Heves Megyei Népújság, 1989. november (40. évfolyam, 259-284. szám)

1989-11-10 / 267. szám

4. KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1989. november 10., péntek Nincsen elég angoltanár Csakazértis orosz? A bizalom légkörében Most, hogy már nem kellene kötelezően orosz nyelvet tanítani az iskolákban, szemmel látható­vá vált az a gond, hogy módosítá­sok ide vagy oda, olyan tanárok, akiknek a nyugati nyelveket kel­lene tanítaniuk, egyszerűen nin­csenek elegendően. Egerben például már az is elterjedt, hogy valami miatt a két angol tagoza­tos gyakorló általános iskolában, a kettesben és a négyesben is megoldatlan ez a probléma, kénytelenek megfelelő tudás nélkül vezetni a „vakok a világta­lant.” Két oktatási intézmény ve­zetőjénél érdeklődtünk, mi is az igazság. Vajda József a kettes iskola igazgatója az „első körben” azonnal rávágta a felvetésre: nem igaz. Aztán végül is kide­rült, hogy korántsem rózsás a helyzetük. Az angol szakos pe­dagógusok közül ketten középis­kolába mentek tanítani, egy har- madikuk, aki maradt, ő beteg lett, s úgy tűnik huzamosabb ide­ig nem számíthatnak rá. A he­lyettesítést főiskolai óraadóval oldják meg. Állást jelenleg is hir­detnek, hiszen bővíteni szeret­nék az angol oktatást, lehetővé tenni azt, hogy ne csak a tagoza­tos gyerekek, hanem minden ta­nulójuk választhassa, ha úgy kí­vánja ezt a nyelvet. Ugyanígy szeretnék bevezetni a némettaní­tást is, azonban most gondot je­lent, hogy a képzett pedagógu­sok már valamennyi iskolában elhelyezkedhetnek; megszűnt a tagozatos intézmények mono­póliuma. /Persze hála istennek, hogy mindenütt lehet már ide­gen nyelveket tanulni. De a do­log egyelőre úgy fest, hogy lassan sehol nem lehet, mert az a kevés számú tanár akit képeznek szét­széled, aki meg már elhagyta a pályát, mert akkor nem volt ál­lás, most már jobbára bolond lesz visszamenni./ A kettesben most még két angol tanárt is tud­nának foglalkoztatni, s jövő szeptembertől mindenképpen soknyelvű általánossá kívánnak válni. A négyes számú általános is­kola igazgatója, Papp László is cáfolja a híreszteléseket, ám hoz­zátéve azt, hogy azok mégsem alaptalanok. Egy osztály van ugyanis náluk ahol nem végzett pedagógus tanít, mert ő gyesen van, hanem negyedéves főiskolai hallgató, akjt igazából már nem is lehet képesítés nélkülinek te­kinteni, hiszen a diplomaszerzés kapujában áll. Állás azonban ná­luk is lenne, de most már nincs érdeklődés mint korábban — amikor nem is tudtak mindenkit alkalmazni — mert itt is érvénye­sülnek a fentebb leírtak, azaz, hogy most már máshol, lakóhe­lyükön is el tudnak helyezkedni a frissen végzettek. Égető gond az, hogy felmenő rendszerben lehet estik tanítani a nyelvet, s ha a mostani diákok legfeljebb ötödi­kes korukban nem kezdik el, ak­kor még egy kis ideig az orosszal kell barátkozniuk, akár tetszik, akár nem. Ezt tudják a négyes­ben is, s most három pedagógu­suk tanul angolul, s amint ők el­sajátítják a nyelvet, s az ezt bizo­nyító vizsgapapírt kézbe kapják — ők is okítani fogják a nebuló­kat. Egyelőre azonban — s ez nem csak a két fenti iskola gondja — mindenféle rendelkezés ellenére a legtöbb srác tanárok híján most is az oroszt tanulja. /kova/ Az öt évvel ezelőtt újjászülető Hevesi Szemle és átalakított szerkesztő bizottsága Pécsi Ist­ván javaslatára elhatározta, hogy a folyóirat mellett működtet majd egy képzőművészeti fóru­mot, egy galériát, ahol festők, grafikusok, szobrászok, fotósok, textilesek, az üvegkészítés mű­vészei, az agyagból mintázok, te­hát egy széles skála alkotói kap­hatnak teret. Ezáltal kiegészül a folyóirat, hatékonyabbá válik a műhely, amelynek újraformálá­sán az igényeknek megfelelően gondolkodtunk. Tettük ezt ak­kor és úgy, mert még nem volt önálló színház Egerben és min­denáron azt szerettük volna, ha az írott szó erejét, az egri társada­lom biztató hatását a Heves me­gyében élő és alkotó művészek közreműködése felhatványozta, színezte volna. Nem kerülve ki azt a nem mellékes körülményt sem, hogy számítottunk a külön­böző műfajok együttes megjele­nésében azokra a jelenségekre, eredményekre is, amik egy ilyen bonyolult folyamatban óhatatla­nul fellépnek. Egyértelművé kellett minde­nekelőtt tennünk, milyen stílus- irányzatokat fogadunk be, hon­nan indulhat el, meddig terjed­het a művészetről vallott felfogá­sunk, hogy ez az új galéria ne széteső, arctalan, parttalan, ele- mezhetetleú vállalkozássá vál­jék. Azt tudtuk, hagyomány- és értéktiszteletünk, eddigi nevel­tetésünk, a tradíciókból is szár­mazó adottságok, tapasztalata­ink is arról győztek meg minket, hogy csak a szépséget, a tartalom és a forma összhangját, az euró­pai hagyományok szerint is iga­zodó magyar képzőművészet történetileg szerves egységét kell tisztelnünk. Akkor, amikor itt, ebben a bükkalji emberi fészek­ben szószólói, propagátorai aka­runk lenni az ügynek. így hát nem mellőzve az utolsó egri évti­zedekben itt élő és alkotó művé­szeket arra gondoltunk, hogy az ő egészséges szellemi alapállásu­kat is figyelembe véve az impresz- szionizmus, a nagybányai szelle­miség, az alföldi iskolák realista alapállása, a két világháború kö­zött érlelődő nagy alkotók örök­sége lesznek azok a támpontok, amelyek eligazítják magatartá­sunkat. A feltérképezésben, a jö­vő útjainak keresésében hatha­tós segítségünkre voltak alkotá­saikkal az egri mesterek közül Kastaly István, id. Kátai Mihály, Kishonthy Jenő, Kocsis Árpád, Nagy Ernő; egy kissé távolabb­ról Blaskó János. És hogy a szakmai ítélet biz­tonságát is magunk mellett tud­juk, érezhessük, eleven kapcso­lat alakult ki a megindítandó ga­léria és a Magyar Nemzeti Galé­ria nyugalmazott főigazgatója, a kitűnő művészettörténész, író­esztéta, dr. Pogány Ö. Gáborkö- zött. Jómagam nem kicsiny kétsé­gek között fogtam hozzá a mun­kához, ha már megbíztak, hiszen se pénz, se posztó — mint aho­gyan mondani szokták —, ho­gyan is induljon meg ott mozgás, ahol se tér, se mozgató erők nin­csenek, vannak teendők, amiket manuálisan, tehát kézzel kell el­végezni, utaztatni kell alkotáso­kat és embereket, meg kell nyitni a tárlatokat, az értékeket őriztet­ni kell, gondoskodni a nyilvános­ság sokféleségéről. Ráadásul meg kellett küzdenünk azzal a bizalmatlansággal is (1984-et ír­tunk), amely „a felsőbb szervek oldaláról” fogadta céljainkat. Kik ezek az emberek? Az igaz, hogy a főszerkesztő jogosítványa a lapra, a folyóiratra megvan, az is igaz, hogy évek-évtizedek óta írta szubjektív hangú, az empáti­ára alapozó laikus, az új galéria új vezetője a képzőművészeti kritikákat, ismertetéseket, be­számolókat, de mi lesz, ha az ép­pen kötelező vonallal össze nem egyeztethető produktumokat húz elő valahonnan és esetleg lejárat­ja azt a szemléletet, amely éppen ma és éppen itt honos? Azoknál és olyanoknál okoz traumát eset­leg, akik a központi irányítás mindenhatóságában bízva és ar­ra alapozva működtetnek itt pangó fórumokat? Mi mondtuk, mert nem egy­szer megkérdeztek: az emberről, az emberért szóló művészetet pártolnánk, azt, ahol a forma és a tartalom egysége, tisztasága, igazsága nyilvánvaló. Vallottuk, hogy nem keresünk, mert nem is kell kutatnunk idegen példák után, nem kaparunk olyan uta­kat ebben a korban, amelyek zsákutcába vinnének, azt az al­kotót és alkotást visszük a nyilvá­nosság elé, amely, aki önmagá­val azonos, kifejezi a nemzetit, az európai lelkiséget is, amely, mint a fa évgyűrűi, szorosan összefo­nódnak a nemzet tudatában meglévő emlékekkel. Szándéko­san nem soroltunk fel neveket — utólagos önigazolásul — ki-min­denkire hivatkoztunk, amikor gyanakvó kétkedéssel, olykor rosszallással, több esetben nyeg­le nevethetnékkel faggattak ben­nünket: mit akarunk mi, amikor a város több intézményében, ka­pualjában, termében, szobájá­ban, szakemberek által fegyel­mezett jól összeállított képző- művészeti események peregnek le, sokszor bizony kongó üres­ségben, vagy jobbik esetben a protokolláris személyek vasaltan feszes jelenlétében, hallgatva a Szalatnyay József festőművész budapesti otthonában — akit szintén sikerült megnyerni divatos szavakkal megtömött megnyitókat. Itt nem volt elegendő — akkor még, 1984-ben — a szilárd meg­győződés, hogy jól és helyesen választottunk, programban és alapvető esztétikai kérdésekben erősek vagyunk, mert a kézi irá­nyítás még javában működött. Teljes nyíltsággal felvetettük gondjainkat és feltételeinket az MSZMP megyei ideológiai tit­kára, Kiss Sándor előtt és azt mondottuk: vagy van bizalom irántunk, akik nem szemellenző­sen szemléljük a világot és benne magunkat, nem függvényei va­gyunk a hatalomnak, hanem egy életformát képzelünk el, amely­ben kitüntető ésjontos szerepe van a szépségnek és az igazság­nak. így kaptunk az oktatási igazgatóságon ingyen lakást, a Megyei Művelődési Központtól adminiszratív és technikai segít­séget ingyen, felhívás után szponzori tevékenységet néhány hatóság és vállalat részéről. Az évek folyamán ezért sikerülhe­tett egyre magasabbra tolni a mércét, egyre összetettebbé ten­ni a körképet, amibe beleférnek Agárdy Gábor Kossuth-díjas színművész ikonjainak páratlan egri sikere, a háromszoros Kos­suth-díjas Fábri Zoltán expresz- szionista hangoltságú festmé­nyei, Szabó László egri szárma­zású, szolnoki szobrász gazdag anyaga, vagy Fridél Lajos, Her- czeg István grafikai alkotásai, de festményei is; hogy Nagy Ernőről se feledkezzünk meg, aki nem­csak szerkesztőbizottságunk tag­ja, de többször is megtisztelte ga­lériánkat művészeti eredményei­vel. Nem a dicsekvés szándéká­val, de leírjuk, hogy nemcsak ha­zai nagyok, mint Szalatnyay Jó­zsef, de szovjet, lengyel, szlovák művészek is szerepeltek galéri­ánkban. Utólag sem tűnik vakmerőségnek, hogy tehetséges kezdők bemutatásához, elindítá­sához, például Koch György, Bulla Márta esetében zenei körí­tést is adtunk, a szakmai tekin­tély megnyitóján kívül, mert azt szerettük volna érzékeltetni, hogy a másként gondolkodás, másként értékelés nem üres prog­ram bennünk, hanem mindig is meglévő meggyőződés eredmé­nye. Az összes kiállítókat nem soroljuk fel, nem leltárkészítés a feladatunk. Öt év után mindez evidencia, de — in suo tempore a maga idejében — ehhez igencsak ko­moly gerinckihúzás szükségel­tetett. És az a szerencse, hogy a hatalomban akadt egy ember, aki nem tiltott, nem tűrt, de tá­mogatott. Mert hitte azt, amit mi hittünk, nevezetesen elfo­gadta, hogy a Föld nem lapos, ahol a hatalom csak egyirányba meneteltethet. És mit mond­junk arról, hogy a szakma alkal­masint betartott? Hát, Istenem, ilyen is van, a papírral rendelke­ző figurák sok mindent megen­gedhetnek maguknak ebben az országban! Mert csoportszö- vetségek elgáncsolhatnak, ele­mi erővel támadhatnak ott, ahol értékeket kínálnak, anyagi érdek nélkül. Ügy dolgozva, hogy a munkáért nem kémek sem díjazást, sem elismerést. Mert a galéria vezetője nyugdí­jas, irodalmat és esztétikát au­todidakta módon közelített meg, miközben mindig is hitte, hogy a szellem meg fog szaba­dulni a szorongattatásból, amelybe egy kemény kisszerű- ség és adminisztráció, a téves alapfogalmak, az üresek, a köz­napi érdekek szolgai szolgálatai kényszerítették. Öt év után, talán újabb öt évet is előlegezve névtelenül is, név­vel is hálásak vagyunk sokaknak, akik megtöltötték a tárlatok ter­mét és idejét; írtak is dolgaink­ról. Még azoknak is hálásak va­gyunk, akik lefitymáló sorokat véstek másra szánt füzeteinkbe, tartalmas nagyokról, mert az ál­talános szellemi zűrzavarban balítéletekkel taszították jó útra az egészséges érzékűeket. Ezekben a hetekben Fáy De­zső csaknem harminc munkáját nézhetik gyönyörködéssel Eger­ben a művészet barátai. Mint ahogy évekkel ezelőtt Demjén Attila emlékkiállítása és Németh István műtárgy-gyűjteménye reprezentálta szándékainkat, gondolatainkat, felfogásunkat. Valahogy ezt a vonalat szeret­nénk folytatni. Még ellenszéllel szemben is! A bizalom légköré­ben érdemes dolgozni! Farkas András Cseh Károly és Cs. Varga István Vaszlej Mitta-díjas 1983-ban alapították a Vasz­lej Mitta nevét viselő csuvas iro­dalmi dijat. Rangját emelte, hogy 1987-ben Gennadij Ajgi is megkapta ezt a kitüntetést. 1988-tól külföldieknek is ado­mányozható a csuvas irodalmi díj az új követelmény- és feltétel- rendszer reményében. Tavaly az olasz Gianroberto Scarcia, a velencei egyetem pro­fesszora, az iranisztikai és ura­lisztikai tanszék vezetője, a kivá­ló Kelet-kutató professzor és Alessandro Trevisan, a kiváló russzista, több fontos filológiai munka szerzője, orosz és csuvas irodalmi művek fordítója kapta a csuvas irodalmi dijat. Az idén pedig Cseh Károly- költőnek, műfordítónak és az Egerben élő Cs. Varga István irodalomtörténésznek ítélték oda a nemzetközi csuvas irodal­mi dijat. A Vaszlej Mitta-dijat odaítélő bizottság döntésének indoka a kitüntetettek műfordí­tói, kutatói és szerkesztői mun­kássága, a csuvas irodalom ma­gyar fogadtatásában, népszerű­sítésében elért eredményeik. Ezek között fontos helyet foglal el az Egerben 1986-ban megje­lent Csuvas szó című antológia, amely kedvező kritikai visszhan­got kapott és a most napvilágot látott Mihail Szeszpel: Az ínség zsoltárai című verskötet. N éha arra gondolok, hogy álmodom ezt a városrészt, ezeket a nyúlfarknyi utcákat. A dombra- emelkedő öreg házak, a kikopott macskaköves utcák, a napfény­ben is homályos sikátorok emlé­keztetnek, ugyanis errefelé — ta­lán éppen ide —, jártam Éviké­hez udvarolni. A levegőnek télen krumpli, meg sült tök szaga volt, nyáron, az esti légyottokra pedig éjjeli viola erős illata kísért. Megilletődve szórom szét te­kintetemet a régi hóstyai házi­kókra, farkasszemet nézek a tö- rülközőnyi ablakokkal, bámu­lom a líceumbokrok között szét- röppent verebeket és keresem Szidi néni dombtetőn lévő ottho­nát, ahol éppen egy esztendeje jártam utoljára. — Tőled meg is halhat az em­ber... Pirul az arcom, de az ölelés és a cuppanós csókok mindkettőn­ket kiengesztelnek, nyílik az ajtó, legszívesebben röpülne velem, hajdani lakójával a háziasszo­nyom. Ahogyan a duruzsoló kályha körül ülünk, a szent meg­bocsátás sugárzik a tekintetéből, az őszinte szeretet, amelyet ma­napság dudva módjára kigyom­lálunk az életünkből. — Szereted-e még az olajos pirítóst? — Ha kerül utána egy pohár­ka jó bor... A nevetése még mindig a régi, az emlékezés gombolyagjában bizony összekuszálódnak az év­tizedek rózsaszín fonalai, a nyolcvan esztendő mángorló­deszkája alól kikerülő arcon — minek is tagadnám — igencsak meglátszik az idő. — Van-e még lakója? Nemet int a fejével, panaszra fogja a sort; a lába fáj, a derekába nyilallik gyakorta, de kiváltkép­pen az ősszel, amikor a kiskertet ásta... — Mit csinált? — Ástam, de hiába néztem magam alatt az ösvényt a köké­nyek, a csipkebokrok között, nem láttalak, hogy jöttél volna segíteni. Restelkedve nyugtázom a szemrehányást, elnézem a ha­gyományos egri hajviseletét, a kendő alól előbukkanó fehér fürtjeit, a ráncos homlokát, amely olyan barázdált, mint az alattunk bomladozó tufafal, szemben a várral. — Rosszak az emberek! — Miért mondja? — Nem szeretik egymást! Apának a fia az ellensége, a testvérek gyűlölködnek, a csalá­dok bomlanak, mint az oldott kéve, esténként „kábítós” gyere­kekkel van tele a vároldal. Teg­nap az egyik felvágta az ereit... Szava végeztével magasra tartja bütykös mutatóujját és es­kü módján bizonyít is: — így maradtam, egyedül! Szidi néni meséi mindig lenyű­göztek, mint ahogyan a virágai is a kiskerten, amelyeknek illata után is hazataláltam egykoron. Ám ezek a mesék nem kitaláltak voltak, hanem igazi, valódiak, sí­rás, pityergő halállal egy sem végződött, élethű volt bennük az öröm és a tragédia. — Emlékszik, amikor virágo­kat árult a piacon. — Hol van a sok virág? Almával kínál a pirítós után, lugasbort kortyolgatok, amely már ezelőtt harmincöt esztendő­vel is termett, a szobában sír a nem titkolható szegénység, a kályhában rőzsetűz nyüszít. — Karácsonyra kétezer forint ajándékot kap az államtól... Néz, csak néz rám, mintha nem is szóltam volna, hitetlensé­gét a fejcsóválásából látom, mé­lyen ülő fekete szemei Dobó Ka­tica kemény, makacs tekintetét idézik. — Akkor hiszem, ha látom... — Elfogadta az Országgyű­lés! — Háromezerhétszáz a nyug­dijam, de ha megkapom, megkö­szönöm az alamizsnát is. Láthatatlan szorító abroncs markolja össze a szívemet, mert Szidi néni nyugdijának évi húsz százalékos értékvesztése, nem mérhető össze a nyugati kocsik vámemelésével, netán a benzin­árakkal, azzal sem, hogy feketén már hét forint a schilling. A kol­dus a betevő falatját félti, a jómó­dú az elért életszínvonalat, a gaz­dag, a profitját... — Mikor vett húst a hentes­től? Restelkedő sértődést pillan­tok meg a szemében, pedig a vi­lágért készakarva meg nem bán­tanám. — Vannak szép nyulaim! Gyere, nézd meg őket, belőlük szokott nagynéha tarkón csapni a szomszéd... Körüljárom a ponyványi ud­vart, egy-egy szál őszirózsa, elké­sett krizantém árválkodik a szomszédos virágoskertben, nyoma sincs már a hajdani díszes pompának, ószi szomorúságban árválkodik a rozsdás kerekes kút, nagyot csobban a beledobott kő, hangos szóváltás, majd sikítás, kiabálás hallatszik át a szom­szédból. — Az emberek elfelejtenek szeretni! A jó szomszédok, a régi barátok vagy meghaltak már, vagy ők is visszahúzódnak a há­zaikba, mint a csigák. Kapzsi, gyűlölködő a világ... Egyedül járom a kis udvart. A virágos kertben az idén krumpli termett, a giz-gazzal benőtt tufakőben verebek, cin­kék tanyáznak, idegen galam­bok tollászkodnak a sárga, haj­lott hátú, kis hóstyai ház cse­réptetején. Akkor minden más volt itt! Fiatalok voltunk, köny- nyelműek, szerelmesek és ha a menzán felkopott a sovány ebédtől az állunk, nagyot it­tunk a kerekes kútból. Ha Szidi néni kilenc óra után bezárta a behemót vaskaput, átdobtuk magunkat a tetején, amiatt az­után lobbant az egri szikra és hallgathattak a kvártélyosok... — Megírom az apádnak! A múlt felkiáltójeleként állok Szidi néni mellett az ajtóban, te­kintetével végigsimogat és köny- nyesen — mintha bocsánatot kéme —, azt mondja: — Ne haragudj, hogy most ilyen csepergős kedvem van... Szalay István Hol van a sok virág Anának a fia az ellenséae. a — Hol van a sok viráu?

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom