Heves Megyei Népújság, 1989. december (40. évfolyam, 285-307. szám)
1989-12-27 / 304. szám
HEVES MEGYEI XL. évfolyam, 304. szám ÁRA: 1989. december 27., szerda 4,30 FORINT NEM NÉLKÜLÖZHETIK A SEGÍTSÉG- NYÚJTÁS SEMMILYEN FORMÁJÁT „Nemzeti összefogás alakúit ki megyénkben is.” (3. oldal) VELÜNK, EGRIEKKEL EGYÜTT „Az éjféli misét az egri érsek, dr. Seregély István celebrálta.” (4. oldal) A HOSSZABB FÉKÚT HÓNAPJA Közlekedési összeállításunk a téli időszakra ad hasznos tanácsokat. (5. oldal) HAT ÉV LEGJOBB EREDMÉNYE „Az idén a bajnokság valamennyi futamát pontszerzőként fejezte be.” (6. oldal) Decemberi tavaszban Karácsony —1989 J Dr. Seregély István egri érsek misét celebrál (Fotó: Szántó György) „Csillagos az ég Eger fölött” — ezzel a mondattal indította tévés beszámolóját Czigány György éjfél előtt pár perccel a képernyő közönségének, miközben a kamera ráközelített az egri székesegyház homlokzatának oszlopsorára. A kép eredeti és átvitt értelemben is csillagos volt és egekre terelő, mert soha eny- nyien és ennyi gonddal-aggodalommal nem virrasztottak még karácsonykor a hazai éjszakában: a történelem és az időjárás tavaszi szélrohamai fújtak mindenünnen. Ha valaha volt virrasztás a lelkekben, akkor most nemcsak a tréfás időűzés, hanem az aggodalom, a félelem, a határon túli testvéreinket szorongató gyilkos órák, rettenetek miatt húzódtunk közelebb egymáshoz. Valamilyen késztetés, a felismerésnek az a bizonyos kényszere gyűjtötte egybe sok helyen a sok ezreket, mert nagy pillanatokban, a történelem váltásaiban, a szabadság röptében bízva- kapaszkodva ismerünk igazabb énünkre, komolyabban vehetőveendő szerepünkre. Es nemcsak hirdetjük, meg is éljük, hogy egymás testvérei vagyunk. Ez a szeretet a félelemben, vagy a félelem a szeretetben? Az Egri Bazilika — a szó királyi épületet jelöl — szűknek bizonyult az ünnepi sereglés befogadására. Csaknem tízezer ember szorongott a százados falak tövében. A kupola tekintetet vonzó magassága, a freskók beszédes szépsége miatt is áhítatot érző vagy azt hívó tömeg egységgé szerveződött itt, talán szégyellve is belső nyomorúságát. Talán a jövőt illető tanácstalanságát igyekezett meggyónni, megbánni eddigi életét és esendőségét. Bizonyára sokan tekintettek magukba évtizedekre visszamenően, hiszen a keresztény hit, a vallás, a lélek felemelő liturgiája veszedelmes játéknak tűnt a diktatúra éveiben. És most, amikor a szomszédban, Erdélyben is végre megszabadulnak testvéreink az esztelen és kíméletlen zsarnokság nyűgeitől, maradék javainkat is felajánljuk azoknak, akik még jobban és még többet éheztek a szabadságért. Sokszoros és mindig is megismételhetetlen élménye a templomba járónak, milyen arccal és feszültséggel lépik át a szent hely küszöbét befele menet, és menynyire más vonásokkal özönlenek ki onnan. Adva a képben ki-ki magáról, magára vonatkozóan azt a méltóságot, amit az imádság teremtett bennük. Ezen az éjszakán a léleknek ez a decemberi tavasza száguldott végig a bazilika ívei alatt. Olyany- nyira világos és félreérthetetlen hatással, hogy az áhítatos nép fe- (Folytatás a 4. oldalon) A Népújság munkatársainak helyszíni beszámolói Kivégezték a Ceausescu házaspárt ítéletet mondott a rendkívüli katonai törvényszék Hétfőn este a román televízió közleményt olvasott be, amely a következő: „1989. december 25-én rendkívüli katonai törvényszék ítélkezett Nicolae Ceausescu és Elena Ceausescu felett. A vádpontok a következők: 1. Népirtás, több mint 60 ezer áldozattal; 2. Az államhatalom aláásása a nép és az államhatalom ellen szervezett akciókkal, 3. Közjavak, városok és falvak tönkretétele; 4. A nemzetgazdaság lezüllesztése; 5. Szökési kísérlet, külföldi bankokban letétbe helyezett több mint 1 milliárd dollárral; A román nép és Románia ellen elkövetett eme súlyos bűnökért Nicolae Ceausescut és Elena Ceausescut halálra, és vagyonuk teljes elkobzására ítélték. Az ítélet jogerős, és azt végrehajtották.” Kedd reggelre virradóan csak szórványos lövöldözés hallatszott Bukarestben. Amikor a televízió hétfőn este bejelentette, hogy a conducatort és feleségét halálra ítélte egy katonai rögtönítélő bíróság és az ítéletet nyomban végre is hajtották, a fegyverek zaja csendesebb lett. A televízió még azt is közölte, hogy a későbbiekben visszatér az ügyre, és képeket mutat be. Ekkor nagy várakozás kezdődött, a Securitate-egységek tagjai, akiknek vezetői nyilván figyelik a rádiót és nézik a televíziót, az újabb közlésre, illetve a képanyagra várakozhattak. Időközben olyan értesülések voltak, hogy fel kell készülni a Securitate-egységek nagyarányú bosszújára. Ezért több diplomáciai épületet megerősítettek, és a követségeknél, az épületen belüli mozgásokat illetően szigorításokat rendeltek el. A stratégiai pontokra is katonai erősítések érkeztek. A televízió bejelentésére várt az ország: ezen az éjszakán Románia népe látni akarta, valóban igaz-e a hír, hogy a conducator kézre került és megkapta méltó büntetését. Helyi idő szerint jóval éjfél után zárta műsorát a televízió, két órakor, s előtte bemutatta a képsorokat, amelyek kétségbevonhatatlanul bizonyították: Ceausescu a „nép kezére” került. „Ez a harc lesz a végső!” Szemhéjainkat összehúzva nézzük a nagy üvegablakot: körülöttünk ropognak a fegyverek. Aradon vagyunk 1989. december huszonharmadikán, hajnali fél négy van. A főtér melletti Astoria Szállóba menekültünk be, az ötödik emeleten rettegünk egy szobában. A társak soha nem látott emberek, itt ismerkedtünk meg az aulában. A 19 éves Krisztina az előszobában hasal, ijedt hangon kérdezi: ez ugye nem éleslőszer? A harminc körüli debreceni MDF-es orvos a csapnak támaszkodik, bávatagon issza a sokadik pohár bort. Krisztina testvére, a 17 éves Attila mellettem ül a fürdőkádban, és egyszer felsóhajt, hogy hideg a csempe. Édesanyjuk a WC-kagyló mellett ül, és aggódva szól vissza: meg ne fázz, kisfiam! A lövedékek csattognak a falakon, és mi beleröhögünk az éjszakába. December huszonkettedikén, sötétedéskor elindulunk Egerből Románia felé. Este nyolc órára érünk a gyulai határátkelőre, ahol már jó néhány autó várakozik arra, hogy többen legyünk, s nagy konvojjal elindulhassunk Arad, illetve Temesvár felé. A melegedőben a sofőrökkel együtt álldogál a Magyarországi Románok Demokratikus Szövetségének az elnöke, Márki György. — Ma már kétszer voltam Romániában, a határállomásokon — mondja. ablakokon villanyfény szűrődik ki, de az utcán nincs ember. Az égen számtalan csillag ragyog Aradig, az út széléről katonák integetnek, ujjaikból V-betűt formálnak. Hajnali negyed egy van, amikor konvojunk hatalmas tülköléssel eléri Aradot. Itt már a házak ablakai, az utcák tele vannak emberekkel, akik ujjongva integetnek. A főtéren óriási tömeg tombol a tanácsháza előtt, lyukas román zászlókat lengetnek, s legalább ezer torokból zúg: libertate, libertate! Autóink ablakai lehúzva, úgy érezzük, szabad országba érkeztünk, így meg sem állunk, indulunk tovább Temesvárra, hogy talán a forradalmárokkal együtt fogadhatjuk Tőkés Lászlót. Harangzúgás kíséri utunkat! Harminc kilométert tehetünk meg, amikor hosszú kocsisor jön velünk szemben. Pilótáiktól megtudjuk, hogy Temesvárt kör- bebarikádozták, lehetetlen bejutni. Valamennyien hallották a géppuskasorozatokat, egyiküket egy harckocsi kergette meg. Visz- szafordulunk! Aradra két óra körül érkezünk, fogadásunkra ott is harckocsik jelennek meg, de csak elhúznak mellettünk. A belvárosban az Astoriánál vagyunk, amikor román nemzeti- (Folytatás a 2. oldalon) A halál árnyékában Évek óta, nyíltan vagy kimondatlanul, de véleményt formáltunk a határainkon túli magyarság sorsáért aggódva. Vérmérsékletünk, lehetőségeink, ismereteink mezsgyéjén belül elítéltük elnyomásukat, különösen az Erdélyben tapasztalt nemzetiségi, emberi jogok sárba tiprását. Elképedve hallgattuk a "Kárpátok géniuszának", a megtestesült gonosznak esztelen, demagóg prédikációját. Megrökönyödve figyeltük a képsorokat, amelyek az egyetemes, európai kultúra elleni merényletsorozatról: a falu- rombolásokról számoltak be. Részvéttel és a tehetetlenség dühével szemléltük a morálisan és fizikálisán terrorizált "tőkéslászlók” sziszifuszinak tűnő küzdelmét. Társaikért és saját emberi méltóságukért. Együtt sirattuk, gyászoltuk a brutálisan vérbe fojtott temesvári tüntetés ártatlan áldozatait, névtelen mártírjait. Pezsgőt bontottunk a titkon régen remélt, mégis szenzációs hír hallatán: Megbukott a diktátor! Románia a szabadságáért harcol. Végeláthatatlan konvojokban léptük át a határt, siettünk a nincstelen hazafiak támogatására. Módosabbak, szegényebbek, demokraták, szocialisták. Ujjongtunk, örültünk. Együtt! Viktóriát mutattunk, ösz- szeöielkeztünk. Nagykorúak lettünk. , „ , Molnár Zsolt — Arról kérdeztem az illetékeseket, hogy miképpen lehetne segélyszállítmányokat átjuttatni. Először elzárkóztak attól, hogy élelmiszereket és gyógyszereket szállítsunk, a második alkalommal azonban — fél hat körül — már sikerült meggyőzni őket, hogy gyógyszereket, s főleg a vérplazmát engedjék be, hiszen a bukaresti televízió adása alapján tudtuk, hogy leginkább erre van szükségük. Ekkor már a román határőrök és vámosok is a legnagyobb készséget mutatták, annak ellenére, hogy központi utasítást a zűrzavaros állapotok miatt nem kaptak. Persze azért élelmiszer is van bőven, szeghalmi SZDSZ-esek a miénkbe is tesznek holland tejport és friss sütésű magyar kenyeret. Mások olyan csomagokkal igyekeznek, amelyeket eddig nem engedtek át. Megérkeznek a budapesti taxisok, legalább száz autóból áll a kocsisor, amikor átlépjük a határt, és eléijük az első román települést, Varsandot. Az Temesvár, 1989. december 23. 10.30 (Fotó: Szántó György)
