Heves Megyei Népújság, 1989. október (40. évfolyam, 232-258. szám)
1989-10-28 / 256. szám
NÉPÚJSÁG, 1989. október 28., szombat NÉPÚJSÁG-HÉTVÉGE 7. Kétféle Turay Egy naivának nem szabad megöregednie Most körülbelül 82 éves lehet, talán ő sem egészen bizonyos benne, annyiféle dátumot közölt már a nyilvánossággal életében, mindig arra gondolva, hogy egy naivának nem szabad megöregednie. Nemcsak évszámot változtatott, de hónapot és napot is, egyszer például azt közölte velem, hogy karácsonykor született, én ünneplő köszöntőt írtam róla valamelyik lap december 24-i számában, jóval később derült ki, hogy valójában szeptemberi kislány. Ugyan miért mondott valamikor karácsonyt? Mert jobban hangzik, felelte, mindössze ezért. Aztán eljött egyszer egy pillanat, amikor Turay Ida rájött, hogy az életkora teljesen mindegy, ő ugyanis az évek számától függetlenül tartja magát ahhoz az íratlan törvényhez, hogy egy naivának nem szabad megöregednie. Nem öregszik, csakugyan, túlemelkedik ráncokon, szarkalábakon, dátumokon, belülről maradt és marad örökre fiatal, gyermeki kedélyű, bakfis ragyogású, huncut szemű, aranyos mosolyú. S ha újabban nagymamákat játszatnak is vele, ami természetes, ő ezeket a grószmuttikat is úgy formálja meg, hogy árad belőlük az örökifjúság, ami nem egészen szükségszerű, ami már a Turay Ida személyiségének kisugárzása. Különben az a néző, aki sűrűn vendége a budapesti Thália Színháznak és egyidejűleg rendszeres nézője a Magyar Televíziónak is, kétféle Turay Idával találkozhat. A Tháliában jó szerepekben foglalkoztatja, szinte elkényezteti jószívű, színészimádó igazgató-főrendezője, Kazimir Károly. Ját- szott-játszik a Bal 4-es páholyban, a Doktor úrban, az Egy komisz kölyök naplójában. Kazimir még parádés bravúrszerepet, egy majdnem monodrámát is keresett neki, Marguerite Duras Szavannah-öböl című misztikus, lírai játékának főszerepét. A képernyőn pedig időről időre műsorra tűzik a háború alatti és előtti magyar filmeket, az Új rokont, a Péntek Rézit, a Hotel Kikeletet, az Az én lányom nem olyant és a többit. Mert abban az időben bizonyaiig forgattak olyan magyar filmet, amelyben ne osztottak volna szerepet a közönség üdvöskéjének, egyik fő kedvencének, Turay Idának — pedig szériában forogtak a magyar filmek akkor, évi A fiatal Turay Ida a Vidám Színpadon, Benedek Tibor és Rosthy Magda társaságában harmincöt-negyven is elkészült belőlük. Tizenhat éves volt (ne keressük most már, hogy ez időszámításunk utáni hányadik évben történt), amikor a legnagyobb színházi egyéniségek egyike, Bárdos Artúr a Belvárosi Színház igazgatója (de hozzátehetném: egyben főrendezője és fődramaturgja) felfedezte. Egy új magyar vígjáték, a Darázsfészek főszerepére kellett egy fiatal és lehetőleg ismeretlen arc, és Bárdos, becserkészve a színészegyesületi iskola növendékeit, ezt Dusiká- ban találta meg. (Dusika — így hívja őt születése óta mindenki, a család, a barátok, de a közönség is.) Egyed Zoltán, az akkori idők legnevesebb színházi újságírója írta róla akkor, felfedezvén az ifjú színésznőt: Tizenhat év és tizenhét nyíltszíni taps — mert eny- nyiszer hívták ki a debütáló színésznőpalántát a premieren a függöny elé. Amilyen fiatalon kapta el és vonta magához a színpad, olyan fiatalon, alig egy évvel később fogta hálójába a szerelem is, az életre szóló. Az akkor már sikeres fiatal vígjátékíró, Békeffi István személyében jelentkezett ez a szerelem, amely a megismerkedés után szinte órákkal már házasságba fordult. Túl azon, hogy a színésznő és az író csakugyan szerette egymást, ez a szoros kapcsolat művészileg is gyümölcsözőnek bizonyult, és a közönség is profitált belőle. Hány meg hány kiváló vígjátékot írt Békeffi István úgy (Magdát kicsapják, a Méltóságos asszony trafikja, Pesti mese, Janika stb.) — egyébként többnyire társszerzőjével, Stella Adoijánnal közösen —, hogy írás közben eleve Turayra gondolt, mint a készülő női főszerep megformálójára. Eljött aztán egy időszak, amikor Turay Ida „átment Frau Bé- keffibe”. 1956-ban, pontosabban szólva: 1957 elején elutazott a házaspár Budapestről. Nem disszidáltak, hanem útlevéllel hagyták el a hazát, mert Békeffit, aki már a háború előtt és alatt is jónevű színpadi szerző és film- forgatókönyv-író volt Európa- szerte, kint újabb szerződések várták. Film- és televíziósfilmforgatókönyvek írására szerződtették, olyan régi — de már ré- ges-régen külföldre származott — rendezők várakoztak Békeffi- re, mint például Vajda László, akivel Békeffiék idehaza, a többi között a Kölcsönkért kastélyt, odakinn meg, ’57 után, a Bozzi urat forgatták. Magyar anyanyelvű — és idegen nyelveket nem nagyon tudó — színésznő iránt persze lényegesen kisebb a kereslet határainkon túl. Az író, ha nem tudja is tökéletesen az idegen nyelvet, szerződés és jó téma esetén mindig talál magának fordítót oda- künn, aki kellő anyagiakért kéziratát az adott nyelvre szépen átteszi. De a színésznőnek nincs ilyen lehetősége. így vált aztán odakinn hosszú éveken át Frau Békeffivé, azaz Békeffinévé Turay Ida, mert csak kevés lehetősége volt arra, hogy kinti magyarok előtt fellépjen. Nemrégiben könyv jelent meg Turay Idáról, még ebben a mai végtelen könyváradatban is figyelemre méltó. Párkány László írta a kellemes, színes, olvasmányos könyvet. Aki többet akar tudni a művésznőről, olvassa el. Talán még kapható. B. T őstulok született Jászberényben A jászberényi Lehel Hűtőgépgyár állatkertjében a szarvasmarha őseként ismert őstulokpár egészséges üszőborjúval gyarapodott. (MTI-fotó: H. Szabó Sándor) A könyvvásár egyik szenzációja A magunk erejebol Charles Lakes amerikai tornász óriási ugrásával azt bizonyítja, milyen csúcsokra juthat valaki, ha elolvassa az október 10-én megnyitott hagyományos frankfurti könyvvásár egyik szenzációját. A sikerkönyvből azt lehet megtanulni, hogyan mozgósítsa lelki energiáit az ember, ha nehézségei támadnak az életben. A háttérben a Vásártorony. (Telefotó — MTI Külföldi Képszerkesztőség) Mártontól Andrásig Még azt mondják, ingadozom Egy-két iccét, ha megiszom Lám, a nád is ingadozik Pedig mindig vizet iszik Reggelenként a hideg, harmatos csendben varjak kiáltanak, esténként sír az őszibogár, a letarolt mezőket félgyászba vonja ezer lila virágával a kikerics. A szőlődombok pásztortüzei mesz- sze látszanak, mintha egymásnak küldözgetnének titkos üzeneteket. A szőlőtőkék megkönnyebül- ten sóhajtanak föl, a pincesoron kipréselt törkölyszag árad mindenfelé, a hordókban még pezseg a murci, nehezen veszíti el tejfehér színét és élesztőízét. Az ablak alatt peregnek a levelek, mert fúj a szél, és a zizegő muzsikájából régi őszök megsárgult naptárlapjai libbennek elő, finom ujjal forgatja őket az emlékezet. A költöző madarak szívük naptárja szerint indultak útnak, egyikük előbb, a másikuk később, legutolsónak a barázdabillegető és az örvös galamb. Az ősz a búcsúk és a névnapok időszaka, a megbékélésé, a nyugalomé, amikor a falusi ember számot vet önmagával, az idővel, betereli a jószágait és felkészül a télre. Sok helyen még manapság is régi szokásokat elevenítenek fel, és az öregek nem engednek a régi szokásokból, emlékeztetik a fiatalságot is. — Mindennek sora van! — vallják nagyapáink, és számon tartják azokat a jeles napokat, amelyekhez események, szokások, hagyományok kapcsolódnak. Ilyen nap egyebek között Márton napja is, amikor már pin- cézgetni is lehet, bár a „murci- val” még vigyázni kell, mert köny- nyen becsapja az embert. A magyar ember azonban csak akkor iszik jót, ha előtte jót is evett, ezért a Márton-ludat is le kell vágni, a hátuljából illik küldeni a papnak is. Innen származik bizony a „püspökfalat” szavunk, amely immár országszerte elterjedt, és amikor az ízes, csontos részeket szopogatjuk, ugyan gondolunk-e a Márton lúdjára? A XVIII. században a lúd hátulját több helyen elnevezték „gyertyapecsenyének” is, mivel falun és tanyán Márton napján gyújtották meg először este a világosságot adó gyertyát, lámpát, pilácsot. Számos helyen búcsút tartanak Mártonra, mert Márton napja úgynevezett dologtiltó nap. Isten őrizz ilyenkor ruhát mosni, mángorolni, vasalni, vagy akár szántani is, mert a népi hiedelem szerint nyomban dögvész törne ki az állatok között. Szólni kell még a Márton-lúd mellcsontjáról, illetve annak színéről, görbületéről, mert abból jósolni lehet. Nagy becsben tartották ezért az eladó lányok ezt a csontot, mert a lúdcsont megmondta a jövőt. Mártont kevéssel megelőzi Dömötör napja. Ekkor telik ki a juhászesztendő, de azért a közeli Márton napjáig rendszerint kint vannak a jószágok. Mártonkor kérdezte meg a gazda a pásztort, hogy megmarad-e jövőre? Ilyenkor kapják meg a pásztorok a sal- láriumot, a rétes- és a bélespénzt, ugyanis a valamire való jószágtartó gazdánál ilyenkor kemenceszámra sült az illatos, finom bélés és rétes, amelynek az illata betöltötte az egész házat. Ez a nap volt a nagy egyezkedések, a számadások időszaka, ekkor dőlt el, hogy mi legyen a sora a pásztornak a következő esztendőre. Közismert, hogy a népköltészet legszebb gyöngyszemei a pásztordalok, mert az téves'hit, hogy a szántó-vető paraszt lenne a nótacsináló. A nótacsináló, mesélő, faragó ember az legtöbbször a pásztor, akinek az életmódja bizony nem hasonlított a szántó-vető parasztéhoz. Kiváltképpen a szilaj pásztoré nem, aki télen-nyáron kint élt az Isten ölében, és csupán vasárnap látott önmagán és a bojtárján kívül más embert, vagy kéthetente, ha odahaza tisztát váltott. Ezek a magányos emberek adták a fejüket a művészetekre. Egy-egy út- széli csárda lenne a megmondhatója, hogy micsoda dalok termettek hajdanán a pusztán, és kaptak szárnyra Márton vagy Dömötör táján. Demeterre jár az idő A gulyásnak számolni kő, Van néki két üszője, Azon két csöngettyűje. A pásztoremberek a szállásokon töltötték életük legnagyobb részét, a nyári és a téli szállásokon, ezért sok nyoma van ennek a kétszállásosságnak a magyar néprajzban, de helységneveink is erről tanúskodnak: Szabadszállás, Jászárokszállás, Kisújszállás és a többi helynevek. Márton és András között van még néhány jeles nap, közöttük is november 25., Katalin napja. Muzsikás, pártaszegő nap volt mindig, nagy mulatságok, lakodalmak időszaka, számos régi szokás marasztalója. Az ország egyes vidékein ezen a napon tűzték cserépkorsóba a karácsonyi fát. Ez bármely virágot nyitó ág lehetett, amelyet, ha Katalinkor vízbe állítottak, annak karácsony napjára virágot kellett hoznia. A pirosalma-evés is nagyon régi katalinos szokásunk, Katalinkor ugyanis a lányok szép, piros almába haraptak, de úgy, hogy karácsonyig kitartson a mindennapi harapás. Az utolsó falatot a lányok akkor tették a szájukba, amikor karácsonykor az éjféli misére mentek, és az a legény, akivel akkor találkoztak, annak kellett lennie a férjüknek, akár tetszett, akár nem. — Ha Katalin kopog, karácsony locsog! — tartja ma is a régi szólásmondás, amelynek mi tagadás, van némi tudományosan magyarázható alapja is. November 30-án, András napján azután jön az advent, véget érnek a vigasságok, a lakodalmak. Hajdan nagy napja volt ez a fiatalságnak, hiszen ezen a napon utoljára lobogott fel a tűz, szólt a dal, a zene, ropták a táncot Éjfélkor aztán minden elcsendesült, mindennek vége szakadt. Éjfélig azonban állt a bál, ezernyi praktikával, babonával fűzték magukhoz a lányok a legényeket, rózsalánccal, karikatánccal, dalos öleléssel és főleg kíváncsisággal: ki is lesz majd a jövendőbeli? Ezen a napon az álomnak is különösen nagy jelentőséget tulajdonítottak, ugyanis akiről a leány álmodott, várhatóan az lett a boldog vőlegény. — Kiről álmodtál? — kérdezte már hajnalban az édesanyja a leányától, aki nagy álmosan — és ha megvolt a magához való esze — nyomban annak a fiúnak a nevét mondta ki, akit amúgy is szeretett. Ez aztán vagy tetszett a mamának, vagy nem, ellene nem tehetett semmit, hiszen az András álma mindig beteljesült... Állítólag sok boldog reménykedést váltott valóra ez az álom, a szülők ugyanis, ha a lányuk mondta, mit is tehettek mást, mint megbékéltek azzal a legénynyel, akiről ő álmodott. így teljesültek be a fiatalok szerelmei, és így röppentek szerteszét némely szülők praktikái, akik minél módosabb fiúhoz szerették volna adni a leányukat. Mit is lehetett volna tenni? András álma: Isten rendelése... Az András-napi vígságok tüzesek voltak, ekkorra ugyanis már kiforrtak a borok, és ez került a poharakba. Ám bármenynyire is tetőpontján volt a jókedv, éjfélre csönd támadt, rövid nyugovóra tért a falu apraja-nagyja, mert hajnalban a templomok tornyaiban megcsendültek a harangok, és himbáló lámpások imbolygó fényében hajnali misére, rórátéra indult a nép. Szállt az ének, száll ma is szerte az országban: harmatozzatok, égi magasok... Se szeri, se száma népi ünnepeinknek, hagyományainknak, szokásainknak, amelyeknek nagyobbik részét szerencsére sikerült átmentenünk a jelenbe. Közös dolgunk, hogy ápoljuk, vigyázzunk rájuk, és egyetlen jeles napunk se vesszen el a feledés homályába... Szalay István
