Heves Megyei Népújság, 1989. november (40. évfolyam, 259-284. szám)
1989-11-09 / 266. szám
NÉPÚJSÁG, 1989. november 9., csütörtök GAZDASÁG — TÁRSADALOM 3. Kiiriás álmok Idegenforgalmi centrum Egercsehiben? Évente ötezer halott „Egyszer véget ér az út...” Bár az ősz különös kegyeit osztogatta még október közepén is, az aznapi reggel párás, hideg, s ködös volt. Mint szokásos, akkor is a reggeli automatizmusok diktáltak. Egy gyors tea, az első cigaretta, tusolás, fogmosás, borotválkozás, gyereköltöztetés, egy szendvics, hírfoszlányok a rádióból — aznap éppen megöltek egy taxist —, aztán szétröppen a család. Valamitől feszültebb, idegesebb ez a reggel. A korai órákban Péteri Ernő vár, a Heves Megyei Temetkezési Vállalat gazdasági igazgatóhelyettese. Ahogy még a garázsban — szintén az automatizmusok diktálta mozdulattal — elfordítom az autórádió gombját Máté Péter énekel: „... Egyszer véget ér az út, amelyre sorsod késztetett..." Később sem tudok a jól ismert sláger szövegétől szabadulni. Pláne, hogy tudom: magának az énekesnek sajnos már véget ért az a bizonyos út. Szerencsémre még soha nem volt dolgom a Heves Megyei Temetkezési Vállalattal, s hál istennek ezúttal sem ügyfélként érkezem, mégis szorongva, keresve a szavakat adom elő jövetelem célját Péteri Ernőnek. Arról kell ugyanis beszélgetnünk, hogy miként dolgoznak, vannak-e terveik, amelyeket mint minden vállalatnál teljesíteniük illik? Mibe kerülnek szolgáltatásaik, 5 mik azok konkrétan? Van-e nyereségük, s az miből áll? Van-e még hova temetni? Kik ellenőrzik munkájukat? Létezhet-e nálunk hibázási lehetőség? A javakorabeli főkönyvelő is tudja: meglehetősen kényes a téma, ezekről a dolgokról senki nem beszél szívesen. Kegyeletből, szemérmességből, esetleg arra vigyázva, nehogy sebeket tépjen fel a mondandó. Éppen ezért visszakérdez, miközben látszik rajta: válaszait fontolgatja. — Minek ez az egész? Valamit dadogok erre, nem éppen a leghatározottabban, jegyzetfüzetemet gyűrögetve, toliamat babrálva, míg végül belekezd: — Vállalati formában, az általános vállalati szabályozókat figyelembe véve működünk — mondja. — Azokat a terveket nekünk is el kell készítenünk, amelyek a szolgáltatásainkhoz kapcsolódnak. Tapasztalataink szerint Heves megyében évente ötezren halnak meg. — Ez a szám mennyire biztos? — Olyannyira, hogy kétszáznál több eltérés szinte soha nincs. — Mennyi az éves bevételük? — Hozzávetőlegesen negyvenmillió forint. Ennek hetven százaléka kapcsolódik közvetlenül a temetéshez, a többit a temetkezési kellékek gyártása teszi ki. — Az idén, az utolsó háromnegyedévben hogyan állnak a tervteljesítéssel? — Ha arra kíváncsi, hogy mennyi a halálozás, pontos számot nem tudok mondani. Az év végére azonban eléri az ötezeregyszázat. — Bocsánat, de ezt honnan tudják ilyen pontosan? — Ezt igazolják a számok, s a több évtizedes tapasztalat mondatja velünk. — Egerben a tehó idejében célként tűzték ki egy központi temető létrehozását. Ez azt jelenti, hogy már nem nagyon van hová temetnünk? — A megyei tanács az egész megyére vonatkozóan készíttetett egy felmérést a temetőkről. Ez egy nagyon alapos munka. Mindent elmond, amit egy temetőről tudni kell. Ráadásul mindezt nemrégiben pontosították, s az adatokat számítógépben tárolják. Egerben megfelelő temetőgazdálkodás esetén nem lehet probléma még hosszú időn keresztül. Bár azt is hozzá kell tennem az elmondottakhoz, hogy az országban vállalatunk sajátos helyzetben van, mivel egyetlen temető sem tartozik kezelésünkbe. — Lehet, hogy túl naivnak tűnik a kérdés, 'de mi tartozik a temetőgazdálkodás fogalomkörébe? — Elsősorban az, hogy egy parcella huszonöt évig váltható meg. Ha a hozzátartozók egy újabb időre azt nem váltják meg, akkor felszabadul, újra értékesíthető. Ebből kiindulva, bár fenntartom korábbi véleményemet Egerben valóban szükség lenne egy új központi temetőre. Erre a nyolcvanas évek elején pályázatot írt ki a városi tanács. A pályamunkák be is érkeztek, csak hát nincs rá pénz. — Mennyibe kerülne ez az ön véleménye szerint? — Akkor úgy 260 millióba, ma már a duplájába. — Melyek a legtelítettebb temetőink? — Egerben a Hatvani és a Kisasszony temetők. Ennek tradicionális okai vannak. A századforduló óta kialakult városi polgárság ide temetkezik. A Dónát, vagy a Rozália temetők úgynevezett hóstyai temetkezési helyeknek számítottak mindig. Még egyszer hangsúlyozom Egerben sem tragikus a helyzet, de tény, hogy Gyöngyösön és Hatvanban kedvezőbbek a feltételek. — Önök milyen árakat szabnak? — Mi az 1987. január 1-jén kialakult árakat vesszük figyelembe, de van olyan is, amikor még régebbieket, esetleg 1980- as árat szabunk. Ezt engedte a változó gazdaság, ez biztosítja az üzemvitelhez szükséges fedezetet. — Hallhatnánk egy-két konkrétumot? — Koporsóba helyezés: 100 forint, helyi szállítás 310 forint. Ez a legalacsonyabb Volán-tarifa. A vidéki fuvarnál óra/km szerinti a díjtétel. A ravatalozás községekben 350 forint, Hevesen 440 forint, Gyöngyösön, Hatvanban és Egerben 530-tól 770 forintig. — Mitől függ ez a szembetűnő eltérés? — Elsősorban a kellékek számától. Vidéken nem az az igény, mint a városokban, mások a szokások. * — Milyen különleges szolgáltatásaik vannak? — Koporsóból hatvan félét forgalmazunk, míg szemfödélből ötven fajtából lehet választani. Kölcsönzünk lovas gyászkocsit, 250 forintért, beszerezzük a szükséges papírokat, illetékbélyeg nélkül hetven forintért. S ha nem is szorosan ide kapcsolódik, mégis elmondom: most van folyamatban a megye összes ravatalozójának koporsóhűtővel való ellátása. Ez egyedülálló az országban. — Mennyi a nyereségük? — Minimális. Hosszú éveken keresztül három, négy százalék volt, most az utolsó két évben több egy picivel hat-hét százalék. Azt is hadd tegyem hozzá gyorsan, hogy nagyon szigorú gazdálkodás mellett. — Önöket kik ellenőrzik? — A felügyeleti szervünk: Heves Megye Tanácsa. De az első fél évet itt töltötte az Árhivatal, a Társadalombiztosítás, az Adóhivatal egy-egy szakembere. Már csak a munkavédelmisek hiányoznak. Az eddigi ellenőrzők mindent rendben találtak. — ...no és szakmailag? — Nagyon szem előtt vagyunk. Egy hibázás beláthatatlan következményekkel járna. A legcsekélyebb fegyelmezetlenséget elkövetőtől megválunk. Böngészem az árlistát, amit Péteri Ernő búcsúzáskor a kezembe nyomott. Koporsódíszítés (anyag nélkül): 60-, kereszt, fejfalakkozás, pácolás: 30, gyászlapírás 3, koporsóbélelés anyag nélkül 57, koszorúszalagí- rás 15 forint. S közben nem tudok szabadulni a reggel hallott, Máté Péter énekelte slágertől: „egyszer véget ér az út...” Kis Szabó Ervin Pesti cég keresi a partnert az Egercsehiben lévő volt Be- niczky-kúria hasznosításához. Nem tudom, hogy a községben hányán olvasták a népszerű gazdaságpolitikai hetilapban nemrég közölt hirdetést, de akivel csak szót váltok az utcán, mind hitetlenkedve fogadja a hajdani urasági fészek ilyetén- képpeni emlegetését. Meggyőződésük \<’!i iicvanis — mondják —, hogy ezt az cpületet már sorsára hagyják, az omló-romló ház szépen, lassan az enyészeté lesz... A lemondás, a búcsú azonban — érződik — fáj, mert az úri lak és tulajdonosai sokakhoz közel álltak, a település jelentős részének a kenyerét adták évtizedeken keresztül. A birtokos família egyik ősének nevéhez fűződik a helyi bányászkodás megindítása, s utódairól is, mint példás gazdálkodókról beszélnek. — Viruló, szép kastély Volt még legutolsó gazdáik kezén is — idézi az egykori képet a dombtetőn kerített módos, takaros portáján a kései „szomszéd”, özv. Ficzere Albertné, a bájos völgy felé mutatva. — Díszkert, rendben tartott nagy gyümölcsös simult hozzá, s igen jó kútja is volt. Mi ugyan csupán 1955-ben építkeztünk itt, korábban benn laktunk a faluban, de az úrékat eléggé ismertem. Ha nem is szolgáltam őket, lánykoromban el-el- jártam hozzájuk napszámba, ha-- rasztot kaparni az erdőre, vagy más munkára, ami éppen akadt, s amire az otthonitól ráértem. Mivel a szüléinknek is volt saját földjük, elkelt rajta a gyerekek segítsége. Beniczkyék mindig tisztességgel fizettek, fával, búzával, pénzzel, s aki netalán kölcsönre szorult, az is kapott tőlük. Még akkor is, ha tudták, hogy talán soha nem képes visszaadni. Hallottam: ha egy-egy jó cseléd tehene megdöglött, pótolták az árát. Jól bántak az embereikkel, a cselédeknek nemcsak a birtok központjában biztosítottak lakásokat, hanem a majortól távolabbi csehi utcákon is. Hálás volt érte a nép, akik még élünk, bizony szeretettel gondolunk az előkelő családra. — Úgy hozta ugyan az életem, hogy éppenséggel az urasági vadőr veie lettem — magyarázza Barta Árpád —, de jómagam mégsem így léptem át a kastély küszöbét. Zsenge fejjel postás édesapámnak segédkeztem, amikor György fiatalúr olasz feleségének, Flamina hercegnőnek a varrógépét fuvarozta lovas kocsijával a Szarvaskő-Egercse- hi vasúti szakaszról. S még ugyancsak legényke koromban többször is megfordultam a házban, amit az útról akkoriban meglehetősen magas kőkerítés védett a szem elől, korábban legfeljebb nagyszüleim magasabban lévő udvarából figyelhettem. Valamiféle titokzatos világot sejtettem a völgyben, izgatott, ami ott lenn történhet. Mondanom sem kell, hogy amikor végre bejutottam, tágra nyílt tekintettel fürkésztem mindent. Még a padláson is, ahová a társaimmal együtt a szakácsnő olykor a galambok közé felszalasztott. Leginkább talán a kertet csodáltam, ami ritkaságokban is bővelkedett. Mára sajnos alig maradt ebből is valami, mindössze talán a vérbükk. Pedig valaha, hogy védte a gazda! Amikor a fiatalúr ide költözött s az épület egyik részére kis emeletet húztak, az volt a legnagyobb gondja, hogy a közeli vastag törzsű koronatövis- akácot elég jól bebugyolálták-e nádpadlóval az építkezés, az esetleges sérülések ellen. Aztán pedig...? A téesz könnyű szívvel kivágatta, mert kellett a fa a mé- szégetéshez... Az üvegháznak sincs már nyoma, értékeiből alighanem csak az a néhány növény maradt meg, amit a saját telkünkre átmentettem... A II. világháború idején német hadiszállás lett a kastélyból, s utána Beniczkyék jószerével már visz- sza sem térhettek a falai közé. A falu próbálta használni, volt szolgálati lakás, ifjúsági szervezet otthona, itt tartottuk a csehi szilveszteri bálokat. Termelőszövetkezeti irodának is berendezték. Bár legutóbb a bélapátfalvi gazdaság adott túl rajta, a helyi "Alkotmány ” Mgtsz fekete cégtáblája függ ma is a terasz felőli homlokzaton... A völgyben álmodó kedves kis kúria még úgy-ahogy áll a lábán, s dacol a viszontagságokkal. Pereg, hámlik a vakolata, moha terjed a palatetőn, de a derékig-vál- lig érő gizgazon átgázolva igazán jó állapotban lévő parkettás, lambériás, festett szobába is pillanthat a kíváncsiskodó idegen. Ám körülötte, előtte minden más igazán siralmas állapotú. A gazdasági épületek megroggyantak, hullámos, beszakadt tetőkkel, törött és hiányzó ablakszemekkel rémisztgetik a látogatót. Szipog a „kastély” mellett folydo- gáló patakocska is, hídja túloldalán kísérletként meredezik csupasz, szürke törzsével a megmaradt őrtálló két platán. Mit lehetne velük kezdeni...? Az új tulajdonos — pontosabban: a legújabb a sorban —, a lehetőséget hirdető fővárosi "Mérték ” Építészeti Stúdió Kisszövetkezet lelkes, fiatal munkatársa, Kerner Gábor szerint: sokat. S ha valaki meggyőződéssel mondhat ilyet, ő aztán tényleg. Hiszen korábban az Országos Műemléki Felügyelőségnél dolgozott, s éppen a kastély-programmal is foglalkozott. Szakszerűen sorolja, hogy hazánkban mintegy kétezer a jobb sorsra érdemes ilyenféle — különb vagy szerényebb — régi épület, s közülük hétszázra tehető a védettséget élvezők száma. Ez utóbbiakhoz tartozik a Beniczky-kúria is, amelynek magva tizenkilencedik századi. Valószínűleg 1830 körül születhetett, stílusában klasz- szicista. Jóllehet a homlokzatán időközben némi változtatásokat végeztek, emeleti résszel is bővítették a házat, a belsejébe további válaszfalak kerültek — különösebb kutatások nélkül visszaállítható eredeti állapotába. Igazán tetszetős, hangulatos hajlék lehet megint. A címeres bejáratával szemközti épületegyüttes szintén helyrehozható, illetve ügyesen lecserélhető, s remekül kiegészítheti ismét a „kastélyt”. Lehetne így valamiféle érdekes, kellemes idegen- forgalmi bázis itt, elegáns — de nem éppen drága, inkább csak jó közepes árú — étterem három vonzó szalonnal, kényelmes, modem szobákkal, szaunával. A szállásoknak természetesen a felújított és új melléképületek adnának helyet... Igaz, mindez sajnos nem kerülne éppen kevésbe. A tervezett költségek elérhetik a százmillió forintos nagyságrendet is. Ám — vallja a szakember — feltétlenül megérné az áldozatot. S pontosan azért keresik most a tőkéstársat, a vállalkozó partnert, hogy a már kész, precíz tanulmánytervek megvalósítása biztosabb legyen, jobban sikerüljön. — Elképzeléseink túlnőnek kisszövetkezetünk keretein — mondja a mérnök — annyi pénzünk, mint kellene, természetesen nincs. S maga az üzemeltetés is meglehetősen távol állna a mi profilunktól. A fantáziát azonban kétségkívül mi is látjuk az említett hasznosításban. Hiszen ebben a térségben, Eger és Szilvásvárad között mindeddig nincs olyan létesítmény, mint amiről mi álmodtunk. Nem mindennapi a panoráma, magamagát kínálja a terep például a lovaglásra, kedvező a megyeszékhely, a legendás város és a Bükk közelsége, a híres gyógyvizek, könnyű, gyors elérhetősége. Ami így együtt van, kevés helyen jön össze... A százmillió kimondása is iszonyú jelenleg, s egyelőre a remélt tőkeerős társból sincs sok. Jelentkező, ajánlkozó ha akadt is eddig, komolyabb, határozottabb szándékot nem mutatott. Lehet — talán bizonyos is —, hogy csupán egyszerűbb terv valóra váltására adódik mód valamikor. Ám az sem lennne utolsó, ha „csupán” a főépületet, a műemlék jellegű házat tudnák mielőbb rendbetenni. S a kisszövetkezethez netalán a tanács társulna. A „kastélyból” pedig — mondjuk — legalább öregek napközi otthona lehetne. Mivel a községben eddig még nincs. Ehhez — találgatják az egereseinek — esetleg már abból az egymillió forintnyi összegből is futná, ami a bélapátfalvi tsz helyett sokkal inkább a falut illetné. Mindenesetre talán nem kellene lényegesen megtoldani. Érdemes hát például ezen is gondolkodni. Gyóni Gyula A mátraaljai pincékben Érik az idei szőlőtermés ••• A Mátraalján a pincékben érik az idei szőlő termése. Az Egervin egyik partnergazdaságában, a detki Magyar-Bolgár Barátság Tsz-ben jó közepes termést, közepes évjáratot könyvelhetnek el. A tárolókban a közös és háztáji termés több, mint 10 ezer hektolitere érik. A szakemberek az első fejtést, s az azt követő seprőzést, kénezést, töltögetést végzik. (Szabó Sándor felvételei — MTI) Az acéltartályokban érlelődő nedűt első fejtésre készíti Medvecki Béla és Gulyás István (jobbra) Az ászokhordóba töltéshez „szerelés”... (fent) Sági Ferenc főborász az első fejtés utáni íz, zamat, illat és erjedési hibákat veszi szemügyre a fehér hornál...(balra)
