Heves Megyei Népújság, 1989. augusztus (40. évfolyam, 179-205. szám)

1989-08-26 / 201. szám

NÉPÚJSÁG, 1989. augusztus 26., szombat PA M Ái M /V 5, A torzó, amely megosztotta a falut... A Kakas-ház, amelyet féltve őriznek a helybeliek Ha Átány, akkor — emlékrombolás...? Rekviem egy millenniumi épületért Avagy: a falu suttog, az elnökasszony nem érti a fatornácos parasztházak halálát A keret nélküli ablaküregeken akadálytalanul kondul be a ha­rangszó, tető híján napfényzuhatagban virít a szobák üressége. A romok között állok, és arra gondolok, milyen kár, hogy nem egy héttel korábban hozott erre a sors. Akkor még talán szíves invitálással visszhangzott volna a megkoppantott ajtófélfa. Ehe­lyett közönyös csend fogad, s az utca túloldaláról az idegennek kijáró bizalmatlan tekintet. Pedig semmi furcsaság nincs rajtam, olyan vagyok, mint az öreg ház: szükséges rossz a falu közepén. Múló jelenlétünk is talán csak a ma felkavart vihar elkeseredett forgataga miatt marad fenn az utókorra... Parasztporták — változó képpel... ízesen forgatja a szót az öreg, ahogy baktatunk az utcán. — Édesapám, Varga Gábor 27 évig volt községi pénztáros. No, ’26-ban vagy ’27-ben lett az először, akkor ez már régen köz­ségháza volt. Hát, hogyne! Mára tizennégyes háború alatt Tóth József volt az elődje, akkor szol­gált itt Szilágyi Mihály községi bíró, negyvennégy körül meg TóthpálSámuel— emlékszik er­re minden magamkorabeli átá- nyi ember... Ahol törmelékké göngyörö- dött a csaknem százesztendős fal, ott áll meg Varga László. — A cigányembert megfizette a falu népe, hogy verje ki a vályo­got, a fogatos emberek hordták be, a gyalogemberek meg felrak­ták a falat. Olyan erős volt, hogy kiszolgált volna az még három generációt is, ha gondját veszik, csakhogy már az ötvenes évek­ben kiütötték az egykori főjegy­zői, a bírói és a pénztárosi szoba közfalait, lett aztán ott egy repe­dés, ami miatt most azt mondják sorra-rendre, hogy életveszélyes, és hát le kell tarolni... *** „A megerősítés módjának és gazdaságosságának eldöntése a statikai vizsgálatok elvégzése után lehetséges..." (Heves Me­gyei Tanácsi Tervező Vállalat 87.023.87. szeptember hó). „A szakvélemény megállapí­tásai szerint az épület felújítása nem célszerű... Az épület bontá­sánál... a tetőszerkezet megbon­tása előtt a megrepedezett falakat ki kell támasztani.” (Misinszki Teréz tervező, Heves Megyei Be­ruházási Vállalat.) — Való igaz, ezekben szó sze­rint nincs leírva, hogy a volt ta­nácsháza életveszélyes, de min­ket a munkavédelem, a felügye­let figyelmeztetett, hogy nem szabad használni az épületet — mondja Nemes Kálmánná tanácselnök, majd a jobb megér­tés kedvéért még megerősíti: „a tanácsi tervező nem merte egyér­telműen kimondani, hogy életve- szélyes-e vagy sem...!” A statikus 30 ezret kért volna egy szakvéle­ményért, de ebben a pénzszűke világban inkább úgy döntöttünk, hogy a lebontást javasoljuk, sem­mint valakinek eladva, tragédiát okozzon... *** A klasszicista stílusú tanács­ház hangulatilag meghatározója volt a faluközpont képének. An­nak a településnek, amely szinte napjainkig megőrizte az Árpád­kori szerkezetét, s református szigetként emelkedett ki a katoli­kus környezetből. Hoffer Tamás és Fél Edit európai hírű, népi építészeti örökségeket ismertető művében oldalakat kapott az át ányi parasztporták leírása, a ha­gyományok ápolása, ragaszko­dás a múlt üzeneteihez. Félő, hogy mindez már a múlté... íme: „A régi tanácsházépület főhom­lokzatán lévő emléktáblát az új épületbelső közlekedőterében a falra felszerelve meg kell őrizni. ” (A 21.435/89. bontási és építési engedély). — Miért ragaszkodnak ehhez az 1895-ben épült házhoz, Laci bátyám? — Mert az őseink az egykori parasztportán lévő viskó, meg a pandúrok pihenőszobája helyett építették, de nem ám megkol­dulva, hanem a kétkezi munká­jukkal. És hát, mondják is, a népi hagyományokhoz hű épülete volt ez a községnek. Elő’ csak a faluban beszélgették, hogy le­rombolják, hitték is, nem is a né­pek, mert mire való egy ilyen épületet elbontani, amikor másra is lehetne használni. — Mint egykoron a viskó he­lyett új községháza épült, ma is felváltja a régit az új, a szintén környezetbe illő modem... — Nekünk nem az újjal van bajunk, hanem azzal, hogy ezt a régit le akarják lökni a földről, mint egy felesleges kacatot, amely nem ér már semmit, pe­dig... *** Amikor az öreg ház megrogy- gyant teteje felett gyülekezni kezdtek a viharfelhők, Tímár Pál református lelkész felesége — maga is lelkipásztor Hevesen — „kalauzolásával” Varga László, az átányi református hitközösség gondnoka, valamint Szilágyi Já­nos és Rátkai Imre felkereste a közeli városban dr. Szegő Imre szociális otthoni igazgató-főor­vost. Az idős emberek ismert és köztiszteletben álló pártfogója — s az ősök hagyományainak lelkes ápolója — csupán annyit tudott segíteni, hogy felemelte a tele­font és a pártbizottság egészség- ügyi referensét tájékoztatta a pe­tícióról. Szatló Józsefné válasza egyértelmű volt — holott akkor még nem rohant annyira előre az idő —, hogy „nincs mit tenni, a falu pénzt kap az új tanácsházá­ra, és ezt a lehetőséget nem sza- laszthatja el...” És néhány napra rá az első csákány belemart az öreg falakba és a helybeliek szívébe. — Nem értem, miért sajnál­koznak emiatt az egy épület miatt — csattan fel a tanácselnöknő. — Az senkinek sem fájt, amikor a híres fatornácos parasztházakat sorra halálra ítélték a faluban, mert a portán a régi helyett az új módi járta... ?! A hosszú hallgatással lezárt kérdés máig is ott lebeg valahol az alföldi táj felett. — Licitre tették a régi tanács­házát— sóhajt Tímár Pál, a falu lelkésze, aki abban az időben külföldön járt, így csak hallo­másból értesült a történtekről. A hitközösség gondnoka egészíti ki. — Beszéltem sok emberrel, megütköztek, mind megütköztek a híren. Fogadom, ha a tanácstól is megkérdezik őket, nyolcvan százalékuk tiltakozott volna. Ek­kor határoztunk úgy a presbiter­társaimmal, hogy elmegyünk az árverésre, s megpróbáljuk meg­menteni a házat. Csakhogy az nem eladó, mondta az elnökasz- szony, csak bontásra lehet licitál­ni, az első kikiáltási ár 30 ezer fo­rint... Hiába próbáltunk magya­rázkodni, szóba sem álltak ve­lünk, mert azt le kell bontani, mert a megye csak úgy ad pénzt, a megye csak ide engedi az új ta­nácsházát, ez a feltétel... Pedig micsoda terveink voltak, hitok­tatást szerettünk volna benne, meg egy kis patikát a falunkba, hiszen az most nincs itt, meg szol­gálati lakást a kántortanítónak, vagy egy öregek menhelyét. De nem és nem... — Miből vették volna meg a rozzant épületet, s lett volna-e pénzük a tatarozásra? — Nincs ember, aki ne tudná itt, hogy a népi gyűjtő, a falut sze­rető Fél Edit örökségének egy része ránk jutott. Hadakoztunk is a tanácsnál, hogy a kikiáltási árnak vagy a vételárnak az ötszö­rösét is megadnánk, csak marad­jon a ház, és épüljön meg az új községház a tanács Bem utcai telkén, az üresen áll ma is. Lett volna új épülete is, meg még ölbe hullott pénze is a tanácsnak, de ragaszkodtak a bontáshoz. Na, bontja is kényszerből valami vál­lalat, mert még az is elállt tőle, Gönczi Károly, a suszter, aki lici­tálni akart rá... Mondják a faluban — kár, hogy csak suttogva -: a derék ci­pész sem a tanács által rövidre szabott bontási idő miatt mon­dott le a tervéről, hanem mert „megsúgták” neki: a falu ellen cselekszik, s ha a nép a szájára veszi... *** ...Mint vette a tanácsot. Hiába az iratok, hiába a testületi dönté­sek jegyzőkönyve, a szakértők megmásíthatatlan szava, a ta­nácstagok voksa az új építéséről, a hely kijelöléséről, a lakossági gyűlésen elhangzott tervek szép­ségeiről — a falu már nem hisz senkinek. Az utcán érdeklődöm, mond­janak egy szókimondó, a lakos­ságért kardoskodó tanácstagot. — Ott a Barna Jani, a hentes. Zárva a húsbolt, most otthon lesz, menjék hozzá. Látni is az emeletes házát... A fiatalember elbizonytalano­dik, amikor a témáról hall. — Volt vita a tanácsban is, de főként az épület külseje, formája miatt, aztán végre döntés szüle­tett a felhúzásáról. Igaz, én akkor nem voltam ott... de mindenről tájékoztattam a körzetben élő­ket, hiszen itt lakunk, szinte egy kupacban. Hát, mint tanácstag­nak nem szóltak semmit a bon­tásról, meg az építésről, de a boltban hallottam néhány elejtett megjegyzést... Rímelnek erre az elnökasz- szony később mondott szavai: — Ide akárki bejöhet, én is el­megyek mindenkihez, ha hívnak megbeszélni a falu gondjait, mondtam ezt Gönczi bácsinak is. De csak ő vette a bátorságot, hogy elbeszélgessen velünk, a suttogó társasága nem. Pedig le­hetne sorolni, hogy milyen ered­ményeket értünk el ebben a falu­ban az elmúlt öt év alatt, bár ak­kor sem ment minden simán. Hol van már az egykor emlegetett híres faluközösség, az összefo­gás, bomladozik az már vagy húsz éve is talán... *** A millenniumi esztendőkben épült községháza alattomos vi­hart kavart Átányban. Ritka a hangos szó, szapora a suttogó. A téesziroda előtt három kerékpá­ros férfi elegyedik szóba velem. — Én nem szólok bele semmi­be, minek politizálni — így az egyik. A másik rákontráz: „nem kérdeznek itt senkit semmiről, hiába is adná a nevét...” — Én szívesen kérdezem, ki ön, és mi a véleménye az úgyne­vezett „emlékrombolásról”, ami a régi tanácsházát illeti. — A nevem nélkül nem kell az igazság... ? Megadom magam. Se toll, se jegyzetfüzet, csak egy csalódott bólintás a jele, hallgatom. — Hát, ide figyeljen! Az elnökasszony, de nekem csak Vígh Juci, meg a tanácsa nem a faluval döntött... Szilvás István Százéves a Hatvani Cukorgyár „Szokatlan látványt nyújtott a hatvani népnek, hogy ott, az ál­lomás közelében fekvő ingová­nyos földdarabon különös dol­gok történnek. Egylovas olasz kordék 10-es, 20-as sorokban je­lennek meg a nádasok tövében, és a partosabb részeken százával telepednek le taligás szerszáma­ikkal a vidékről jövő kubikoló munkások. Bent a városban dob­szóval hirdeti az elöljáróság: a cukorgyár építéséhez munkások felvétetnek, ásóval, lapáttal je­lentkezzenek a dolgozni akarók. Mérnökök jönnek-mennek mű­szereikkel, itt, majd tovább ásat- nak egy lyukat, egy gödröt, amott tovább vágják a nádat, és hányják nagy rakásokba a dud- vát. Kihúznak két hosszú vona­lat, majd rámérik a hosszúságot, majd a szélességet, ez már a gyár alapja. Az onnan kikerült földet a kubikos munkások szállítják talicskájukon az alacsonyabb he­lyekre. Az egyenesen épített földrészre az állomásról vasutat építenek az építőanyagok oda- szállítására. A hatvani dolgozó nép százai dolgoztak már ezen az építkezésen, mely minden nap után jobban és jobban kezdett ki­bontakozni. Eltűnnek a gödrök, a mocsártanyák, el a nádas, a sok giz és gaz. Minden mozgott e da­rab földön. Kicsinyben hasonlí­tott a munka a bibliai Bábel épí­téséhez, mert a vezetők legtöbbje idegen volt, más nyelven beszélt, csak a dolgozók voltak magya­rok, és nemigen értették egy­mást. Minden nap után más és más képlet állott a téren elő. A vasúti oldalról hosszú vasúti kocsikon érkezett az építőanyag, a vas, a kő, a tégla, a cement. Homokot az építéshez a mai Hősök kertje — akkor még mint magas ho­mokhegy, tetején kálváriával — szolgáltatta. Azok az egylovas olasz kordék, melyek a megérke­zésük idején oly bámulatosak voltak, 30-as sorokban szállítot­ták onnan a homokot. Az idővel előbb még lágy nádzizegéstől és sűrű békabrekegéstől hangos földdarabot sűrű emberi hangok zaja és más zűrzavaros hangok váltották fel. Kezdtek kinőni a földből a leendő gyár falai. Min­den gyorsan ment. Új és új munkáscsoportok ér­keztek, kőművesek, ácsok, és minden nap után más és más szakmabeli munkások. Megér­keztek a tetőzeti részek, soha nem látott hosszú, vastag geren­dák, összekötő és tartó vasrudak, és vele együtt mindjárt a tetőzeti munkáscsoportok. Megkezdték a kémény, a mészégető kemen­cék, a malom és a cukorraktár építését. Kutakat, csatornákat kezdtek ásni. A tető alá került gyárépületben már a gépek és más szerelvények alapjait mére­gették a mérnökök. Újabb, ide­genből jött embercsoportok ér­keztek, ezek szerelők voltak. A szakemberek és a vezetők majd­nem minden munkán csehek vol­tak, németek kevesen. Majdnem minden gépet és szerelvényt a cse- hektől a Skoda és Ringhoffer cég szállított. A szerelés segítői és másnemű ipari munkát magya­rok, leginkább hatvaniak végez­ték. Egy évre rá, 1889-ben megin­Az 1899. szeptember 12-én délután 4 órakor 1942. kamarai sorszám alatt belajstromozott cukorgyári védjegy dúlt a cukorrépaüzemével a cu­korgyár...” Kereken százesztendős, ami­ről egy helybeli idős ember, Pin­tér István manipuláns így írt fel­jegyzéseiben. Sorai történelmi értékűek, a centenárium — amelyre utalnak — a város min­den bizonnyal legjelesebb ese­ménye az idén. A jövő hónapban ünnepük Hatvanban a jeles születésnapot. Szeptember 7-én a gyári kultúr- otthonban, 8-án pedig az üzem udvarán, illetve étkezdéjében idézik a múltat, s köszöntik az ipartelepet. Korabeli dokumen­tumokból — oklevelekből, ké­pekből, szerszámokból, gépek­ből — kiállítások teszik feledhe­tetlenebbé az eseményt, s máris kész a história könyves króniká­ja, amelyet minden törzsgárdista megkap a nevezetes évfordulóra. Kell az emlékezés, s nem csu­pán azért, mert így illik. Sorra, rendre kihaltak, akik még beszél­hetnének az elmúlt időkről tár­saiknak, s lassan-lassan kicseré­lődik úgyszólván az egész Hatva­ni Cukorgyár, rá sem ismerni a valamikorira. Az utódok, a fiata- Iabbjai összehasonh'thatatlanul másabb környezetben, jelentő­sen megváltozott körülmények között töltik szolgálatukat. A közelgő, a századik szezonra is megújult, tovább változott, kor­szerűsödött a munkahely, a répa- feldolgozás kezdetét megelőző, már hagyományos nagykarban­tartás megszokott 70 millió fo­rint körüli összegén túl csaknem feleennyit költöttek különféle fejlesztésekre. Ahogyan Gergely Mihály gyárigazgató kapásból sorolja: ősztől például olyan NSZK-beü répavágót használhatnak, amely egymagában elvégzi három ed­digi feladatát. Az automatizálás elérte már a kazánházat is, ahol pedig idáig még nem jutottak, ott újabb kisgépek, eszközök segí­tik, könnyítik a gyártást, a ter­meltetést. A jubileumi bemutatón köz­szemlére tett öreg kézi szivattyú, az első mészadagoló vagy éppen­séggel a mai embert talán mind­ezeknél is jobban meglepő transzmisszió — tényleg már csak a „régi idők mozija”. Néhány sa­játosan érdekes állomása annak az útnak, amelyet az alapító Hat­vány-Deutsch család, s első mun­katársai fáradozása óta, a kezdeti napi 450 tonnás cukorrépa-fel­dolgozástól a legutóbbi kampány hasonló időtartamú 3003 tonná­jáig megtettek. Gy. Gy. Szakértői bizottság Eger utcanevei Az utóbbi időben sokszor szó­ba kerülnek az utcanevek. Egy- egy elnevezés élő kapcsolatot kell, hogy jelentsen a múlttal, meg kell, hogy őrizze az igazi ér­tékeket. Különösen jelentős do­log ez egy olyan városban, ahol tiszteletben tartják a hagyomá­nyokat, ahol a hazafiság és a nemzeti szellemiség súlya jelen­tős. Ezért az Egri Városi Tanács szakértői bizottságot hozott létre társadalmi kezdeményezés nyo­mán. A végrehajtó bizottság megbízta dr. Fekete Péter tan­székvezető főiskolai tanárt, Ko­vács Bélát, a Heves Megyei Le­véltár igazgatóját, dr. Pásztor £>w//főiskolai tanárt és dr. Szecs- kó Károlyt, az MSZMP oktatási igazgatóságának archívum-ve­zetőjét, hogy készítsenek tanul­mányt Eger város intézményei­nek és utcáinak megnevezései­ről, névadási gyakorlatáról, s te­gyenek javaslatot a tennivalókra. Ez a munka el is készült, s ennek alapján szeptember végén újra a testület elé kerül a téma.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom