Heves Megyei Népújság, 1989. november (40. évfolyam, 259-284. szám)
1989-11-04 / 262. szám
NÉPÚJSÁG, 1989. november 4., szombat Népújság-Hétvége 7. Graz jelképe, a város fölé magasodó óratorony Lipicai négyes fogat a városháza előtt Esemény váltunk Grazban Mint lapunk helyszíni tudósításban is beszámolt róla, észak-magyarországi napokat rendeztek Stájerország fővárosában, Grazban október 10 —15. között, azzal a nem titkolt céllal, hogy minél több osztrák turistát csalogassunk Nógrádba, Borsodba és Hevesbe. Ez volt az első ilyen rendezvény a városban, így mindenképpen jelentős eredménynek könyvelhetjük el azt. amit Rudolf Busek úr, a jónevő idegenforgalmi szakember, a rendezvények lelke mondott: „Önök eseményt jelentettek Grazban. sokan részt vettek a különféle programokon, és közülük jó néhányon bizonyára a látogatást fontolgatják.” A turistákat mindenesetre megelőzi egy hivatalos küldöttség, amely a „visszavágót" bonyolítja le november első felében, hasonló programokkal, mint amilyet mi vittünk Grazba, s amelyekből most képes ízelítőt adunk. % A megnyitó reggelén a Gajdos együttes zenéje és tánca köszöntötte a járókelőket Rudolf Busek úrnak, a rendezvény lelkének házában magyar nyelvű felirat köszöntötte Borsod, Nóg- A Belvárosi étterem szakácsai ismertették meg a magyar ízekkel a Vörös Rák étterem vendégeit rád és Heves képviselőit (Fotó: Koncz János) # Orvosi titlcolc A hippokratészi eskü: „Esküszöm Apolló, Aesculap, Higieia, Panacea és a többi gyógyító istenekre, hogy a betegek részére nekik megfelelő étrendet rendelek. Senkinek sem adok mérget, még ha felkérnek is erre, sem tanácsot e részben nem nyújtok. Nem hajtok végre műtétet azokon, akik epekővel szenvednek, hanem azt a sebészekre bízom. Bármely házba hívjanak is, elmegyek, s bármit látok és hallok, azt elhallgatom és titokban tartom.” A világirodalomban egész könyvtárat tenne ki azoknak a köteteknek, vitairatoknak a száma, amelyek az orvosi titoktartás kérdésével foglalkoznak. Már Hippokratész, az ókor leghíresebb orvosa elsőrendűen fontosnak tartotta, hogy tanítványaitól kivegye az orvosi esküt, így kötelezve őket hivatásuk szerinti örök hallgatásra. A görögök, sőt a rómaiak is ismerték az orvosi titoktartás kötelezettségét, bár a római jog nem tartalmaz szabályt erre vonatkozólag, az első jogszabályt ugyanis 1725-ben alkották a poroszok. A franciák jóval később, csupán 1810-ben gondoltak arra, hogy az orvosi titoktartást szabályozzák, nálunk Magyarországon 1875 óta büntetik az orvosi titkok megszegőit. Európában vannak olyan országok, ahol mai napig sincs törvény az orvosi titoktartásra, ennek ellenére íratlanul is olyan szigorú etikai felfogás uralkodik mind az orvosok, mind a társadalom tagjai között, hogy alig fordul elő titokszegés. Mi is a titok? Az egyén életének olyan történése, tünete vagy jelensége, amelyből az egyén — érdekből vagy érdek nélkül — azt akarja, hogy mások tudomására ne jusson. Angliában, Svédországban, Dániában, Spanyolországban nincs ugyan írott törvény, ám az orvosok eskü nélkül is titokként kezelik a hivatásgyakorlásuk közben szerzett ismereteiket, azokat nem szolgáltatják ki, nem publikálják. Ha már a titoknál tartunk, eszembe jut a „régiségek” böngészése közben az a történet, amelyet valamikor nagyanyámtól hallottam: élt egyszer egy sze- retetre méltó, bölcs remete, aki járta a világot, és mindig türelmesen meghallgatta a szomorú, fáradt, bajba jutott és a hozzá forduló embereket. Meghallgatta őket, néha rövid tanáccsal is szolgált, aztán — mint aki jól végezte dolgát — továbbállt. A vándorlásba és a folytonos cipe- kedésbe a múló évek során bizony belefáradt, annál is inkább, mivel az emberek — bárhol is járt a világon — újra meg újra felkeresték, és kérték: hallgass meg minket, könnyíts a terhűnkön, és tarts mindent titokban! így segített egyszer a király szomorúságán is, akit szintén meghallgatott, és aki — miután titkát felfedve megkönnyebbült — visszanyerte életkedvét. Hálából megparancsolta, hogy bármerre is visz útja a jóságos remetének, öszvérek cipeljék őt és poggyászát, szabadítsák meg minden terhétől. Sok év múltán meghalt az öreg remete, és egy levelet találtak nála, amelyet a királyhoz szándékozott eljuttatni. íme, a levél egyetlen sora: ”Nem a testem, hanem a lelkem szakadt bele titkaitok hordozásába...” Közösségben élünk. Bűneink, fájdalmaink mások sorsához kapcsolódnak, gyakran érezzük, hogy beszélnünk szükséges, mondanunk kell valamit, önkínzó titkainkat feltétlenül meg kell osztanunk másokkal, ugyanakkor iszonyodunk azok nyilvánosságra kerülésétől, netán ártana hozzátartozóinknak, családunknak, szeretteinknek. Léteznek tehát lelki és testi orvosok, akiknek a hivatásuk a meghallgatás, de a titoktartás is, annak megszegése — esetenként — beláthatatlan következményekkel járhatna, netán tragédiákhoz vezetne. Ezért is nehéz, iszonyatos teher mind a papé, mind az orvosé, akik tudván tudnak, ám a titkot tartaniuk kell! Amióta az orvosi írott, illetve íratlan titoktartás létezik, létezik a „collisio officiorum” is, vagyis a kötelességek összeütközése. Egy régi írás példával is szolgál erre vonatkozóan, megemlítve egy olyan esetet, amikor az orvos betege olyan állás betöltésére készült, amely emberek életét veszélyeztethette, és a betegsége ismeretében a páciensnek nem lett volna szabad erre vállalkoznia. Az orvosnak — nyilván — figyelmeztetnie kellett volna az illetékeseket, hogy betege nem alkalmas a feladat ellátására. Ám közbelépett az orvosi titoktartás, az orvos hallgatott! Semmiképpen nem akarta kockára tenni páciense karrierjét. A jogászok ez esetben jogbizonytalanságról beszéltek az orvosi titoktartást illetően, mert ennek elbírálása nehéz helyzetbe hozta őket. A mai gyakorlat szerint a betegnek a betegségével kapcsolatos minden közlését, a beteg gyógykezelése közben tett megfigyeléseket és megállapításokat az orvos köteles titokba tartani, hacsak a beteg ez alól fel nem menti. Bűntettet követ el az az orvos, aki valamely személy vagy család jó hírnevét veszélyezteti, illetve a megismert és megtudott titkot — alapos ok nélkül — másnak felfedi. Ha viszont az orvos a közlést a hatóság felszólítására kötelességéből vagy tanúként teszi, az nem minősül titoktartász- szegésnek. TBC, valamint nemi betegségek esetében az orvos részére meghatározott közlési kötelezettség áll fenn. Számtalan probléma merülhet fel a titoktartás „megszegését” illetően: a házastárs előtt mi fedhető fel, és mi nem? Milyen mértékig és mélységig lehetséges a betegek hozzátartozóit tájékoztatni a kilátásokat illetően? Egy korabeli folyóiratban olvasható egy pikáns példa ezen örökké vitatható témára vonatkozóan: 1918-tól Davis amerikai fogorvos évekig dolgozott Berlinben, ahol Vilmos császárt is kezelte. Beszélgetéseiket — úgy látszik — Davis szorgalmasan feljegyezte, mert hazatérve az egész anyagot a New Yorker Wordl rendelkezésére bocsátotta. A cikk bejárta a világsajtót, és iszonyatos botrányokat kavart, a közvélemény háborgott, és az orvos fejét követelte. A császár Vilsonról, Rooseveltről kedvezőtlen kijelentéseket tett a beszélgetések során, amelyek így napvilágra kerültek. A perben az orvos ravaszul így védekezett: „Én a császár bizalmasa voltam. Testi szenvedéseinek óráiban természetesen láttam és hallottam dolgokat, amelyeket a titoktartás kötelezettsége eltakar, ám az emberiség érdekében szintén kötelességemnek éreztem, hogy beszéljek e politikai ügyekről. Á császár politikai és katonai nyilatkozatai nincsenek összefüggésben az én tanácsadói minőségemmel, tehát nem is tartoznak az orvosi titoktartás alá.” Davist felmentették. Orvos és beteg kapcsolatában rendkívül fontos az orvos esküje, az orvosi titoktartás, annál is inkább, mivel a bajba jutott ember a rendelőben vagy a kórházban nem csupán a testi, de a lelki bajaiba is beavatja életét mentő orvosát. Szerencsére alig tudunk olyan esetet, amikor az orvosok ne a lelkiismeretük és legjobb belátásaik szerint cselekednének, és csupán azt és annyit hoznak nyilvánosságra pácienseik sorsáról, amennyi feltétlenül szükséges. Szalay István
