Heves Megyei Népújság, 1989. november (40. évfolyam, 259-284. szám)
1989-11-13 / 269. szám
NÉPÚJSÁG, 1989. november 13., hétfő GAZDASÁG — TÁRSADALOM 3. Mi lesz Egercsehivel? A bányabezárás mintegy hatszáz ember sorskérdése. Ügy tűnik, egy részük áldozat lesz, mert nálunk ma előbb szüntetnek meg munkahelyeket, mint teremtenének. Mostani két írásunk az árnyalt helyzetelemzés igény ével íródott. Érdekek harcának tanúivá tesznek az alábbi sorok. Szándékunk szerint a témában még nem mondjuk ki az utolsó szót, jóllehet a gazdasági szempontok alighanem pontot tesznek az ügy végére. A vezérigazgató: „Erre ráírhatom, a kutatás nem sikerült” Elcsitulnak-e a viharok az egereseid bánya körül? Dr. Goda Miklós: „...tisztességtelen lenne az egyik kollektívára ráterhelni egy másik veszteséget.” [.apunk olvasói előtt már jólismert, milyen indulatokat korbácsolt fel a tény: bezárják az egercsehi szénbányát. A felháborodás, a „vihar” emberileg érthető, hiszen mintegy hatszázötven dolgozó sorsát érinti, másrészt első hallásra is ijesztőnek tűnik, hogy száz kilométeres körzetben nem lesz olyan bánya, amely a lakosságnak termelne szenet. Mi magunk is részt vettünk az üzem bezárásával kapcsolatos két munkásgyűlésen, a tudósítások arról is szóltak: milyen keserű hangú, ellenséges, felelősségre- vonó felszólalások hangzottak el. A dolgozók a második találkozón transzparenst tűztek a falra, amelyen akasztófára került a bányászjelkép. E szimbólum hűen tükrözte az emberek érzéseit, azt, hogy nem nyugszanak bele a döntésbe. A kedélyek azóta ismét felkorbácsolódtak. Ezért is kerestük fel dr. Goda Miklóst, a Mátraaljai Szénbányák Vállalat vezérigazgatóját, hogy megtudjuk a valós okokat, miért kell bezárni az egercsehi bányát... — Ön a második munkásgyűlésen, amikor kiállt a dolgozók elé, s válaszolt kérdéseikre, többek között azt a kijelentést tette: azért vette át vállalatuk az egercsehi bányaüzemet, mert az akkori megyei vezetés „rózsaszínűre festette a képet”. Mit értsünk pontosan ezen? — Nos, köztudott, hogy 1985-ben, amikor még egercsehi a Borsodi Szénbányák Vállalathoz tartozott, elhatározták, hogy két év múlva bezáiják a bányát. Az akkori politikai-társadalmi struktúrában támogatást kértek, s így történt, hogy a Heves meSzámolni tudni kell Elég sokan kaptak mostanában egy olyan levelet Egercsehi- ben, amelynek a feladója Morvái Ferenc volt. Ennek a levélnek a másolatát kézhez vette dr. Goda Miklós, a Mátraalji Szénbányák vezérigazgatója is. ”Az irreálisan magas vételár és az általam ajánlott összeg közötti különbség, valamint az állami támogatás bizonytalansága miatt félbeszakadtak az üzleti tárgyalások... Ezért nem küldöm ki a végleges munkaszerződést, amit felettébb sajnálok,” Ennyit idéztem most a levélből. Amiben az is benne van, hogy a szénbányák 18,5 millióban határozta meg a vállalkozó által megjelölt üzemrészek értékét, amiért viszont a vevő csak 2,5 milliót ajánlott fel. — Ilyen nagy eltérés miatt komoly tárgyalást nem is folytathattunk tovább — mondta erre a vezérigazgató. — Hozzáteszem, hogy az ingatlanok értékét egy független, ingatlankezelői szakértő állapította meg, mint ahogy ez szokás mindenféle hasonló adás-vétel előtt. Morvái úr ajánlata annyira komolytalan volt, hogy arról még tárgyalni sem lehetett. Megkockáztattam a megjegyzést, nem lett volna-e érdemes elfogadható mértékű kedvezményt felajánlani a vevőnek, ha ennek révén sok-sok ember munkalehetőségét lehetett volna megteremteni? — Az állami vagyont nekem nincs jogom elherdálni- mondta a vezérigazgató — De még úgy sem tettük volna mindent a helyére, mert Morvái úr közölte, csak abban az esetben hajlandó az épületeket megvásárolni, ha megkapja az új munkahely létesítésével kapcsolatos állami támogatást. Tehát a vásárlás előfeltétele az gyei pártbizottság és az Ipari Minisztérium felkérte a mi vállalatunkat, vegye át az üzemet, mondván: az akkori nagy volumenű, 7 milliós lignittermelésünk mellett „elbírjuk” Egereseim tartani. Akkor arról volt szó, hogy nem túlzottan nagy mértékű termeléskorszerűsítéssel négy-öt évre meghosszabbítható az üzem élete. A távlati tervekben 15 millió, a közeliekben pedig 3,5 millió tonnás széntermelés szerepelt. Az akkori állami dotáció mellett úgy döntött a vállalatunk, ha hasonló támogatást kapunk, átvesszük az üzemet. A állam támogatás. Mit mond erről a már említett levél? A következőket: ' ’’Tehát senki sem volt sem a megyei tanácsnál, sem az országos vezetőségnél, hogy írásban vállalta volna az Önök új munkahellyel kapcsolatosan létesítendő üzem költségét.” Pedig kétszáz személy nyilatkozta ki, hogy hajlandó a Mor- vai-féle cégnél munkába lépni. És most ez a kétszáz..? ’’...üzemmérnök, gépésztechnikus, szakmunkások részére... a nagyrédei üzemben... ezen dolgozókat foglakoztatnám, Gyöngyösön modern munkásszállást biztosítok, külön mikrobusszal saját költségemen elszállítom hétfőn és pénteken vissza”: olvashatom a levélből. Ha..! Minimum 20 fő a térségből rendelkezésre áll. A 200-ból így lett 20, Egercsehiből pedig Nagyréde. Hogy miért? Ennek csupán pénzügyi indítékai vannak. De mi lesz ezek után? A szénbányák előveszi a korábbi terveit, és azokat valósítja meg. Előzőleg szót értettek minden dolgozóval, kivéve azokat, akiket katonaság, kórházi ápolás, máshol tartózkodás miatt nem tudtak elérni. Összesen 650 személy további sorsát kellett és kell rendbetenni. A felsorolt részadatok pontosan ki is adják ezt a számot. De arra is számít a vállalat, hogy az emberek közben meggondolhatják magukat, és amit november elején elfogadtak, azt decemberben már módosítani szeretnék. A vállalat erre is felkészült. így alakul ki annak a 80-100 tagú csapatnak á jövője is, amelynek tagjait a vállalat gépipari tevékenységre akar felhasználni a saját céljaira és keretében. De mi lesz a többi létesítmén(Fotó: Perl Márton) rózsaszín kép? A kutatások azt mutatták, hogy a Beniczky-akna alatti mező 600 ezer tonna szenet tartalmaz. így hát elkészültek a termelési programok, a feltárási terv, korszerűsítettünk, vágathajtó gépeket vásároltunk, 400 millió forintot költöttünk minderre, azaz veszteséggel működtettük az üzemet. Hiszen a tervezett 150 ezer tonnás termelést kiderült, mindössze 115 ezer tonnáig tudta megközelíteni. Ez volt az egyik oldalról a pofon, amit kaptunk. A másik: a 600 ezer tonnás terület olyan bányaművelési viszonyokkal bír, amely lehenyel? Ez nem gond. Állami tulajdont állami tulajdonba átadni, nem jár semmiféle nehézséggel. Például egy a szándékát is kinyilvánító tanácsi vállalatnak. Annak a bizottságnak a tagja volt Csontos Csaba, a munkaügyi osztály vezetője is, aki azon a bizonyos, kissé zaklatott hangulatú munkásgyűlésen is részt vett. — Morvái úr elmondta, hogy milyen feltételekkel tudja foglalkoztatni az iparos szakembereket. A megajánlott bérek igencsak vonzóaknak tetszettek — mondta az osztályvezető. — Ezek az összegek rendkívüli csábító erőt jelentettek a számukra. Több kérdés is elhangzott, amikre nem mindig tudott Morvái úr megfelelő választ adni. Például az egyik bányász azt érdeklődte tőle, mennyi szabadság jár neki az új cégnél. Mire a válasz: tizenkét nap meg a piros betűs ünnepek. De szombaton és vasárnap is készültségben kell állni, készenléti díj nélkül. A most említett munkásgyűlés többi részletét, amely nem túlságosan hízelgő az új cégre, nem idézzük. Például: élősdinek nevezte a szakszervezetet, amely helyett ő maga képviseli a nála dolgozók érdekeit...! Például. Miután Csontos Csaba a munkaügyi osztály vezetője felsorolta azokat az intézkedéseket, amiket a vállalat az egercsehi üzem dolgozóinak érdekében tett, hogy a jövőjüket emberi számítás szerint elrendezzék. Ez a terv már korábban összeállt. Megnyerték támogatónak a megyei tanács munkaügyi osztályát is. Tehát várhatóan többen találhatnak munkaalkalmat maguknak akár otthon, akár a közelebbi üzemekben is. Már az újrakezdési kölcsön ügyét is napirendre tűzték. tétlenné teszi a gazdaságos termelést. Elérkezett 1987-88, amikor megmutatkozott: Egercsehi az ország leggyengébb bányája. — Ezt hogy értsük? A bányászok nem dolgoztak jól? — Dehogyis, ők becsülettel végezték munkájukat. A geológiai viszonyok miatt. Elindult a kutatóvágat, amely a 3,5 millió tormás szénmezőt lett volna hivatott bevonni a termelésbe. Kiderült: az új terület kísérőkőzete hat és kilenc atmoszférás nyomás alatt van, s olyan zárt biztosítási elemekkel lehetne dolgozni, amely megakadályozza az omlást. A Nehézipari Műszaki Egyetem által készített költség- vetés szerint — amelyet az Ipari Minisztérium is felülvizsgált — 800 millió-1 milliárd forint kellene ehhez. S még akkor sem lett volna olyan a bánya, amely a jó adottságokkal bíró jelzőt viselhette volna. Időközben megszűnt az állami támogatás: 1989- ben nincs termelési dotáció, a 100 forint/gigajoule önköltség felett termelő bányákat vissza kell fejleszteni. Nos, Egercsehi azt az önköltséget jóval meghaladta. Kérdem én, ha Magyarországon drágább a széntermelés, mint külföldről behozni a fűtőanyagot, melyik éri meg? — Az emberek felelőst, felelősöket keresnek. Ügy vélem, ok- kal-joggal. Hiszen hatszázötve- nüknek egy helybeli, jól fizető munkalehetőséget kellett el veszíteniük... — Felelősöket keresni? Erre ráírhatom: ez a kutatás nem sikerült. Másrészt az indulatokat megértem: a magyar társadalom e mobilitáshoz nincs hozzászokva, a társadalompolitikai intézkedések az egész ipar átalakításához képest fáziskésésben vannak. Előbb szüntetnek meg munkahelyeket, mint tudnának biztosítani helyette másokat. De De ha figyelembe vesszük, hogy Visontán nincs akkora igény munkaerőre, mint ahá- nyan átmenni szándékoznak, kiderül, hogy valamiféle humánus gondolkodás készteti mégis erre a megoldásra a vállalatot. Igen- ám, de a bért másoktól veszik el ezzel a megoldással? — Miután a vállalat bértömeggel gazdálkodik — magyarázta a vezérigazgató —, a munkabér tömege nem változik azzal, hogy Egercsehiből Visontára veszünk át embereket. Tehát a visontaiak sem méltatlankodhatnak, hogy a bérük így megrövidül. Még egy mondat erejéig térjünk vissza arra a bizonyos egercsehi munkásgyűlésre. Ott a vezérigazgató megbízottja, Csontos Csaba osztályvezető kijelentette, Morvái Ferenc akkor veheti át az általa kért ingatlanokat, ha azok árát kifizette és legalább 80-100 volt bányászt foglalkoztat ott, helyben. Ott volt a vállalat személyzeti osztályának vezetője, Szabó Miklós is. — Kénytelen voltam én is szót kérni — emlékezik —, nehogy úgy látszódjék, mintha a vállalat nem is gondolt volna arra, hogy több mint hatszáz dolgozójának a sorsát kell elrendeznie, és ez csupán Morvái Ferenc gondolataiban merült volna fel. Őszintén szólva: akkor már a gyűlés résztvevői csak azzal foglalkoztak, hogy milyen ígéretet hallottak a nagyrédei cégtulajdonostól. Pedig a vállalat ott is azt akarta érzékeltetni, hogy felelősséget érez volt dolgozóinak a jövőjéért. Nem Morvái Ferenc ellen szóltak, hanem a dolgozók érdekében. És mi lett a Morvai-féle ígéretekből? Az már csak természetes, értsék meg, Egercsehi évi 100 milliós veszteségétől meg kell szabadulnunk, akkor, amikor a Mátraaljai Szénbányák Vállalat is borotvaélen táncol. A 7 millió tonna lignit helyett 5,3 milliót termel. A visszafejlesztés kényszerpályára terelte a vállalatot. És tisztességtelen lenne az egyik kollektívára ráterhelni egy másik veszteséget. — Közel száz kilométeres körzetben nem lesz széntermelés, hiszen ismerjük a borsodi és a nógrádi szénbányák sorsát is. Az emberek akkor dideregjenek, sset- leg vonuljanak fel táblákkal az utcákon, szenet követelve? — Nézze, ez nem az én dol- gom-gondom, ha nem lesz szén. Ez állami feladat. Az nem lehet, hogy egyik oldalról a szénbányászat legyen a felelős az ellátásért, másrészt az állam korlátozza a termelést. Az idén készült 3 éves csomagterv a kormány belső dolga: eszerint visszafejleszti a mai mélybányászatot, úgy, hogy a lakossági szén egy millió tonnával csökken, s több import szenet hoz be. — Azt ismerjük, hogy a vállalat megpróbálta a lehető leghu- mánusabban elrendezni az egercsehi dolgozók ügyét. Az viszont tény, hogy iszonyú nehéz megszokni mondjuk húsz év után a munkásszállást vagy azt, hogy napi hat órát utazzon egy vájár... — Mindenkivel egyénileg elbeszélgettünk. Mintegy százan nyugdíjba mennek, százötvenen vállalták, hogy Visontára, illetve Bükkábrányba menjenek. Az átirányítás megtörtént. S kétszázan vannak, akik saját maguk akartak új munka után nézni. Gondoskodtunk arról, hogy az eddigi szénjárandóságot kielégítsük. Várakozó állásponton vagyunk a végkielégítés és a koC kedvezmény ügyében, a Minisztertanács a hónap végén dönt erről. hogy kíváncsi voltam a szakszervezet véleményére is ezzel az ügygyei kapcsolatban. A vállalati bizottság titkára, Kármán Csaba ezt mondta: — Másfél hónapja vagyok ennek a vállalati bizottságnak a titkára. De korábban a testületnek tagja voltam. Úgy láttam, hogy a bánya bezárása körüli szakszervezeti feladatokat nem tudta kellően felmérni a szakszervezet. — A szervezet elfogadja azt a következtetést, hogy az egercsehi bánya bezárása az kényszerlépés? — Ma már nem lehet azt mondania a szakszervezeti szervnek, hogy azt a bányaüzemet nem kell bezárni. De a „hogyan?” kérdése tisztázott? Mire az szb-titkár kijelentette, hogy a kezdeményezett vállalati lépések nem voltak elkésettek, de a megoldást nem készítették elő megfelelően. Hiszen ilyen ügy, egy üzem felszámolása, még nem fordult elő eddig. Ebben sem a vezetőknek, sem a beosztottaknak nem volt semmi gyakorlatuk. Az események az előzetes elképzelésekhez képest felgyorsultak, és ezért a szociálpolitikai kérdésekben késedelembe került a vállalat. Ezért volt szükség a második munkásgyűlésre, ahol a függőben lévő kérdéseket tisztázták. Persze, van ennek az egercsehi problémának olyan vetülete is, amely hangsúlyozza, hogy korábban a szakszervezetek nem mindig csak a munkásérdekeket képviselték. Ezt meglátni, ma már nem nagy „felfedezése”. így volt ez szerte e kis országban. — Amikor a pécsi uránbányászok megmozdulása volt, állást foglaltunk, hogy szolidárisak vagyunk a pécsi munkatársakkal. Akkor megjegyeztem, hogy nekünk pedig itt van Egercsehi. Mit vállalunk át az ő gondjaikból? Akkor én még csak „sima” tagja voltam ennek a szakszervezeti bizottságnak. Mi lett ennek a következmé— Van itt még egy kényes kérdés: Morvái Ferencnek szándékában állt, hogy megveszi a műhelyt és a szociális létesítményeket, s mintegy 100-150 dolgozónak tud munkalehetőséget biztosítani, helyben. A terv azonban dugába dőlt. Ön szerint miért? (Az újságíró etika úgy kívánja, hogy a másik fél is hallgattassék meg, ezért a napokban Morvái urat megkérdezzük e témában. A szerk.) — Az első munkásgyűlés után Morvái úr tartott egy összejövetelt, elmondta a feltételeit. Eszerint átveszi a központi műhelyt, ahol kazángyártást tervez, közel százötven dolgozóval. A vállalatnak célja volt, hogy megtartsa magának a műhelyt, de úgy döntöttünk: semmiféle munkahely- teremtési akciót nem tartunk visz- sza. Beleegyeztünk! Kétszáz dolgozó szándéknyilatkozatot is tett. Mi hivatalosan felbecsültettük a műhelyt és a szociális létesítményeket: 18,7 milliót érnek. Ezzel szemben Morvái úr 2,5 milliót ajánlott érte. Mint vezérigazgatónak, az a véleményem, az állam vagyonát nem herdálhatjuk el. Morvái úrnak pályáznia kellene az állami támogatást, amelyre negyedévet várhatna, s még akkor sem biztos, hogy megkapja. Viszont valamennyi szerződés csak akkor lépne életbe. így kapcsolatunk megszakadt. Hogy kihasználjuk a műhelyt, a Thorez gépüzem egy részlege lesz, ahol 80-100 embert tudunk foglalkoztatni. Ám azt meg kell mondanom, az egész huza-vona csak azt eredményezte, hogy a kedélyek újra felkorbácsolódtak. — Az utolsó kérdésem tehát kijelentőmondattá alakul át: az egercsehi bányát bezárják. — Igen. 1990 február elseje után az egercsehi bánya üzemszerűen megszűnik létezni, a bányabezárási munkákat jövő év közepére tervezzük befejezni. Mikes Márta nye? Elküldték egy nyílt levelet a szakminiszternek, amiben kérték, hogy foglalkozzék az egercsehi bányászok szociálpolitikai gondjaival. Addig-addig soroltuk a részletkérdéseket, amíg a végére csupán egyetlen tanulság megfogalmazása maradt: — Teljes egészében vállalni kell a dolgozók érdekvédelmét a vállalattal szemben, mégha az nem is tetszik minden vezetőnek. — Hozzátette Kármán Csaba: — A vezérigazgató ezzel teljes mértékben egyetért. Igaz, van olyan vezető beosztású személy is, aki éppen mostanában lépett ki a szakszervezetből. Mi maradt mindezek után a végére? Ennek az egercsehi- ügynek a sokoldalú tanulságait már felemlegettük közben. Nekem eszembe jutott még valami. Úgy gondolom, hogy felfedeztem a Morvai-féle önzetlenség, segítőkészség alapképletét. Mégpedig: ha átvesz kétszáz személyt Egercsehiből, akkor utánuk az államtól személyenként 300 ezer forint támogatást vár el. Ennnek végösszege 60 millió forint. Hajlandó lenne ezzel szemben Egercsehi megjelölt létesítményeiért 2,5 milliót kifizetni. Mennyi a különbség a két szám között? Pontosan 57,5 millió forint. Ennyiért én is tudnék „önzetlen” lenni még a megyén kívül is. Az üzlet nem jött be. A levélben pedig ez áll: ’’Ezért nem küldöm ki a végleges munkaszerződést, amit felettébb sajnálok.” Tisztelettel: Morvái Ferenc. Mit tehetne mást egy üzeltem- ber? Számol, és aztán határoz. Számolni azonban az egercsehi bányászok is tudnak. Én is. G. Molnár Ferenc Egy léggömb szétpukkant
