Heves Megyei Népújság, 1989. szeptember (40. évfolyam, 206-231. szám)
1989-09-01 / 206. szám
4. KULTÚRA — KOZMUVELODES NÉPÚJSÁG, 1989. szeptember 1., péntek Alapvető cél: a minőségi szint emelese Beszélgetés az új tanévről Egy-két nap, és vége a vakációnak, s kezdődik az a tíz munkás hónap, amelynek jellemzőiről, újdonságairól, követelményeiről beszélgettünk dr. Kovács Jánossal, a megyei tanács művelődési osztálya vezetőiével. — Miként alakultak a tárgyi feltételek? — Beruházásaink időarányosan valósultak meg. Szőkébb hazánkban öt helyütt — többek között Erken, Átányban, Bodony- ban — bővítették az óvodát, illetve avattak új intézményt. A középiskolák sem panaszkodhatnak. Az egri GMSZ nyolc tanteremmel gazdagodott. Ez a blokk a korszerűbb technikusképzést szolgálja. A járulékos műszaki megoldások egyértelműen hozzájárulnák a komfortosabbá tételhez. A selypi szakmunkásképző intézet maidhogy teljesen társadalmi munka révén tornacsarnokkal, illetve két teremmel gyarapodott. Elkezdődött a gyöngyösi Nemecz József Szakközépiskola nagyobbítása. A megye- székhelyen mától megnyílik — a volt minorita rendházoan — az a középiskolai kollégium, amely 270 lánynak ad majd otthont. A földszinten pedig múzeumi nép- művészeti kiállítás várja majd az érdeklődőket. A barokk város Egészségügyi Szakközépiskolájának és Szakiskolájának diákotthona az előbb említett helyre költözött, így aztán itt kedvezőbb körülmények között tevékenykedhetnek a tanárok, a diákok. Zárult a hatvani Bajza József Gimnázium és Egészségügyi Szakközépiskola fejlesztése is, mintegy 10 millió forintos támogatásból. — Lesz-e elég pedagógus? — Tulajdonképpen augusztus végén rendeződtek a sorok. Tény az, hogy az óvodákban nem lesz gond. Van elég közép-, illetve felsőfokú végzettségű szakember. Ugyanakkor az is igaz, hogy — főkent a kistelepüléseken — a helyettesítés nem oldható meg ilyen szinten. Képesítés nélküliek lesznek az also és a felső tagozatokban is. Megnyugtató viszont az, hogy többségük már valahol folytatja felsőfokú tanulmányait. Vigasztaló az is, hogy — a korábbi évekhez viszonyítva — csökken azok száma, akiknek hiányzik a „jogosítványuk ”. — Köztudomású, hogy megugrott a nyugati nyelvek iránti érdeklődés. Bizonyára túlzottak az óhajok... — Ez így igaz, hiszen az igény százszázalékos, a lehetőség azonban elenyésző. Tudomásul kell venni, hogy a kívánságok nem teljesülhetnek máról holnapra, ugyanis hiányzanak az ilyen szakos tanárok. Véleményem szerint 10-15 év múlva rendeződhet a helyzet. S ha már itt tartunk, azt azért meg kell jef yeznem, hogy a minisztériumi ejelentés túl látványos volt. Az érintettek, az illetékesek nem számoltak a valósággal. Mellesleg az se vitatható, hogy nyugaton az orosz ismerete az általános intelligencia része. Különösképp sok a probléma a némettel. Azt hiszem, okos dolog lett volna, ha az egri főiskolán vagy a Kossuth Lajos vagy az Eötvös Loránd Tudományegyetem kihelyezett tagozataként indult volna ilyen képzés. Összegezve úgy látom, hogy a minisztérium előbb léphetett volna, s ha ezt követi a kétségkívül hatásos bejelentés, akkor most jóval kevesebb lenne a probléma. — Mennyi béremelésre számíthatnak a katedrán állók, s miként oldják meg az elosztást? — Augusztus 3-ra mindenütt megkapták a 16 — 17 százalék közti összeget. A személyenkénti odaítélés, mérlegelés, differenciálás teljes mértékben a testületek feladata, mindenesetre osztályunk — a Pedagógus-szakszervezet megyebizottságával együttműködve — útmutatót küldött mindenhová, hogy megkönnyítse az eligazodást. Ehhez a kérdéskörhöz hozzá kell fűznöm néhány gondolatot. A téves információk, a legendák ellenére felelősségem tudatában jelentem ki, hogy a megyei tanács, illetve szakigazgatási szervünk arra törekedett, hogy enyhítse a lemaradást, méghozzá nem is kis tételekkel. Hadd illusztráljam ezt egy kifejező erejű adalékkal. 1989-ben 43, plusz 5,6 milliót fordítottunk kompenzálásra a megyei központi alapból. Amikor a nehézségekre utalunk, akkor ezt is figyelembe kell vennünk, ezt is illik mérlegelni. Felhívtuk a helyi tanácsok figyelmét arra, hogy a tartalékok felhasználásával tovább javíthatnák a helyzetet. Sajnos, erre nem nagyon reagáltak, holott rajtuk is sok múlik. Bizonyára jó néhá- nyan emlékeznek még a lőrinci esetre, amikor a nevelők nem vették fel az egyszázalékos jutalmat. Ez ekként hatásosan hangzott. Ugyanakkor nem szóltak arról, hogy korábban már „felélték” a tavaly novemberi, illetve decemberi pénzmaradványokat. Megtehették volna ezt 1989 terhére is. Mi felajánlottuk, hogy ha bajba kerülnek, akkor 100 ezer forinttal kisegítjük őket. Ez nem alku, nem adomány jellegű javaslat volt, mert tudtuk, hogy bizonyos összegekre feltétlenül számíthatunk. Hisszük azt, hogy akkor képviseljük az ügyet, ha nyíltan feltárjuk a problémákat, s azért harcolunk, hogy megteremtsük — méghozzá állami forrásokból — az esélyegyenlőséget. Egyébként nekem is az a véleményem, hogy ez az alig 17százalék meglehetősen kevés. Mindenki joggal számíthatott 20-ra, hiszen a kormány a közoktatásban dolgozóknak szánta az egész summát. Később azonban módosult a képlet, hiszen ehhez a csoporthoz társították a felsőoktatásban tevékenykedőket is. Ezért csappant meg a pénz, s ez ellen senki sem tiltakozott, holott lehetett volna. Nem is szólva arról, hogy ha az esztendő elején, azaz januárban történik mindez, akkor 25 százalék jut a borítékba. Egy biztos: megindulhat a kéréshadjárat a következő korrekcióért. — Megfogalmazódtak-e olyan központi irányelvek, amelyek rögzítik a legfontosabb teendőket? — A minisztérium nem adott ki ilyeneket. Mi természetesen — intézménytípusonként — javasoltunk valóra váltható tippeket. Az óvodákban terebélyesedhet a kísérletező kedv, az uj nevelési program megvalósítása. Az általános iskolákban a tartalmi előrelépésre lehet és kell koncentrálni, nem feledkezve meg az alapképzés nívójának javításáról. A középfokon — a gimnáziumokban — erősíteni szükséges a klasszikus felkészítő jelleget, másutt pedig az integrált szakképzéssel összefüggő munkálatok az elsődlegesed. Nem hagyjuk magukra a vállalkozó kedvűeket. Jövőre létrehozzuk azt a közoktatási innovációs alapot, amelyből csak azok részesülnek, akik kézzelfogható eredményekkel rukkolnak ki. Dédelgetett elképzelésünk a helyi nevelési rendszerek kidolgozása. Szerep kell, hogy jusson a racionalitásnak. Azok cselekszenek helyesen, akik elutasítják a pillanatnyi, többnyire harsány divathullámokat, s kizárólag az örök, a maradandó etikai értékek tudatba plántálására törekszenek. A gyerekeket meg kell tanítani arra, hogy beilleszkedjenek a társadalomba, a szűkebb közösségbe, a családba. Ezt a szándékot, ezt az akaratot nem befolyásolhatja a váltakozó politikai közhangulat. Ezzel összefüggésben felvetődhet a vallástanítas kérdése. Nos, meggyőződésem az, hogy a kívánalmaknak eleget kell tennünk, s ennek nincs is különösebb akadálya. — Az ország a gazdasági, az erkölcsi válságtól gyötrődik. Ez a szituáció bizonyara érinti a iskolán belüli légkört is. Minderről mi a véleménye? — Az lenne az ideális, ha az összes iskolában önmagáart felelős kollektívák szorgoskodnának, messzemenőleg Kiaknázva az oktatási törvény kínálta adottságokat. Meg kell mondanom, hogy még egyáltalán nem tartunk itt. Az egzisztenciális problémák, a külső negatív tényezők néhol erős konfliktushelyzeteket produkálnak. Elég csak az egri GYIVI-ben felkavarodott indulatokra utalni. Az itteni „viharról” a nyilvánosság különböző fórumain is elhangzottak a prók és a kontrák. Meggyőződésem az, hogy ettől az intézménytől nem lenet azt követelni, mint mondjuk, egy ortodox leánygimnáziumtól. Az összképet számos szubjektív elem is árnyalja. Meg kell jegyeznem, hogy osztályunk mindig reálisan értékelte, súlyozta a felvetődött problémákat, a vezetői hibákat. Nem húzódozva a figyelmeztetéstől, a jutalom, illetve fizetésemelés csökkentésétől sem. Sosem érdekünk az. hogy személyeket, illetve iskolákat favorizáljunk, s így részrehajlókká váljunk. Ebben az esetben sem fordulhat elő ilyen. Végül is hozzánk került a legutóbbi névtelen levélben jelzett gazdasági anomáliák vizsgálata. Pártatlanul tájékozódunk, külső szakértőt is felkérünk. Remélem, megnyugtatóan zárhatjuk ezt a vitaözönt is, mert csak nyugodt atmoszférában bontakozhatnak ki a meglévő képességek, csak így emelhető a minőségiszint... Pécsi István írói testamentum Németh László: Irgalom — orosz nyelven Németh Lászlót az orosz irodalom magyar fogadtatás-történetében előkelő hely illeti meg. Tízezer oldalt fordított oroszról magyarra. Ő tolmácsolta magyarul többek közt az Anna Kareni- nát, A. Tolsztoj Első Péter című művét stb. A Puskinról szóló, máig egyetlen magyar nyelvű kismonográfiának — és a Csapda című Puskin-drámának is — ő a szerzője. Tolsztojról, Dosztojevszkijről, Csehovról, az orosz nyelvről, orosz műfordításairól szóló esszéi bizonyítják, hogy az orosz irodalom magyar recepciójában külön minőséget képvisel. Köztudott, hogy fordítói és esszéírói munkásságának elismeréseként a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa 1968-ban a Znak Pocsota (A Megbecsülés Jele) érdemrenddel tüntette ki... Orosz fordításai, esszéi elismertek a magyar köztudatban, de számunkra izgalmas és tanulságos az is, hogyan fogadta az ő műveit az orosz (a szovjet) irodalom. Németh László művei közül orosz nyelven 1958-ban jelent meg a Galilei című dráma, aztán egy interjú és néhány, az orosz irodalommal és nyelvvel foglalkozó esszéje után Puskin című könyvéből részletek láttak napvilágot. 1971-ben a Gyász című regénye jelent meg oroszul, amelyet lett, litván, észt és üzbég nyelvre is lefordítottak. Majd a Bűn című regénye, aztán pedig az Égető Eszter (1974) került a szovjet olvasók kezébe. A modern magyar dráma című orosz nyelvű gyűjteményes könyvben a Nagy család is szerepelt. Németh műveinek szovjetorosz fogadtatásáért sokat tett: Sargina Ludmila, Oleg Gromov, Ivan Szalimon, J. Bocsarkova, Anna Livanova, Geiger Béla, Ivan Mehela, O. Taraszenko, Ju- rij Guszev, Dénes Nelli, Jelena Malihina, valamint Kiss Ferenc, Kocsis Róza, Bodnár György, Kristó Nagy István, Bakonyi István... Nemrég 100 ezer példányban látott napvilágot Németh László regénye: az Irgalom. Fordítója, Jurij Guszev, aki a magyar-szovjet irodalmi kapcsolatok terén eddig is kiemelkedő tevékenységet végzett. Mostani munkája az eddigi teljesítmények betetőzését jelenti. A könyvhöz Bodnár György írt előszót, amelyben az Irgalom keletkezéstörténetét, a magyar prózafejlődésben elfoglalt helyét elemzi. Néhány sorban azonban sommás megállapításokat találunk. A két világháború közötti időszakra csupa politikai-ideológiai kategória vonatkozik: a kor magyar irodalma csupa illúzióból, ellentmondásból, „harmadik út”-ból stb. áll. A „népi írók” munkásságában a falu idealizálását látja: Illyés Gyulát, Veres Pétert, Darvas Józsefet, Szabó Pált, de még Németh Lászlót is a falu „idealizáló”-jának tartja az orosz nyelvű bevezető. Szinte hihetetlen, hogyan kerültek ezek az egyoldalúságig sommás megállapítások, a korábbi szovjet irodalomtörténeti munkákból ismert toposzok, ebbe az elegáns, értőn lényeglátó előszóba. A regény keletkezéstörténete szinte az egész írói pályát átfogja „a fényre jutás keresgélésétől a fénytől megválás búcsúszaváig”. Az 1921/22-es foganástól, a verses drámák közt felmagzó Téle- makhoszon át (1926) az első, 1932-ben készült szövegváltozatig, majd az 1964-es kiteljesedésig. Hősnőjében, Kertész Ágnesben alkotta meg „Medici-kápol- nája leghajnalibb alakját”. Jurij Guszev fordítása eszmei, művészi szempontból is korszakos, életművet záró regényt ad a szovjet olvasók kezébe. Németh László testamentum érvényű írói üzenete fogalmazódik meg benne művészi formában. A címadás magyar párja a görög ele- osnak, a héber hésédnek, az orosz miloszergyijének... Németh figyelmeztetése egyre érvényesebb: az etikum és minőség jegyében őrizhető meg, kapcsolható össze az emberarcú társadalmi átalakulás és az irgalomtan, amelynek alapelve a humánum. A jövőről szőtt álmát fogalmazza meg az Irgalomban, azt, amit esszéíróként a Tolsztoj- emlékbeszédben: „Minél jobban kijutunk a szocializmus harcos, lázasan építő korából, s minél inkább az új épület otthonossá tétele, a megsokszorozódott művelt elmék magasabb élete lesz a cél, melyre a legjobb erő összpontosul.” A moszkvai „Hudoszesztven- naja Lityeratura” Kiadó jól választott, égetően fontos Németh László-művet jelentetett meg oroszul, a Zarubezsnij roman XX-go véka (A XX. századi külföldi regény) sorozatban. Cs. Varga István Dokumentumfilm készül az 1956-os mosonmagyaróvári eseményekről Az 1956-os mosonmagyaróvári eseményekről, az október 26-ai tragikus sortűzről és a felelősségre vontak peréről forgat dokumentumfilmet a Mozgókép Innovációs Társulás Zsigmond Dezső és Erdélyi János rendezésében. Az alkotók a Magyar Demokrata Fórum helyi szervezete és a BM segítségével felkutatták a szemtanúkat, az egykori akadémistákat, a sorkatonákat és a város polgárait, közreműködésükkel rekonstruálják a több mint három évtizede történteket. Képünkön: Készült a felvétel a szemtanúkkal és túlélőkkel * (MTI-J'otó: Matusz Károly) tanítónő A z autóbusz-megállóban a záportól verten egy ember toporog, közelebb érve látom, hogy egy fiatal nő, zsebredugható tökhéj kabátban. Fékezek, kinyitom a kocsiajtót, mire ő kucsmás fejét előredugja, hálásan rámpillant és félig kint, félig bent hámozni kezdi magáról a köpenyt. — Csurom víz lesz a kocsija. — Sose törődjön vele, az a fontos, hogy végre partra úszott, a kabátját meg dobja bátran a hátsó ülésre, biztosan megszárad Egerig. Kezét nyújtja, kölcsönösen bemutatkozunk. — Bárány Éva tanítónő. Mindössze néhány nap van hátra augusztusból, küszöbön az ősz, de úgy zuhog a nyári zápor, mintha dézsából öntenék. A falucska utcáin telnek a tócsák, gyűlik a víz az aszfaltgödrökben, az emberek fedél alá húzódnak és csupán a libák meg a kacsák mászkálnak kéjelegve az úszta- tóvá duzzadt, régi patakmederben. — Kellett ez az eső, csak jég ne legyen... Megdörren az ég, hosszú, fényes villámok cikáznak a szürke felhők között, az eső tovább csapkodja, veri az ablakot. — Szívügye a mezőgazdaság? Ujjaival csapzott, kócos hajában turkál, finoman, alig észrevehetően eligazítja felhúzódott szoknyáját, majd a táskájából tükröt szed elő, rámpillant elnézést kérőén, rúzzsal kihúzza a száját, majd bepattintja és maga mellé rakja. — Az emberek a szívügyeim! Két faluval odébb már csendesedik a zápor, alábbhagy a szél, szelídülnek a borulások, és hatalmas szivárvány öleli át az elénk tárulkozó eget. A tanító néni tapsolva mutatja az égi tüneményt: — Ha ezt most látnák az én kis csibéim... Magunk mögött hagyjuk az esőt, újra süt a nap, füstölögve szárad az út. — Melyik osztályt tam'tja? — A negyediket. Szerencsére ő is kíváncsiskodik — hol, merre jártam, sokat fogyaszt-e a kocsim —, így nincs szükség mondvacsinált bevezetőkre. — Egerből jár ki? — Itt lakom. Méghozzá egyedül egy háromszobás, kertes szolgálati lakásban, de amíg el nem kezdjük a tanítást, naponta hazabuszozok. Bólogatok, morgok valamit a bajuszom alatt, fél kézzel megigazítom az ülésről éppen lecsúszni készülő száradó köpenyt. — Merész vállalkozás. — Miért lenne? Óvodás koromtól tanítónőnek készültem, és hivatásból teszem azt, ami a kötelességem. Itt szeretettel fogadtak és bizonyára rosszulesne nekik, ha ugródeszkának tartanám ezt a helyet. Elnevetem magam. — Hová lehet innen ugrani? Hallgat egy ideig, száradó hajából kellemes illat árad, durcásan húzza össze szépen ívelt fekete szemöldökét. — Nem akartam megbántani! Elvégre beszélgetünk és jól tudom, hogy a városkörnyéki nevelők többsége kijáró és leghőbb vágyuk, hogy egyszer hazakerüljenek. Lehet, hogy a tények győzik meg, lehet, hogy büszkesége erősebb ezeknél, mert a homlokráncai elsimulnak, megnyugszik és ujjúval a párásodó ablaktáblára felírja a nevét. — Szólítson Évának, olyan fura, hogy azt mondja nekem; tanító néni. Újból záporba kerülünk, ismét töröltetni kell az ablakot, pár szem jég is koppan a kocsi tetején. — Mennyi a fizetése? Hangosan felnevet és tenyerével a térdére csap. — Tudtam, hogy ezt nem hagyja ki! Egyébként pontosan most nem is tudom, de elégedjen meg annyival, hogy ha a pénzt nézném, akkor ma nem ülnék a maga kocsijában. Apuék segítenek, én pedig egy kis Polskira gyűjtök. Ismerem ezt a falut abból az időből, amikor Éva talán azt sem tudta, hogy hány kilométerre van Egertől, de akkor még volt önálló tanács, nyolcosztályos iskola, orvos, sőt egy jól gazdálkodó tsz is. — Él tehát a hivatásának... — És árulom a petrezselymet! — mondaná apu. Megint kisüt a nap, áprilist játszik velünk az augusztus vége, az ember nem győzi követni és elviselni a folyamatos változásokat. Eszembe jut egy régi emlékem, amikor, mint ifjú kezdő pedagógus, hazavittem az első fizetésemet egy félig telt szatyorban... — Értse meg! Én szeretem azt, amit csinálok, miközben tudom , hogy az élethez a fennkölt hivatás nem elég, de szégyenkezésre itt nekem van okom... Később a gyerekekről beszél, az osztályteremről, amely az idén talán még soha nem látott szépségében fogadja majd a kis lakókat. A házuk előtt állok meg, ahol megpillantom az egyik kedves ismerősömet, Éva édesapját. — Hazahoztam a lányodat! Remek teremtés. Felhívnak magukhoz, anyuka kávéért szalad, de Éva az útját állja: — Én főzöm a kávét anyuci! Elvégre önálló, kereső nő vagyok, nekem kell megköszönnöm a fuvart... A papával beszélgetünk, minden szava csupa aggódás, a lánya jövője miatti félelem: — Eltemeti magát ott, az Isten háta mögött. Nem is szólva arról, hogy hivatástudatért nem ad húst a hentes... Éva bizakodó: hisz a remény éltető erejében... Szalay István
