Heves Megyei Népújság, 1989. szeptember (40. évfolyam, 206-231. szám)

1989-09-02 / 207. szám

8______ NÉPÚJSÁG — HÉTVÉGE NÉPÚJSÁG, 1989. szeptember 2., szombat

I

degenként önmagunk ?

MI helyettesíti majd az elefántcsontot?

Van Illyés Gyulának egy verse a negyvenes évekből: Árpád a. címe. A honfoglalás szorongató élményeit örökíti meg, visszaálmodván magát a költő az ősök korába: űzött-hajszolt embertömeg volt az, amelyet a Hősök terén fölállított emlékmű büszke daliákként merevít lenyűgöző alakzatba. Menni-maradni egyformán veszélyes volt az Illyésnél megelevenített magyarság számára.

Tudjuk jól, s költőnk másutt ki is fejezte, hogy Árpád döntése nyomán a Kárpát-medence itt lakó népeivel való elvegyülés nem vált kárunkra, bár elvesztette a bőr keleti „sárgás aranyát”, kisimult „a szép hiúzszem-szö- gellet”. Nyertünk itt fölgyülemlett tapasztalatokat, tudást; kölcsönzött szavakba foglalva is.

Ám az igazi haladást mindig nyugat felől reméltük (ahová hajdan fegyveresen kalandoztunk, egész az óceánig.^ Felületesen és mélyen is érvényesül s megnyilvánul ez ma is.

Köszönni sem igen tudunk a magunk módján. A napszakos jókívánságot férfiaknál kiszorítja a németből fordított kezét csókolom, tegeződve szervuszt mondunk, a latin servus humillimus, alázatos szolgája nyomán. Meg sziát — a szervusz származékaként, olasz csaót, és — kiír- hatatlanul — angol hellót. Pedig a magyar üdv! köszönés megtenné nagyon is ebben a szerepben.

Bőg a Danubius Rádió német nyelvű adása ott is, ahol egy árva

szót nem értenek belőle, de mert divatos: hát csak hadd bőgjön. Angol nyelvű popzene, diszkómuzsika ömlik egész nap a rádióból, tévéből, szórakozóhelyeken, s ez is jobbára csukott agyakat bombáz, mert angolul sem tűi sokat tudnak Magyarországon. Nincs sok köszönet abban sem, ha a Calypso Rádió magyar beszédét hallgatjuk: diszkó-magyarság ez, idegesen és önkényesen fölkapott szótagokkal, szó közben, szó végén. Teljesen idegen zene — ám ragályosan terjed, s lassan-lassan a közbeszéd is átveszi.

Mindeme divatjelenségek már-már nemzeti önazonosságunkat veszélyeztetik. Kelünk s fekszünk idegen és túl hangos szórakoztató zenére, s napközben is részünk van belőle, ha kívánjuk, ha nem. Mit lehet csinálni?

Az egyik lehetőség, hogy — nyelveket tanulunk, s akkor már a majmolásból megértés lehet, s a divat is visszaszorul, kezdjük ismét nem szégyellni azt, ami magyar, ami a mi hagyományunk. Közeledik a Bécs—Budapest Világkiállítás (én szurkolok érte, hogy meglegyen!), s akkor nem csak mutogatni kellene a hozzánk érkező külföldieknek. Ilyen-olyan okokból az orosz nyelv tanulásának kiszorítására szövetkeznek manapság. Jó, e nyelv kizárólagos tanuralma az iskolában fölösleges tűlzás volt. (Megjegyzem: sok helyütt — sajnos — nem jól tanították; az

orosztanárok színvonala általában kétségbeejtő volt Magyarországon.) De azt is látni kellene, hogy mindamellett az orosz: ENSZ-világnyelv, s a Föld jókora darabján el lehet vele boldogulni. A gazdasági megújulás nálunk inkább a nyugati nyelveket helyezi előtérbe. Méltán, de azért — megismétlem — az orosz vagy más szláv nyelv ismerete remélhetőleg nem válik ezután sem restellni valóvá.

Finnugor nyelvű nép vagyunk. Legközelebbi nyelvrokonaink — a Szovjetunió területén — messze élnek tőlünk, és már olykor csak néhány ezres lélek- számban találhatók. De ott vannak a finnek, az észtek. Az előbbiek a politikai-gazdasági fejlődés világra szóló csodáit produkálják, az utóbbiak is bámulatos kultúrát fejlesztettek ki. Mégis: ha finn gazdasági szakember, bankár, politikus érkezik hozzánk, legtöbbnyire angolul beszélnek vele, az észt meg végképp közvetítő nyelvre szorul. (Vendégeink közül is igen ritka, aki meg — magyarul tud.) Miért ne lehetne néhány középiskolában elindítani s kiszélesíteni az egyetemen a finn', az észt nyelv oktatását? Miért nem lehet — magyar fordítások révén is — elevenebbé tenni a finnugor ösz- szetartozás-tudatot hazánkban? Miért nem indul el egy olyan vállalkozás, hogy Magyarország — mint a legnagyobb lélekszámú finnugor haza — e kultúra központjává váljék? Társtalanságérzetünk, melyről költők oly sokat panaszkodtak (s az öngyilkossági, alkoholfogyasztási s más statisztikák is árulkodnak), csökkenhetne ily módon, nemzedékek szívós munkájával.

Hát igen, így vagyunk. A jó múltkorában figyeltem megdöbbenve, hogy az USA-ból pár hónapos tanulmányúiról hazaérkező ifjú magyar filmrendező idegenszerű kiejtéssel beszélt az ariyanyelvén. (Talán divatból, tréfából, meghökkentő célzattal — egyik se mentség.) Míg hosz- szú-hosszú évtizedek óta idegenben élő magyar művészek, tudósok úgy szólalnak meg rádióban, képernyőn, mintha tegnap mentek volna el tőlünk! Legalább ilyen szintre kellene hoznunk általánosan magyarságunk tűrőképességét!

Valami baj van tehát azonosságunkkal, azonosságunk tudatával.Nem véletlenül,hiszen már arról is vita folyik: hol is élünk voltaképp: Kelet-Európábán, Közép-Európában, Közép-Ke- let-Európában vagy Kelet-Kö- zép-Európában?

Jó lenne mielőbb választ találni ezekre a kérdésekre, mert az épülő „Európai Házban” a magyarság csak úgy lehet fontos és érdekes, ha hiteles önmagát mutatja ott, s nem valamiféle zagyvalékot, mely erre is, arra is hasonlít, éppen csak önmagára nem.

Kőháti Zsolt

Érdekességek innen-onnan

Szibériában, az Aral-tó vidékén megtalálták Petőfi Sándor földi maradványait — szólt a szenzációs bejelentés. A hír kapcsán érdemes megemlíteni, hogy Petőfi kortársai sem akarták elhinni, hogy a költő nyomtalanul elpusztult a segesvári csatában. Legendák keringtek megmeneküléséről, sőt, hosszú évtizedeken át akadtak, akik különböző helyeken látták felbukkanni a költőt. A Petőfiről szóló legendák egyikét Móra Ferenc jegyézte fel. Ezek szerint a költő kibujdosott Szerbiába, ott egy pap megszánta a fiatal embert és felfogadta sekrestyésnek: „Állítólag Petőfi nagyon boldogan élt sekrestyés szerepében halálos holtáig, mert tökéletesen sikerült neki elbújnia ebben az inkognitóban” — írja Móra Ferenc.

Hazánk földrajzi érdekességei közé tartozik, hogy 1866 nyarán a Fertő-tó teljesen kiszáradt és a környék élelmes földművesei a meder nagyobb részét fel is szántották, de a sós, iszapos talajt nem tudták termőfölddé varázsolni. A tó a 20. században is változtatja „méreteit”, vízfelszínének területe a legmagasabb vízálláskor 337, a legalacsonyabbnál 183 négyzetkilométer. A legnagyobb vízfelszínt II. József utalkodása idején, 1786-ban mérték: ekkor 515 négyzetkilométer nagyságú területet borított víz.

*

Homoszexuálisok is köthetnek házasságot Dániában, jobban mondva hatóságilag bejegyzett partneri kapcsolatra léphetnek. A

koppenhágai parlament a közelmúltban kétharmados többséggel elfogadta a benyújott törvényjavaslatot. A beterjesztés támogatói — többségükben baloldali képviselők — hangsúlyozták, hogy az új törvénnyel az AIDS terjedését igyekeznek lassítani. A homoszexuális „házaspárokat” a hagyományos módon házasodókkal azonos jogok illetik meg. Különbség azért akad: a homoszexuálisok nem fogadhatnak örökbe gyereket, és egyházi esküvőt sem köthetnek.

A Panama földrajzi fogalom, közszót a franciák csináltak belőle. 1881-ben egy francia részvénytársaság hozzákezdett a Panama-csatorna építéséhez, amely a Csendesóceánt köti össze az Atlanti-óceánnal. Az építkezés 1888-ig — különböző nehézségek miatt — 1400 millió frankot emésztett föl, és így is csak a munka harmada készült el, a társaság a csőd szélére került. A bukás eltitkolására új sorsjegykölcsönt bocsátottak ki 600 millió frank értékben. A kibocsátás engedélyezéséhez számos parlamenti képviselőt kellett megvesztegetniük. A sorsjegyek ellenére a társaság 1889-ben mégis tönkrement, odaveszett a francia kisemberek pénze. A képviselőházban is kitudódott: több miniszter és képviselő is részese volt a botránynak. Azóta nevezik világszerte az ilyesfajta piszkos, vesztegetési ügyeket panamának. A magyarban főnév és ige is keletkezett belőle: panamista, panamázik.

HAMBURG, NSZK: Steinway, az ismert zongorakészítő elhatározta, hogy nem elefántcsontból fogja készíteni a billentyűket zongoráihoz, így a maga módján hozzájárul az afrikai elefántok védelméhez. Steinway kijelentette, hogy a raktárában lévő elefántcsontkészletet még felhasználja, de utána valamilyen helyettesítő anyagot alkalmaz majd.

Készülnek az elefántcsont-billentyűk Steinway gyárában, ahol évente 1400 zongorát és 350 pianínót állítanak össze.

(Telefotó — MTI Külföldi Képszerkesztőség)

Kivégzettek veséje valutáért

Kína megtalálta a módját, hogyan legyen úrrá az átültethető vesék krónikus hiányán. Kantonban például a halálra ítélteket rögtön a kivégzés után műtőbe szállítják, és a veséjüket a kivégzés után hat órán belül átültetik.

A világméretű nagy szervkereslet miatt még külföldi betegek is sorban állnak a kínaiaknál. Egy vese átültetéséért, még ha gyilkosé, betörőé, szexuális bűnözőé vagy csempészé, tolvajé vagy korrupt párttagé volt is (ezt a kört ugyanis Kínában halálbüntetés fenyegeti), a betegek hajlandók akár 70 ezer hongkongi dollárt is (15 ezer márkát) fizetni. Míg Európában egy szervátültetéshez rendszerint be kell szerezni az elhunyt donor hozzátartozóinak beleegyezését, a kínaiak megkímélik magukat ettől. Ho Meiszim, a hongkongi Nanfang Klinika képviselője: „A harag elkerülése érdekében a dolgot inkább nem vitatjuk meg senkivel”, még a halálra ítélt „donorral” sem. Valóban lehetne harag. A legtöbb kínai ugyanis vallásos és ragaszkodik ahhoz, hogy holttestét sértetlenül temessék el. Etikai megfontolások sem esnek latba, hiszen a bűnözők végül is „jó célt szolgálnak”. Kína szokatlan szervadási politikája folytán, melyet a kormány támogat, valamelyest enyhült a szervpiac feszültsége. Kantonban mégis még mindig 50 névből álló várakozólista van, amely nem akar rövidülni. Az adományozott vesék exportja egyelőre szóba sem jön. A vesék mégis hoznak valutát, mert a legtöbb beteg Hongkongból és külföldről jön. A betegeknek rendszerint 45 napos kantoni tartózkodással kell számolniuk. A szerv és a műtét ára aszerint ingadozik, hogy a beteg honfitárs-e vagy idegen.

Ami mindenkinek nyereséges

Én nem politizálok,

kérem

Amikor azt halljuk: a különböző ifjúsági szervezetek, csoportosulások, egyesületek stb. jószerével nem csinálnak semmit, felüdülés, ha belebotlik az ember egy jól működő rendezvénysorozatba. Mint amilyen például a TIT budapesti Bocskai úti Természettudományi Stúdiója szervezésében is fellelhető.

A stúdió többek között oktatóközponti tevékenységgel is foglalkozik, kiemelt munkájának tekinti a környezet- és természetvédelmi ismeretek széles körű terjesztését. Ezt különböző programok segítik. Közülük kiemelkedik az, mely főleg a stúdió munkatársának, Kapitány Katalinnak köszönhető, aki egyben nagyon sok rendezvény ötletadója is.

A természetvédelmi programok között jelentős helyet foglalnak el azok a vetélkedők, amelyeket iskolások számára rendeznek. Már hagyományosnak mondható az az országos, Bugát Pál nevéhez fűződő verseny, amit minden évben megszerveznek. Erre a vetélkedőre a középiskolások jelentkezhetnek. Menete a következő: három-három tanulóból álló csapatokban versenyeznek a résztvevők. Az elődöntő általában áprilisban zajlik, a döntő augusztusban van, Gyöngyösön. Hogy miért pont ott, egyszerű a válasz: Bugát Pál orvos, nyelvújító, a verseny névadója e városban született. A gyerekek biológiából, fizikából és kémiából készülnek fel. A kérdéseket úgy állítja össze a zsűLátogatás a TIT-stúdióban

ri, hogy a három tárgy ismeret- anyagát együttesen használják fel a versenyzők.

A döntőn írásbeli és gyakorlati feladat egyaránt van. Általában el kell végezni valamilyen kísérletet is, amelyről jegyzőkönyvet készítenek a tanulók. A döntők jó alkalmak például kirándulásokra is. Sok esetben túrával összekötve, játékosan mérettetnek meg a diákok, s a kirándulás végére szinte már eldől a helyezési sorrend.

E vetélkedő hosszú távú célja, hogy az összes témát, mely a természettel (természeti jelenségekkel) kapcsolatos, feldolgozzák. Tavaly például még „itt voltak a Földön” a tanulók, s ennek megfelelő témakörből kapták a kérdéseket. Az idén már „elhagyták” a Földet, és a Földön kívüli természeti jelenségek kerültek előtérbe. Ezért aztán a jelentkezőknek el kellett olvasniuk számos sci-fi-irodalmi alkotást, tudományos-fantasztikus jellegű írást.

Van egy másik vetélkedő is. Tavaly ezt a versenyt már megrendezték, de csak a fővárosban.

S olyan nagy sikere volt, hogy mindenképpen az egész országra kiterjesztik. A vetélkedő neve: Ismerd és védd! Ezen az általános iskolák ötödik, hatodik osztályai vesznek részt. Szintén csapatverseny, mely lehetőséget ad az általános környezet- és természetvédelmi alapismeretek elsajátítására. A vetélkedő úgy zajlik, hogy a zsűri által elkészített feladatlapokat megkapják az iskolák, kitöltik és visszaküldik a zsűrihez, értékelésre.

Ez a vetélkedő — mely szintén elődöntőből, középdöntőből és döntőből áll — jó alkalom arra, hogy a gyerekek, — egyeztetve az iskolai tanrendi tematikával, — felkeressék az állatkertet, megforduljanak híres barlangokban, természetvédelmi tájakon, megfigyeléseket végezzenek, és a tapasztalatokat így nemcsak az iskolában, de a versenyeket is hasznosítani tudják. A verseny minden évben más-más híres emberhez, munkásságához kapcsolódik, aki sokat tett a környezet- és természetvédelem terén, így például tavaly Herman Ottó, az idén pedig Kaán Károly neve fémjelzi a vetélkedőt.

’’Csak egy Földünk van” a címe a harmadik vetélkedőnek, mely a Környezetvédelmi és Vízgazdálkodási Minisztérium megbízása, támogatása nyomán jött létre, kimondottan középiskolások számára. Ezt az országos vetélkedőt kétévenként rendezik, több fordulóból áll, és igencsak fel kell készülni rá. Az idén a Közös jövőnk (Bumdtland jelentés) című könyvből, valamint megadott egyéb irodalmakból, szak- folyóiratokból kellett felkészülni a diákoknak.

A stúdió munkatársa tájékoztatott arról is, sok vetélkedőt úgy állítanak össze, hogy az egész családnak kelljen felkerekednie, és ellátogatnia — kutatómunka céljából — valamilyen természetvédelmi területre. Ez jó hétvégi kirándulásnak is felfogható.

Én nem politizálok, kérem! Én szeretek nyugodtan, mélyen aludni, és allergiás vagyok arra, ha emlegetik a muttert. Olyankor kérem, az én zsebemben kinyílik a bicska, és akkor én odabökök, kérem. Mármint amikor illetlenül emlegetik az édesanyámat. Hát hiányzik ez nekem, kérem? Ugyan... Hát ezért nem politizálok.

Ott voltak például az ötvenes évek. Azt mondták, tapsolni kell, ha valaki azt mondja: Rákosi elvtárs. Tapsoltam. Azt mondják: termelj többet, jobban élsz! Na bumm, beléptem a sztahanovista mozgalomba. Úgy berúgtunk fizetéskor, hogy harmadnap talált meg az asszony az egyik haver feleségénél. Tehetek én róla, hogy összetévesztettem őket a sötétben?

De én akkor se politizáltam, kérem! Én mindig azt csinálom, amiért fizetnek. Azt mondták, lépjek be a Pártba, és építsem föl a szocializmust. Beléptem. Csak az volt a baj, hogy ez is olyan volt, mint az a bizonyos Déva vára. Amit nappal építettünk, lebontották éjjel. A befalazásokról már nem is beszélve. Ebbe nemcsak a Kőműves Kelemennét falaztuk be, hanem a Kelement is kocsival, lóval együtt. Mert hogy a malterban nem volt elég a kohézió. Aztán amikor kitűztük a falra a májusfát, kiderült, hogy futóhomokra nem lehet várat építeni, de a főpallér azt mondta,

hogy az nem homok, hanem kvarc.

A múltkor az asszony nézte a tévét, amikor az Országgyűlést közvetítették. Azt mondja, jobb volt, mint az esti krimi. Az egyik képviselő azt mondta a Ma- róthynak, mondjon le a miniszterségről, mert félretájékoztatta az országgyűlést a lépcsővel kapcsolatban. Drukkolt is nekik, hogy ha nem mondja meg, hol a lépcső, vajon hogy jönnek ki a Parlamentből, de aztán valaki megmutathatta nekik, mert este csak hazamentek. Szóval a Ma- róthy meg azt mondta a képviselőnek, hogy bolond lenne lemondani, mert nem is ő mondta azt, amit mondott, hanem a kormány mondta neki, mit mondjon.

— Hát — mondom az asz- szonynak — igaza van, miért pont ő mondana le azért, mert véletlenül odafigyelt valaki arra, amit mondott? Különben is, miért nem hagyták meg KISZ-tit- kámak? Most jogosult lenne a munkanélküli segélyre is.

A gyárban is megy ám a pluralizmus! Most már én is ki tudom mondani. A szakszervezet harcol a létszámcsökkentésért, a Párt kivonul a termelésből, az alternatívok meg fölvetik a felelősséget. Ja, a^górék meg fölveszik a dohányt. Úgy dolgozik mindenki, mint a güzü. Most éppen azon melóznak, hogy kiteszik a melósok egy részét a gyárból, hogy

beférjenek a kapitalisták. Nekem is magyarázták, hogy van ez, de még nem vagyok elég fejlett ahhoz, hogy megértsem. Én már azt se értettem, amikor azt mondták, hogy tiéd a gyár, magadnak melózol, azért olyan kevés a dohány. Most meg elküldenek a saját gyáramból? Igaz, ilyen volt már 49-ben, de azok most megvehetik dollárért. Mikor lesz nekem annyi megspórolt valutám, hogy visszavásároljam a gyáramat? No mindegy, ez nem az én gondom, és soha se politizálok, kérem.

Hanem a múltkor a Városligetben sétálgattam az egyik alternatív hölgy ismerősömmel.

Éppen azokat az alternatívákat latolgattuk, mit tudnánk egymással kezdeni a természet lágy ölén. Én már tapogatóztam is bizonyos megoldási lehetőségek irányába. Egyszer csak hallom ám, hogy jönnek.

— No — mondom —, menjünk arrébb egy bokorral, Arankám, mert itt.nem hagy bennünket kibontakozni a hatalom.

— Ez nem a rendőrség, Lajos — mondta ő alulnézetből —, ez a Fidesz. Hát nem veszed észre, hogy egy tüntetés kellős közepébe csöppentünk?

Hát én rögtön el is készültem, kérem! Mégis csak fölháborító, hogy én soha se politizálok, az meg még ide is utánam jön! És nem elég a cirkusz, még ezt a két kis cipót is irigyli tőlem...

T. Ágoston László