Heves Megyei Népújság, 1989. november (40. évfolyam, 259-284. szám)
1989-11-11 / 268. szám
NÉPÚJSÁG, 1989. november 11., szombat Mi történt a „Halál völgyében"? 1942 januárjában kezdődött Kétezer önkéntes több napon keresztül gyűjtötte össze, majd temette el azoknak a szovjet katonáknak a maradványait, akik 1942 júniusában a Novgorod melletti Mjasznoj Bor település mellett estek el. De hát mi is történt a „Halál völgyében”? A hadtörténet ’’Ljubanyi hadművelet” elnevezéssel tartja számon a szovjet csapatok támadását, amellyel a leningrádi blokádot akarták áttörni. Az 1942 januárjában kezdődött hadműveletnek még a tavaszi esős időszak beállta előtt véget kellett volna érnie. Mjasznoj Bor és Szpasszkaja Polisztya, vagyis a támadó csapatokjobb- és balszárnya között 11 kilométer volt a távolság. A volhovi front csapatai által ütött résbe a második csapásmérő hadsereg egységei ékelődtek be. Az utak hiánya és a mély hó azonban megnehezítette a lőszer- és élelmiszer-utánpótlást. A mélyen beékelődő csapatok előrenyomulása légi és tüzérségi támogatás, második lépcsők és tartalékok hiányában elkerülhetetlenül kudarcra volt ítélve. így is történt. Az ellenség bekerítette a támadókat, erős csapásokat mért rájuk, igyekezett elvágni őket a fő erőktől a Mjasznoj Bor — Szpasszkaja Polisztya vonalon. Ezen a terepszakaszon nagy véráldozatokat követelő harcok folytak. A kifáradt csapatok sorai megritkultak, az egységeket újra kellett szervezni. Júniusban a csapatok kitörtek a bekerítésből. Az utolsó pillanatban megmaradt folyosó mindössze 3-400 méter széles volt. Az ellenség a kijáratot erős kereszttűz alatt tartotta. Június 24-én a második csapásmérő hadsereg parancsnoksága megparancsolta, hogy a katonák kis csoportokban törjenek ki a bekerítéstől. Június 25-én azonban már véglegesen bezárult a bekerítés gyűrűje. A második csapásmérő hadsereg törzsével megszakadt az összeköttetés, és többé már nem is állt helyre. A hadosztályok és dandárok egységei mocsarakon, erdőkön keresztül próbáltak kijutni a bekerítésből, miközben szárnyaikat fedezetlenül hagyták. A katonák egy része a szüntelen harcok és az élelemhiány következtében teljesen legyengült, többen már elveszítették eszméletüket, ájultan hevertek a földön. A Honvédelmi Minisztérium központi archívumában lévő anyagok tanúsága szerint a második csapásmérő hadsereg veszteségei 1942júniusában elérték a 49 437 főt. Fjodor Abramov író, e táj szülötte ezt írta Mjasznoj Borról: ’’Ezek a katonák nem árulták el a hazát. Több sebből vérezve, az utolsó töltényig harcolva, az utolsó leheletig küzdve verekedtek a hadsereg kis csapatai, nem egy, nem száz, hanem sok ezer hazafi...” ‘ A harcok nehezen megközelíthető helyeken, a lakott településektől távol folytak. Az elesett katonák a befagyott mocsarak jegén feküdtek, s amikor beköszöntött a tavasz, belesüllyedtek a mocsárba. Maradványaikat csak a'80-as években végrehajtott talajjavítási munkák nyomán tárták fel. A Szovjetunióban egyetemi hallgatók, diákok, munkások kutatják a Vörös Hadsereg elesett katonáinak földi maradványait, hogy becsülettel eltemessék azokat. Személyazonosságukat fémből készült, azonosító kártyájuk alapján állapítják meg. \ * Az ország egész részéről Mjasznoj Borba érkezett önkéntesek, 3720 katona és tiszt maradványait találták meg és temették el. Sok harci kitüntetésre és érdeméremre is bukkantak. A több száz notesz, napló, hivatalos irat a szakemberek közreműködésével részben olvashatóvá vált. A „Halál völgye” 47 év múltán így vált az „Emlékezés völgyévé.” Sztálin feljegyzése K. A. Merec- kov honvédelmi népbiztoshelyettesnek 1941. december 29én: „Tisztelt Kirill Afaneszje- vics! Történelmi jelentőségű az ügy, amit Önre bíztunk. Beláthatja, hogy Leningrád felszabadítása nagy fontosságú dolog. Szeretném, ha a volhovi front küszöbönálló támadása nem forgácsolődna szét, hanem hatalmas, összpontosított csapást mérne az ellenségre. Nem kétlem, hogy Ön igyekezni fog ezzel a támadással egységes és általános csapást mérni az ellenségre, és az keresztülhúzza majd a német megszállók minden számítását. Kézszorítással sikert kívánok: Mjasznoj Borban az ország minden részéből érkezett önkéntesek eddig 3720 katona és tiszt földi maradványait találták meg és temették el J. Sztálin A ljubanyi hadművelet térképe. 1942. január 7—30. Mjasznoj Bor környékén talált „leletek (Fotó: APN) Postagalamb a hadseregben A rómaiak és az egyiptomiak is használták a madárpostát — A háborúk kimenetele függött tőlük — Mai galambászok A postagalambok alkalmazásáról már a legrégebbi időkből vannak feljegyzéseink. Elsőként említhetnénk a Bibliát, annak is a vízözönnel kapcsolatos leírását, ahol közismerten arról van szó, hogy Noé galambot bocsátott ki a bárkából, amely végül is csőrében olajággal tért vissza, vagyis az örömhírrel, hogy közelben végre a szárazföld. Kétségtelen, hogy Noé madara volt az első postagalamb, amely boldogító, jó hírrel, a szabadulás reménységével tért vissza gazdájához. Tudomásunk van arról megannyi bizonyíték alapján, hogy már a rómaiak és az egyiptomiak is használtak postagalambokat a híreik közvetítésére. Ókori feljegyzésekből tudjuk, hogy a Babylon — Aleppó utat, amelynek megtevésére egy gyalogos embernek éppen négy hétre volt szüksége, a korabeli postagalambok negyvennyolc óra alatt tették meg. Az sem titok, hogy mind Justiniánus, mind Diokle- ciánus császár nagy barátja és pártolója volt a postagalamboknak, a hadseregben címük és rangjuk is volt a felbecsülhetetlen értékű madaraknak. Bizonyára meglepődik a kedves olvasó azon, hogy Krisztus után 446- ban Bagdad kalifája — bizonyos Nurredin szultán — megszervezte a világ első postagalamb-szol- gálatát. Lapozgatva a történelem- könyveket, a régi írásokat, kiderül, hogy a várháborúk idején, a középkorban, de később a tizenkilencedik, sőt a huszadik században is jutott szerep bőven a katonagalamboknak. Ki gondolná, hogy 1870-ben Párizs ostrománál is mily nagy szerephez jutottak, sőt a nagy világváros egy jó ideig a postagalamboknak köszönhette a kapcsolatát a külvilággal. Nem lennének leleményesek azonban az emberek, ha a szelíd, okos, könnyen tanítható madarakat nem állították volna be saját, egyéni szolgálatukba, és nem fordították volna a maguk javára azokat a jó tulajdonságaikat, amelyeket a háborúk, a csaták idején már ezerszer bizonyítottak. Az egyik ilyen nagy sztori az volt, hogy a híres és nevezetes Rotshild Náthán — a XIX. század legnagyobb bankárainak egyike — éppen a galambjai közreműködésével vetette meg hírnevének alapjait, nevezetesen azzal, hogy a postagalambok hozták meg neki mindenkit megelőzve, bámulatosan rövid idő alatt Napóleon győzelmének hírét. így a különböző tőzsdei árfolyamok változásairól ő értesült a leghamarabb. Hiába! A gyorsaság, a friss reagálás mindig nagy dolog volt, bármiképpen, bármilyen eszközökkel is hajtotta azt végre az ember: szikratávíró, rádió, telefon, telex, modern videotechnika, netán éppen postagalamb. Egyre megy! Közismert, hogy a galambpostának, mint híradási módnak a magánéletben is mily nagy szerepe volt. Erre számtalan irodalmi példával is szolgálhatunk, és egy-egy galamb sikeres útja üzleteket, életeket, szerelmeket váltott valóra. A téma iránt érdeklődőknek bizonyára nem lesz hiábavaló az alábbi elmefuttatás, amely időben immár közelebb hozza az eseményeket, és meg is személyesíti azokat. Az első világháború alatt főképpen az angolok használták, illetve alkalmazták a postagalambokat, ott is egy Os- mann nevezetű alezredes és Waiter őrnagy, akiknek a felügyelete, pontosabban parancsnoksága alá kilenc tiszt, 320 katona és hatezer galamb tartozott. Az ő visszaemlékezéseikből tudjuk, hogy a véres csaták idején, a pergőtűz borzalmas órái alatt egyedül ezek a szelíd kis állatok tartották az összeköttetést a harcolókkal, vitték a parancsot. A postagalambok igazi hazája Franciaországés Belgium, ahonnan Angliába, Dániába és szerte Európába is átterjedt a velük való foglalkozás. A postagalambok tenyésztése és beröptetése számos országban manapság is jövedelmező foglalkozás, és immár a sport, az egyéni és csoportos szenvedély kategóriájába tartozik. A budapesti Szent István- díj az elsők között volt, amelyre gazdáik és örököseik nyilván és méltán lehetnek büszkék, tehát mi magyarok gyorsan'felzárkóz- tunk a galambtenyésztő nemzetek közé. A postagalam értéke látásában, tájékozódóképességében, honához, fészkéhez, illetve dúcához való feltétlen ragaszkodásában rejlik. A madarat a párjához és az ápolójához való hűség, a gyors és kitartó repülés, erős lába és tollazata jellemzi. Egy-egy galambpárnak mindig csak két tojása, illetve fiókája van. Többféle fajta postagalambot ismernek már a szakemberek. Három hónapos korukban kezdik meg idomításukat, többnyire úgy, hogy idősebbekkel együtt viszik ki őket rövidebb-hosszabb távolságra a dúctól. Akadnak persze úgynevezett „csatangoló”, esetleg ragadozók által megzavart galambok is, amelyek a néhány perces utat napok alatt teszik meg, amíg végre hazajutnak. Egyéves galambok 250 kilométeres út megtételére képesek, a négy-öt esztendős, jól bevált, idomított példányok mintegy ezerkétszáz kilométerre is repülnek. Az átlagos teljesítmény állítólag növekvőben van, 1930-ban nyolcszáz kilométerre becsülték az akkori szakemberek az átlagot. A várharcok idején két dúchoz szoktatták a galambokat, és negyven-ötven kilométernyire kellett repülniük. Az egyikben fészkeltek, a másikban az élelmet és a vizet kapták, így a madarak szinte percnyi pontosan mindig ugyanabban az időben jelentek meg itt és ott, vagyis enni- és innivalóért... Vitatott kérdés volt és marad természetesen a repülés gyorsasága, annál is inkább, mert ezt nagymértékben befolyásolja a mindenkori időjárás. A galambok sötétben vagy viharban nem repülnek, a szél, a szemerkélő eső, a magas hegyek, a tengerek szintén jelentősen befolyásolják a galambok teljesítményét. Hasonlóképpen vita a magasság is. Szakemberek úgy vélik, hogy a postagalambok ritkán repülnek száz méternél magasabban, sebességük hatvan és száz kilométer között ingadozik óránként, amely nagyjából egy forgalmas úton haladó személy- gépkocsi gyorsaságának felel meg. Ez a sebesség a „lovas” világban hallatlan teljesítménynek számított. Mielőtt azonban bárki is elképedne a galambok sebes-* ségén, elmondjuk, hogy a fecske háromszor, egyéb madarak öt- ször-hétszer gyorsabban szárnyalnak a galamboknál. Tehetségük, felbecsülhetetlen értékük és szolgálatuk tehát nem elsősorban a gyorsaságukban, sokkal inkább a hírhozáshoz, -vivéshez elkerülhetetlenül szükséges tájékozódási és hazatalálási képességükben van. Hajdanán hadititoknak szá- 'mított az is, hogy a postagalambok legfeljebb 5 gramm súllyal terhelhetők, a jelentéseket többnyire hártyapapírra írták, teije- delmes szövegeket parányi kicsinyített filmecskéken rögzítettek már az első világháborúban is. Kevesen tudják, hogy az 1918- ban a piavei átkelésnél, a folyón már áthajózott osztagaink csak a postagalamb útján érintkezhettek a bal parton rekedt csapatrészekkel, és kaphatták meg a sok ember életét megmentő parancsot. Nemegyszer előfordult, hogy a harcok során a postagalambok is sebesülten érkeztek meg céljukhoz. íme, egy levéltöredék az első világháború hadianyagából: — Híradásunknak semminemű eszköze nem működött már, a zászlóaljparancsnokunk bunkerjében a kalitkában az utolsó postagalamb gubbaszkodott. Ez vitte hírt és próbálta meg a lehetetlent: „Már csak hatvan puskásunk van, ha lőszert és élelmet nem kapunk, elvesztünk.” A kis kékszürke galamb felrepült, és zsinóregyenesen irányt vett a tartalék felé. Másnap megjelentek a repülők, fegyvert, élelmet hoztak, majd néhány óra múlva megkezdődött az ellentámadás... Szép, kedves sport a galambtenyésztés, a postagalambokkal való foglalkozás, és amint láttuk, olyan hagyományai vannak, amellyel bizony kevés sport dicsekedhet. A galambtenyésztéshez sok befektetés, türelem, galambszeretet is szükséges, ám a jelek szerint hazánkban mind többen vállalják e kedves, hasznot is hozó foglalkozást, és bár a hadiszerencsében manapság — örömünkre — nincs és nem lehet részük, de mégis sok embernek okoznak kikapcsolódást, megnyugvást a galambok, amelyek féle-fajtájának immár se szeri, se száma. Számos országban szobrot emeltek a háborút viselt postagalambok tiszteletére. Nem is érdemtelenül, hiszen több tízezerre becsülik azoknak a katonáknak a számát, akiknek az életét kifejezetten a postagalambok mentették meg. Legyünk hálásak szeretetünk- kel kései utódaiknak... Szalay István