Heves Megyei Népújság, 1989. október (40. évfolyam, 232-258. szám)
1989-10-28 / 256. szám
Szfinx-másolat érkezett haján New Yorkba Az egyiptomi Nagy Szfinx másolata, az Aida című opera díszlete érkezett meg hajón az amerikai metropoliszba. Az öt emelet magas, nyolc tonna súlyú díszletmonstrum stílszerűen a Giants sportklub stadionjában megrendezendő Nemzetközi Operafesztivál színpadképét fogja uralni. (Telefotó — MTI Külföldi Képszerkesztőség) Rajz a Galíleo-űrszondáról USA: Grafikus rajz a Galileo-űrszondáról, amint megközelíti a Jupitert. Az Országos Űrhajózási és Űrkutatási Hivatal (NASA) új űrszondáját 1989. októberben tervezték felbocsátani az Atlantis-űrrepülő- gép segítségével, hogy megfigyelje a Jupitert és holdjait. A Galileo tápegységében két, nukleáris energiával üzemelő generátor működik, összesen 22,4 kg plutónium — 238-as izotóppal. A környezetvédők tiltakoznak a kísérlet ellen, mert attól tartanak, hogy egy esetleges balesetnél súlyos sugárszennyeződés keletkezik. • (Telefotó — MTI Külföldi Képszerkesztőség) Francia tévések Budapesten A francia televízió 1-es csatornájának stábja Budapest címmel 60 perces szociográfiai filmet készít hazánk fővárosáról, részeként annak a sorozatnak, amelyet Európa metropoliszairól forgatnak. Eddig már elkészült a londoni, a barcelonai, a milánói, a moszkvai összeállítás, Budapest után pedig Prága következik. E produkció rendezője Krassovitz Péter. Mint nevéből kitűnik, magyar születésű, aki Franciaországban ismert rendező, évente egy-két játékfilmet készít a francia televíziónak. Vajon mit látnak érdekesnek a franciák egy olyan alkotásnál, amelynek alcíme: Magyarország 1989 — szociográfiai szemmel? Röviden így lehet rá felelni: mindent. De ez a szó különlegességeket, extremitásokat is takar. Hogyan lehet ezeket megtalálni? Ügy, hogy előzőleg kapcsolatba léptek magyar újságírókkal, akik bőségesen elárasztották a francia tévéseket ötletekkel. Mazsolázzunk tehát a kiválasztott helyszínek, esetek, emberek közül. A részletekkel Forgács Ferenc, a produkcióban szolgáltatóként működő Magyar Televízió munkatársa ismertet meg. Parlament. Ezúttal nem a története, gyönyörű épülete az érdekes elsősorban, hanem azok az alpinisták, kőfaragók, akik az ország házának renoválásában, tisztán tartásában részt vesznek. Váci utca. Pazar sétálóutcánkban a kamera azokat kíséri figyelemmel, akik a fekete pénzMegkeresnek egy nyugdijashá- zat, és megkeresik az Október Pártot: az utcatáblák átfestésére kíváncsiak. Érdekli a franciákat a Lukács cukrászda története, amely kicsiben tükrözi a magyar közelmúlt történelmét. Budapesti tömegközlekedési eszközök, alkalmi munkásszállás, Lagzi Lajcsi a BNV-n és otthonában, a VIII. kerület egy le- zülött kocsmája. Interjú a Ganz Danubiusban Angyal Ádám vezérigazgatóval és Kolláth Pál munkás-munkásőrrel. Evezősök a Dunán, és vízirendőrök. Isten- tisztelet a Dohány utcai zsinagógában. A Lehel téri pjac és egy használtautó-piac. Börtönlátogatás a Kozma utcában, a Kölcsey gimnázium francia tagozata és más érdekességek is szerepelnek a forgatási tervben. Hogy mindebből mi látható majd, azt a 60 perces, kész produkció mutatja meg. Hogy mikor? Még nem tudni, de valószínűleg ebben az évben. (erdős) A mazsolázni való témák közül: utca- tábla-leragasz- tás a Münnich Ferenc utcában (MTI-fotó: Krista Gábor) váltás területén ügyködnek. Széchenyi Könyvtár. Benne egy munkatárs, aki biológus létére raktárosként dolgozik az intézményben. Fővárosi Operettszínház. Nem a nézőtérről figyelve, hanem bekukkantva a színfalak mögé. Kertész utca. Nem a Fészek művészklub, hanem egy másik, amely a homoszexuálisok találkozóhelye. A TF-1 stábja felkeresi az Árpád híd alatti római kőemléket. Megkeresi Vörös Antal László „pornókirályt”, és részt vesz egy pornófilm forgatásán. Bemutatják azt a Ház-Színházat, amelyet lelkes fiatalok hoztak létre, akik bérházak udvarán, belépődíj szedése nélkül tartják előadásaikat. A filmforgatók kíváncsiak arra is, hogyan áll össze a Tv-2 egynapi programja, és hogyan készül a Szomszédok soron következő folytatása: interjút készítenek Horváth Ádám rendezővel. kérdés válasz Koltai Róbert: 99 Kialakult egy nem mindennapi csapat...” — Halló, kedves Koltai Róbert! Az elmúlt időszakban sok kollégájával volt alkalmam beszélgetni, s közülük számosán úgy vélekedtek, hogy a hazai színházi életre éppúgy jellemzőek a kissé kaotikus állapotok, mint az ország egészére. Ön hasonlóképpen látja ezt? — Hát, mint a kaposvári színház tagja — persze erről talán nem is kellene beszélni, hiszen nem tudom, hogy konkrétan mire vonatkozik a kérdés —, azt gondolom, hogy a mi színházunk alapvetően eltér a többitől. Mi ugyanis már 10-15 esztendővel ezelőtt meglehetősen bátrak voltunk politikailag. így aztán most az á dolgunk, hogy az előadásaink színvonalát tartsuk olyan magasan, amilyen magasan csak tudjuk. Példaként említhetném a Marat halála című darabunkat, amelyet hosszú-hosszú esztendőkkel ezelőtt mutattunk be. Az akkor nagyon nagy fegyverténynek számított, mert a darab végén egy képben megjelent a Corvin köz is, afféle finom utalásként. Summa summárum, én a napi munkámban cseppet sem érzek zűrzavart. Mások nevében ugyan nem nyilatkozhatom, de nálunk — ismétlem — nincsenek kaotikus állapotok. — Ha már Kaposvárat említette... Ami ott színházi vonalon végbement, azt rengeteg jelzővel illették már. Beszéltek „ kaposvári jelenségről”, „kaposvári csodáról” stb., stb. Nézete szerint milyen összetevők eredményeként történt meg egy vidéki városban ez a „ csoda ”? — Miután erről egy egész könyvet írtak, igen nehéz így egy percben — vagy akár többen is — elmesélni a dolgot. Jómagam ezt az egészet egyáltalán nem valamiféle különlegességnek, csodának tartom, hanem tehetséges és színvonalas munkának. Nálunk kialakult egy nem mindennapi csapat. Igaz, ehhez jókora adag szerencse is kellett, de később ezzel a szerencsévél jól kellett sáfárkodni. S akkor még nem szóltam a megfelelő vezetésről... Mellesleg ahol most tart a színházunk, abban immár közel két évtizedes munka van. Fokozatos felfejlődésről szólhatunk, kiugró csúcsokkal és kisebb hullámvölgyekkel... — Ön az egyik legfoglalkoztatottabb színész. Mindezt úgy érte el, hogy nem a fővárosban, a centrumban szerződött le valamilyen társulathoz, hanem elment Somogyországba. Nem félt-e ettől a döntéstől, pontosabban attól, hogy ott majd egyáltalán nem lesz szem előtt? — Nos, az események valójában fordítva történtek, ugyanis a főiskola után én nem kellettem sehova. 1968-ban egy elég rossz színházhoz kerültem, s ez lett később annyira jó, hogy rengetegen felfigyeltek rá. Ennek következményeként lehettem aztán eny- nyire foglalkoztatott. Ma is mindig óriási esemény, amikor valahol megjelenünk. S nem csupán mi vendégszerepelünk itt vagy ott, hanem a filmesek, a tévések, a különféle szakmabeliek lejárnak hozzánk, vagyis Kaposváron előbb néznek meg egy-egy előadást, mint néhány pesti színházban. Leegyszerűsítve azt mondhatnám, hogy a társulatunk kiugró sikerei segítették elő azt, hogy az ottani gárda tagjait rendszeresen hívják mindenhová. Érthető ez, mert például egy filmes — akinek esetleg nem sok lehetősége van filmet csinálni — mindig a legjobb megoldást keresi. Mi viszont örülünk, ha nekünk való szerepekkel keresnek meg bennünket. — Köztudomású, hogy ön a színház világán kívül szívesen „kirándul” más, úgynevezett könnyebb műfajokba is, gondolok itt a rádiós és televíziós kabarékra. Egyrészt bizonyára szereti is ezt csinálni, másrészt viszont —gondolom — ez anyagilag is jelenthet valamit, hiszen a színházi fizetések nem tartoznak a csillagászati összegek kategóriájába. Melyik tényezőnek van elsődleges jelentősége? — Az természetes, hogy az anyagi szempontok is dominálnak, de — s ezt őszintén mondom — inkább a másik dolog a lényegesebb. A vidámabb műfajokra is van bizonyos fajta kiválasztódás, ami esetemben szintén egy hosszú történet, azaz hogy hogyan és miért kezdtem bele. Egyébiránt, ha az ember ezt egy jó csapatban műveli — s én a rádiókabaré gárdáját ilyennek tartom —, akkor utóbb ez a kollektíva szinte „kiveri” az emberből, hogy továbbra is csinálja. Szabadjon viszont annyit megjegyeznem, hogy én ezt igazából nem is nevezném könnyűműfajnak, mert legalább olyan erőket kell mozgósítani, mint másutt, hiszen csak akkor lehet siker. Ha valaki csak úgy „odaken” valamit, az egyszer-kétszer elmehet haknizni, de legközelebb biztosan nem hívják. Ám, ha valaki egy színházi esteként képzéli el például ezt a kabarészereplést is — mint ahogyan én —, akkor be kell vetnie a teljes színházi eszköztárát, s így már egyáltalán nem érzi, hogy valami könnyű kiruccanás ez az egész. Nevettetni iszonyúan nehéz, noha én a kabarét nem csupán ennek tekintem, hanem úgy képzelem el, hogy a nevetés közben valami „megérintse” az embereket, valamit átgondoljanak, valami történjen velük. — Annak idején — ha jól emlékszem — Bárdy György azért állt le a Gugyerák-figuráról, mert ez már-már lehetetlenné tette a színészi tevékenységét, hiszen a nézők alig-alig tudták más szerepeiben elfeledni Gugyerákot. Ön tapasztalt-e már ilyesmit, teszem azt, Illetékes elvtárs vonatkozásában? •— Az Illetékessel kapcsolatban én semmiféle ilyesmit nem tapasztaltam. Talán-talán azért, mert ez egy szándékosan „elrajzolt” figura, azaz semmilyen más szerepemre nem hasonlít. A rendkívül eltorzult arc, az ordító hang más alakításokban nem köszön vissza. Egy dolog azonban volt, ami úgy „velem maradt”. Mégpedig a valamikori telefonos kabarészámom, a „csocsis”. Az eset Sopronban történt, ahol nincs állandó színház, ennélfogva a közönség sincs színházhoz szokva. S valami iparitanulóbérletnél olyan előfordult, hogy amikor A revizor polgármestereként kijöttem a színpadra egy nagy drámai bejelentéssel, akkor valamelyik srác felszólt nekem, hogy csocsi. De ettől én még inkább összekaptam magam, hogy ellensúlyozzam mindezt. — Az előbb már volt szó róla, hogy sokat foglalkoztatják. Tudom, hogy gyakorta ingázik Kaposvár és Budapest között, ami egyfelől igen fárasztó, másfelől pedig nagyon-nagyon sok órát felemészt. Marad-e ilyen körülmények közepette elég idő a családra, a hobbira, a barátokra? — Ez valóban nekem is egy fájó pont, mert időből van a legkevesebb. De igyekszem kitalálni ezt-azt. Most például úgy gondoltam — ugyanis a fiamnak eltört a lába, nekem pedig mindenképpen fel kellett jönnöm Pestre —, voltaképpen mindegy, hogy a gyerek hol fekszik a gipszben, így aztán — hogy együtt lehessünk — felhoztam őt is Pestre. De az tényleg gond, hogy az utazásra mennyi időt kénytelen fordítani az ember. Egyszer-egyszer szöveget tanulok a kocsiban, meg ilyesmi, hogy legalább ne egészen haszontalanul múljanak a percek, az órák. így is szinte az úton élek, ismerem az összes benzinkutat, a büféket... — Befejezésként arra lennék kíváncsi, hogy vajon Illetékes elv társ belép-e az új pártba, az MSZP-be? Én ugyanis úgy képzelem, hogy ő hajdanán az MSZMP tagja volt... — Meg kell mondjam, hogy én — vagyis Illetékes elvtárs — találtam ki ezt az egészet. Most még hagyom kicsit játszani a gyerekeket, aztán majd úgyis rájönnek, hogy én voltam az igazi. (Na, de ez persze csak egy vicc.) S persze, hogy MSZMP-tag voltam. Minden hozzám tartozott és tartozik, a világűr is. Ezek az apró-cseprő dolgok, mint egy kongresszus, egy választás, egy ország, nem számítanak. Á világmindenségért is én felelek... Sárhegyi István Hol játszanak a focisták? Gazdag rabszolgák Mozgásban a labdarúgó-gépezet, de nemcsak azért, mert az olaszországi vb-re tülekedtek a csapatok. Ennél több is történik. A strasburgi Európa-parlament egyik bizottsága ugyanis — a nyugat-európai határok megszüntetése kapcsán — a szabad munkavállalás jogcímén azt javasolja, hogy 1993-tól a futballisták is ott játszhassanak, ahol akarnak, illetve, ahol foglalkoztatják őket. Az indítvány beterjesztője, a holland James Janssen Van Raay így indokolta a változásra érett helyzetet: „Az átigazolások során kifizetett összegek nemcsak a modern rabszolgaság egyik formáját jelentik, hanem a dolgozók szabad helyváltoztatási jogát is sértik.” Mint a Le Monde beszámolójából kitűnik, a javaslatot nem fogadták kitörő örömmel. Sőt, megkérdőjelezték, hogy helyénvaló-e a dolgozó kifejezést használni labdarúgók esetében. Jacques Thébaul-t, a francia szövetség vezetőjét egyenesen felbőszítette a „modem rabszolgaság” hasonlata, így nyilatkozott: „Európa 320 millió lakost és mintegy 20 millió munkanélkülit jelent, de mindenképpen súlyosabb gondokat, mint amit a futball okoz. A vita tehát négy-ötezer kivételes helyzetben lévő személyt érint. Én, sajnos, sokkal szerencsétlenebb rabszolgákat is ismerek, mint Gullit — aki havonta kétmillió frankot kap a Milántól (ez több, mint 19 millió forint — a szerk.), és Fernandez — aki 700 ezret vesz fel a Matra RP-től (mintegy 7 millió forint).” Ide tartózik, hogy ugyanebben az időben egy olasz újság, a La Repubblica szenzációként közölte: a kínai labdarúgó-szövetség története során először tűzött ki prémiumot a vb-selejtezők 5. csoportjában játszó válogatottnak. Eszerint a Thaiföld elleni győzelem 500 jüant — 7700 forintot —, az Irán elleni hazai siker 1000, az idegenben elért győzelem 2000 jüant hoz a fiúknak a konyhára. Ami fantasztikus ösz- szeg, ha a kínai átlagfizetést vesz- szük alapul, de elenyésző az európai — beleértve a közép-európai — „rabszolgák” jövedelméhez képest.
