Heves Megyei Népújság, 1989. szeptember (40. évfolyam, 206-231. szám)
1989-09-06 / 210. szám
NÉPÚJSÁG, 1989. szeptember 6., szerda PANORÁMA 5 Az apparátus öt (5) főből áll, ennyi éppen elég... Hollandia: ha kék-piros a tinta, hívd a Kiesraadot Mi történik, ha valakinek csak azután jut eszébe egy holland szavazófülkében, hogy piros tollat kell használni, amikor már kékkel jelölte kedvenc képviselőjét — de pirossal gyorsan kijavítja voksát? Semmi kétség: a szavazatszámláló bizottság a Ki- esraadnak telefonál, hogy kikérje salamoni döntését. A szabály az szabály, kivétel csak a szavazógép: a szavazóhelyiségek 12 százalékát szerelték fel ilyenekkel, amelyek kizárnak minden vitát. Megnyomtad a gombot, szavaztál... Melle Bakker, a Kiesraad másodtitkára a hágai belügyminisztérium hetedik emeletén, egy szűk, de világos, számítógéppel felszerelt, dossziékkal zsúfolt szobában fejti ki mindezt az MTI kiküldött tudósítójának. Elmondja: a Választási Tanács — ezt jelenti a név — nyolc bölcsből és egy szerény végrehajtó apparátusból áll. Nélküle nem képzelhető el a holland demokrácia. 1917 óta — ekkor vezették be itt az arányos, listás választási rendszert — működik a Kiesraad. Azóta ugyan sokat változott a törvény — akkor nem szavaztak a nők, ma már igen, magasabb volt a korhatár, és így tovább — ám magát a szavazási módot nem alakították át. így a Kiesraad is megélt már vagy hetven évet, és jövője is biztosítottnak látszik. Tagjait, köztiszteletben álló választási szakértőket, a belügyminiszter javaslatára négyévente az uralkodó nevezi ki. Jelenleg egy bíró, három egyetemi tanár (jogász), egy polgármester, egy választásokkal foglalkozó városi tisztségviselő s két politikus (helyi választott testületek volt tagjai) alkotja a Kiesraadot, két titkára közül az egyik a belügyminisztériumban, a másik a parlamentben dolgozik. A holland törvény szerint a tanácsadó testületek tagjai nem lehetnek 70 évnél idősebbek, s kívánatos, hogy a tagok fele nő legyen (a Ki- esraadban jelenleg kettő az). A tanács első feladata a törvény szüntelen tökéletesítésének előkészítése, az erre vonatkozó javaslatok előterjesztése a belügyminisztériumnak. Elgondolásai a parlament elé kerülnek — általában el is fogadják őket. Legutóbbi, 1980-as kezdemé- nyezésére'85-ben készült törvénytervezet, ezt azóta elfogadta a „második kamara”, a 150 tagú, közvetlenül választott alsóház. Most a 75 tagú, a 12 helyi önkormányzati testület által megválasztott „első kamara” tárgyalja. Isten malmai lassan őrölnek a szélmalmok országában, de ezt mindenki rendjén valónak tartja. A választás komoly dolog, nem szabad elsietni. A Kiesraad az a szerv, amely a választásokra bejegyzi a pártokat. Hollandiában nincs párttörvény, és mindeddig ahhoz, hogy egy szervezet indulhasson a választásokon, elég volt, hogy két személy (nem több) kinyilvánítsa pártalapítási szándékát. A választási tanács feladata, hogy bejegyezze a párt nevét és sorszámot adjon a szavazólapon. (Ez az előző választásokon elért szavazatszám alapján történik, de az új pártoknál ez a kritérium nem használható). A Kiesraadnak nem feladata a pártok céljainak értékelése. Melle Bakker érdekes esetet említ ezzel kapcsolatban: egy ízben „Hollandia felszámolásának pártja” címmel alakult formáció, azzal a programmal, hogy árusítsák ki Hollandiát szomszédai között és a bevételt adják át a hollandoknak. A Kiesraad némi töprengés után bejegyezte a bolondos pártot: hogy alkotmányellenes, azt csak a bíróság állapíthatja meg, vélekedett. A pártokat különben nem, de tudományos kutató központjaikat finanszírozza a kormány (a voksok arányában), semmifele szabályozás nincs viszont a pártoknak szóló adományokra vonatkozólag. Mindeddig elég volt a 19 nagy választókörzetből egyben indulni, ezer holland forint ellenében. Aki mindenütt felvetette magát a listára, az 19 ezret fizetett. A jövőben egységesen 25 ezer gulden a díj, és a pártokat közjegyzőnél kell bejegyeztetni, megfelelő szervezetet kell alkotniok. (A változtatásokkal a fantáziapár- tocskák indulását akaiják megnehezíteni. A szerdai holland törvényhozási választás országos szavazólapjára például 25 pártot vettek fel, bár csak kilenc számíthat mandátumra. A jövőben, remélik, csökkenni fog a versengők száma.) A képviselőjelöltek személyéért a pártok a felelősek — a Kiesraad követelménye csak az, hogy legalább 25 személy ajánlja őket. A Kiesraad feladata továbbá a hivatalos választási eredmények közzététele. Tízezer szavazóhelyiségben zajlik a voksolás, amely nyilvános: minden állampolgár figyelemmel kísérheti a helyiségben mind a szavazást, mind a szavazatszámlálást. A Kiesraad a szavazatok összesítésével meghatározza, hány voks alapján illet meg egy-egy listát mandátum. (1986-ban 143 mandátum talált így gazdát. A maradék hét képviselői helyet a „legmagasabb átlag” módszerével osztották szét: ez a nagy pártok számára előnyös). A helyi választásokon viszont a kisebb formációknak kedvező „legnagyobb maradék” elvet alkalmazzák). A Kiesraad ezután megnevezi a 150 megválasztott képviselőt. Az alsóház mandátumvizsgáló bizottsága ellenőrzi a szavazás érvényességét — az ösz- szes jegyzőkönyv átvizsgálásával (a helyi panaszokat, felszólamlásokat ugyanis azok tüntetik fel). S hogyan ellenőrzik a választások tisztaságát? Melle Baker a fejét ingatja: erről nem szól a törvény, csupán azt szabja meg, hogy a szavazatszedő bizottságok elnökeit a helyi polgármester nevezze ki. Ez önkéntes munka, s mivel köztiszteletben álló polgárok vállalják, tevékenységükhöz nem férhet gyanúnak árnyéka sem. A pártok képviseltetik magukat a szavazóhelyiségekben? Bárki jelen lehet, emlékeztet Melle Baker, de ezzel ritkán élnek, és még kevésbé pártalapon. Nem is fordult elő komolyabb csalás, vagy ilyen vád? Nem, hogyan is fordult volna? — hangzik a válasz, amely azért elárul valamit Hollandiáról, és arról is, miért működhet oly csendben, simán és folyamatosan ez a demokrácia, 1917 óta ugyanolyan szisztémával. Az alap itt a kölcsönös bizalom. Ha egyszer adott a szabály, elképzelhetetlen a megszegése. Közrejátszik persze az is, hogy a holland politikát nem jellemzik áthidalhatatlan ellentétek, a keresztény pártok hol liberális szövetségesekkel középjobb, hol szociáldemokrata partnerekkel középbal koalíciókat formálnak. Ennyiben Hollandia jóval kevésbé polarizált, mint akár Francia- ország, akár Anglia. Végül, ne felejtsük, a Kiesraad fontos feladata minden tájékoztatást megadni azoknak, akik a választásokkal kapcsolatban kémek felvilágosítást. Mekkora mindehhez a Kiesraad teljes létszáma? — hangzott az utolsó kérdés. A tanácsban, mint említettem, nyolcán vannak, az apparátus öt (5) főből áll, felel a másodtitkár. Ennyi éppen elég. Baracs Dénes * 1 filmvásznon évekig csodálhatja a közönség. 1950-ben elbuktatják Maria Scicolonét, egy Pozzuoli- ból jött parasztlányt. „Szúrós a könyöke és a térde, nem elég nőies, s főleg túl vastag a szája” — hangzik az ítélet a későbbi Sophia Lorenről. 1951 -ben egy szőke grófkisasz- szony, Isabella Valdottaro a szépségkirálynő. Neki hiába kínálnak filmszerepet, egy délamerikai nagykövethez megy feleségül, és hat gyereket szül. Az ’50-es években a televízió is színre lép. Brunella Tocci (1955) és Nives Zegna (1956) már a képernyőre, nem a filmvászonra kerül. A későbbi győztesek közül is sokan futnak be televíziós pályát, s egy-egy „Miss Italia” versenyen figyel fel valaki Stefánia Sandrelli, Rosanna Schiaffi- no, Sylva Koscina és Claudia Mori filmszínésznőkre. Ám az erkölcsök és a szokások nagyot változnak a hatvanashetvenes évekre. A szépség, a fényképarc és a termet pénzzé válik, nincs szükség többé gazdag férjre vagy filmkarrierre a kiemelkedéshez. A szépségkirálynőket szerződések várják, a reklámiparban vagy az olasz divatházaktól, manökenként. A szülők és a rokonok már nem ször- nyűlködnek, ha a család féltett szépsége a „Miss Italia” címre pályázik. A botrányok sem igaziak, hanem a tv-látványossághoz szükséges, mesterséges kellékek. Nagyot változott a szépségideái is az ’50-es évek óta. Ä mai szépségkirálynő-jelöltek már nem telt idomúak, hanem vékonyak, hosszú lábúak, amerikani- záltak. Salátán, joghurton élnek, szépségszalonok edzőtermeiben aerobik-gyakorlatokkal gyötrik magukat. Nem az elárusítópult mögül érkeznek, hanem az iskolapadokból. Ha nem lesz belőlük szépségkirálynő, mondják magabiztosan, akkor közgazdasági vagy jogi diplomát szereznek. Majdnem mind feminista elveket vallanak, de ezek nem gátolják meg őket abban, hogy megméressék derék- és csípőbőségüket, és kecsesen mozogjanak a kamerák előtt. A mostani hétvégi látványosság Salsomaggioréban másfél milliárd lírába került. „Miss Italia” védjeggyel hamarosan új kozmetikumsorozatot dobnak piacra. A gyártó a japán Shisei- do, amely állítólag megvette az egész rendezvényt, évekre előre, 7 millió dollárért. Magyar Péter „Miss Italia 1939 - 1989” Megválasztották Olaszország idei szépét a hét végén Salso- maggiorében, hatalmas televíziós látványosság keretében. Az új szépségkirálynő Eleonora Ben- fatto 16 éves gimnazista, egy Padova környéki faluból. 177 cm magas, mell-, derék-, csípőméretei ideálisak (89/64/92), a haja szőke, szeme gesztenyebama, 7 éve balettozik, és manöken szeretne lenni. Ez tíz álma most valóra válhat. Kereken 50 éve rendeznek Itáliában szépségversenyeket. Az elsőt 1939-ben találta ki egy ügyes reklámszakember, aki azt a feladatot kapta egy kozmetikai cégtől, csináljon kampányt új fogkrémének. Összefogott Ce- sare Zavattinivel, a neorealista film későbbi nagymesterével, egy képes hetilap akkori szerkesztőjével. így hirdették meg a versenyt: „Ötezer líra egy mosolyért”. Neves személyiségekből álló zsűri döntötte el, kié a legszebb, kié jelenjék meg a képeslapban. Már az első héten háromezer fényképet küldtek csinos és kevésbé csinos, reménykedő hölgyek, s Isabella Verney tanítókisasszony bizonyult a legszebbnek. Olaszország első szépe ma 74 éves, két felnőtt fia és kis régiségboltja van Rómában... A háború után kelt aztán igazán életre a „Miss Italia” verseny. A reklám mellett a moziipar szorgalmazta. Gépírónők, varrónők, bolti eladólányok, tisztes- úriházak álmodozó polgárleányai özönlöttek csapatostól, „próbafelvétel” vagy legalább egy statisztaszerep, képeslapfotó reményében. Fürdőruhában, ajkukon műmosollyal, de szorongó szívvel vonultak a dobogón a mohó fotósok és a szigorú zsűri előtt. Papa, mama, nagybácsi, testvérbáty kísérte őket. A zsűriben olyan nevek, mint Luchino Visconti, Vittorio de Sica, Carlo Cárrá futurista festő, Zavattini. Ketten az Európa Legszebbjéért vívott csúcsán És jöttek rögtön a botrányok is. 1947-ben az elbűvölően szép Eleonora Rossi Drago nem nyerhet, nagy viták után kizárják, mert kiderül, hogy félje és gyereke is van. Ugyanezen a versenyen ott van egy furcsa nevű falusi vadmacska: Lollobrigida. Nem találják túl szépnek, ruhája nem illik hajszínéhez, mosolyogni se nagyon tud. A győztes végül: Lucia Bőse. Kiszolgáló egy milánói cukrászdában. Fényképét egy barátnője küldi be, és amikor megjön az értesítés, hogy beválogatták őt a döntőbe, bátyja felpofozza. Talán az újságokba került pofonnak is köszönhető, hogy a zsűri a fagylaltoslányt részesíti előnyben. A szép Lucia azután évekig a képeslapok címlapján szerepel, különböző erkölcsi botrányok, társasági pletykák révén, végül egy spanyol milliomos veszi feleségül. Örökös a vita arról, hogy az ingerlő idomokat vagy az ártatlan, hamvas mosolyt honorálja-e a zsűri. A „szépségtudósok” többször fognak mellé, mint nem. A'40-es években a Mona Lizá-s mosolyú Rosanna Martinit koronázzák királynővé, valószínűleg a zsűri festőtagjainak érvelésére, míg a vesztesek között van Silvana Pampanini, akinek formás idomait azután a Rendszámháború — vagy valami más... Egy osztrák kocsinak nem szabad beolvadni a szürke betonba Egy darabka festett fémlemez miatt Hundertwasser háborúskodik a hatóságokkal Ausztriában. Hundertwasser szerint nemcsak egy fémlemezről van szó. Az osztrák közlekedési minisztérium szerint új rendszám- tábla kell az autókra, hogy éjszaka vagy sötétben láthatóbbak legyenek. A fekete alapon fehér osztrák rendszámok nem biztonságosak. Friedensreich Hundertwasser osztrák művész úgy véli, hogy pontosan az ellenkezőjére van szükség: fekete alapon hatalmas, fehér jelzésekre, s a tartományokat változatos színekkel azonosító különféle foltokra, címerekre. Hundertwasser így egy osztrák össznépi vita középpontjába került: milyen legyen az osztrák autók új rendszámtáblája — ez a kérdés. Hundertwassertől nem idegen a hadakozás. Néhány évvel ezelőtt meglepte az építészeket — honfitársait pedig jobbára elbűvölte — egy kaotikus színekben tobzódó lakótömb fantáziadús tervezésével és megépítésével. Ez a lakótömb ma már idegen- forgalmi látványosság. Hundertwasser azért küszködik, hogy megőrizze az osztrák identitást az utakon is — szerinte egy osztrák kocsinak nem szabad beolvadnia a szürke betonba: az emberek nem akarnak szabvány, mindennapi rendszámot, és láttatni akarják: ők osztrákok. Hundertwasser úgy véli, hogy az új rendszám kitűnő alkalmat kínál az osztrák nemzet azonosságának nemzetközi megkülönböztetésére — ellenkező esetben annak demonstrálására, hogy sikerült újabb lépést tenni a névtelen bürokraták által irányított, dehumanizált, arctalan társadalom felé. Már eddig is negyedmillióan csatlakoztak az osztrák művész nemzeti kampányához. S még ennél is többen osztják azt a félelmét, hogy ha Ausztria fehér alapon fekete jelzésű rendszámot használ majd, akkor semmi sem fogja az utakon megkülönböztetni az osztrákokat a nyugatnémetektől. Hundertwasser úgy véli, hogy Európa országútjain is ügyelni kell az identitásra. ”Ha egy kis ország az autóin nagy rendszám- táblákat, nagy jelzéseket használ, akkor ez jót tesz az önbizalomnak, s ha még világít is éjszaka, jp érzés — mintha egy nagy ország robogna az utakon ”. Hundertwasser szerint a rendszámtáblajóval több pusztán bürokratikus jelzésnél. ”Az emberek ösztönösen érzik, hogy a társadalom számokat akar csinálni belőlük — pedig nem akarnak számok lenni, ők egyéniségek akarnak maradni — még az utakon is” Mindenkinek valamiképpen meg kell különböztetnie önmagát a többiektől — különben megszűnik létezni — vélekedik Hundertwasser, aki az említett lakótömbbel demonstrálta, miként tükrözhetik az emberek saját egyéniségüket a környezetük révén. „Manapság az embereket ketrecekbe rakják, mint a csirkéket, vagy mint a rabokat a koncentrációs táborokban — és semmi esélyük, hogy változtassanak a környezeten, melyben pedig ők élnek”. Ha már rendszámtáblákról van szó — vagyis rendről, számokról —, különös élességgel fogalmazta meg véleményét a „sorba állított világról” Hundertwasser, a művész, a festő: "Az egyenes vonal jó eszköz arra, hogy civilizációnk vele kövessen el öngyilkosságot”. A nevezetes, kék, sárga, rózsaszínű lakótömb vonalaiban az ívek, a hajlított vonalak dominálnak, és ez jellemző Hundertwasser festményeire is. Vannak képei, ahol a mai város egyenes vonalak által uralt „tájképe” bekebelezi a csupa görbéből összeálló individumot. Az egyenes vonal merevsége miatt ő gyakorta él a spirális ívekkel. Hundertwasser gyakran jár Új-Zélandra, amelyet második hazájának tekint. Előszed egy zászlót — Új-Zéland új lobogójának tervét: a szögletes, fehér alapon egy pálmazöld spirál bontakozik ki. „A szögletes zászlón pörgő spirál a technológia és a természet egységét jelképezi” — mondja. ’’Béke a természettel — emberi fejlődés, összhangban a természettel”. Hundertwasser az egyede- kért, egyéniségekért, harmóniáért rajzol, fest és — paradox módon — tervez rendszámtáblát. Nem szereti az egyenes sorokba rendezett, arctalan világot. Európa országútjain pedig osztrák rendszámtáblákat szeretne látni az osztrák autókon, nem pedig hivatalokban kitalált, Ausztriát is csupán beszámozó fémlemezeket. Hívei petíciókat írnak alá, kocsijuk szélvédőjére, hátsó ablakára pedig az általa tervezett rendszámok miniatűijeit ragasztják. Görögország: Működésben a rendhagyó koalíció Görögországban a vártnál jobban működik a jobb- és a baloldal rendhagyó kormánykoalíciója. Vagy mondjuk úgy: jól működik a demokrácia. Amikor június végén Görögország államfője Harilaosz Flo- rakiszt, a Görög Kommunista Párt főtitkárát kérte fel kormányalakításra, a világsajtó szenzációként tálalta a hírt. Kommunista politikus kapott kormányalakítási megbízatást, először az ország történetében. Arra azonban senki nem számított, hogy Florakisznak sikerül is kormányt alakítania. Arra pedig végképp nem, ami végül — igazi szenzációként — bekövetkezett, hogy a jobboldali Új Demokrácia Párt és a kommunisták vezette baloldal alakít kormányt. A görög lapokban és a világsajtóban akkoriban sokféle találgatás látott napvilágot — kivéve ezt az egyet. Pedig megvan a maga logikája ennek a jobb-bal koalíciónak. A jobb- és a baloldal egyaránt követelte és célul tűzte ki a leköszönő szocialista kormány körül megszaporodott botrányok és korrupciós ügyek elfogulatlan kivizsgálását, a közélet megtisztítását. Ez a törekvés lett koalíciójuk alapja, ám együttműködésüknek azon túl is mutatkoznak sikerei, hogy parlamenti bizottságokat állítottak fel a Koszkotasz bankár sikkasztási botrányába belekeveredett volt kormánytagok ügyének és más anomáliáknak a feltárására. Az athéni parlament nemrég gyorsított eljárással megkezdte egy olyan — a baloldali Fotisz Kuvelisz vezette igazságügyi minisztérium által előterjesztett — törvényjavaslat vitáját, amely felszámolja az 1944 — 1949. évi polgárháború utolsó — a baloldali résztvevőkre hátrányos — következményeit is. Ennek érdekében Andreasz Papandreu kormánya már sokat tett az utóbbi nyolc évben, de nem tett meg mindent. Sokakat például, bár időközben más országok állampolgárai lettek, máig nem engednek be Görögországba, még látogatóba sem. A törvényjavaslattal összé- függ, hogy ünnepélyesen elégették a közéleti személyiségekről és magánemberekről összeállított titkos dossziékat. Papandreu kormánya is elhatározta ezt, de szintén csak félmunkát végzett: a titkos dossziék egy részét nemcsak megőrizték, de anyagukat ki is egészítették. A mostani kormány szóvivője hangsúlyozta, hogy a dossziék adatait nem táplálták számítógépekbé, így megsemmisítésük végleges. A neves politikusok és ellenállók dossziéit — történelmi emlékként — megőrizték. Nagy Károly
