető gondolatunkhoz, amely szerint a szerelem — amennyiben még ha az örökké elérhetetlen eszményi érzést keresi is — a legősibb és legemberibb érzés. Emberi érzés, amely tragikus mélységekben és szédítő magasságokban mutatja meg egy-egy lángelme lelkivilágát. Belőlük épül fel — egyebek mellett — a halhatatlanság, minden márványnál is többet érő szobra, amely valóságosan magáról az „emberről” tanúskodik. (Sz. L)
