Heves Megyei Népújság, 1989. október (40. évfolyam, 232-258. szám)

1989-10-30 / 257. szám

4. KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1989. október 30., hétfő Együttes a Baltikumból A Hortus Musicus Egerben Az Országház építője Steindl Imre születésnapjára A Hortus Musicus (Zenész Kert) észt énekesekből és hang­szeres szólistákból álló együttes Andres Mustonen vezetése alatt. Ezen a hangversenyen is bizo­nyították, mennyire hűek a XVI. és XVII. század európai zenei örökségéhez. Korabeli hangsze­reken vagy másolatain szólaltat­ják meg Monteverdit, Gastoldit, Praetoriust, G. Gabrielit, Orolo- giot, netán J. H. Scheint és JK. V. Medert, és a többieket, mert örö­kösei annak a szellemi érték­rendnek, amit ott fenn, északon is magukénak éreznek. Nem mondhatjuk, hogy fellé­pésükkel nem okoztak meglepe­tést. A meghirdetett műsortól lé­nyegesen eltértek, olyannyira, hogy lexikonokban kellett utá­nanéznünk azoknak a mesterek­nek, akiktől a megszólaló tánc­dalokat, madrigálokat idézték. Gregorio Allegri (1582 — 1652) pápai kórista volt például 1629- től, és aki a pápai énekkar törté­netét ismeri, az értékeli, mit is je­lentett akkor, ott teljesíteni szol­gálatot. Giovanni-Maria Traba- ci vagy Trabacci (1575 körül — 1647. dec. 31.) nápolyi zenész, a XVI. századi polifon hagyomá­nyok követője; Christoph De­Az MMK Egri Szimfonikus Zenekara az elműlt hétfőn kezd­te meg bérleti hangversenysoro­zatát a Megyei Művelődési Köz­pont dísztermében. Az egri kö­zönség és a zenekar újra egymás­ra találásának örömében része­sedhettünk, mert a válságokon átment gárda nemcsak vissza­emelkedett jobbik önmagához, hanem a hallgatóság, az egri ze­nekedvelők rokonszenvét is megszerezte azzal a kitűnő prog­rammal, amit erre az évre, évad­ra maga elé tűzött. Beethovennel kezdeni az újjá­születést — igényességet is jelent. Azonkívül, hogy a Coriolán nyi­tány nem egy téma a sok közül; a nagy formátumú feldolgozásban elénk állított hős tragédiája nem­csak az, hogy fékezhetetlen szen­vedélyével, akaraterejével, bosz- szűálló céljaival; a rosszul épít­kező antik hősök elbukásában a több embert, a nagy jellem őrü­letbe hajló vesztét rajzolja meg, hanem azt is, hogy hazája ellen árulással lázadván anyja, család­ja életét sem kímélné, ha... Ha oda nem állna elébe Volumnia, az anya, és kérlelésével, a szere­tet felidézésével — mert néha nem árt emlékezni küzdelmeink­ben a gyermekkori szeretet bájá­ra és hőfokára — gondolkodásra nem késztetné: „Ami engem il­let, / Fiam, nem várom én a jó szerencsét / A harc végéig. Ha rá nem vehetlek, / Hogy inkább mind a két részhez kegyes légy, / mantius (1567 — 1643) és Bo- nelli is egyeznek abban, hogy a kor és a nép hangulatát, zenei kultúráját írták le, mentették át a jövőnek. Valóban úgy tűnt ezen az estén, hogy ezek a jól képzett, világjáró muzsikusok és éneke­sek kétórás zenélésükben elrin­gatták a hallgatóságot azzal a hullámzással, amelyet a táncok, a dalok, dallamok teremtettek. Mintha virágoskertben jártunk volna, ahol a fiatal lányok és fiúk akaratlanul is táncra perdülnek, mert a természet bujasága, az ember játékossága, a derű és az életöröm a mozdulatokban, sza­vakban, megszólításokban, évő- désekben szövi azokat a kapcso­latokat, amik nélkül emberi kö­zösség nem létezhetik. Naiv báj, romlatlan, tiszta szabályok, a lé­lek magasabb régiója uralkod­nak ezekben a canzonettákban, intrádákban, táncokban, noha tudjuk, hogy a kor, amely ezeket a zenei alkotásokat szülte, épp­oly véresen vonult végig Európá­ban, mint akármely más század. De valahol a mélyben, a nép romlatlan fiai magukban és ma­guknak hordozták mindazt, ami­ért élni érdemes: a pillanat szép­ségét és örömét, amit elsősorban Mint eltörölj egyet: nem fogsz előbb / Házadon dúlni / nem fogsz, hidd el azt / , míg / Anyádnak méhét meg nem gá­zolod, / Mely a világra szült.” (Petőfi Sándor fordítása) íme, a shakespeare-i szép szentencia Coriolánusnak. Amit meg is ér­tett a gőgös, kevély, felfuvalko- dott fiú. Akit a sorsa végül is megalázott. Mert biblikus at­moszféra leng a hős fölött. Mint­ha napjainkban is elkelne ez az oktatás mindazoknak, akik akármilyen szédületükben meg­feledkeztek, megfeledkeznek a hazáról és arról is, hogy a szeretet szülte őket is. És mert mi is ebben a korban élünk, és mert a nagy alkotók üzennek a korokon felül az őket hallgatóknak, ma kétsze­resen mélyen szántott bennünk a nyitány tragédiába omló fensége és tanulsága. A G-dúr zongoraverseny szinte feloldásként követte a nagy zeneköltő nyitányát. Énjé­nek legbensőbb titkait tálja itt a hallgató elé, azokat a mindig is nyűgként rajtunk púposodó ter­heket, amiket cipelnünk kell. Sokszor azt hisszük, talán az egész életünk nem más, mint né­hány megpihenéssel tarkítva hordani a terheket, s vezekelni valamiért, aminek okát, célját sem igen értjük. A művésznő, Soós Adriennedéi felkészült lelki kondícióban inkább a líraibb, vagy líraibbá tehető elemeket bontotta ki, így érte el azt a ha­a zenében lehet a legtisztábban, a „legtestetlenebbül” megszerez­ni. Látványban is korszerűnek hatott ez az együttes. Térdnad­rágjukat korabeli metszetekéről isméi]ük, a kihajtott és kihímzett ingek, a vastag harisnyák, a hangszerek ide álmodtatták ve­lünk azt a környezetet, ahol ezek a maguk gyönyörűségére zené- lő-éneklő egykori fiatalok szóra­kozhattak. Andres Mustonen vérbeli kar­vezető és muzsikus. Szelíd lelke­sedéssel, jól megkomponált haj­zatával, szakállával és be nem fe­jezett bólintásaival, nem utolsó­sorban termetével úgy állt-moz­gott az együttes közepén, mintha reggelig nem akarna onnan elbú­csúzni. És ha ráadást kínál, az nem lehet más, mint pattogós- dorombolós skót tánc, ami még a csendesebb lelkű zenekedvelőt fellelkesítheti. Azért szerettük volna hallani a műsorba felvett Monteverdi Cantate Dominóját. Ez a kamaraegyüttes és telje­sítménye egyediségével sokáig emlékezetes marad az egriek­nek. tást, amiben az alázat és az el­mélkedés szólamai ötvöződtek. Schubert Befejezetlen szimfó­niájában az áldozattá váló ember reményvesztett költészete csa­pott meg ezúttal is. A külön adottság egy sorsban, hogy a szépség, a zene, a dallam kincsei­vel lelkében kénytelen végignyo­morogni egy testi életet és mél­tatlanul meghalni, mért a készsé­gek közül hiányzik a hit, a re­mény, netán a bizalom, amely felperdíthette volna az egekig. S ha most összegezni akar­nánk, miért is támadtak ilyen el­mélkedő perceink, azt kell vála­szolnunk: az együttes új-irányító­ja, Gémesi Géza és a mostani koncerten vezénylő karmester, a tévé-díjas Kollár Imre felfedez­ték, kihozták azt a készséget, azokat az empatikus, beleérző tulajdonságokat, amikkel eddig talán hevenyészve gazdálkodtak. Nemcsak a kifejezőképesség, a fegyelem erősödését érezhettük a zenekar játékán, hanem azt is, hogy a hangulati elemeket jól fel­dolgozták magukban a kar tag­jai. Kollár Imre valódi, rokon­szenves karmester-egyéniség, minden adottsága megvan hoz­zá, hogy a nagy hírű elődök nyo­mába lépjen. Ez a hangverseny éles fotót készített egy markánsabb profilú együttesről, amit ugyancsak Egri Szimfonikus Zenekarnak hív­nak; mint elődjét. F.A. Az elmúlt évszázadokban sok kitűnő magyar építőmű­vész hagyta ránk kézjegyét. A l- kofásaik meghatározzák váro­saink, településeink építészeti arculatát. De talán mindannyi közül kiemelkedik a 150 éve, 1839. október 29-én született Steindl Imre, aki merészen a Duna partjára varázsolta nem­zeti szimbólummá lett Ország­házunkat. Természetesen hosszú út ve­zetett a Parlament megszületésé­ig. Rengeteget tanult, dolgozott, kereste a legjobb megoldásokat a korábban tervezett épületein, amíg a magyar historizáló építé­szetnek Ybl Miklós és Schulek Frigyes mellett legkiválóbb kép­viselőjévé vált. A pesti Műegyetem elvégzése után előbb két, majd hat eszten­dőn át a bécsi akadémián tanult, ahol több, a korban meghatáro­zójelentőségű építész tanítványa volt. A 19. század második felében a historizáló építészet dívott, azaz régebbi korok építészeti stí­lusait elevenítették fel, s ültették át az akkori jelenbe, az akkori kor igényei szerint. így emelked­tek Európa-szerte a neoromán, neogót, neoreneszánsz stb. épü­letek. Steindl is ezt az iskolát jár­ta, ennek a szellemében alkotott. Kezdetben a reneszánszot kedvelte, s ilyen stílusban építet­te föl Debrecenben az azóta le­bontott Bika Szállót és a szeren­csére még ma is álló, s a közel­múltban eredeti pompájában helyreállított úgynevezett új pes­ti Városházát 1870 — 72 között. A nagyszerű palota a Váci utca 62 — 64. szám alatt áll, s a Fővá­rosi Tanácsé, ott tartja üléseit. Milyen kár, hogy a szűk utcában, ütött-kopott házak között szo­rong, és a nagy nyilvánosság leg­feljebb a televízióból ismerheti üléstermét. Csaknem ezzel egyidőben ter­vezte és építette Budapesten a Múzeum körút 6-8. szám alatt álló természettudományi kar épületét. Az iparművészet csak­nem minden területét átfogó stí­lusa az épületek kerámiás díszí­tésében, a városháza lépcsőházá­nak vaskonstrukciójában is meg­nyilvánul. Szíve szerint azonban — egyik bécsi tanárának hatása alatt — leginkább a gótikához vonzódott, amelynek egyik kitű­nő példája a budapesti Rózsák terén álló Szent Erzsébet-temp- lom. Ahhoz, hogy e történeti stílu­sokban teljes otthonossággal mozogjon, sok más munkán át vezetett az út. Stílusérzékének tökéletesedését számtalan mű­emlék restaurálása és helyreállí­tása szolgálta. Ő hozta helyre a vajdahunyadi várat, a máriafalvi, az iglói, a bártfai és a budapesti belvárosi templomot, valamit , a kassai székesegyházat. Az Országháznak, mint Steindl Imre fő művének, a Bécs mel­letti Fünfhaus temploma és a berlini Reichstag pályázatára ké­szült és dicséretben részesült ter­ve szolgált előzményül. Az Or­szágházra kiírt nemzetközi pá­lyázaton Steindl pályaműve — mint a nemzeti múltat kifejező öntudat legmegfelelőbb építé­szeti megjelenítése — nyerte el 1883-ban az első dijat. A követ­kező évben kapta meg a megbí­zást az akkor már az iljú építész­nemzedéket a műegyetemi ka­tedráról nevelő, ünnepelt és si­keres Steindl. Élete végéig dolgozott az Or­szágházon, amelynek főlépcső­házában elhelyezték Stróbl Ala­jos által mintázott mellszobrát, és vele szemközt egy emléktáb­lát, amelyet 1904-ben emelt az 1902. augusztus 31-én elhunyt nagy építész tiszteletére az Épí­tészegylet. Dr. Csonkaréti Károly Farkas András Az MMK-ban az együttes Lélekben született újjá A természettudományi kar épületei a Múzeum körúton Akik Pécsett vagy Kaposváron találkoztak valamelyik alakításával, nem csodálkoztak Szomszéd(ok)ból — dr. Mágenheim Több mint két esztendeje,, hogy a Szomszédok a Magyar Televízió jóvoltából kétheten­ként képernyőinken „szomszé- dolnak”, de két hónap is elég volt ahhoz, hogy Mágenheim dok­tort, azaz Kulka Jánost egy or­szág a szívébe záija. Rokonszen­ves egyénisége, színészi kvalitá­sai egyaránt szerepet játszottak abban, hogy ne csak elfogadtas­sa, meg is szerettesse a nézőkkel e vázlatosan megírt figurát. A teleregény szereplői közül ő az egyik, aki a távoli „végekről”, egy Budapesttől ugyancsak messzire található színház társu­latából került a játszó személyek közé. Valljuk be, nem túl gyakori jelenség, hogy a mégoly kiváló, ám nem fővárosi székhelyű együttesek valamelyik tagja rendszeresen feltűnjön, állandó vendég legyen a képernyőn; alig­hanem ezért is tűnt úgy, mintha Kulka János az ismeretlenség tel­jes homályából pattant volna ki, a színészmesterség tökéletes vér- tezetében. Azok _ viszont, akik Kulka János már színpadon is láthatták, Pé­csett vagy Kaposváron találkoz­tak valamelyik alakításával, nem csodálkoztak. Csak örültek. Örültek, hogy kedvelt művészük végre ország-világ előtt bemutat­kozhatott. Előttük ugyanis Kulka János már nagyon sokszor bizonyított. A kétfejű fenevad című Weöres Sándor-drámában nyújtott telje­sítménye a pécsi nézők számára sokáig emlékezetes marad; a ka­posvári alakításait — így például Az öngyilkos búbánatosan ön­marcangoló, szelíden erőszakos orosz értelmiségi figuráját, vagy a Tom Jones menet közben át- • vett narrátorát — szűkebb pátri­áján túl is sokan láthatták. Kulka János otthonról hozta magával a művészetet, a színház szeretetét. Szülei — így tartja a fáma — hosszú éveken keresztül ott voltak minden jelentős be­mutatón; négy-ötszáz kilométe­reket is utaztak egy-egy emléke­zetes este kedvéért. Ehhez az in­díttatáshoz társult még a tehet­ség, a szorgalom, és a színház­nak, a mesterségnek az a tisztele­te, amely—nem kis szó! — szinte zökkenőmentessé tette számára az új közösségbe való beilleszke­dést, nemcsak Pécsett, Kaposvá­ron is. Mindezek ellenére az, hogy a teleregényben már-már „nyugdíjig kitartó” feladatot ka­pott, inkább a szerencsének, a főiskolai évekből származó imp­resszióknak köszönhető, sem­mint színpadi sikereinek. Cs. /. hm A Parlament keleti homlok­zata Kilátás a Par- ■ lament tetejé­ről

Next

/
Oldalképek
Tartalom