Heves Megyei Népújság, 1989. október (40. évfolyam, 232-258. szám)
1989-10-07 / 237. szám
6. NÉPÚJSÁG, 1989. október 7., szombat kérdés válasz — Halló, kedves Körmendi János! Elöljáróban az érdekelne, hogy mostanság — amikor így felgyorsultak az események kis hazánkban — milyen is a hangulata, a közérzete? — Hát, kérem szépen, köszönöm kérdését, a hangulatom kitűnő. Semmi bajom, ülök és csodálkozom. Hogy min? Az egészen. Ahogy van. Azon a sok butaságon, amit beszélnek, valamint azon a sok butaságon, amit én beszélek. Az az érzésem, hogy mindenkinek érős beszélési ingere van, valami kiváltotta ezt az emberekből, hogy mondják a magukét, aztán csak mondják, mondják, ügy bele a nagyvilág- • ba, de nem tudom biztosan, how mindig tudják-e, mit beszélnek. — Egyesek azt állítják, a haz,ai állapotok megölik a humort. így látja ezt ön is? — Nem. Egészen másként látom, de ez — természetesen — habitus kérdése. Soha nem volt ennyi butaság, ennyi — ha így kifejezhetem magam — kigúnyol- ni, kinevetni való dolog, mint éppen napjainkban. A kérdés csupán az, hogy az ember — teszem azt, egy humorista — honnan nézi. Nem akarok személyeskedni, neveket mondani, ezért inkább a hazai megfigyeléseimről beszélek. Akik elkötelezték magukat bizonyos pártnak, avagy valami világszemléletnek vetették neki a hátukat, és onnari hadakoztak, azok zavarban vannak, mert a hátuk mögött lévő falak ingadoznak. Azt hiszem, hogy nagyon jó érzékkel a mai életünkben is megtalálhatók a mulatságos, nevetséges, komikus dolgok. De egy kell hozzá: valami világnézet. Ha az ember rendelkezik ilyennel, akkor nem nehéz a helyzete. A világnézet alatt persze nem a marxizmust vagy valami kontramarxizmust értek, hanem inkább valami erkölcsi képzetet, morális alapállást. Nyilvánvaló ugyanis, hogy ami nevetséges az elkötelezett embertől, az nevetséges lehet egy nem elkötelezettől is. Tehat mondjuk a vélemények gyors változtatása, az aktuális kicsinységek követése, s az a görcs, hogy az ember megértse a világot. Mindez bőségesen termi a kigú- nyolni-kinevetni való bolondságokat. Nézze, például azt mondta a tévében nyáron valami fő-fő katonaember, hogy törlik a katonai eskü szövegéből azt a pasz- szust, amely a párthoz való hűségre vonatkozik. Na, erre felsóhajtunk, hogy ó, igen. De ha kicsit továbbgondoljuk az egészet, akkor eszünkbe jut, hogy hát ez természetes, mert milyen snassz lenne a többpártrendszer körülményei között, amint ott állnak a Körmendi János „Köszönöm kérdését, a hangulatom kitűnő...” bakák sorban, aztán nekikezdenek, hogy esküszöm, hogy hű leszek a kommunista párthoz, annak minden frakciójához, a szociáldemokrata párthoz, a parasztpárthoz, a Fideszhez és minden ellenzéki csoportosuláshoz mindhalálig. Hát, röhögésbe fulladna az egesz. Vagyis, ha az ember kicsit is humorosan lát, ha a realitásokat megtoldja egy fikcióval, akkor már duplán és csőstül megmutatkozik a dolgok nevetséges volta... — És a színház világa ? Ott vajon mennyire érzékelhetők jelen viszonyaink? — Persze, hogy mindezek rányomják bélyegüket a színházra, hiszen az nem független a társadalomtól, sőt a színház rendelkezik azzal a sajátossággal, hogy sokkal hevesebben, látványosabban, hisztérikusabban tükrözi a társadalmi bajokat, az örömöket, a bánatokat. Egyébként körülbelül — ha nem tevedek — 1974-ben adták ki a Levelek az urológiáról dmmel üt könyvemet, ami a szüiművészet akkori állapotáról szólt. Megmondom őszintén, most nem kunszt nagy szájat nyitni, és mindent szidalmazni, szapulni. Akkor volt kunszt és bátorság, amikor a manipulált közhangulat a rendezői színház tébolyát istenítette, kizá- rólagosította. Akkortájt megmondtam, hogy ez a színház pusztulását okozza, a szúiészge- íieráció pusztulását, magának a színészetnek a megroppanását. Akkor mindezért nagyon kikaptam, mindenki összeszidott, hogy destruktív vagyok, meg hülye, meg nem érték hozzá. Mondták ezt olyanok, akik életükben a lábukat be nem tették színházba. S ha most volnék olyan kaján, mint amilyen nem vagyok, örömmel konstatálnám, hogy lám, lám, bekövetkezett, s most már mindenki látja, amit akkor is lehetett látni, csak nem mindenki látta, vagy ha igen, akkor nem merte elmondani. Most veregetem a saját vállamat, hogy én mertem. Mert a csőd most látványosán bekövetkezett. — Ezeket hallva, kíváncsi lennék arra, hogy milyennek képzeli el az ideális színházat? — Nekem szerencsém van, mert én játszottam ideális színházban. Olyan színházban, amely most — napjainkban — cseppet sem ideális. De hosszú idővel ezelőtt még az volt. Akkor ugyanis a színház vezetésének szándékai találkoztak a közönség igényeivel, a társulat tagjainak művészi ambícióival, azaz mindenki jól járt. Akkor az ideális színház volt. Aztán persze az teljesen mindegy, hogy ez polgári vagy szocialistának készülő társadalomban jön-e létre. Valami harmóniának lennie kell. Ez mostanság egyhamar nem alakul majd ki, mert bekövetkezett, amit szintén megjósoltam, vagyis az, hogy a színházvezető generációk kivesztek, újak pedig nem alakultak ki. Mégpedig amiatt a status quo politika miatt, ami úgy a hatvanas évek eleje táján felosztotta a színházi területet, s egy stopot mondott ki. A vezetők érinthetetlenek, afféle szent tehenek lettek, akik ettől kezdve már csak azzal törődtek, hogy megtartsák a zsíros állásaikat. Elmerevedtek, ellehetetlenítették a színház egészséges fluktuációját, s az irodalmi cinkosaikkal együtt — itt a kritikusok legnagyobb részére gondolok — kiirtották a színész-individuumokat. A renitenseket, a furcsákat, az érdekeseket, a föltűnőket visz- szanyomták, ugyanakkor előtérbe helyezték az engedelmeseket, a szürke színpadi hivatalnokokat. Nem olyan régen a rádióban — a Vasárnapi Újságban — Madaras Jóska kicsit mulatságosan, hevesen, de őszintén és a lényeget megragadva mondta el ugyanezt. Vagyis abban az időben visszatapostak a földbe minden kibúvó kis csírát, s ahol valami színt láttak, oda azonnal odarohantak, s szürkére bemázolták. Csak azért, hogy minden maradjon ügy, ahogyan van. — Milyen belső indítékok ve- zérelték, hogy írásban is elmondja a véleményét a dolgokról? — Valószínűleg ez a színészi munka mellékterméke, mert a színészetet egész életemben ügy fogtam fel, hogy az ember alaposan tájékozódjék azokról a dol§ okról, amelyekhez a színházán köze van. Tehát egy szerep megértéséhez valóságos kis könyvtárat tanulmányoztam át. S akkor összegyűltek különféle mellékgondolatok, amik aztán a fejemben motoszkáltak, majd egésszé ötvöződtek. Ezeket leírtam, s leírom a jelenben is. — Visszásságok ide, visszásságok oda, azért — gondolom — nem bánta meg, hogy ezt a pályát választotta... — Ó, abszolút nem. Elégedett vagyok a sorsommal, az életemmel. Lehet persze, hogy több hasznot hajthattam volna sebészként, fogorvosként stb., de nem hiszem, hogy boldogabb lettem volna. — Amikor éppen nem játszik vagy nem ír, mivel foglalkozik szívesen? — Szabadidőm úgyszólván nincs. Meg nincs is érzékem a szabadidőhöz, a nyaraláshoz, azaz az efféle normális emberi dolgokhoz. Ha éppen nem írok, akkor ülök, és azon töprengek, hogy mit is kellene írni... Sárhegyi István Japán ürviparterék A TBS japán televíziós társaság kiválasztotta azt a két „űrriportert”, akik közül az egyik 1991-ben a szovjet Mir-űrállomásra repül. A két jelölt: a 25 éves Kikucsi Rjuoko operatőmó és a 47 éves Akijama Tojöhiro riporter. (Népújság-telefotó — MTI Külföldi Képszerkesztőség) Thaiföldi romváros Az ország egykori fővárosa, Bangkoktól 80 kilométerre északra. A második burmai — thaiföldi háború során, 1767-ben foglalták el és perzselték fel, 90 ezer lakosát fogságba vetették. Napjainkban sok turista — keresi fel. (Népújság-telefotó — MTI Külföldi Képszerkesztőség) 0S9 438851 Ekkora autó nincs is... ...gondolja a kerékpáros fiú a teherautó „árnyékában” azon a kiállításon, amelyen autómentéssel kapcsolatos gépeket, berendezéseket és járműveket mutattak be (Népújság-telefotó — MTI Külföldi Képszerkesztőség) Nehéz a párválasztás Középiskolás lányokkal beszélgetünk a párválasztásról. Melyek a legfontosabb tulajdonságok egy fiúban? A külső is sokat számít, ne tagadjuk; nemcsak az arc és a testalkat, sokaknak az öltözködés is. „Jól el lehessen vele beszélgetni!” „Ne csak jó dumája legyen, fontosabb az őszinteség és a hűség” — mondják. Több lánynak az a véleménye, hogy ha szereti a fiú, akkor elnéz neki nagyon sok hiányosságot és hibát. (Ők még nem gondolnak arra, hogy a szerelem időközben el is múlhat.) Fiatal házasok mostanában egyre gyakrabban fordulnak pszichológushoz párkapcsolati problémákkal. Ez sokkal jobb, mintha a bíróságon kezdenék. A párválasztás ősidők óta kétféle, egymással homlokegyenest ellentétes elv alapján történik. Egyik: a „hasonló a hasonlónak örül”; a másik: az „ellentétek vonzzák egymást.” Aligha jósolható meg előre, ki melyik módszerrel választ; Egyébként a módszerek keveredhetnek is egy- egy párnál a különféle tulajdonságok tekintetében (például a közös érdeklődés tetszik a másikban, de a temperamentum mássága is vonzó). Hogy a hasonlók találkozása, avagy az ellentétek vonzása a szerencsésebb a kapcsolat jövőjét tekintve, azt senki sem tudja egyértelműen. Nyilván ez maguknak a tulajdonságoknak és a személyek értékrendjének is függvénye. Például az erkölcsi elvek kapcsán kevésbé fogadják el az emberek a sajátjuktól eltérőt, míg a különböző speciális képességek (mondjuk, az egyiknél ki váló zenei érzék, a másiknál botfül, de képzőművészeti tehetség) általában jobban megférnek egymás mellett. A csendes, magába zárkózó embert bizonyára zavarná a vidám, hangoskodó, folyton sürgő-forgó társ, ugyanakkor pesz- szimizmusára derűt sugározna a másik ragyogó optimizmusa. Egy tudományos konferencián azt mondta erről egyik pszichológusunk, hogy az élethelyzettől is függ a választás eredménye. Lehetséges, hogy ha minden simán megy, érdekesebb és vonzóbb a partner másfélesége. Ha viszont problémák jönnek, biztonságosabb érzés, ha egy hasonló oldalán tűr vagy harcol az ember. Az előbbi vonzó kaland, az utóbbi megbízható szövetség. Azt is számításba kell venni, hogy a felek nem maradnak örökre ugyanolyanok, mint a választás idején. Megint mindkét irányú változás elképzelhető, és ez nemcsak egyéni fejlődés, hanem a pár tagjainak egymásra gyakorolt hatásától is függ. Ismert jelenség, hogy hosszú ideje együtt élő emberek egyre hasonlóbbakká válnak, „összerázódnak”, „összecsiszolódnak”. Megfigyelhető az ellenkezője is, a zavarónak megélt ellentétesség egyre fokozódhat, például a precíz feleség betegesen pedánssá, a laza félj elviselhetetlenül hanyaggá válhat társa oldalán, kölcsönösen rengeteg bosszúságot okozva egymásnak. A nemrégiben megszüntetett házasság előtti közelező tanácsadás formális volt, és többnyire elégtelenül működött. A szülők, rokonok intő szavára pedig nem hallgatnak a fiatalok. Az ellen- kezési szándékon túl azért sem, mert a párválasztást legtöbbször nem az ész, hanem a szív vezérli. A mindenkit elvakító, mindent megszépítő szerelem befolyása alatt nemigen mérik fel ilyen ösz- szefüggésben saját és egymás tulajdonságait. A lelki érettség és élettapasztalat mindenképpen szükséges a reális döntéshez. Ha a szerelem halványulása után megvan a felekben a tűrő-, alkalmazkodó- és kompromisz- szumkötő képesség, s az egymás iránti tisztelet, akkor van esélyük arra, hogy hasonlóságuk ne váljon unalmassá, másságuk pedig ellentétek forrásává. Tulajdonságaik szerencsésen segíthetik és kiegészíthetik egymást. Dr.I.P.
