Heves Megyei Népújság, 1989. október (40. évfolyam, 232-258. szám)
1989-10-21 / 250. szám
4. GAZDASÁG — TÁRSADALOM NÉPÚJSÁG, 1989. október 21., szombat Beteg-e az egészségügy? Beszélgetés dr. Kocsis Istvánnal, a megyei kórház igazgató-főorvosával Az utóbbi hónapok gyors változásai között az egészségügy a béke szigetének tűnt. Miközben más szakmák sorra hangsúlyozták fontosságukat, nélkülözhetetlenségüket, hogy anyagi-erkölcsi támogatáshoz jussanak, addig az orvosok, az ápolónők, s más, e területen dolgozó szakemberek hallgattak. Az utóbbi időben azonban mintha ők sem maradnának tovább csendben. Az Országgyűlés épülete előtt ápolónők tüntettek, s egyre-másra lehet hallani különböző felhívásokról, nyílt levelekről. Azért kerestük fel dr. Kocsis Istvánt, a Heves Megyei Tanács Kórház-Rendelőintézet főigazgatóját, hogy hétköznapi gondjaikról érdeklődjünk. Bevezetőként egy olyan állásfoglalást mutattam meg neki, amely lapunkhoz érkezett a Szociáldemokrata Ifjúsági Mozgalom egri szervezetétől. Ez a következőket tartalmazta: A Heves Megyei Tanács Kórház-Rendelőintézetében uralkodó állapotok szinte lehetetlenné teszik az orvosi és ápolói hivatás megfelelő ellátását. Az utóbbi időben a pedagógusok bérrendezése miatt háttérbe szorult az egészségügyben dolgozók időszerű bérrendezésének kérdése, pedig az egészségügyben dolgozók munkája is van olyan felelősségteljes, mint a pedagógusoké. Hol van az erkölcsi és anyagi megbecsülés? Mindenképpen szólnunk kell a kórház higiéniai állapotáról; az öltözőkérdésről (Az alagsort időnként elönti a szennyvíz, és ez idő alatt az alagsori öltözők nagy része használhatatlanná válik. Égető kérdés az elengedő öltözőhelyiség és orvosi szoba biztosítása, de a kórház így is helyiséghiánnyal küszködik); a szeszesital-fogyasztásról (Fokozott figyelmet kell szentelni a munkaidőben történő szeszesital-fogyasztás elkerülésére!); az orvosi szakképzettségről (Törekedni kell arra, hogy a különböző orvosi szakterületeket csak megfelelő orvosi szaktudással rendelkezők tölthessék be!); a betegek vizsgálatához használt eszközök, berendezések állapotáról (A gépek, berendezések nem felelnek meg a mai kor egészségügyi technikájának. Feltétlen szükség van modem gyógyászati gépekre, újabb technikára! ). Ha a felsoroltakra nagyobb figyelmet fordítanának, akkor a dolgozók is jobban el tudnák látni feladatkörüket, és a betegeknek is nagyobb bizalmuk lenne az egészségügyhöz és az egri kórházhoz. Ezért a SZIM egri szervezete felhívással fordul minden, az egészségügyet szívén viselő magyar állampolgárhoz, hogy tiltakozzon ezen észrevételeink mielőbbi megszüntetése érdekében, és támogassa állásfoglalásunkat az egészségügyben dolgozók bérreformját illetően. „Sok igazság van benne” Amikor dr. Kocsis István átfutja ezeket a sorokat, azt fűzi hozzá, hogy nem kevés igazságot tartalmaznak. De nem árt, hogyha ezzel együtt alaposabban megismerjük a helyzetet, hogy mi is vezetett idáig. — Szinte közhelyszámba megy — kezdi —, hogy az egészségügy a maradékelv alapján részesült a nemzeti jövedelemből, s egy ilyen sok bajjal küszködő nép számára nem elegendőek ezek az összegek. Egyébként is sokan e szakma rovására voltak nagyvonalúak. Évek óta csak a szintentartást tudtuk napirenden tartani, ami elképzelhető, mivel jár, ha közben a műszerek esztendőnként 20-40 százalékkal drágábbak, a forint pedig fokozatosan leértékelődik. A kórház berendezéseinek 80 százaléka 5 évesnél idősebb, pályázatok útján kapunk ugyan újakat, de a régiek folyamatos lecserélésére nincs pénz. A rendelőintézet átadásakor ugyan még minden korszerű volt, de azóta nyolc év eltelt. — Nem kis feszültséget jelent a szakdolgozók fizetése, kifogásolják, hogy nincs központi emelés. Ilyen körülmények között van-e elég dolgozójuk? — Bár nem merülnek föl élesen ezek a gondok, mégis százhárom betöltetlen szakdolgozói állásunk van. Ez úgy 14-15 százalékos hiányt jelent. Ezt nemcsak pénzkérdésnek látom, mert hiába hirdetünk magasabb fizetéssel helyeket, kevés a jelentkező. Riasztó a három műszak, a pénzt könnyebb munkával is meg lehet keresni. Meg aztán volt valami abban, hogy ezeket a feladatokat apácák látták el: család mellett ez nem könnyű, a nővér nem lehet feszült, ideges, teljesíteni kell a beteg kívánságait. Igazából erkölcsileg sem megbecsült ez a hivatás, a közvélekedés szerint szabados életet élnek az egészségügyi dolgozók. Pedig ez egyáltalán nem fedi a valóságot. Gondolja el bárki, hogy mit jelent, mondjuk egy kétgyermekes családanyának minden hónapban egy vagy két hétig minden éjszakát bent tölteni a kórházban! A változás lehetősége — Nem túl biztató kilátások várnak tehát az egészségügyre. Egyáltalán, lát-e valami megújulási lehetőséget? — Vannak olyan elképzelések, amelyek szerint más alapokra helyeződne a támogatás. Az olyan finanszírozási rendszer, amely csak „tűzoltásra” jó, az jottányit sem viszi előre az ügyünket. Az állam ugyan nem vonulhat ki erről a területről, viszont egyre nagyobb szerepe lehet a társadalombiztosításnak. Erre vonatkoznak a koncepciók. Most, amilyen szegények vagyunk, úgy pazarlunk, mert ha modemre nem futja, akkor több elavultat, rosszat használunk, kisebb hatékonysággal. Hozzá kell tenni, hogy manapság a vezetésünket sem érezzük elég harcosnak, az elmúlt időszak viharos napjaiban a többi ágazat képviselői keményebben álltak ki az általuk képviseltek érdekeiért. Meggyőződésem, hogyha becsületesen ellátjuk feladatunkat, akkor meg is követelhetjük azt, ami nekünk jár. Nem lehet lehajtott fejjel élnünk, ha be is ismerjük, hogy elfogadjuk a borravalót, merfnincs más lehetőség, attól függetlenül mindent meg kell tenni az előrelépésért. — A szűkös anyagi lehetőségek mellett óriási megterhelés hárul önökre, hiszen a statisztikák egyértelműen elárulják, hogy európai viszonylatban a legbetegebbek közé tartozik ez a nép... — Ezért sem lehet egyik napról a másikra változtatni a helyzetünkön. Hogyan épültek voln^ ebben az országban másként nyaralók, hogy vásároltak volna autókat, mint többnyire önkizsákmányolással? A második, harmadik műszak éveket vett el az emberek életéből. Meg aztán sokaknak érdemes betegállományba menni, mert olyanok a szabályzók. A betegek 10-20 százaléka szociális és ápolási indokok miatt fekszik itt, hiszen hogyan küldhetnénk valakit el egy kétszobás lakótelepi lakásba, ahol ráadásul még két gyerek van, és nem lehet elkülöníteni. Azt hiszem, ezen a téren is megtalálhatók társadalmi bajaink következményei, amelyekkel csak hosszabb idő alatt tudunk leszámolni. Igazából ezeket tartom politikai kérdéseknek, s nem azokat, amelyeket ez az állásfoglalás szóvá tesz. Napi gondokkal küszködve — Hivatkozott arra, hogy annak idején jó szolgálatot tettek a szerzetesrendek az ápolásban. Nem lehetne-e valamilyen módon újra ilyen szolgálat jellegűvé tenni ezt a hivatást, s egyáltalán, milyen segítséget kaptak az egyháztól? — Az érsekségen keresztül megkeresett bennünket az a Szent Vince-rend, amelyé a régi kórházi épületünk volt. Felajánlották a segítségüket, de csak néhány, 60-70 év körüli nővér él már. Nem tudom, hogy valaha felélednek-e ezek a rendek, másfelé fordult a világ. Annyi biztos, hogy mindehhez nem elegendő az anyagi érdekeltség, több kell, nagyfokú áldozatkészség is. A másik forrás a Máltai Lovagrend szeretetszolgálatának küldeménye volt, tőlük gyógyszereket kaptunk, például egyévi mennyiséget egy bizonyos értágítóból. Most érkezett tőlük egy újabb szállítmány. Ezt be kell mérni, meg kell vizsgáltatni hazai laboratóriumokban. Nemes a törekvésük, a segítségük jól jön, de hát ez átmenetileg enyhít a gondokon. Műszereikből nem jutott hozzánk. — Ha ilyen oldalról egyelőre kevés támogatáshoz juthatnak, milyen lehetőségük van arra, hogy „materiális értékekkel” vonzzák magukhoz leendő munkatársaikat? — Sajnos igaz, amit ebben az állásfoglalásban leírtak, hogy például nagyon rosszak a kórház szociális helyiségei. Tervezési hiba miatt az alagsor — ahol az öltözőket helyezték el — mélyebben van, mint a patak szintje, s ha a szivattyú elromlik, bizony betör a víz. Nem ütik meg a kívánt mértéket a munkavégzés feltételei. A lakáshoz jutáshoz is csak csekély támogatást tudunk nyújtani. — S az alkoholfogyasztás? — Hát igen... Egy gyár 200 méteres körzetében nem lehet italboltot telepíteni, itt viszont szemben van egy kocsma. Nem tarthatunk mindenkit szemmel. Nagyon komolyan harcolunk az italozás ellen, hiszen mit érezhet az a beteg, akihez — mondjuk — egy becsípett nővér odamegy. Üldözzük az alkoholfogyasztást, fegyelmit kap az orvos is, hogyha rábizonyosodik, hogy ivott. Ez nem lehet vita tárgya. — A kórházban ápoltak nemegyszer kifogásolják, s a levél is említi a higiénia hiányát. Menynyire érzi jogosnak a bírálatot? — Nem mondhatom, hogy tökéletesen tiszta a kórház, pedig nagyon igyekszünk, hogy az legyen, s rendszeresen ellenőriznek is bennünket. A lehetőségekhez képest megfelelő a higiénia, de hát nagyon sok az épületünk, s köztük igen elöregedettek is akadnak. így is sok a dolgunk, de mi lenne, ha — mondjuk — megvalósítanánk azt, hogy mindennap lehessen betegeket látogatni, akkor végképp lehetetlenné válna a helyzet. Be kell érnie törekvéseinknek — Ha ilyen nehézségekkel küszködnek, vajon sikerülhetnek-e a már vázolt elképzelések, s kijuthatnak-e a kátyúból? — Szerintem az a lényeg, hogy felismertük, hogy hol tartunk, itt is, s egyéb területen is. Be kell érniük a reformoknak. Ugyanazokkal az emberekkel, adott körülmények között kell a változásokat elindítani, s így látványos fordulatra nem lehet számítani. Nagyon lényegesnek tartom, hogy ne lapítsunk, nagyon becsületesen végezzük el a munkánkat, s követeljük a megfelelő körülményeket. Nagyon sok nehézséggel küzdünk, én több ilyen levelet tudnék megfogalmazni. Kevés például az állagmegóvásra fordítható összeg, nem jut kétévente minden osztályon az előírt tisztasági festésre. A felújítási keretünkből egy-két helyre próbálunk koncentrálni. Beázik az új épület teteje, hull az oldaláról a burkolat. Többet visz el, mint a régi épületeink. Nemrégiben a hulladékégetőnk kéményének magasságát kifogásolták meg. Hét évvel ezelőtt jó volt, akkor engedélyezték. A büntetést csak a betegek rovására tudnánk kifizetni, de az a problémát nem oldja meg. Folytassam...? — Beteg tehát az egészségügy, s azon belül a megyei kórház és rendelőintézet? — Nincs katasztrófahelyzet. El tudjuk látni a betegeinket. Az apróbb-nagyobb bosszúságok nem is annyira az ellátás színvonalából származnak, hanem inkább a tisztálkodási lehetőségeket vagy egyéb szolgáltatásokat tartják rossznak. Sokan kifogásolják például, hogy sorba kell állni a kaüonozó előtt, de ha évi 900 ezer beteget látunk el, ezen nem lehet csodálkozni. Megpróbáltunk számítógépes rendszert szerezni, de kiderült, hogy 12 millióba kerülne, miközben az éves műszerbeszerzési keretünk 14 millió. Biztos, hogy emberi oldalról lehet javítani a munkánkat, de itt is ugyanolyan állampolgárok dolgoznak, mint máshol, ugyanolyan gondokkal, problémákkal küszködnek. Eredményeinkről sem feledkezhetünk meg: műveseállo- mást, onkológiai osztályt hoztunk létre az utóbbi időszakban. Úgy érzem, a közvéleményt, a lakosság képviselőit jobban meg kell ismertetni problémáinkkal, lehetőségeinkkel ahhoz, hogy lássák: mivel kell megküzdenünk nap mint nap. Azt hiszem, az ad igazi előrelépésre lehetőséget, ha társadalmunkban megszületnek a valódi, tiszta értékviszonyok. Ugyanis nem az egészségügy beteg, hanem sokszorosan elszenvedi az ország bajait. Gábor László (Fotó: Koncz János) Tanyasi élet Számos hazai és külföldi turista keresi fel Békéscsaba mellett a tanyai életforma és gazdálkodás emlékét őrző Gajdács-tanyát és Kiss-féle szélmalmot. Az 1860-as évekből származó malom vonzáskörzetébe 100 tanya tartozott, s fénykorában évente 15—16 vagon gabonát őröltek malomkövei. A Gajdács-tanya A Kiss-féle szélmalom Szobabelső A pitvart és konyhát a cigányfal választja el (MTI-fotó: Cser István)
