Heves Megyei Népújság, 1989. október (40. évfolyam, 232-258. szám)

1989-10-17 / 246. szám

4. _____KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS _____ NÉPÚJSÁG, 1989. október 17., kedd E gy hét. A KÉPERNYŐ ELŐTT Közös ágyban Eseménydús és meglehetősen harsány jelenünk — s ez aligha vitatható — háttérbe szorítja az etikus fogantatású, a cselekede­tek, döntések mozgatórugóit elemző műveket. Különösképp akkor, ha a tisztes szándékhoz di­daktikus fogantatású felnőttok­tatási célok ötvöződnek. Ebben a kényszerű közös ágy­ban csak nehezen elviselhető kompromisszum születhet. Ezt bizonyítja a Családi kör hétfőn bemutatott vállalkozása is. A forgatókönyvíró Kardos Ist­ván hasonló töltésű alkotást, Pu- lina Éva riportregényét használ­ta alapanyagként, vagyis — kép­letesen szólva — bekapcsolta a siker felé ívelést garantáltan aka­dályozófékezőrakétákat. Tolmácsolásában — s ez is ért­hető — még hatványozottabban jelentkeznek a forrásmunka egyébként is vaskos hibái. Az átlagsztori magja tucattör­ténet. Méghozzá felszínes meg­közelítésben, illetve tálalásban. Tizennégy esztendő után elhi- degül Ágnes és Ferenc korábban nemcsak szexuális vonatkozás­ban harmonikusnak hitt házas­sága. A talán régebben se tiszta kék égbolton viharterhes felhők gomolyganak. A férfit hirtelen jött infarktusa, egészséges, majd kissé betegesbe hajló önvédelmi ösztöne rádöbbenti arra, hogy élete párjához már sehogy sem kötődik. Gyötri az esetleges esti kudarcok réme, ezért lemond a testi együttlét megszokott perce-, iről. Az asszony nehezen tolerál­ja a számára mind idegesítőbb közömbösséget, s kezdődnek az összezördülések, az ellenséges­kedést sem nélkülöző viták, amelyek már gyereküket is za­varják. A nyűgös papa szakszervezeti üdülése során megismerkedik azzal a harmadikkal, azzal a nő­vel, akinél legalább alkalmi me­nedéket remei. Fellebben a titok fátyla, csap­kodnak a jelképes villámok, az­tán a nekikeseredettek meg­egyeznek abban, hogy idegenke­désük ellenére se válnak el egy­mástól. Legalábbis addig, amíg a bakfis felnő. Ezrekkel esik meg az ilyesmi, így aztán nem csoda, hogy ér­dektelenül fogadtuk a lélek mélységeit véletlenül sem érintő cselekményt, az igazi konfliktu­sokat elutasító, az emberi érté­keket fel sem villantó összeütkö­zéseket, az íróasztal mellett kre­ált soványka fordulatokat. Eltávolodásunkat csak meg­erősítette a tévéjátékhoz rendelt okoskodó, tanácsadó jellegű be­szélgetés, amely valamiféle isko­lapadba rendelt bennünket, hangsúlyozva azt, hogy mind­nyájan juthatunk efféle kátyúba, ezért aztán figyelmezzünk . az okosnak minősített intelmekre. Köszönjük a törődést, nem kérünk belőle. Annál is inkább, mert a hamisítatlan katarzist su­gárzó példázatok nem olyan szellemi nászágyban fogantai­nak, ahol a tudorkodás és a kö­zépszerűség szorong. Kárunkra... Pécsi István Meddig tart egy évszázad? A vasárnap esti film ríme sze­rint Az évszázad csütörtökig tart, azaz 1899 szilveszteréig. E látszólag egyszerű megállapítás is élénk vita tárgya, mert többen úgy vélik, hogy az évszázad egy évvel tovább tart, vagyis 1901, vagy — aktualizáljuk a kérdést — 2001 szilveszteréig. Ki tud ilyen körülmények között eligazodni? Ha még az ilyen egyszerűnek lát­szó számszaki problémákat sem könnyű megoldani, akkor mi lesz a többivel, az emberi dolga­inkkal, amelyek talán még össze­tettebbek, mint az elemi mate­matika? így azt sem egyszerű eldönte­ni, hogy lehet-e egy dátumhoz kötni egy új történelmi korszak kezdetét, például ki lehet-e je­lenteni, hogy 1989. október 7-től megszűnt a magyar állam­párt, született helyébe egy másik, egy szocialista mozgalom. Lel­kesítő volt a televízió előtt is, ahogy a Himnusz felcsendülő dallamára a küldöttek kipirult arccal énekeltek. Nyilvánvalóan nem most kezdődött, s nem is most végződött ez a folyamat. Hosszú hónapok és évek betető- ződése, s ezeket nem kevésbé hosszú időszak követi, melynek során valóban végbemegy a vál­tozás. Az ünnepélyes gesztusok, a látványos tűzijátékok csak jel­zések, afféle kilométerkövek, amelyek égy hosszabb út állomá­sait jelentik. Ahogy a világbéke sem az esedékes század-, netán ezredfordulók diplomáciai csúcstalálkozóin születik meg, hanem hosszú küzdelmek árán, látszateredmények, visszaesések és kínkeserves előrelépések so­rán. Manapság már persze a szük­ségesnél is kevesebb hit él ben­nünk a különböző kongresszu­sok és tanácskozások eredmé­nyei iránt. Ennek is megvan a maga oka. Túl sokszor tapsolt a világ lelkesen a nagy békeszóza­tok, felhívások alkalmával. Ezt bizonyította a vasárnap esti alko­tás is, amelynek rendezője, Ba­logh Zsolt egy ilyen nagy össze­jövetel hangulatát idézte fel, benne minden naivitást és lelke­sedést, ami ezeket az eseménye­ket övezte. De azóta sok évtized telt el, s nem bizonyult az örök béke korszakának a XX. század. Sőt, egyre-másra követték egy­mást az olyan helyi és kontinen­tális összecsapások, amelyekben milliók vesztették az életüket. Mégis, valami egyensúlyt kel­lene teremteni önmagunkban. A látványos ígérgetésnek ugyan nem kell hinni, de a szavak, a fo­galmak, a folyamatok valódi sú­lyát is meg kell látni ahhoz, hogy el tudjunk igazodni a világban. Egy évszázad tarthat 1899 szil­veszteréig, de 1901 szilveszteréig is, ez önmagában nem teremt új korszakot. Csak a mindenna­pokban teremtődhet meg az az újfajta politika, amely hitelt je­lenthet. Gábor László Picasso-kiállítás nyílt Párizsban A Paris Arts Decoratifs múzeum egyik látogatója közelebbről is sze­mügyre veszi a spanyol származású világhírű festőművész, Pablo Pi­casso egyik rajzsorozatát. A Picasso vázlatkönyveinek rajzait bemu­tató kiállításon a művész negyven vázlatkönyvét tekinthetik meg az érdeklődők. (Népújság-telefotó — MTI Külföldi Képszerkesztősége) A foto-’ gráfia hó­napja A Műcsarnokban Glatz Fe­renc művelődési miniszter nyitotta meg A fotográfia hó­napja rendezvénysorozat megnyitó kiállítását. Felvéte­leink ebből az anyagból ad­nak ízelítőt. ♦ Fent: Balogh Rudolf: Nyomorúság Lent: Robert Capa: A milicista halála (MTI-fotó: Földi Imre) Zenélő olajoshordók A Berni Olajtársaság együttesének egri hangversenyei Az elmúlt napokban zenei kü­lönlegességet ígérő svájci együt­tes, a Berni Olajtársaság Acélze­nekarának két hangversenyét hallgathattuk meg táblás házak előtt Egerben, az Ifjúsági Ház­ban és a Megyei Művelődési Köz­pontban. A zömmel fiatalokból álló amatőr zenekar hangszerparkja szinte teljesen acéldobokból ál­lott. Valamikor a hangszerek őseit Trinidadban, az olajkiter­melés hőskorának idején, üres olajoshordókból állították elő. A hangszerek formái ma sem vál­toztak, csupán az intonációs le­hetőségeik növekedtek meg a XX. századi technika jóvoltából, és a zenekar vezetőjének lelemé­nyességéből. A különböző mély­ségű és magasságú hangszereket szoprán, alt, tenor, bariton és basszus hangfekvésekre hangol­ták. A dallamvivő dobokon igen tisztán szólaltathatók meg a leg­különfélébb dallamok, s tegyük rögtön hozzá, hogy ördöngős technikával. Zenéjük elsősorban a Karibi-szigetvilág ősi muzsiká­ját idézte, de igen gazdag ritmi­kával, hangszereléssel, sok lele­ménnyel a különböző dél-ameri­kai tánczenei ritmusokat, a ca- lipsót, bossa-novát, rumbát, bi- gint, sambát is jó érzéssel, stílu­sosan játszották. Az úgynevezett örökzöld slágerek közül hallhat­tuk az „Orfeo Negro” című film híres „biginjét”, a Blue Moont, a Quando-quando, a Brazil című híres darabokat. A vendégzené­szek részéről kedves gesztusként kapta a hálás publikum Bartók Béla: Magyar képek című zene­kari darabjának Ürögi kanász­tánc című tételét, illetve a Ro­mán táncok befejező tételét. Ér­dekes felfogásban hallhattunk egy magyar csárdást, s nem ma­radt el a magyar gyermekdal sem (Széles a Duna...). Shogyazené- szek átéléssel, elhivatottsággal játszottak, mi sem bizonyította jobban, mint hogy e tánczenében rejlő vérpezsdítő ritmusok hatá­sára végigtáncolták programju­kat, kedves, nem hivalkodó moz­gással. Jól állt nekik! Mindkét koncert közönsége nagy ovációval fogadta a svájci muzsikusok játékát. A koncer­teknek hangulata, atmoszférája volt. Csak dicsérhetjük a két in­tézményt, hogy felvállalták e hangversenyek rendezését. Jó érzékkel tették, s igazi szórako­zást biztosítottak középiskolása­inknak s a felnőtt érdeklődő kö­zönségünknek. Ilyenkor mond­juk: a befektetés megtérült! A közönség hálás tapsvihar köze­pette búcsúztatta a szimpatikus svájci együttes tagjait. (Jó ötlet­nek bizonyult a Megyei Művelő­dési Központ részéről, hogy dél­után úgynevezett matinét, rövid csalogatót rendeztek a zenekar számára a Dobó téren.) Kiemelésre méltó a zenekar­nak egy tizenéves „kis” dobosa is, aki ördöngős, korát megha­zudtoló technikával, stílusos já­tékával elkápráztatta hallgatósá­gát. Mint sportban a csapatkapi­tány, ez alkalommal ő töltötte be a vezéregyéniség szerepét, a kö­zönség nem kis ámulatára. A rendezvény szervezőitől a jövőben is várjuk az ilyen, példa értékű vállalkozásokat. Szepesi György Tódor János: Olyan közel hajolt az alvó asz- szonyhoz, hogy arcán érezte szu- szogását. Fejét a párnába fúrta, a mélység csillagkáprázatába, s új­ra beleborzongott az előbb meg­élt gyönyörbe. Bőgni szeretett volna, elnáspángolt kölyökként, könny préselődött ki lehunyt szeméből. Azt hitték, hogy amit napok óta átélnek, fokozhatatlan, a tel­jesség olyan igézete, aminél töb­bet hiába is remél a halandó. Akarni kevés, kiérdemelni nem lehet, egyik pillanatról a másikra lepi meg a kiválasztottakat. Az­tán óráról órára megtapasztalták a révület kimeríthetetlen fokoza­tait: végtelenbe vivő, egyre el­keskenyedő csigalépcső, arcok tükörfolyosóival. Sokszor az aktust is felülmúlta az érintés remegő bársonya, vagy csupán annak koncentrált imitá­ciója. Álltak egymás mellett a metró peronján, a kezüket sem kellett kinyújtani, mégis megta­lálták, amit kerestek. A vágyako- zás-Himalájában a test sem kell már a kielégüléshez. Szemek ta­vában elmerülve, sőt az elválasz­tó teret semmibe véve, kicselezve az időt, feküdni idegen ágyak­ban, aztán a gondolatátvitel misztériumában ellazulva össze­kucorodni, mintha a másikat ölelnéd. A boldogság anyagtalan valósága a húsodba, idegeidbe hatol, a zsilett puha kíméletlen­ségével metszi el, amit elválaszt. Értelmüket vesztik a hétköznapi fogalmak, amelyek az embereket emésztő hiányt próbálják körü­lírni. Egyszer csak megszűnik az asz- szonyban a gyomrát szorító fe­szültség, s benne is a szerelmet szükségképpen kísérő szoron­gás. Az azonosság halálbiztos nyugalma telepszik a kapcsolat­ra: semmihez sem hasonlítható öröm. Hiába vannak köztük fa­lak, lelkűk a közlekedőedények törvényei szerint mindig ugyan­azon a szinten tartja a vágyat. Ajkával simogatta, a havazás lágy kíméletességével, a nő arcát. Továbbra is csukott szemmel, el­képzelve azt, aminek muszáj el­következnie. Az álom ezeregyéj­szakájából, az alvajáró öntudat­lan tudatosságával nyúlt felé a kéz, hogy tarkóját simogatva ad­ja tudtára, számára ő az egyedüli. Eszeveszetten szerette ekkor az asszonyt, akár a villanyt, úgy kapcsolták le a világot, s a mene­külők kétségbeesett igyekezeté­vel szorították egymást. Ez gyö­keresen más volt, mint amit ed­dig átélt. Ebben a kiküzdött, megszenvedett egyszerűségben sűrűsödött minden tapasztalat, amit harminchat év alatt a világ­ról megtudhatott. Pedig ez is ki­hazudott tisztaság volt, a hülye életkonszolidáció normái szerint csalás, bűn, hányaveti megátal- kodottság. Persze, ez most egyál­talán nem érdekelte őket. Régen maguk mögött hagyták már azt a valóságot, amely eddig határt szabott eszméletüknek, képzele­tüknek, vágyaiknak. Türelmetlenül akarták egy­másban a mindent, tartalmat ad­ni újra az őszinteségnek, a kere­setlen szavaknak, a másik fejé­ben megszülető saját gondolat­nak. Lázadásuk egyértelműsége nem hagyott bennük kétségeket, megszűntek a gátlások, tudták, amit tesznek, az az egyedüli, amit tehetnek. Nem is lázadás volt ez, sokkal inkább egy kihagyhatatlan, meg- ismételhetetlenségében egyszeri alkalom, aminek kizárólag az el­múlás szab majd határt. A férfi, aki eddig önpusztító módon élte meg az élhetetlenek fojtogató tehetetlenségét, soha nem volt azíliumot talált. Immár a nő lett a mákony, amely az ital helyett is fenntartotta benne a számára nélkülözhetetlen felfo- kozottság érzetét, ami nélkül képtelen lett volna létezni. Idáig a szerelem, szertelen­édes gyötrelmeivel, maga volt a káosz, nem sikerült száműzni be­lőle a hazugság finoman adagolt mételyét, az unalom észrevétlen árulását. Közönségesek voltak, mert még ezt is megengedhették ma­guknak. Nevén nevezték a dol­gokat, aligha van ennél nehe­zebb egyszerűség. Sajátos, a kí­vülállók számára érthetetlen kommunikációjuk, mely .egyes mondatokat, szavakat, érintése­ket kizárólag kettőjük által értel- mezhető-érezhető jelentéssel töltött meg, nem csupán szóra­koztatta, de el is határolta őket. Mi más persze a szerelem, mint a többiek által kódolhatat- lan, csodálatosan egyedi jelző- rendszer, amely másoktól elha­tárolva köti össze őket? A szerelem, amelynek leírha- tatlansága mindannyiszor meg­kísérti. A szerelem, amely pedig túl van a szavakon. Túl a szavakon

Next

/
Oldalképek
Tartalom